Értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Legyél képben! Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A zaklatás nem romantikus. Akkor minek a pánik, hogy a feministák kinyírják Erószt?

Catherine Deneuve is azok közé a közszereplők közé tartozik, akik nyilvánosan kifejezték aggodalmukat a szexuális zaklatás elleni kampánnyal szemben. A valóság viszont az, hogy eleve nem is indult semmiféle hadjárat a romantikával szemben. A #metoo-val szembeni támadási hullám megérkezett, és attól tartunk, a szerelmi életed miatt aggódik.

Az ikonikus francia színésznő szerint a mozgalom puritán, és azt állítja, hogy a férfiaknak jogukban áll nőket felszedni kényük-kedvük szerint. A New York Times riportere, Daphne Merkin osztja ezt az álláspontot, és éppen amiatt aggodalmaskodik a publicisztikáiban, hogy „mi történt a flörtöléssel?” A Hollywood Reporter pedig már a vészharangot kongatja azt illetően, hogy a mozgalom kinyírhatja a „szexi Hollywood-i filmeket”, miközben Cathy Young a Los Angeles Times újságírója szerint ez véget vethet az irodai románcoknak is. Az olyan radikálisabb nézeteket képviselői, mint például Ross Douthat azért is aggódik, hogy a zaklatás elleni mozgalom csökkentheti a népesedést. Ki hitte volna, hogy az emberiség biztos jövője kizárólag azon nyugszik, hogy a nők erélyesen hallgassanak a zaklatásukról és a bántalmazásukról?

Az igazság az, hogy nem indítottunk háborút a romantika ellen: a lebukott zaklatók többségének olyan súlyos bűncselekményekkel szembenézniük, mint például a nemi erőszak és sorozatos szexuális zaklatás. Ezek ugye nem igazán férnek bele a munkahelyi flört kategóriájába.

Ennek ellenére valahogy mégis eljutottunk arra a pontra, hogy a szexuális ragadozó viselkedést — fogalmazzunk úgy, hogy Harvey Weinstein eseténél kevésbé súlyos — csupán félreértett csábításként próbálják elkendőzni.

Merkin azt állítja, hogy „Erósz kinyírása nem megoldás”. De miféle Erósz miatt aggódunk valójában? A Vox újságírója, Laura McGann azt állította egy média eseményen, hogy ő nem lát olyan női mozgalmakat, amelyek azért harcolnak, hogy joguk legyen lefeküdni a főnökükkel.

A #metoo elleni támadások sorozata tulajdonképpen semmi másról nem szól, csupán arról, hogy mit akarnak a férfiak, és megvédeni a jogukat hozzá.

Annak is megvan a nyugati kultúrkörben hosszú tradíción alapuló oka, hogy sokan összekeverik az erőszakos, bűnözői viselkedést a romantikával: a hagyományos elgondolások szerint a csábítás nem más, mint egy a nemi aktust visszatartó női trófea, amit a férfinak mindenáron meg kell szereznie, akár harc árán is. Ez egy rendkívül sekélyes aspektusa a heteroszexualitás kultúrájának, ami éppen ezáltal legitimálja a visszaélésszerű magatartást. „Megpróbálni elcsábítani valakit, akár kitartóan vagy csak az adott pillanatban, nem bűn.” Írja Catherine Deneuve. Nem mindig, ez igaz. Viszont amikor a társadalom normalizálja, hogy makacsul magunkévá tegyük azokat a nőket, akik határozottan az értésünkre adják, hogy nem akarják, akkor ez jelentősen leegyszerűsíti a ragadozók dolgát. Ilyenkor azzal keresnek önfelmentést a viselkedésük és a bűneik számára a társadalomban, hogy csupán a megszokott normákon alapuló romantikus forgatókönyvet követték.

Még mielőtt a munkahelyi „flörtölések” dicső korát siratnánk, próbáljuk meg mérlegelni, hogy a legtöbb nő eleve soha nem is volt nyitott rá. Mikor kezdünk el aggódni a bántalmazott nők helyzete iránt ahelyett, hogy a bántalmazók jogait védenénk foggal-körömmel? Roy Moore egyik vádlójának házát porig égették, a rendőrség szerint szándékos gyújtogatásról van szó. Rengeteg nő nem fog egyhamar igazságot látni, többségük pedig soha.

Ez a pillanat nem a romantikáról szól, hanem a visszaélésekről. Az a tény pedig, hogy sokan nem tudják megkülönböztetni a kettőt: a probléma része.

A cikk eredeti szerzője Jessica Valenti, a The Guardian-en jelent meg.

Olvass tovább!