Értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Legyél képben! Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Elmulasztott értelmezés: Brecht és az osztályharc a Nemzeti Színházban

„Alkirály: Szép mese. De mondd, mi értelme?

Missena: Osztályharc helyett, ami felszabadíthatná a szegényt a gazdagtól / Háború van a csihek és a csuhok között.

Alkirály: Ahah. Nem rossz.”

Bertolt Brecht: A gömbfejűek és a csúcsfejűek, 1936 (Saját fordítás)

 

A Nemzeti Színház május 24-én mutatta be, mi pedig rögtön másnap meg is néztük Bertolt Brecht A gömbfejűek és a csúcsfejűek, avagy gazdag gazdaggal társul szívesen című rémmeséjét Zsótér Sándor rendezésében. Az eredetileg férfire írt Alkirály szerepét ezúttal egy színésznőre osztották, nevezetesen Udvaros Dorottyára, aki most először dolgozott együtt Zsótérral. 2018-ban ünnepeljük Brecht születésének 120. évfordulóját, és hogy bekerült ez az alapvetően radikális és harcias antirasszista darab a meglehetősen konzervatív Nemzeti Színház repertoárjába, az feltételezhetően ennek köszönhető. A gömbfejűeket azonban nem csak hazánkban, de globálisan is igen ritkán játsszák, és talán a mai napig ez Brecht legkevésbé közkedvelt műve. Méltánytalanul.

Shakespeare Szeget szeggel-jének rajongójaként Brecht tőle kölcsönzi a dráma alaphelyzetét, ami a pre-Holokauszt időszakában Hitler faji politikájára reflektál. Brecht a koppenhágai színházi szemlében azt írta 1936-ban Shakespeare darabja kapcsán, hogy „Mindazok, akik a hatalom birtokosai, nem kérhetik számon az alattvalóikon azt az erkölcsi álláspontot, amelyet ők maguk nem képviselnek.” Ebből az ötletből született meg A gömbfejűek, ami ezeket a morális vívódásokat leplezi le a karakterek szintjén. Brecht feldolgozása, amit az 1930-as években írt Hitler hatalomra jutását követően, egyúttal egy kísérlet is volt a dráma legfőbb elméleti és ideológiai tanulságának reprodukálására: hogy a Drittes Reich és a burzsoázia egy tőről fakadnak. A darab a náci Németország antiszemita és rasszista politikájának allegóriája. A 20-as és a 30-as években ráadásul Brecht munkáit sokkal egyértelműbben befolyásolta a marxizmus. Ez az az aspektus, ami mellett a darab elemzői és kritikusai a magyar sajtóban úgy ahogy elmentek. Helyette üres frázisokat kapunk ködös emberi természetről, jókról és rosszakról, az elgondolkodtatás szándékáról, de a lényegről nagyjából semmit. Magyarországon már egy Brecht-darabot is csak ideológiamentesen lehet megközelíteni? Sőt: megrendezni? Brecht mindig politikai, mindig felháborító, és soha nem akarja magát visszafogni, amikor a jobboldallal hadakozik.

A darab alaphelyzete tökéletesen rímel napjaink identitáspolitikai problémáira is. Hogy a Yahoo birodalomban kialakuló gazdasági válságára megoldást találjon, Angelo Iberin forradalmi teóriával áll elő, hogy egymás ellen uszítsa a gömbfejűeket és a csúcsfejűeket, avagy a csuhokat és a csiheket. Ha esetleg nem lenne egyértelmű, honnan származik Yahoo fiktív birodalma, Brecht Jonathan Swifttől kölcsönözte, a Gulliver utazásai-ból. A fiktív nemzet autoriter politikai vezetői tehát azáltal irányítják és manipuláljak a társadalmat, hogy megosztják alsóbb- és felsőbbrendűekre, ami egyértelműen a náci ideológiára alapul. Így aztán ahelyett, hogy egy tényleges osztályharc alakulhatna ki a gazdagok és a szegények, a munkások és a tőkések között, ehelyett a különböző „rasszokat” hergelik egymás ellen. A csuhok ugyanis az elnyomottak és kizsákmányoltak: parasztok, munkások, bevándorlók, míg a csihek az uralkodó osztály, a nagytőkések, a hatalom birtokosai. Ami nagyon fontos Brecht darabjában azonban az osztály átalakítása rasszba. Lényegében tehát Brecht abból indult ki, hogy Hitler és a hatalmon lévő kapitalisták azzal vonták el a német társadalom figyelmét a gazdasági egyenlőtlenségről, hogy megalkották a fajelméletet és megerősítették az antiszemitizmust. Hannah Arendtet éppen ez a reprezentáció izgatta Brecht kapcsán, és 1966-ban azt írta erről, hogy Hitler üldözöttjei nem kifejezetten a munkások és az alsóbb osztályok voltak, hanem a zsidók, és hogy végső soron a rassz számított, nem pedig a gazdasági és társadalmi osztályhelyzet. Arendt ezt kritikaként vetette a baloldal szemére, csak éppen abban az időszakban még nem volt annyira egyértelmű, és korlátozottan léteztek azok a kutatások, amelyek azt igazolták, hogy osztály és rassz kérdése milyen módokon függ össze, különösen pedig az antiszemitizmus gazdasági eredetére vonatkozóan. Brechtet különben a darab bemutatóját követően is sokan kritizálták azzal, hogy a mezőgazdasági beállítása (Yahoo földbirtokosai) miatt nem volt képes kellőképpen ábrázolni a történelmi fasizmust. Brecht válasza erre az volt, hogy ő általában a rasszizmusra akart reflektálni, nem pedig egy adott politikai rendszerre, ugyanis szerinte a rasszizmust nem csak Németországban használták a tömegek megosztására, hanem egyéb reakciós kormányokban is, a kapitalizmus állandó eszközeként. Éppen ez teszi A gömbfejűeket annyira aktuálissá most is, mert nem a történelmi fasizmust ábrázolja kifejezetten, hanem a kapitalista államgépezet és a rasszizmus viszonyának elméletét.

Iberin mesterterve pedig Orbán és Trump alatt is tökéletesen működni látszik éppen a fenti elméletből kifolyólag: amíg a fehér munkásosztályt hergelik menekültek, arab és afrikai bevándorlók stb. ellen, addig az elit zavartalanul szipolyozhatja ki őket, tehát nem az egyenlőtlenség valódi eredetével foglalkoznak. Az osztályharc helyébe, ami felszabadíthatná az elnyomottakat az uralkodó elit zsarnoksága alól, tehát a kultúrharc és a rasszista/antiszemita érzelmek felkorbácsolása kerül. A háború pedig jó üzlet, a darab középpontjába tehát a pénz és a politika kerül, ami határozottan Brecht sajátos kapitalizmuskritikájaként olvasható, ugyanis a konfliktus éppen a kapitalizmus és az emberi jogok és a demokrácia közötti ellentmondásos viszonyból származik. Brecht életművének lényeges része pedig a kimerítő és következetes bemutatása a kapitalizmus és az imperializmus szörnyűségeinek, beleértve mindezek termékét, a fasizmust is. Kijelenthetjük tehát, hogy Brecht a legalkalmasabb lantosa Orbán és Trump korának? Feltétlenül.

Brecht színházának egyik alapvető jellegzetessége, hogy megteremtse a Verfrendungseffekt avagy az elidegenedés hatását, amiről egy 1936-os tanulmányban értekezett. Ez tulajdonképpen egy olyan befogadói lelkiállapot megteremtéséről szól, amiben a közönséget ugyan lenyűgözi a színpadi munka, viszont nem zavarja meg az érzelmi befektetés vagy az egyéb esztétikai figyelemelterelés. Brecht teljesítményének nagyszerűsége abban áll, hogy megfosztotta a hagyományos színházat a romantikus illúziótól úgy, ahogyan Marx fosztotta meg a kapitalizmus gazdaságtanát a romantikus illúzióktól. Arról lehetne vitatkozni, hogy a színművészek mennyire értették meg ezt a filozófiát. Annak ellenére, hogy Brecht darabjának radikalizmusa önmagát adja, Zsótér mégsem politizál.  Márpedig a darab akár napjaink Magyarországában is játszódhatna, hiszen benne van például az ELMŰ és a MÁV, de ennél jobban nem reflektál az aktuálpolitikára, és nyilvánvalóan szándékosan.

Ez a szándék talán ki is húzza az ideológiailag mindig túlfűtött brechtiánus színház méregfogát, ami az alkotók kezében mindig egyfajta kalapácsként szolgált mindenféle társadalmi igazságtalanság leleplezésére. Brecht ugyanis azt vallotta, hogy a művészet nem egy tükör, amivel a valóságra reflektálunk, hanem egy kalapács, amivel formáljuk azt. Ettől függetlenül ez egy minden szempontból korrekt és alázatos feldolgozása a darabnak, Udvaros Dorottya alakítása pedig éppen kellő mértékben bravúrosan cinikus. Ha nincs is a darab bemutatása mögött egyértelmű politikai szándék, mégis feltétlenül fontos, hogy újra magyar színpadra állították, hiszen azok a problémák, amiket Brecht feszeget bennük az orbáni rendszerre is érvényesek. Amíg a „migráns” az ellenség, és ez osztja meg a magyar társadalmat, addig sem törődünk azzal, hogy a NER-burzsoázia magánosítja a közvagyont, az egyenlőtlenség és a nyomor pedig napról napra nő.  Brecht a 20. század legnagyobb drámaírója volt, pedig lehetne a 21. századé is.

Olvass tovább!