Értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Legyél képben! Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A munkától nem leszel jobb ember

 

Napjainkban kemény dolgozó kisembernek lenni dicséretesnek, sőt majdhogynem a helyes élet alapjának számít. A „menj el dolgozni” parancsszó már kifejezett sértésnek számít, amin keresztül lustasággal gyanúsítják a másik felet, sőt azzal vádolják, hogy kevéssel járul hozzá a társadalomhoz, ezzel szemben pedig a „keményen dolgozó kisember” morálisan tisztességes polgárnak tekinthető. Azonban nem mindig volt így.

Több mint 2300 évvel ezelőtt, minden idők legnagyobb filozófusa, Arisztotelész kimondta, hogy az erényes életnek nem a munka az alapja. A Politikában ezt írta erről:

„S csakugyan ez különbözteti meg az egyes alkotmányokat; pl. a demokráciákban mindenki mindenben részt vesz, az oligarchiákban pedig éppen fordítva. Minthogy azonban most éppen a legtökéletesebb alkotmányról tárgyalunk, ez pedig az, amelynek keretében a városállam a legboldogabb, és azt meg már előbb kifejtettük, hogy a boldogság erény nélkül nem valósulhat meg: világos tehát mindebből, hogy a legjobb alkotmányú városállamban, amelynek polgárai általános értelemben véve minden föltétel nélkül igazságszeretőek, ott a polgárok sem kisiparosi, sem kiskereskedői életet nem folytathatnak (az ilyen élet nemtelen és az erénnyel ellenkezik); de még csak földművesek sem lehetnek (hiszen ráérő időre van szükségük mind az erényesség kifejlesztéséhez, mind a közéleti munkássághoz).”

Arisztotelész, Politika (Szabó Miklós fordítása)

 

Más szóval tehát, akik túlságosan elfoglaltak a mindennapi gépies robottal, azoknak nem jut elég idejük a polgári kötelességeik hatékony elvégzésére, valamint kifinomult erkölcsök kifejlesztésére. A London School of Economic antropológusa, David Graeber múlt hónapban publikálta a Bullshit Jobs című könyvét, amiben többek között arra is rámutat, hogyan távolodtunk el Arisztotelész perspektívájától a napjainkban uralkodó embertelen munka központú attitűdök felé. Graeber amellett érvel, hogy ez a zsidó-keresztény kultúra miatt alakult így, mint sok minden más a kortárs nyugati társadalmakban. A Bibliában, a Teremtés könyvében ugyanis amikor az Úr kiüldözi Ádámot és Évát a Paradicsomból, akkor a nőket a gyermeknevelés munkájával, míg a férfiakat fizikai munkával bünteti, ami egyidejűleg számít büntetésnek és lehetőségnek is, hogy imitálják Isten hatalmát a teremtésben. „A zsidó-keresztény Isten a semmiből teremtette a világot” írja Graeber. „Napjainkban a hívei és a leszármazottai úgy gondolnak saját magukra, mint akik imitálják Istent ebben a tekintetben.” Más szóval, szerintük dolgozni isteni kvalitás.

A középkori Európa feudális társadalmaiban, a fizetett munka funkciója tehát kifejezetten ezekre a teológiai meggyőződésekre épült.

A 7 és 15 év közötti gyerekeket elküldték idegen háztartásokba dolgozni azzal a céllal, hogy elsajátítsák az önfegyelmet és a jómodort, tehát hogy elvben jobb emberré váljanak.

„A munkát, főleg a fizetett munkát transzformatív hatásúnak képzelték” írja Graeber. Az emberek tanoncokból mesterekké váltak, hogy felállítsák a saját üzletüket, és a saját főnökük legyenek.

Aztán a tőke átvette az uralmat. Amikor a termelőeszközök a termelők kezéből egy tulajdonosi osztály irányítása alá kerültek, akkor a tanoncok egyre inkább elvesztették a lehetőséget, hogy autonóm mesterekké váljanak. A XVI. századig már egyre kevésbé volt egyértelműen járható út a tanonctól a mesterig, és így a munka egyre kevésbé számított a jobb élet gyakorlati eszközének. Az angol középosztálybeli puritánok a saját érdekük szerint alakították a munka értékét. „A munka önsanyargatás volt, ezért önmagában értékesnek számított függetlenül az értéktől, amit termelt” írja Graeber.

Az ipari forradalom után ezeket az eszméket egyre nyomatékosabban fejezték ki, különösen a XIX. századi filozófus Thomas Carlyle elméleteiben, amit ő a „Munka Evangéliumának” nevezett. Ezt a vallásos aspektust Graeber ki is emeli a könyvében, ugyanis Carlyle ezt írta a Múlt és jövő című művében: „Mindenféle munka, még a gyapotszedés is nemes; a munka önmagában nemes, szögezzük le újfent itt is.” Majd így folytatja: „Ó, testvér, ha ez nem istentisztelet, akkor annál inkább szükség van az imádatra, mivel ez az egyik legnemesebb dolog Isten ege alatt. Ki vagy te, hogy ezért panaszkodni mersz? Ne panaszkodj!”

Ezeket az eszméket tehát megtalálhatjuk napjaink kultúrájában is akkor is, ha többé nem vallásos kontextusban jutnak kifejezésre. Graeber ezen a ponton két szociológust, Al Gini-t és Terry Sullivant idézi egy 1987-es tanulmány alapján: „a munka nem csak a megélhetés folyamata, hanem a belső élet egyik legfontosabb tényezője is… Megtagadni a munkát annyit tesz, mint megtagadni a képességet, hogy tiszteljük önmagunkat.”

Gini és Sullivan azt is kiemelte, hogy annak ellenére, hogy a legtöbb ember értékeli a munkát, közben gyűlölik is a saját állásukat.

Ennek az az oka, hogy az önfeláldozást a munka természetének meghatározó jellemzőjének tekintjük. „A szenvedés a gazdasági állampolgárság jelvényévé vált.” írja Graeber. Amikor az emberek kihangsúlyozzák, hogy mennyire túlterheltek, nem egyszerűen csak a nehéz sorsuk miatt panaszkodnak, hanem jelzik a szorgalmukat ebben a morális gazdaságban. Graeber tehát azt próbálja bebizonyítani, hogy ez a szemlélet egy alapvetően zsidó-keresztény hagyományra épül. Viszont annak ellenére, hogy 2000 évnyi keresztény tanítás megszilárdította ezt az elképzelést, Arisztotelész teljesen másképp látta a dolgot. Az az elmélet, amely szerint a kemény munka az erkölcsi tartást jelzi, napjainkban széles körben elfogadott nézet, azonban ez meglehetősen távol áll az objektív igazságtól, és nincs rá ésszerű okunk, hogy továbbra is bevegyük ezt a hiedelmet.

 

Olivia Goldhill cikke alapján.

Olvass tovább!