Értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Legyél képben! Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Post-work: kísérletek a munka zsarnokságának leszámolására

A munka évszázadok óta uralja a mindennapjainkat, most viszont minden eddiginél jobban. Sőt, sokan egyenesen azt állítják, hogy a munka kolonizálja a szabadidőnket.  Tudósok új generációja szerint azonban létezik alternatíva. A munka a modern világ zsarnoka, a legtöbb ember számára pedig szinte elképzelhetetlen a társadalom nélküle. Határozottabban dominálja az élet valamennyi területét — különösen az USA-ban és az Egyesült Királyságban – , mint valaha. A foglalkoztathatóság iránti megszállottság pedig az oktatási rendszerünk fölött is uralkodik, ezáltal pedig már a gyerekek életét is meghatározza. A gyerekek számára többé nem az az üzenet, hogy valósítsák meg az álmaikat és ambícióikat, hanem hogy kenyérkereső foglalkozást kell találniuk. Még a súlyos fogyatékkal élő jóléti támogatás kérelmezőknek is munkakeresőknek kell lenniük.

A nagyvállalatok szupersztárjai folyamatosan a kőkemény időbeosztásukkal villognak, míg a politikusok glorifikálják a „keményen dolgozó kisembereket”, a végletekig túlterhelt családokat. A tech nagyvállalatok pedig igyekeznek meggyőzni az alkalmazottakat arról, hogy 24/7 dolgozni a küldetésük része. A gig economy vállalatok arról győzködik a dolgozóikat, hogy 24/7 dolgozni maga a szabadság, a megtestesült amerikai álom. A helyzet ezzel szemben az, hogy napjainkban a munkások többet ingáznak, kevesebbet sztrájkolnak, és később mennek nyugdíjba. A korszerű digitális technológia azt is lehetővé teszi, hogy a munka elvegye a szabadidőnket.

A megélhetés elsődleges forrásaként – nem beszélve a jólétről –, a munka már nem elég az alsóbb társadalmi osztályok számára. Az Egyesült Királyságban a mélyszegénységben élők mintegy kétharmada dolgozó háztartásban él, azaz mintegy 8 millió ember nélkülöz annak ellenére, hogy teljes idős állása van. Az USA-ban az átlag munkabér fél évszázada stagnál. A társadalmi mobilitás és az egészséges önértékelés forrásaként pedig a munka egyre szélesebb rétegeket hagy cserben, különösen a rendszer feltételezett nyerteseit: a diplomásokat. 2017-ben az Egyesült Királyságban a diplomások fele nem diplomás területen helyezkedett el.

Benjamin Hunnicutt vezető munkatörténész felmérései alapján az USA-ban megingott a munkába vetett hit a 20-as és a 30-as korosztály körében: „nem elégedettséget vagy társadalmi előrehaladást látnak a munkájukban”.

A munka tehát egyre bizonytalanabb: több rövidtávú szerződés, több önálló jövedelemmel küzdő vállalkozó, több vállalati szerkezetátalakítás azok számára, akik még mindig tényleges munkahelyekkel rendelkeznek. A legtöbb ember számára, és nem csak a szupergazdagok számára, a munka egyre kevésbé számottevő pénzügyi forrás az örökösédeshez és ingatlantulajdonhoz képest.

Nem számít, hogy egész nap a képernyőt bámulod, vagy alulfizetett embereknek próbálsz eladni termékeket, amiket nem engedhetnek meg maguknak, egyre több és több munka tűnik értelmetlennek, sőt társadalmi szempontból kifejezetten feleslegesnek. Vagyis, amit a híres amerikai antropológus „bullshit állásoknak” nevezett a nagy visszhangot kiváltó cikkében, ezek gyakorlatilag azokat a munkahelyeket jelentik, amelyek kizárólag azért léteznek, mert mindenki más túl sok időt tölt a munkájában. Nem meglepő módon számos kutatás igazolja azt a tényt is, hogy a munka káros az egészségre: az állandó stressz felkerült a mindennapi tennivalók listájára, és az íróasztalnál eltöltött óraszámok is károsak.

A munkát egyszerűen rosszul osztják fel. Az embereknek vagy túl sok van, vagy túl kevés vagy mindkettő egyszerre egy hónapon belül.

A kiszámíthatatlan és mindent felfaló munkahelyektől függetlenül pedig egyre kevesebb idő jut létfontosságú emberi tevékenységekre. A munkásoknak egyre kevesebb idejük van az aktív gyermeknevelésre és az idős rokonok gondozására.

„A munka krízise, egyben a család, az otthon válsága is” nyilatkozták Helen Hester és Nick Srnicek társadalomtudósok tavaly egy tanulmányban. Ez a helyzet pedig egyre rosszabb lesz a populáció növekedésével és öregedésével.

Végül pedig a számos diszfunkció mellett az egyik legfontosabb tényező az AI megjelenése, ami a számítások szerint a következő évtizedekben átveheti a munka harmadát vagy felét. Mint egy birodalom, ami túl sokat terjeszkedett: a munka erősebb, mint valaha, de ezzel egyidőben sebezhetőbb is. Azt már tudjuk, hogy a munka súlyos társadalmi problémák egész sorát gerjeszti, amiket szinte lehetetlen megoldani. Eljött az ideje, hogy alternatívákon gondolkodjunk?

Napjaink munkakultúrája leginkább azzal leplezi a hibáit, hogy azt nyomatékosítja bennünk, hogy a munka elkerülhetetlen és természetes. Nick Boles brit konzervatív politikus amellett érvel a legújabb könyvében, hogy „az embert munkára drótozták be.” Ezt az érvet az emberiség régóta internalizálta. Persze nem mindenki. Egy munka nélküli világ eszméjét rengetegen kifejezték már az emberiség történetében, különösen a kapitalizmus létezése óta. Ez leginkább a jövőről alkotott víziókban domináns. 1845-ben Karl Marx arról elmélkedett, hogy a kommunizmus majd felszabadítja az embert az egyoldalú munka monotonitása alól. A szocialista William Morris 1884-ben pedig úgy látta a jövőt, hogy a munkások kertekkel körülvett gyárakban dolgoznak mindössze napi 4 órát.

Ezt követően 1930-ban John Maynard Keynes közgazdász úgy gondolta, hogy a 21. századig annyira fejlett lesz a technológia, hogy eljön a „szabadidő kora”, amiben az emberek csupán heti 15 órát fognak dolgozni.

1980-ban végül a robotizáció kezdte kiüríteni a francia gyárakat, ezért André Gorz társadalomtudós és közgazdász úgy vélte, hogy „a munka eltörlése egy olyan folyamat, ami már úton van. Az irányítás módja pedig a következő évtizedek központi politikai kérdése lesz.”

A korai 2010-es években a munka válsága egyre erőteljesebb tüneteket kezdett mutatni, különösen az USA-ban és az Egyesült Királyságban. Olyan elméletek jelentek meg, mint például Graeber vitája a „bullshit állásokról”, amit követően számos szakirodalom jelent meg, amelyek a munkát, mint ideológiát vizsgálják – ezt „munkaizmusnak” is nevezték. Ebből fakadóan egy anti-munka mozgalom kezdett körvonalazódni világszerte.

Graeber, Hester, Srnicek, Hunnicutt, Fleming és sokan mások egy olyan globális tudományos hálózat tagjai, akik a nyugati gazdaság és társadalom számára egy másfajta jövőt képviselnek, valamint a szegényebb országok számára is, ahol a robotok és a környezeti változások még nagyobb fenyegetést jelentenek. Ők ezt a lehetséges jövőt „post-work”-nek nevezik. Néhányuk szerint megoldást jelentene egyfajta feltétel nélküli alapjövedelem biztosítása valamennyi dolgozó korú személy számára, ami napjainkban továbbra is gyakran vitatott gondolat. Ez a fajta alapjövedelem bebiztosítaná a társadalmat abban a helyzetben, amikor az automatizáció és a mesterséges intelligencia végleg beüt, így túlélhetnek. Bár a post-work úgy tűnhet, mint egy utópikus akadémiai koncepció, azonban az emberi létezés tapasztalatát lényegesen átalakítaná: a kevesebb munka vagy a munkamentes világ egy sokkal nyugodtabb, kreatívabb, élvezhetőbb, szabadabb és politikailag elkötelezettebb világ lenne. Talán ez túlságosan optimistának és naivnak tűnhet sokak számára, de továbbra is a levegőben lóg az automatizáció és a környezet válsága, amire előbb vagy utóbb megoldást kell találni a munka koncepciójának átalakításával. A post-work teóriájának leginkább megalapozott érve az, hogy a munka tulajdonképpen sosem volt természetes vagy magától értetődő az emberiség számára a történelem során, és ezt számos társadalomtudományi kutatással is igazolják, sőt a munka egy kifejezetten modern elmélet. A jelenkori munkakultúra elméletét a 16. századi protestantizmusból vezetik le, amely úgy fogta fel a munkát, mint az etikus élet alapját.

A 60-as/70-es években Európában és USA-ban egyaránt a munka átalakításának gondolata már-már közhelynek számított, amikor is új diszciplínák jöttek létre, nevezetesen a szabadidő-tanulmányok. 1979-ben Bernard Lefkowitz kiadott egy interjúkötetet, amiben 100 olyan személlyel beszélgetett, akik végleg feladták a munkájukat. A 70-es évek végére már tökéletesen elképzelhetővé vált, hogy a munka fennhatósága hamarosan véget ér a nyugati világ kényelmesebb részein. Ebben az időszakban terjedt a számítógépek használata, amikkel jelentős munkabefektetést lehetett megtakarítani.

Ehelyett viszont egy kegyetlenebb, konzervatív fordulat következett: a 80-as években vált uralkodóvá Margaret Thatcher és Ronald Reagan üzletközpontú világnézete, és kíméletlen eszközökkel terjesztették azt a moralizáló retorikát, ami kegyetlenül üldözte a munkanélkülieket és a munkaképteleneket.

David Graeber anarchista antropológus azzal magyarázta ezt a jelenséget, hogy fent említett politikusok teljes kontrollt akartak megvalósítani a társadalom fölött. A 70-es években a konzervatívok gyakorlatilag konstans pánikban éltek, és attól tartottak, hogy a fiatalok „hippik” lesznek, és teljesen elhagyják a munka világát, ami viszont a gazdaság és az elit önkényuralmának válságához vezetne. Attól féltek, hogy az emberek találnak valami jobbat és kielégítőbbet az életükben, mint gépiesen profitot termelni a kapitalizmus fenntartásához.

Napjainkban azonban egyre több és több kritika születik a jelenlegi munkakultúráról, nem csak közgazdászok, de társadalomtudósok és történészek kritikus művei is sorra jelennek meg ezen a téren. A post-work gondolata pedig már nem csak a tudományos közegben van jelen, hanem folyamatosan szivárog a mainstream politikába is, például nemrég a brit Zöld Párt felvetette, hogy 3 napos hétvégéket vezessenek be, aminek eredménye természetesen a konzervatív hisztéria volt. Jeremy Corbyn szintén amellett érvelt 2016-ban, hogy a robotok megjelenésével végre konstruktív módon utat találhatunk a munka és a szabadidő világa között. A brit baloldalon tehát jelenleg egyre több fiatal aktivista és értelmiségi szerveződik a post-work irányában. Graeber amellett érvel, hogy egy munka nélküli társadalomban új, innovatív dolgokat lehetne felépíteni, hiszen felszabadulnának a kreatív erők a mindennapi robot alól. A nyugati országokban például a munka hiánya egy sokkal gazdagabb kultúrához vezetne: „a háború utáni években az emberek általában kevesebbet dolgoztak, ezért olyan dolgok születtek, mint a beat költészet, az avantgárd színház, az 50 perces dob szólók és a brit popzene – vagyis olyan művészeti formák, amelyek megalkotásához és befogadásához lényegesen több idő szükséges.”

Sikerül-e napjaink post-work mozgalmárainak választ adniuk azokra a kérdésekre, amikben elődeik kudarcot vallottak? Frederick Harry Pitts a Bristol Egyetem oktatója korábban egy call-centerben dolgozott, ezért saját bőrén tapasztalta meg napjaink munkáinak kegyetlen monotonitását.

Ő azonban lényegesen kritikusabb a mozgalommal szemben, hiszen szerinte a munka nélküli társadalom megvalósításának legfontosabb célja a gazdasági csoportok közötti egyenlőtlenség felszámolása, tehát a hatalom kérdése.

Rengeteg szocialista szimpatizál a post-work ideológiájával abban a reményben, hogy a munka felszámolása a kizsákmányolás felszámolásához vezetne. Pitts azt sürgeti ezzel szemben, hogy radikálisan újra gondoljuk a munka fogalmát például a munkaidő újraelosztásával. Napjaink alacsony jövedelmű gazdaságában azonban egy munka nélküli világ sokkal megvalósíthatatlanabbnak tűnik, mint a 70-es években. A szabadpiac alapú kapitalizmusban pedig ahogy nehezebbé válik a munka, annál elképzelhetetlenebb, hogy felszabaduljunk alóla. Éppen ezért óriási erőfeszítésekre lesz szükség, egyelőre pedig az sem világos, hogyan fog megszületni egy munka nélküli világ, amiről majd csak akkor lesznek fogalmaink, amikor már megtörtént.

A cikk eredetileg a The Guardian-ben jelent meg.

Olvass tovább!