Az előző bejegyzésben azt próbáltam meg megfejteni, hogy hogyan jutottunk ide, hogy hogyan lehetséges, hogy 8 év NER után a választók újra bizalmat szavaznak Orbán Viktornak. Az azóta eltelt időben (ami nem több, mint két nap) az ellenzék, és különösen az ellenzéki szavazók, a választási anomáliákra fixálódtak, ettől a témától várva a magyarázatot, a megnyugvást, vagy az elégtételt. A történet ezen pontján úgy tűnik, van miért felháborodni, de olyan rendszerszintű csalásról nem beszélhetünk, ami érdemben befolyásolta volna a vasárnapi szavazás eredményét.
Ezt azért fontos leszögezni, mert bár vonzó lenne ezen keresztül megkérdőjelezni a választásokat, legalább ennyire félre is vinne minket. Gulyás Márton majdnem egy éve elindította a mozgalmát, ami kifejezetten a választások tisztaságát helyezte középpontba, az, hogy ez a mozgalom irányt és célt váltott, már más lapra tartozik, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a választás nem ezek miatt az anomáliák miatt volt mélyen antidemokratikus. Ami viszont ennél is fontosabb, hogy a Fidesz listán így is megkapta a szavazatok majdnem felét, innen nézve pedig tényleg lényegtelennek tűnik, hogy ezzel mire ment, ami számomra, és reményeim más baloldali emberek számára, igazán fontos kell, hogy lehet, az az, hogy hogyan kerülhetjük el azt, hogy ez megismétlődjön.
Az elmúlt napban több kifejezetten pontos írás is megjelent a választási eredmények okairól, és az ellenzék (ide értve a tágan értelmezett civil szférát) feladatairól. Kedd reggel Pintér Bence facebook bejegyzésben szedte szét az ellenzéki sajtót, szerdán pedig Pap Szilárd István írta meg a Mércére, hogy a baloldali politikához vissza kell térni a mozgalmi jelleghez és ahhoz, amit ő helybeniségnek nevez. Mindkét írás végső tanulsága az, hogy az ellenzéknek (legyen az, sajtó, párt mozgalom) újra a helyi ügyekkel kell foglalkoznia, hiszen ami érdekes és fontos Budapesten (vagy akár Szegeden), az valószínűleg semmit sem mond azoknak a millióknak, akiknek a napi megélhetés is gondot jelent.
Hosszas, és talán kicsit csapongó, bevezető után ezzel talán el is értem a gondolatmenetem azon pontjára, amikor végre elkezdhetek arról írni, hogy szerintem mi a feladatunk most nekünk baloldaliaknak:
- Mozgalmakat építeni.
Nem egyetlen mozgalomra van szükség, nem arra, hogy mindenkinek egyetlen közös célja legyen. Mozgalmakra van szükség, amik arra jönnek létre, hogy egy-egy cél vagy ügy érdekében tevékenykedjenek. Ilyenek már ma is léteznek, hajléktalan embereknek segít például ételosztással a Food Not Bombs és a Budapest Bike Maffia csapata is, de szintén őket (is) támogatja az AVM. A cél most az kell hogy legyen, hogy ezek a szervezetek nőni tudjanak, hogy minél szélesebb (baloldali) réteget szólítsanak meg, és vonzanak be. Ne csak Budapesten legyen FNB, ne csak Budapesten legyenek baloldali tüntetések. A fővárosi központú baloldali értelmiségnek meg kell keresnie azokat a helyi ügyeket és szervezeteket és anélkül, hogy rájuk telepedne segítenie kell őket abban, hogy megerősödjenek. (Zárójelben teszem hozzá, hogy a hazai intézményes baloldal szégyene, hogy mindezt egy centrista-liberális párt, a Momentum, kezdte el tavaly.) - Hálózatosodni.
Mit sem érnek a mozgalmak, szervezetek, ha közöttük nincsen párbeszéd, nincsen koordináció. Az elmúlt évek oktatási, egészségügyi és közigazgatási tüntetései, sztrájkjai sokkal hatásosabbak lehettek volna, ha ágazatokon átívelő együttműködés alakul ki. De ugyanez igaz a különböző balos csoportokra is. Bár a virtuális térben ezek néha egymásra találnak, mélyebb együttműködés ritkán alakul ki közöttük, pedig a közös munka, a közös gondolkodás lenne az alapja mindennek. - Szolidaritás.
Ez szorosan függ össze az előbbi ponttal. Minden baloldali gondolat egyik alapja a szolidaritás, mégis mintha az elmúlt években ez hiányzott volna a hazai ellenzéki megmozdulások témái közül. Míg a Hallgatói Hálózat és a különböző oktatási tüntetések kapcsán hangsúlyosabb volt, addig például az egy évvel ezelőtti CEU-s megmozdulásoknál ez a téma fájóan hiányzott. - Kikényszeríteni a baloldali politikát.
Ma az Országgyűlésben klasszikus baloldali pártot nem nagyon találni. Az MSZP-P pártszövetség kisebbik tagjának programja persze számtalan szociáldemokrata elemet tartalmaz (nagyon helyesen), de erejük elenyésző. Az MSZP bár tavaly úgy nézett ki, hogy erős baloldali-populista fordulatot hajt végre, ebből inkább kihátrált a párt (és megpuccsolta saját miniszterelnök-jelöltjét), az LMP-ben pedig még mindig egyszerre van jelen a értékelvű konzervativizmus és az újbaloldal. Úgy vélem, hogy azoknak a baloldaliaknak, akik hisznek a parlamenti demokráciában, vagy az önkormányzatiságban, felelőssége van abban, hogy hassanak ezekre a szervezetekre. Meg kell találnunk azokat a helyi embereket, akik hajlandóak (és/vagy tudnak) tenni azért, hogy a különböző harcok megvívhatóak legyenek. Ha pedig nincsenek ilyenek, ha tényleg nem lehet helyi szinten sem számítani az önmagukat baloldalinak nevező pártokra, akkor tudtukra kell adnunk, hogy ahogy mi sem számíthatunk rájuk, úgy ők sem ránk.
Ez a négy pont messze nem tartalmaz mindent, és nem is akar univerzális lenni, nem is lehet az. Elsősorban azt kell belátnunk, hogy az egyéni felelősségünk nagyobb, mint hittük. A magyarországi civil szervezetek túlterheltek, sokszor finanszírozási gondjaik vannak és folyamatosan támadásnak vannak kitéve. A szakszervezetek egy része tavaly év végére, idén év elejére mintha magukhoz tértek volna, de messze vagyunk attól, hogy erős szakszervezeti mozgalomról beszélhessünk (és ha a kormányon múlik, nem is jutunk el oda). A (baloldali) pártok országos hálózata nincs kiépülve, sok helyen az ellenzék nincs is jelen szervezettel (arról nem is beszélve, hogy hol játszanak össze a Fidesszel). Azt kell tudatosítanunk, hogy csak magunkra és csak egymásra számíthatunk, nem várhatjuk, hogy más építse fel az új baloldalt, nekünk baloldaliaknak kell megtalálnunk egymást, és elvégeznünk ezt a munkát.
