A hétvégén Budapest ismét, mint minden év februárjának első hétvégéjén, a nemzetközi fasiszták turistaparadicsomává változott. A Becsület Napi megemlékezés hosszú évek óta borzolja a kedélyeket, de eddig valamiért a mainstream sajtó inkább félrenézett – idén azonban először sikerült betörni a fősodratú médiába, amelyben csakugyan központi szerepet kaptak az ellentüntetés megszervezői, az úgynevezett antifák. A Becsület Napjáról sok szó esett már, a legjobb anyag az elmúlt időszakban Ungváry Krisztián történésszel készült a Partizán jóvoltából.
Ez az írás azonban most a másik oldalról szól, a náci bohócparádé ellen szerveződő tüntetők mibenlétéről, és ha már ez az írás a mi tollunkból ered, felfogható ez a cikk úgy is, mint az Autonómia csoport egyfajta kommünikéje.
Mi antifasiszták nem egy párt vagyunk, vagy egy bejegyzett egyesület, hanem egymáshoz laza szálon kötődő emberek kollektívája, akiket a fasizmus elleni undor köt össze. A sajtó mindig megpróbál valamilyen misztikumot csatolni az antifasisztákhoz, talán hangulatkeltés, talán csak bulvár okán, de lecsupaszítva tényleg ennyiről szól. Természetesen itt Magyarországon szokatlan, hogy emberek politikai szimpátia mentén, alulról építkezve és pártok nélkül szerveződnek, ennek okai javarészt a Kádár-korszakban keresendők, amikor végleg bebetonozták az apolitikus nihilt a társadalom egészébe. A Kádár-rendszer fő alapvetése a politikai nihil lett, a legyőzöttség élménye: „fogadd el, hogy leuraltunk téged és ha nem teszel fel kérdéseket, kussolsz és nem gondolkodsz, akkor nem hogy nem esik bántódásod, de meg is jutalmazunk”.
A Kádár-rendszer hagyatéka egy politikailag teljesen impotens, egymástól rettegő és atomizált társadalom lett, amely atomizáltságot generációk tolnak tovább újabb generációkra. A rendszerváltás pedig ezt az állapotot csak bebetonozta, hisz a politikát egy professzionális szakmává tette meg, aminek következtében mára ott tartunk, hogy a politizálás az emberek többsége számára szitokszó, a politika a mocsokkal egyenlő.
Mi nem fogadjuk el ezt az állapotot és keringőre hívjuk az apátiát – fontosnak tartjuk az ön- és alulról szerveződő, a be- és lejáratott úttól eltérő alternatív szerveződéseket.
Itt jegyeznénk meg, hogy antifasisztákként a Szovjetunió intézményét sem tartjuk kevésbé fasisztának, mint a Duce Itáliáját – a mértékek és hangsúlyok néhol mások, de az alap felállás, az elnyomás kvintesszenciája ugyanaz: egy felfelé nyaló, lefelé taposó hierarchizált rendszer kiépítése egy valamilyen távoli, hősies végcélt lebegtetve. Lényege az állandó ellenséggyártás, a „Nagy, Utolsó Csatára” való hergelés, a hatalom gyakorlása az erőszakszervezetek és besúgó-rendszer által, a társadalmi javak és a tőke totális átcsoportosítása egy szűk politikai réteg kezébe.
Mi autonóm antifasiszták szabadságszerető és emberbaráti aktivisták vagyunk, akik az imént felsoroltak alapján nehezen tudnak különbséget tenni a kommunizmust kiforgató államkapitalista és a nemzetközi munkásságot kizsákmányoló rendszere, a magát szocialistának hazudó náci Németország vagy épp a vallási fanatikus barbár Iszlám Állam között. Mi több, azt gondoljuk, hogy akik önként, szabad akaratból mondanak le a legalapvetőbb emberi játékszabályokról, azoknak a történelemből bőven tanulván nem szabad platformot engedni. Így tehát az antifák a legkevésbé sem „balliberális komcsi csürhe”, mi a fasizmussal mind politikai téren, mind a hétköznapi interakcióinkban kívánunk megküzdeni.
Antifasizmus lehet minden olyan cselekedet, amellyel az elnyomás körei ellen lépsz fel: így tehát fellépni a nők, gyermekek, kisebbségek, állatok, kisemmizett munkások, háborúk elől menekülő emberek stb. jogaiért és szolidaritást vállalni a másikért antifasizmus. Sokan döntenek úgy például, hogy a nagyipari állattartás és a mód, ahogyan állattársainkkal és a bolygóval bánunk, nem helyes, ezért vegánok lesznek, sokan a nőjogi mozgalmakban találják meg az antifasizmust, sokakban szakszervezeti körökből kiindulva fogalmazódik meg az elnyomás rendszere elleni fellépés igénye, stb.
Nálunk Magyarországon elnyomó rendszerek követtek elnyomó rendszereket, ennek okán nem tanultuk meg az akaratunk érvényre juttatásának a képességét. Azt, hogy igenis ki tudunk állni magunkért, hogy együtt többre vagyunk képesek, hogy politizálni nem ciki, hogy merni beavatkozni a közügyeinkbe, a körülöttünk zajló folyamatokba minimum kötelességünk. A szervezett munkásságot, a népi köröket mindenkoron brutálisan nyomták el.
Természetesen furcsának tűnhet, hogy valóban vannak emberek, akik politikai szimpátia-alapon, hátsó szándék nélkül szervezkednek saját pénzből, a saját szabadidejükben politikai erők ellen.
Való igaz, hogy az ellentüntetés megszervezői köre javarészt anarchistákból, tekintélyellenes kommunistákból és egyéb szélsőbaloldali figurákból áll, de antifa bárki lehet, aki tud azonosulni a fenti alapvetéseinkkel. Az antifasizmust mi humanitárius önvédelemnek tartjuk, egy természetes reakciónak a társadalomban fellépő kóros sejtek ellen. Úgy tartjuk, hogy a „nácik”, melyet egy általános, egyszerűsítő rövidítésként használunk a hitleri Németország követőire, a Szálasit vagy épp Horthy-t éltető emberellenes hungaristákra, a nacionalistákra, sovinisztákra, rasszistákra, fajvédőkre, stb. ellen a lehető legeredményesebben a saját eszközeikkel lehet fellépni.
A fasiszták nagy egésze nem hisz a társadalmi párbeszéd rendszerében, szembemegy vele és egyoldalúan kezeli azt. Az egész rendszerük arra építkezik, hogy lemond a társadalmi játékszabályok legfőbb pilléréről, a vitáról, párbeszédről, konszenzuskeresésről. Ezek az emberek hősi pátosz mögé bújva viselnek hadat az erkölcs és a józan ész ellen, embercsoportokat akarnak zaklatni, kiírtani és az erőszak rendszerét legfőbb hatalmi szinteken gyakorolni.
A fasiszták hadviselése gyakran egy jól körülírható, látványos embercsoport ellen irányul: cigányok, fogyatékkal élők, melegek – mindenki, aki eltér az általuk fantáziált hős emberideáltól. Ezeknek a csoportoknak a tagjai nem tehetnek arról, hogy milyennek születtek, a nácik viszont igenis tehetnek arról, hogy saját akaratukból választották az erőszak és az elnyomás rendszerének a propagálását. Mi autonóm antifasiszták úgy tartjuk, hogy pusztán beszélgetéssel nem fogjuk meggyőzni a nácikat és nincsenek kétségeink afelől, hogy nem riadnak vissza a brutális erőszak alkalmazásától. Ők az erőszak nyelvét választották, ezért mi sem riadunk vissza az önvédelmi erőszak gyakorlásától, hogy eredményesen elejét vegyük az emberellenes tébolyuknak. Mi autonóm antifasiszták nem alkotunk egy egységes ideológiai egészet, de erkölcsi minimumnak tartjuk az elnyomás rendszerei ellen való küzdelmet.