Valami alapjaiban el lett rontva, hogyha a populizmus – sokadjára – egy patologizált jelenséggé vált a politikában. 1904-ben, a 198. számában Az Ujság ezt írta az Egyesült Államokban zajló választási kampányról: „Az elnökségre egy uj harmadik jelöltet is kandidáltak az eddigi két jelölttel, Roosevelttel és Parkerrel szemben. Az illető egy Debs nevű munkás, akinek hivei populisták néven a newyorki demokrata-pártból váltak ki. Győzelemre ugyan nincsen kilátásuk a populistáknak, de azt elérik, hogy ezek után Roosevelt megválasztása teljesen bizonyos”. Kevesebb, mint két hónappal később így írtak az Alkotmányban: „Az amerikai viszonyok ismerői nem is ítélik valószinünek a demokraták győzelmét. Már csak azért sem, mert a párt többé nem egységes; a populisták, az amerikai szocziáldemokraták veszedelmes éket vertek abba”.
Nem nehéz párhuzamot vonni a négy évvel ezelőtti és pár hónappal korábbi Sanders-ellenes cikkekkel, de hasonló érvek jelentek meg Jeremy Corbynnal, a Munkáspárt baloldali elnökével szemben is, amikor éppen nem az antiszemitizmus-váddal álltak elő. A belső „ékverés”, az „egység” felbontása, a populizmus mint negatív jelző – ismert toposzok, és azok voltak egy évszázada is.
A populizmussal is úgy vannak, mint a kommunizmussal. A Kommunista kiáltvány 1848-ban írta le, hogy „Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete”, ez a kísértet azóta nemcsak globálissá vált, hanem másként is megjelenik – ezért az a Populism: Its Meaning and National Characteristics c. 1969-es kötet első mondata, hogy „Egy kísértet járja be a világot – a populizmus”. Az időnként meglehetősen ízléstelen tanulmánygyűjtemény nem véletlenül jelent meg éppen akkor: a dél-amerikai baloldali populista megmozdulások például különösen aggasztottak kolonizációs fixációkban szenvedő szerzőket, a jelenséget pedig nem nagyon sikerült másként értelmezni, mint valami tévedésként, a hétköznapi menetrendről letérésként – ahová természetesen mielőbb vissza kell terelni a szavazóközönséget.
Ezek a félelmek már Ortegánál megfogalmazódtak, aki A tömegek lázadásában nem győzte ostorozni azokat, akik közé ő maga természetesen nem tartozott. Egyes gondolatok persze visszaköszönnek például a Frankfurti Iskolában is, szigorúan egy szempont szerint mindenképp: vö. „Közhelyeket, előítéleteket, gondolatfoszlányokat, vagy egyszerűen üres szavakat, amiket a véletlen halmozott fel benne, hangoztat váltig, s olyan szentül, kipróbáltan és merészen alkalmazza ezeket, hogy csak a tudatlansága derül ki” és „Az a mód, ahogy egy fiatal lány elfogadja és lebonyolítja a kötelező randevút, a hanglejtés a telefonban és a legbizalmasabb szituációban, a szavak megválasztása a beszélgetésben, sőt az egész – a lesüllyedt mélypszichológia rendezőfogalmai szerint felosztott – belső élet arról a kísérletről tanúskodik, hogy önmagát egy sikert biztosító apparátussá tegye, amely ösztöneinek utolsó rezdüléséig megfelel a kultúripar által prezentált modellnek”.
Az a feltételezés, hogy a közember (az a bizonyos egydimenziós) könnyen befolyásolható (és befolyásolt), hasonlóan megjelenik mindkét oldalon, de teljesen eltérő premisszákkal (és persze egyéb fontos szempontokkal): Ortega nem volt demokrata, kifejezetten rettegett attól, hogy a tömegeket bevonják a saját életének alakításába, míg ez a baloldalon teljesen másként fest. A korábban említett populizmus-szerzőinek egy része is hasonló betegségben szenvedett: egyfajta rettegéstől a szabadon társult emberekkel szemben.
A populizmus mint fogalom éppen ezért meglehetősen ambivalens. Miután a szakirodalom komolyabban vehető része nem ideológiaként tekint rá, hanem inkább egyfajta politikai logikaként, érdemes inkább ebből kiindulni: ugyanis a baloldali populizmus egy inkluzív, a jobboldali pedig egy exkluzív kiindulóponttal bír. Ami közös, az az elit és a (homogén) „nép” létrehozása és szembeállítása, a jobboldali populizmus viszont megkeresi magának a további ellenségeket (kívülről, belülről), míg a baloldali – amennyiben valóban az – inkább azt keresi, hogy kiket sorakoztathat még fel abban a rendszerben, ahol a struktúrákat az elit alakítja és termeli újra. Ezt azért is fontos kihangsúlyozni, mert amíg a baloldal számára a rendszerkritika a fontos, addig a jobboldal elsősorban konspiratív világot feltételez.
A populizmus mégis egységesként jelenik meg, szembeállítva nem az elitista politikával, hanem a „racionálissal”. Nem hiába csapódik mellé a demagógia mint jelző: a populizmus a közbeszédben üres ígérgetés, a nép szája íze szerinti kormányzás, például az, hogy a privatizációval és deregulációval ellentétben egy politikai szereplő a dolgozók érdekeit védi. Ilyenkor jelenik meg az az érvelési keret, hogy a gazdasági kérdésekben nem szabad az önző és mindent birtokolni akaró tömegekre hallgatni, hanem az ún. szaktudásra.
A jobboldali populizmust is tévhitek terhelik. Egyrészt, bár az a politikai irány autoriter, nem antikapitalista.
Amikor Orbánt Kádárhoz hasonlítják, akkor nem bizonyítanak mást, minthogy képtelenek egy globális jelenségben gondolkodni és elengedni a(z immár valóban) demagóg hasonlítgatásokat.
Orbán, Trump, Bolsonaro és hasonszőrű politikusok ugyanazt a thatcheri utat járják, amit azóta szinte mindenki. Bár a narratívák első olvasatra más irányba mozdulnak el, ha nemcsak a felszínt nézzük, akkor látható, hogy tökéletesen beágyazottak a globális kapitalizmusba. Amivel kereskednek, az többek között egy otthonosság-érzet, az autentikusság-keresésre adott válasz, az a hiány, amit a kapitalizmus elidegenítő folyamatai és a gazdasági rendszernek alárendelt „politika” kiüresedése okozott.
A baloldalnak – mert itt mégiscsak ez érdekel minket – nehéz válaszokat kínálnia. Nincs amiért kitérnünk azokra a történelmi hibákra, amelyeket a megszelídített baloldal elkövetett, ezért én ezúttal egyetlen szempontot emelnék ki – azt, amivel kezdődik ez a cikk. A baloldalnak újra szerves részévé kell válnia a társadalomnak. „A baloldal” persze, sok mindent jelent: például az amerikai tüntetők egy részét, vagy azokat kifejezetten, akik a végül felszámolt Chaz-nak voltak a részei. Az ilyen szerveződések sosem örvendenek nagy támogatottságnak, a párizsi kommün óta koszos, jöttment, lusta huligánok szemétdombjának tekintik ezeket, civilizálatlan vadaknak – apropó Ortega. Ami fontos viszont, hogy ezek a szerveződések – és amennyiben ezek pártpolitikaivá válnak, ez akkor is érvényes kell legyen – a társadalomból nőnek ki és pontosan érzékelik, hogy hol van a törésvonal.
A törésvonal az elit és a nép között található, ahogyan ez a populizmusban megjelenik. Ez egy rendszerszerkezeti kérdés, ami távol esik a jobboldali értelmiségellenességtől például, de amit igyekeznek elkenni a luxuskaróra-reklám mellé beszúrt Economist-cikkekben. A törésvonal észlelésével pedig a beszédmód is meg kell változzon: a „lemegyünk a nép közé” olyan átlátszóan Audiból-kiszállós, hogy már elviselhetetlen.
Akiben nem tisztázódik, hogy „a nép” és ő maga nem két külön entitás, hogy „a néphez” nem „lemegyünk”, az maga is elitista, és talán nem is tud róla.
És éppen ezért ő valóban demagóg is, tulajdonképpen leleplezi magát, és a törésvonal másik oldalára kerül. Kizárja magát, nem közös társadalmat akar, hanem irányítottat.
Erre mindenhol van kereslet, de a baloldal jövője azon múlik, hogy meg tud-e szabadulni tőle.
