Egészséges tiszteletlenséggel tekintenek a tiszteletreméltóságra, nem riadnak vissza attól, hogy agitátorként és bajkeverőként lépjenek fel, mert ebben látják a demokrácia esszenciáját.

– írta Howard Zinn a szegregáció felszámolásáért küzdő fiatal fekete aktivistákról[1] – akik legtöbbször névtelenül hoztak áldozatokat a közös ügyért. Akik megértették, hogy

A forradalmi változás nem egyetlen kataklizmaszerű pillanatban jön el (óvakodjunk az ilyen pillanatoktól!), hanem a meglepetések végtelen sorozataként, amely cikkcakkban halad egy tisztességesebb társadalom megteremtése felé. Nem szükséges nagy, hősies tettekre vállalkoznunk ahhoz, hogy részt vehessünk a változás folyamatában. A kis tettek milliónyi emberrel beszorozva átalakíthatják a világot.[2]

Ők voltak azok, akik elsősorban foglalkoztatták Howard Zinnt, a történészt, a néptörténészt – akinek A People’s History of the United States (Az Egyesült Államok története alulnézetben) című műve Noam Chomsky szerint „szó szerint egy egész nemzedék lelkiismeretét megváltoztatta”.

 

 

Az 1922-ben született Zinn a második világháborúban az amerikai légierőnél szolgált bombázóként. A második világháború – mint a fasizmus ellen folytatott „igazságos háború” – rendszeresen szolgál mindmáig a háborúk igazolására. Zinnből azonban a háborúban megéltek hatására életre szóló háborúellenes aktivista vált. Visszaemlékezéseiben meghatározó eseményként emeli ki, hogyan bombázta le 1945 áprilisában az amerikai légierő az Atlanti-óceán partján fekvő francia Royan városát, ahová párezer német katona bevette magát:

Aznap 1200 repülő erőd[3] vette célba Royant. 1,5 millió liter napalmot szórtunk le a városra – német katonákat és francia civileket egyaránt megölve.

A háború után egy újságcikkben a következőt olvastam arról a napról: „350 civil mászott ki a romok alól. Azt mondták, a támadás olyan pokol volt, amit korábban el sem tudtak volna képzelni, hogy létezhet.”

Emlékszem, hogyan látszott a támadás a levegőből. Ahogy a „ragadós tűz”[4] hordói a földbe csapódtak, egy pillanatra felvillantak, mint a meggyújtott gyufaszálak.

Nem láttunk embereket, nem hallottunk sikolyokat, nem láttunk sem vért, sem leszakadt végtagokat.

Csak a parancsokat követtem.

Ez a borzalmakat elkövető harcosok ősi kiáltása.[5]

Amikor 2001-ben George Bush amerikai elnök meghirdette a terrorizmus elleni háborút, Zinn így fogalmazott:  „Hogyan lehet háborút viselni a terrorizmus ellen, amikor a háború maga a terrorizmus?”. A terrorizmus elleni háború – hangsúlyozta – „biztosítja a kormánynak az örökös háborút valamint az elnyomás örökös légkörét. Ez pedig örökös profitot nyújt a vállalatoknak. De sokkal instabilabb és veszélyesebb hellyé teszi a világot.”

– Nem teszünk különbséget –  jelentette ki az elnök – terroristák és a terroristákat bújtató országok között.

Úgyhogy elkezdtük bombázni Afganisztánt, amivel elkerülhetetlenül ártatlan embereket ölünk meg, mert a bombázásnak az a természete (és ezt mint a légierő egykori bombázója mondom), hogy nem válogat, „nem tesz különbséget”…

Semmit sem tanultunk, abszolút semmit a huszadik század történelméből, száz évnyi megtorlásból, bosszúból, háborúból, száz évnyi terrorizmusból és ellenterrorizmusból, az erőszakra válaszként adott erőszakból,  az ostobaság végtelen körforgásából.

Terrorcselekményeket követünk el, hogy így „üzenjünk” a terroristáknak.[6]

 

Zinn a második világháború befejezése után iratkozott be a New York-i Egyetemre történészszakára:

Amikor történelmet kezdtem tanulni, kizárólag az a cél vezérelt, hogy válaszokat találjak azokra a kérdésekre és problémákra, amelyeket a körülöttem lévő világban láttam… Persze van bizonyos értelme a múlt vizsgálatának: élvezetes lehet, valahogy úgy, mint egy krimi. És érvelhetek az önmagáért való tudás mellett, mint ami hozzáadhat valamit az ember életéhez. Bár ez jó dolog, eltörpül amellett a hatalmas cél mellett, hogy megpróbáljuk megérteni és tetteinkkel megváltoztatni a minket körülvevő világot.[7]

Azonban

A hagyományos tantervekben említésre méltónak ítélt személyiségek az elnökök, az iparosok, a hős katonák voltak – nem pedig a munkásmozgalmi vezetők, a radikálisok, a szocialisták, az anarchisták.[8]

Márpedig Zinnt ez utóbbiak jobban foglalkoztatták, mint a hagyományos fősodor. Mint a demokratikus oktatásról írt könyvében kiemeli:

A hadtörténetet gyakran a csaták története dominálja, ami eltereli a figyelmet a háború mögött meghúzódó politikai tényezőkről. Lehetséges a mexikói háború csatáira koncentrálni, és csak a Mexikóvárosba történő diadalmas bevonulásról beszélni – nem pedig a mexikói háború kapcsolatáról a rabszolgasággal és azoknak a területeknek a megszerzésével, amelyek utóbb rabszolgatartó területekké alakulhattak.

A mexikói háború kapcsán a közönséges katonák nézőpontja sem kap figyelmet… És jó volna megtenni azt, amit tudtommal egyetlen országban sem csináltak még a történelemmel: a másik, „az ellenség” nézőpontjából mesélni el a háború történetét.[9]

Zinn számára az is világos volt, hogy a történettudomány és a történészek sokak által mindenek felett állóként hirdetett semlegessége olyan illúzió, ami rögtön a témaválasztáson megbukik.

Amikor azt mondom, hogy nem maradhatsz semleges egy mozgó vonaton, az azt jelenti, hogy a világ már most is bizonyos irányokba halad. Gyerekek éheznek, háborúk zajlanak. Egy ilyen helyzetben semlegesnek lenni vagy megpróbálni semlegesnek lenni, félreállni, nem foglalni állást, nem venni részt a dolgokban annyit tesz, mint együttműködni azzal, ami zajlik, hagyni, hogy megtörténjen. Soha nem akartam együttműködő lenni, mindig közbe akartam lépni ebben a mozgó világban, hogy lássam, meg tudom-e változtatni az irányát, akár a legparányibb mértékben is.

Mindannyian szemben találjuk magunkat ezzel a problémával. Olyan hivatásokat űzünk, ahol elvileg hivatásosként kell viselkednünk. Hivatásosnak lenni pedig annyit jelent, mint nem túllépni a hivatás határain. Ha művész vagy, ne foglalj állást politikai ügyekben. Ha tanár vagy, ne mondd el a véleményedet az osztályban. Ha újságíró vagy, tégy úgy, mintha objektív módon tálalnád a híreket. De mindez persze hamis. Nem lehetsz semleges. Ha történész vagy, és arra tanítottak, hogy objektív történésznek gondold magad, átvered magad, mert a könyvekben, az előadásokban bemutatott történelem válogatás egy hatalmas adathalmazból. És ezzel a válogatással eldöntöd, hogy szerinted mi fontos. Ez pedig a te nézőpontodból következik. Úgyhogy egyrészt lehetetlenség úgynevezett objektívnek és semlegesnek maradni – másrészt pedig nem is kívánatos, mert szükségünk van mindenki energiájára és mindenki beavatkozására mindabba, ami zajlik.[10]

Történelemtanárként oktatói és aktivista szerepét nem választotta külön – és diákjait is aktivizmusra sarkallta. 1954 és 1963 között (mikoris fegyelemsértésért kirúgták) a Georgia államban, Atlantában működő – akkoriban még kizárólag fekete nőket oktató – Spelman College történelemprofesszora volt.

Nyitott voltam mindenre, amit diákjaim csinálni akartak, és elutasítottam azt az elképzelést, hogy egy tanárnak a tanteremre kellene korlátoznia az oktatást, amikor annyi minden forgott kockán a tantermen kívül.[11]

Diákjai – Zinn támogatásával – szembeszegültek a városi könyvtár szegregációs szabályaival, és kitartó fellépésükkel el is törölték azt.

Tanítási módszereivel Zinn igyekezett szembeszállni azzal, amit a demokratikus oktatásról írt könyvében így fogalmaz meg:

Bár az iskolák feladata a demokrácia narratívájának előmozdítása, gyakran olyan struktúrákat működtetnek, amelyek aláássák azokat az alapvető demokratikus elveket, amelyeket tanítani hivatottak. Ennek eredményeként az iskolák szükségszerűen részt vesznek a hazugságok továbbadásában.[12]

A Spelman-diákok akciójában is és általában is a demokrácia kulcselemének tartotta az igazságtalan törvények szándékos megsértését, a polgári engedetlenség alkalmazását. Engedetlenség és demokrácia – kilenc téveszme a törvényről és a rendről[13] című művében így fogalmazott:

A törvényeknek való általános engedelmességnek semmivel sincs nagyobb társadalmi értéke, mint a törvényeknek való általános engedetlenségnek. A rossz törvényeknek való engedelmesség, mint a „törvények uralma” iránti elvont alá­zatosság beidegződése csak arra jó, hogy fokozza az állam-polgárok amúgy is erős hajlamát, hogy meghajoljanak a tekin­tély hatalma előtt, és ne kérdőjelezzék meg a fennálló rendet. A törvények uralmának az abszolútum magaslatára emelése a totalitarizmus jele, és a totalitárius rendszerek légkörét meg lehet teremteni a demokrácia számos jellegzetességét mutató társadalmakban is. Azt hangoztatni, hogy az állampolgároknak joguk van megtagadni az igazságtalan törvényeknek való engedelmességet, és kötelességük megtagadni a veszélyes törvényeknek való engedelmességet, a demokrácia lényege: abból indul ki, hogy a kormányzat és törvényei nem szentek, hanem eszközök, amelyek bizonyos célokat szolgálnak, az élet, a szabadság és a boldogság céljait. Az eszközök mellékesek. ­A célok nem.[14]

Az állammal való szembefordulás szükségességét újra és újra hangoztatta:

Talán a legfontosabb dolog, amit a demokráciáról tanultam, az, hogy a demokrácia nem a kormányunk, az alkotmányunk, a jogrendszerünk. Nagyon gyakran ezek éppen a demokrácia ellenségei.[15]

Ha egy kormányzat elárulja a demokratikus elveit, akkor hazafiatlan. A demokrácia szeretete ekkor megköveteli, hogy az ember szembeforduljon a kormányával. Megköveteli, hogy „rendet bontson”.[16]

Amikor I.F. Stone-tól, a nagyszerű újságírótól tanácsot kértek az újságíródiákok, három szóval válaszolt: „A kormányok hazudnak.”[17]

És nem csak beszélt a szembefordulás szükségességéről, hanem cselekedett is.

Barátja, a Rand Corporationnél dolgozó Daniel Ellsberg a munkahelyén a vietnámi háborúval kapcsolatos bizalmas katonai dokumentumokhoz fért hozzá – amelyek világos példával szolgáltak I.F. Stone megjegyzésére. Néhány munkatársával együtt Ellsberg úgy döntött, lemásolják az iratokat és a sajtóban közzéteszik. Ellsberg egy másolatot Zinn-nél helyezett biztonságba.

Az amerikai kormány háborús narratívájához legtöbbször igazodó fősodorbeli sajtó ezúttal kivételesen felvállalta a kormányzattal való konfliktust, így a The New York Times 1971 júniusában  közzétette a Pentagon Paperst.[18] Ellsberg néhány napig bujkálni kényszerült, majd barátok, támogatók és újságírók kíséretében feladta magát a rendőrségen. Ellsberg a kémtörvény alapján 115 évet kockáztatott – ma Julian Assange-ra hasonló ürüggyel 175 év börtön várhat[19] – ám a vádat hamarosan ejtették. A Pentagon Papers botránya meggyorsította a háború befejezését.

Mély háborúellenessége – és ebből adódóan az államhatalommal szembeni fenntartásai –, valamint a közvetlen cselekvésen alapuló aktivizmusa miatt logikus, hogy Zinn az anarchizmus felé fordult.

Az 1960-as évek mozgalmai és az anarchizmus történelmi filozófiája között a közvetlen cselekvés elképzelése jelentett további kapcsot. Eszerint a társadalmi változás nem a kormányzást magukhoz ragadni igyekvő politikai pártok kezében, hanem az egymással összefogó és az elnyomásuk forrásával szemben közvetlenül fellépő állampolgárok kezében van…

Az 1960-as évek végén kezdtem anarchista írásokat használni a Bostoni Egyetemen tartott politikaelméleti kurzusomhoz. Diákjaim elolvasták Emma Goldman Living My Life (Élem az életem) című önéletrajzát, valamint Anarchism and Other Essays (Anarchizmus és más esszék) című előadás-gyűjteményét. Néha Alexander Berkman rövid könyvét, az anarchista elképzelések tömör és egyszerű magyarázatával szolgáló The ABC of Anarchism (Az anarchizmus ábécéje) című művét is használtam, majd „Marxizmus és anarchizmus” címen kezdtem szemináriumot tartani.[20]

Zinn oktatóként kifejtett háborúellenes tevékenysége erőteljes konfrontációkhoz vezetett az egyetem elnökével, John Silberrel. 1972-es kinevezése után Silber egyik első intézkedése az volt, hogy meghívta a tengerészgyalogosokat az egyetemre, hogy az egyetemi hallgatóság körében toborozzanak. Az ez ellen szervezett tiltakozást rendőri erővel verette szét, másnap pedig az egyetem adminisztrációjának hivatalos újságja a következő főcímmel jelent meg: „Dr. Silber szerint a bomlasztó diákokat meg kell tanítani a törvény tiszteletére”. Zinn egy bostoni újságban tette közzé válaszát:

Való igaz, hogy az iskolák egyik kulcsfeladata felkészíteni az embereket a társadalom által kínált munkahelyek betöltésére… Azonban a szervezett oktatásnak lényegesen fontosabb feladata, hogy megtanítsa a fiataloknak azt a szabályt, amely nélkül a vezetők nem folytathatnának háborúkat, nem ragadhatnák el az ország gazdagságát, nem fékezhetnék meg a lázadókat és a másként gondolkodókat: a törvényes hatalomnak való engedelmesség szabályát. És senki sem képes ezt ügyesebben, meggyőzőben tenni, mint egy hivatásos értelmiségi. Leginkább egy filozófusból lett egyetemi elnök alkalmas erre. És ha érvei nem hatnak a diákokra – akik néha Kant olvasása helyett inkább a körülöttük levő világot veszik szemügyre –, akkor kihívhatja a rendőrséget, majd rövid megszakítást követően (amelynek során a gumibotok felkiáltójelként sulykolják a diákok fejébe a racionális érvelést), a beszélgetés folytatódhat, kissé visszafogottabb légkörben.[21]

Hasonlóan súlyos kritikákat fogalmazott meg a büntetés-végrehajtás és az igazságszolgáltatás intézményrendszerének működéséről:

Meggyőződésem, hogy a bebörtönzés csak pótcselekvés a bűnözés problémájának megoldása helyett. Semmit nem tesz a bűncselekmény áldozatáért, ugyanakkor továbbviszi a megtorlás elképzelését, és ezáltal fenntartja az erőszak végtelen körforgását kultúránkban. Kegyetlen és haszontalan helyettesítője azon problémák felszámolásának, amelyek a legtöbb büntetést eredményező bűncselekmény gyökerét adják: a szegénységnek, a munkanélküliségnek, a hajléktalanságnak, a kétségbeesésnek, a rasszizmusnak, a kapzsiságnak. Ezzel szemben a gazdagok és hatalmasok által elkövetett legtöbb bűncselekmény büntetlen marad…

A tárgyalóterem jól példázza, hogy míg társadalmunk liberális és demokratikus lehet valamilyen átfogó és homályos értelemben, addig annak alkotóelemei és zárványai – tantermei, munkahelyei, vállalati vezetőségi termei, börtönei, laktanyái – kirívóan antidemokratikusak lehetnek, és egyetlen vezénylő személy vagy egy szűk hatalmi elit uralma alatt állhatnak. A tárgyalótermekben a bírók abszolút hatalmat gyakorolnak az eljárás fölött. Ők döntik el, milyen bizonyítékokat engedélyeznek, mely tanúk tehetnek vallomást, milyen kérdéseket lehet feltenni.”[22]

Fenti állításait meggyőzően alá támasztotta Justice in Everyday Life – The Way It Really Works (Igazságszolgáltatás a mindennapi életben – hogy működik valójában a rendszer) című könyvének (1974) lapjain, amelyben a rendőrség, a bíróságok, a börtönök, a lakhatás, a munkahelyek, az egészségügy és az iskolák területét vizsgálta,  számtalan tanúvallomás alapján azonosította a rendszerszintű problémákat, és megoldásokat javasolt.

Zinn szemléletét és könyveit a konzervatív jobboldal hosszú ideje komoly ideológiai fenyegetésnek tekinti. Több államban próbálták a tankerületek tiltólistájára tenni könyveit,[23] és 2020-ban – tíz évvel Zinn halála után – Donald Trump elnök is célkeresztbe állította: „Gyerekeinket olyan propagandaanyagokból oktatják, mint amilyenek Howard Zinn írásai, amelyek arra törekszenek, hogy a diákok szégyelljék saját történelmüket.”[24]

Zinn érthető módon zavaró azok számára, akik – Trump 1776 Bizottságához hasonlóan[25] – „hazafias oktatás” címszó alatt a történelmet mitikus múlttá kívánják alakítani, akik igyekeznek a domináns csoportot éltető narratívát kizárólagossá tenni, hogy ezáltal is megszilárdítsák az uralkodó csoportok hatalmát. Amikor a NAT2020 programja hasonló irányt jelöl ki a történelem- és irodalomoktatásnak, Magyarországon is nagy szükség van Howard Zinn szemléletére.[26]

---

Jegyzetek

[1] Howard Zinn, The New Abolitionists, 1964, reprint: Haymarket Books, 2017, p. 8

[2] Howard Zinn, You Can’t Be Neutral on a Moving Train, Beacon Press, 1994, 2002, p 200.

[3] B-17-es bombázó.

[4] A napalm akkoriban használt neve.

[5] Howard Zinn, Az amerikai birodalom története alulnézetben (A People’s History of American Empire) a magyar kiadás előkészületben, várható megjelenés 2022 végén, a Théâtre le Levain gondozásában, fordító: Piróth Attila.

[6] Howard Zinn, Az amerikai birodalom története alulnézetben, 3–4. o.

[7] Howard Zinn, Donaldo Macedo, Howard Zinn on Democratic Education, Paradigm Publishers, 2005, p. 187.

[8] Howard Zinn, Három színmű – Howard Zinn politikai színháza, a magyar kiadás előkészületben, várható megjelenés 2022 végén, a Théâtre le Levain gondozásában, fordító: Piróth Attila.

[9] Howard Zinn, Donaldo Macedo, Howard Zinn on Democratic Education, Paradigm Publishers, 2005, p. 191.

[10] Howard Zinn and Anthony Arnove, Howard Zinn Speaks: Collected Speeches, 1963–2009, p 208.

[11] Howard Zinn, You Can’t Be Neutral on a Moving Train, p 21.

[12] Howard Zinn, Donaldo Macedo, Howard Zinn on Democratic Education, Paradigm Publishers, 2005, p. 1.

[13] Howard Zinn, Engedetlenség és demokrácia, Napvilág Kiadó és Théâtre le Levain, 2019, fordította: Piróth Attila

[14] Id. mű, 105–106. o.

[15] Howard Zinn, You Can’t Be Neutral on a Moving Train, p x.

[16] Howard Zinn, You Can’t Be Neutral on a Moving Train, p 3–4.

[17] Howard Zinn, „Governments Lie”, in A Power Governments Cannot Suppress, City Lights Books, 2007, p 199.

[18] https://www.howardzinn.org/collection/pentagon-papers-disclosure/

[19] https://merce.hu/2022/05/19/noam-chomsky-a-beleegyezes-legyartasa-elsodleges-fontossagu-a-hatalmi-rendszerek-szamara/

[20] Howard Zinn, Három színmű – Howard Zinn politikai színháza.

[21] Howard Zinn, You Can’t Be Neutral on a Moving Train, p 186.

[22] Howard Zinn, You Can’t Be Neutral on a Moving Train, p 150–151.

[23] https://www.howardzinn.org/tag/book-ban/

[24] https://www.zinnedproject.org/news/trump-attacks-zinn-and-zep/

[25] https://merce.hu/2022/05/19/noam-chomsky-a-beleegyezes-legyartasa-elsodleges-fontossagu-a-hatalmi-rendszerek-szamara/

[26] https://www.howardzinn.org/collection/dissent-in-pursuit-of-equality-life-liberty-and-happiness/