2022 decemberében campesino^[1] és őslakos mozgalmak által vezetett népi tüntetések hulláma söpört végig Perun, miután Pedro Castillo korábbi elnököt a törvényhozás feloszlatására tett sikertelen kísérletet követően megbuktatták, és alelnöke, a neoliberális, konzervatív Dina Boluarte átvette a kormányt. December 14-én a védelmi miniszter, Alberto Otárola rendkívüli állapotot rendelt el, felfüggesztve a szabad gyülekezéshez való jogot, a szabad mozgást, az otthon sérthetetlenségét, és más jogokat.

A tüntetések azonban folytatódtak. Január 18-án Peru déli részéből tömegesen vonultak a már említett mozgalmakhoz csatlakozók a fővárosba, a Lima bevétele néven ismert mozgósítás keretében. A fővárosban a diákok és a szakszervezetek fogadták őket, akik csatlakoztak a tüntetésekhez, hogy új elnök- és törvényhozási választásokat követeljenek. Válaszul a rendőrség több mint 60 embert ölt meg és több ezret megsebesített. Hogy közvetlen képet kapjunk az eseményekről, perui anarchistákkal beszélgettünk, remélve, hogy megismerhetjük ennek a felkelésnek és mozgalomnak az állami politikán túli aspektusait.

Peruban hosszú története van a hatalom csarnokaiban véghez vitt államcsínyeknek, valamint az állami és félkatonai erőszaknak a vidéki tartományokban. A perui kormány és a Nemzetközi Kőolajipari Társaság közötti szerződés utolsó oldalának „eltűnése” miatt kialakult válságot követően Juan Velasco Alvarado tábornok 1968-ban megbuktatta Fernando Belaúnde Terry megválasztott elnököt. Az 1980-as évektől kezdve a Sendero Luminoso (Fényes Ösvény) maoista fegyveres csoport gerillaháborút folytatott vidéken, amely több tízezer emberéletet követelt. Alberto Fujimori elnök 1992-ben feloszlatta a törvényhozást, így megszerezve az abszolút hatalmat, amelyet a perui hírszerzés vezetője, Vladimiro Montesinos által koordinált titkos ügynökök kiterjedt hálózatán keresztül tartott fenn – egészen addig, amíg 2000-ben egy elcsalt választást követően meg nem buktatták.

2020 novemberében a szélekörű tüntetések miatt Manuel Merino ideiglenes elnök mindössze öt napi hivatalban töltött idő után lemondásra kényszerült.

A közelmúltban, 2019-ben és 2022-ben a szomszédos Ecuadorban felkelések törtek ki, amelyekben az Ecuadori Bennszülött Nemzetiségek Szövetségéhez (CONAIE) kapcsolódó alulról szerveződő csoportok központi szerepet játszottak az állam által bevezetett megszorító intézkedésekkel szembeni fellépésben. Valami hasonló játszódik ma Peruban, ahol egy főként campesinókból és őslakosokból álló mozgalom megszakította az extrakcionista kapitalizmus működését, és az államhatalom keretein kívül érvényesíti saját érdekeit és szervezeti struktúráit.

Miközben puccskísérletek újabb sorozata zajlik szerte Dél- Amerikában, fontos megtanulnunk, hogyan képesek a népi mozgalmak fenntartani az ellenállást a rendőri elnyomással szemben – különösen a kizsákmányolt és kirekesztett embereket megszervező mozgalmak esetében.

A perui rezsimmel szembeni ellenállás részeként létrejött Periodico Libertária anarchista kiadvány készítőivel beszélgettünk, akiknek célja, ahogy ők fogalmaznak, „az Andok és az egész terület teljes felszabadítása, amelyet a „Peru” nevű gyilkos állam ural”.

A világ többi részéről nehéz volt információkat szerezni a perui utcákon hónapok óta zajló felkelésről. A televíziók csak felületes beszámolókat adnak arról, hogy tüntetések és sztrájkok vannak, és nő a megölt és megsebesült emberek száma. Kevés szó esik az összefüggésekről, amelyek a Pedro Castillo korábbi elnök vagy Dina Boluarte jelenlegi elnök támogatása közötti kettősséget fejezik ki. De tudjuk, hogy a lázadások mindig összetettebbek, hogy meg kell érteni a kontextust és a közelmúltbeli küzdelmeket azokon a helyeken, ahol egy felkelés zajlik. Anarchista szemszögből mi történik ott jelenleg, és hogyan kapcsolódik ez más felkelésekhez, amelyek az úgynevezett Latin-Amerikában zajlottak?

Általában a tömegmédia úgy tudósít a külföldi tüntetésekről, mint valami elszigetelt és lokális dologról, még akkor is, ha az események helyszíne csak néhány kilométerre van tőlük. A kommunikációs médiában félnek a strukturális problémák feltárásától és mélyreható elemzésétől. Köztudott, hogy Peruban egy olyan anti-autoritárius folyamatot élünk át, ami bármelyik latin-amerikai országban végbemehetne, különösen, ha figyelembe vesszük a problémák eredetét és egybeesését – a strukturális rasszizmust, a mélyszegénységet, az intézményesített korrupciót és az erőszakos neoliberális demokráciát.

Ebben az esetben a jelenlegi kormány elnyomását a féktelen rasszizmus jellemzi. Mészárlások történtek az Andok és az Altiplano [a perui fennsík] városaiban. Nyilvánvaló, hogy a megvetendő sárga sajtó^[2] nem adta vissza hűen a valóságot. Miközben a hadsereg jelenléte több városban – például a tengerparti Ica-ban és a hegyvidéki Puno-ban – erősödik, az utolsó, Limában meggyilkolt személyt (23.01.28.) a média egyszerű bűnözőként írta le, amikor halálát az ország egyik kábeltévé-csatornája közvetítette. Van egy folytonos és asszimetrikus konfrontáció az állam fegyverei és a szabadságra törekvő emberek között.

Ami a más eseményekhez való kapcsolódást illeti, anélkül, hogy megfeledkeznénk e terület sajátos problémáiról és a perui lázadás campesino jellegéről, a legközelebbi hivatkozási pontok az Ecuadori Bennszülött Nemzetiségek Konföderációjának (CONAIE) 2019. októberi anti-autoritárius tapasztalatai. A különbség a nagy őslakos szervezetek hiánya, mivel az 1947-ben alapított Confederación Campesina del Perú (Perui Földművesek Szövetsége) a Sendero Luminoso (a Fényes Ösvény marxista csoport) erőszakos zaklatását, valamint Alberto Fujimori diktátor üldözését is elszenvedte, a szervezet már korábban teljesen felbomlott. Ezt a hiányt most az alulról szerveződő campesino szervezetek pótolják, mind tartományi, mind kerületi szinten.

Ez magyarázza azt is, hogy a politikai baloldalnak nem sikerült a tüntetéseket saját érdekeik szerint irányítani. Láttunk nyílt összecsapásokat a parlamenti képviselőkkel az utcán, sőt közvetlen akciókat is.

Beszélnél a campesinók és az őslakosok részvételéről a tüntetéseken?

Nyíltan ki kell mondani, hogy a campesinók állnak a felkelések élén. Peruban különböző etnikai csoportok vannak, amelyek ellenálltak a gyarmati gépezetnek és annak minden formájának és nagy múltra visszatekintő anti-autoritárius hagyományt ápolnak. Ezen körülmények között a különböző etnikai csoportok, nemzetiségek összefogtak, hogy közvetlenül szálljanak szembe a gyilkos Dina Boluartéval.

Bár néhány politikai párt hozzájárult a tiltakozások megszervezéséhez támogatói bázisán keresztül, és megpróbálják magukat élcsapatként pozícionálni; ez már nem fenntartható, mivel az emberek nem fogadják el az erőszakmentességre való felhívásokat, amelyek ezektől a pártoktól származnak. Ezért gyújtottak fel az emberek állami épületeket, köztük rendőrőrsöket is.

Másrészt ezek az akciók a főváros, Lima iránti jogos bosszúvágyból is fakadnak, mivel a fővárosból irányítják az összes gyarmatosító törekvést, amely a [nyersanyag]kitermelésen és más gazdasági tevékenységek ürügyén tiporja el a tartományok lakosságát; állami és magán erővel kilakoltatja, bebörtönzi, esetenkén pedig megöli őket, amikor ellenállnak egy beruházásnak – vagy akkor, amikor egyszerűen csak követelik azoknak a feltételeknek a teljesítését, amelyekben egy állami-, vagy magánberuházás elfogadásakor megállapodtak.

Ehhez hozzátehetjük a vidékiek emlékeit a számos limai főbérlőről, akik szobákat, lakásokat vagy házakat adtak ki a tartományokból érkezett embereknek, és akik a covidjárvány első szakaszában nem akarták nekik elengedni a bérleti díjat, sőt a költségek csökkentését, vagy a halasztást is elutasították, ezért elkezdték kilakoltatni őket az otthonaikból, így a karantén miatt a hegyekből és a dzsungelből a fővárosba megélhetés miatt költözött embereket visszakényszerítette a származási helyükre. [Itt kell megjegyezni, hogy már a fővárosba költözésük is egyfajta kényszer volt, mivel az embertelen neoliberális gazdaságpolitika miatt lakóhelyükön olyan mértékben romlottak létfeltételeik, a kisajátításaok,a hatalmas beruházások, a földbirtokok koncentrálódása miatt, hogy sokan az éhezés elől kényszerültek a fővárosba munkát keresni- a ford.] Hasonlóképpen, néhány embert a tulajdonosok a fertőzéstől való rettegés miatt utasítottak ki otthonaikból, mivel a sajtó szokás szerint felelőtlenül terjesztett információkat a COVID-19-ről. Mivel nagy csoportokban, gyalogosan indultak vissza vidékre (a járványtól való félelem miatt tilos volt a közlekedés – és még a saját járművüket sem használhatták), minden útmenti ellenőrzőponton a rendőrség durva zaklatásának voltak kitéve . Ráadásul egyes települések lakói, mivel féltek a vírusnak való kitettségtől, szintén részt vettek ebben az elnyomásban, és a területükön áthaladó utakat lezárárták előttük.

Veszélyes ezt a gyűlöletet általánosítani mindenkire, aki Limában él. Erről a közösségi oldalakon csak keveset lehetett hallani, talán azért, mert sokaknak van családjuk, barátaik vagy lakásuk a vidéken, ahová mehetnek, ha a helyzet kiéleződik és a tartományok úgy döntenek, hogy blokkolják az összes élelmiszerszállítmányt Limába. Lima szinte semmilyen természetes élelmiszert nem állít elő, csak feldolgozottat- de a kívülről behozott nyersanyag nélkül még erre sem lenne képes.

Néhány nappal ezelőtt egy videó keringett az Anconból Limába tartó gyaloglásról (ami kb 45 kilométer), amelyen egy délvidéki hölgy megköszönte az lxs desactivadors [a „hatástalanítók”, a rendőrség vegyi fegyvereinek semlegesítésére szerveződő csoportok] erőfeszítéseit, és azt mondta (bár azt hiszem, viccből), hogy lesz helyük a Déli Nagy Köztársaságban. Úgy tűnik, hogy ez a Peru két köztársaságra való felosztásának ötlete, amely az elnökválasztás során jelent meg először a jobboldalon, amikor látták, hogy a déliek nagy része Pedro Castillóra fog szavazni, majd a politikai baloldalon is, ami szerint ez a kormányuk érdekeit szolgálja, és helybéliek meggyilkolása miatt kapott támogatást.

Ezt kihasználhatják a baloldali politikusok, akik – Evo Morales vezetésével és Kína támogatásával a CELAC [Latin-Amerikai és Karibi Államok Közösségének] csúcstalálkozóján keresztül – arra törekszenek, hogy ők legyenek azok, akik a Kínával kötött új extrakciós kereskedelmi paktumokat felügyelék, különösen a Peru déli részén lévő Puno városában és a határ túloldalán, Bolíviában fellelhető lítium számára. Még az Egyesült Államok is arra törekszik, hogy megszerezze az ellenőrzést a terület felett, ezért követeli az ásványkincsek neki kedvező exportálási modelljét ebben a térségben – nemcsak nagykövetének jelenlétével, hanem a Peru nevű állam és annak fegyveres és rendőri erőinek katonai és taktikai támogatásával is. Ezért küldték a hadsereget Punóba.

A „függetlenségre”, vagy a válságból való kilábalásra vonatkozó különböző javaslatokkal szembenézve, mindegyiket elemezni kell, mert a összes mögött elnyomók állnak, akik a saját érdekükben akarják mozgatni a szálakat. Chilei testvéreink már most figyelmeztetnek minket az Alkotmányozó Gyűlés veszélyeire vagy illúziójára, sőt magára a folyamatra is. A baloldal, a politikai pártjaival és kongresszusi képviselőivel megpróbálja magukat e tiltakozások szövetségesének kiadni, ami csak politikai opportunizmus; egyes helyeken a tüntetők kidobták vagy kifütyülték őket. A baloldal próbál úgy tenni, mintha törődne a tartományi testvéreinkkel, de csak szavazatként kezeli őket.

Összefoglalva, a vidéki emberek voltak azok, akik a testi épségüket kockáztatták ezeken a tüntetéseken – akik kézzel készített huaracáikkal [ősi inka parittya] szálltak szembe a tomberíával [fegyveres rendőr vagy katonai osztag], visszaszorítva Dina Boluarte véres rendszerének gyáva, elnyomó erőit. Tudják, hogy a tét, győzelem vagy halál; a demokrácia soha semmit nem oldott meg számukra, ellentétben azokkal, akik eladták magukat egy pártnak. Ezek a tüntetések nyilvánvalóvá tették a rejtett rasszizmust Peruban.

Mi is aggódunk az önellátásukhoz szükséges erőforrásokért és a hazatérésük lehetőségeiért, ha mindennek vége. Már van egy szerencsétlen precedens 2000-ből, amikor a shipibo-konibo őslakosokat a Fujimori diktátor elleni hatalmas „Marcha de los 4 suyos” tüntetések után magára hagyták és marginalizálták. A 2000. júliusi „Négynegyedes menet” a baloldaliak, szociáldemokrata pártok és társadalmi mozgalmak által szervezett tömeges mozgósítás volt Fujimori elcsalt választása és beiktatása ellen. Miután a diktátor megbukott, és a parlament megtelt az előző rendszerrel szemben álló politikusokkal, az összes baloldali, közép- és liberális elfelejtkezett ezekről az emberekről, akik segítségével hatalomba kerültek, és akik ezután is a mélyszegénységtől szenvedtek.

Láttunk felvételeket a perui állami terrorizmusról, beleértve a gyilkosságokat, kínzásokat és tömeges bebörtönzést, valamint a perui rendőrség agressziójának más formáit is. Tudjuk, hogy ezek nem elszigetelt események – az elnyomás minden államnak alapeleme, különösen akkor, amikor egy mozgósítás a gazdagok „rendjét és békéjét” támadja.

Hogyan épül fel a perui rendőrség? Mi a perui tüntetésekkel szembeni rendőri elnyomás története?

A modern perui rendőrséget 1988-ban alapították, három korábbi állami szerv egyesítéséből. Tudjuk, hogy a rendőrség képzése transznacionális jelenség – vagyis a rendőrség intézményének kialakulásában különböző modellek voltak, amelyek más országok számára eszményképként szolgáltak, egy időben a francia modell, máskor a spanyol, jelenleg pedig a világ különböző elnyomó intézményeinek keveréke.

Kezdetben a perui rendőrségnek csak gumibotjai, sípjai és hasonlók voltak, amelyekkel a városi rendet biztosította; aztán a fegyverzetük egyre bővült: pisztolyok, puskák, pinochiók [Chilében guanacóként ismert, páncélozott autók, amelyeket a rendőrök a tüntetések megtámadására használnak], teherautók, motorkerékpárok, könnygáz, paprikaspray, drónok és számítógépek.

Mindig a hatalom oldalán álltak. A rendőrök csak egyszer sztrájkoltak, Velasco Alvarado diktatúrája alatt, aki katonai erővel verte le őket, a mai napig ismeretlen számú halottat hagyva maga után.

Az 1980-as és ’90-es években a hatóságok jogi és erkölcsi mentességet adtak a rendőrségnek a Sendero Luminoso felszámolása érdekében elkövetett merényletekhez. Ekkor hajtották végre a legsúlyosabb igazságtalanságokat: gyilkoltak, kínoztak, erőszakoltak, embereket tüntettek el, zsaroltak Peru összes városában és településén.

2000-ben, amikor Alberto Fujimori elnök Japánba menekült, és helyére Alejandro Toledo került, alkalmazkodniuk kellett az új elnök ideológiájához; azonban a tekintélyelvűséget és a rasszizmust továbbra is a DNS-ükben hordozták, a montesinizmussal^[3] együtt.

A rendőrség büntetlensége jól példázza a montesinista politikai szektor közelmúltbéli történetét, akiket soha nem űztek ki az állam intézményi apparátusából, csak beillesztették abba. A mai elnyomó gyakorlat Vladimiro Montesinos egykori kádereitől, valamint tanítványaiktól származik.

Az úgynevezett Brazíliához és sok más helyhez hasonlóan a perui térségben is polgári-katonai diktatúra uralkodott. Ez egy olyan terület, ahol a puccsok, mint például az Alberto Fujimori perui elnök által 1992-ben végrehajtott puccs, hosszú múltra tekintenek vissza. Kérlek, beszélj az ellenállás és a harc emlékezetéről a diktatúra örökségével szemben, valamint az állandó elnyomással és pusztító törekvéseivel szemben a demokrácia alatt!

Való igaz, hogy ebben a régióban folyamatosan megszakadt a képviseleti demokrácia, amit anarchistaként nyilvánvalóan amúgy sem akarunk, és ennek következtében az elnyomó rendszerekkel és diktatúrákkal szembeni ellenállás különböző időszakai voltak. Ugyanakkor, és ez némileg ellentmondásos, voltak olyan diktátorok is, akiket a nép bizonyos rétegei nagyra értékeltek – például a nacionalista katonai figura, Juan Velasco Alvarado, akit a konzervatív és a giccsbaloldal egy része is ünnepelt.

Egy másik megjegyzendő dolog, hogy az 1930-as és 40-es évek antifasizmusát és az ellenállás tapasztalatait már elfelejtették Peruban – akár tetszik, akár nem -, akik részt vettek a konfrontációban, anarchisták, kommunisták, apristák [az Amerikai Népi Forradalmi Szövetség, egy régóta létező szocialista párt tagjai] és progresszívek voltak. Az 1970-es és ’80-as évek baloldali anti-autoritárius emlékezete elveszett a Fujimori diktátor, valamint a népirtó Fényes Ösvény üldöztetése következtében – a Fényes Ösvény tagjai dogmatikus kommunisták, akik meggyilkolták a campesinókat, a baloldali vezetőket és mindenkit, aki ellenük volt. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy az 1990-es években depolitizálódtak, és 2000-ben elfogadták a „vállalkozói szellemről” szóló neoliberális narratívát, amit a régió lakosságának nagy része még ma is elfogad.

Mindezek ellenére április 5-én, a tömeggyilkos Fujimori által végrehajtott puccs évfordulóján felvonulásokat tartanak minden ellen, amit a jelenlegi diktatúra képvisel: a neo-fujimorizmus, a neoliberalizmus, a tömeges korrupció, a kábítószer-kereskedelem és a népirtás ellen. El kell ismerni, hogy a baloldali pártok politikai haszonszerzés céljából igyekeznek monopolizálni az „anti-fujimorizmust”, és hogy a perui politika viszontagságai nyomán néhány „anti-fujimorista” felfedte valódi arcát, és a posztfasiszták soraiba lépett többek között például a konzervatív író Mario Vargas Llosa, a volt belügyminiszter Fernando Rospigliosi és a regnáló elnök, Dina Boluarte.

Mindenesetre az anti-fujimorizmus az, ami az elnöki széket a jelenlegi kormánynak adta. És bár egyesek büszkék erre (mert megakadályozták, hogy Keiko Fujimori, a korábbi perui elnök, Alberto Fujimori legidősebb lánya hatalomra kerüljön), világosan ki kell mondani, hogy ez csak egy förtelmes politikai rendszer foltozgatása, ami brutálisan kizsákmányol minket -uralma alatt folyamatos öldöklés zajlik az Andokban, hála a politikusoknak, gengsztereknek és üzletembereknek.

Most azt látjuk, hogy újraéled ez a harcos emlékezet; sokan felhagytak az öncenzúrával, és beszélnek arról, hogy mit szenvedtek el a Fujimori-diktatúrával szembeni ellenállásuk miatt. Ugyanakkor a szélsőjobboldal támadása felháborította az embereket, mert a „terrorizmus” vádját használják mindenkivel szemben, aki szembeszáll velük és a bálványaikkal. A híres „terruqueo”^[4] egy olyan fogalom, amely az 1980-as években született: ez az a jelző, amellyel meghatározták, hogy kit lehet büntetlenül megölni. Ha valaki terruco, állítólagos terrorista, kivégezhetik és elégethetik a krematóriumban – ahogyan a katonaság szisztematikusan tette azt Ayacuchóban az 1980-as és 1990-es években.

Ezért van az, hogy ma a harci emlékezethez legközelebb az a törekvés áll, hogy a népirtó diktátor Fujimori támogatóit megfosszák szemantikai fegyverüktől: a „terruqueótól”. Erre törekednek az emberek a déli régiókban, ahol mind a katonaság, mind a Fényes Ösvény gyilkolta a campesinókat. Arról nem is beszélve, hogy könyörtelenül szembeszállnak velük az utcán, amíg a fasizmust el nem pusztítják!

Vannak viták az utcai önvédelemről? Van-e vita a mozgalmak és kollektívák részéről a rendőrség eltörléséről?

Ebben a régióban többféle diskurzus hallható a rendőrségről. Az első a rendőrség megvetése a tüntetők meggyilkolása miatt, hasonlóan a visszataszító „arányosság elvéhez” , ami egy szemétdombra való elmélet, a múlt századi pacifizmusból ered, és a fegyverek egyenlő ereje alapján igazolja a háborúkat, mészárlásokat stb. Az emberek többsége, akik ezt az elképzelést hirdetik, polgárok és mérsékelt baloldaliak, akik nyilván nem fogják megtámadni azt az intézményt, amit ők ellenőrizhetnek, ha épp ők vannak hatalmon. A második a szélsőjobboldali diskurzus, amely mentséget keres a tüntetők közé lövésre támogatja a tomberìákat és a katonaságot a jogi és erkölcsi következmények nélküli gyilkolásban, és a fasiszta félkatonai szervezeteket is.

A radikális baloldalon szinte szó sem esik a rendőrség eltörléséről, bár az emberek gyűlölik az intézményt a korrupciója, a nőgyilkosságok, az antiszociális bűnözés és más problémákra adott válaszainak haszontalansága miatt, és végül a rendőrség az országot kifosztó, extrakcionista üzleti köröket védő szerepe miatt.

Anarchistaként úgy gondoljuk, hogy sürgősen fel kell szólítanunk ennek a gyilkos intézménynek a megsemmisítésére. Néhány nappal ezelőtt a blogon egy elvtárs megosztott néhány nem anarchista cikket, amelyek a rendőrség eredetét tárgyalják, azzal a céllal, hogy kinyomtassuk és megosszuk őket a frontvonalon.

Megkért minket, hogy osszuk meg az alábbi töredéket:

Az első városok megalakulása óta azoknak, akik kormányozták őket, szükségszerűen elnyomó erőket kellett létrehozniuk, hogy megvédjék uralmukat a külső támadásoktól; azoktól, akik vissza akarták követelni azt, amit ezek az uralkodók elvettek tőlük a vidéken, ahol éltek, és a belső támadásoktól, azoktól, akik elégedetlenek voltak ezekkel a kormányokkal, királyságokkal vagy birodalmakkal. A civilizációkat, a városokat és más területeket az egész történelem legtöbbször uralkodókra és leuraltakra osztotta.

A lényeg az, hogy a jobboldal szereti a rendőrséget, mert a rendőrség szolgájukként viselkedik, garantálja a uralmuk és kiváltságaik biztonságát. Míg a másik oldalon az a probléma, hogy feltételezett ellenfelük, a baloldal nem törekszik a rendőrség eltörlésére, mert az gyengítené az ellenőrzést, amikor hatalomra kerülnek. Pedig a rendőrség eltörlése szükséges lépés a teljes szabadságban való élethez, a kiegyensúlyozott együttélés és kölcsönös tisztelet más módjainak megtalálása egy másik szükséges lépés, hogy ne függjünk örökké a rendőrség létezésétől. Valójában az őslakos közösségek egykor a rendőrség intézménye és annak logikája nélkül éltek. Ma számos közösségben ezeket a logikákat és gyakorlatokat a rendszer civilizációs folyamatának részeként erőltetik, ami megnehezítik az utunkat.

Végül pedig az anarchizmus különböző megnyilvánulásai érdekelnek bennünket a Dél-Amerikaként ismert régióban. Kérlek, beszélj azokról, akik részt vesznek a perui régió anarchista küzdelmeiben.

Az anarchizmus nagyon szerény ebben a régióban. Vannak különböző szervezetek és egyének különböző megközelítésekkel: anarchoszindikalizmus, felkeléspártiak, platformisták és jelzők nélküli anarchisták. Nincs black bloc, ahogyan az más régiókban megfigyelhető, vagy talán van, de csak nagyon kicsi. Nincsenek nagy szervezetek sem – valljuk be ezt önkritikaként -, de vannak egyének, akik ellenállnak Peru különböző tartományaiban.

Az elnyomás Limában, amit a mészáros Manuel Merino felügyelt 2020-ban, sok fiatal anarchista számára az első találkozást jelentette az állam valódi gyilkos arcával, megerősítette a szükséges öngondoskodás és önvédelem, valamint a valóságba való visszatérés sürgősségét, mivel a helyzet eredménye egy átmeneti kormány, a tiltakozások elsorvasztása és az elesetteknek kijutó állandó igazságtalanság lett.

Jelenleg, amikor egy felkelés van folyamatban, a nem a fővárosban élő anarchisták (különösen Peru déli részén) megtapasztalták erős korlátaikat a Dina Boluarte polgári-katonai diktatúrájának elnyomó erőivel és halálos fegyvereivel való szembeszegülésben.

Ennek ellenére nem csüggedünk. Az anarchisták feladata ma a mi szerény helyzetünkből az, hogy minden közvetlen akcióban elkísérjük a campesinókat. Mint a mi campesino családjaink, együtt megyünk velük minden lehetséges helyzetben – akár ellenállunk a frontvonalon, akár könnygázt hatástalanítunk, orvosi segítséget nyújtunk, adományokat gyűjtünk testvéreinknek, öngondoskodási lehetőségeket ismertetünk, megvitatjuk a térségünk összes politikai és társadalmi kérdését, és végül tanulunk az ellenállás tapasztalataiból. Közvetítők, baloldali politikusok és törvényekkel befolyásolók nélkül, együtt menetelünk a polgári-katonai diktatúra megsemmisítése felé, és nem nyugszunk, amíg nem látjuk meg az igazságot, amit évszázadokkal ezelőtt elloptak tőlünk.

Az eredeti írás itt olvasható.

fordította: Bertalan András Miklós