Milyen egy csapatépítő tréning vezérigazgató-váltás után, amikor az új vezérnek csak a lojalitás számít – elvégre ő maga is a cégcsoport tulajdonosai felé mutatott lojalitásának köszönheti pozícióját? Ligeti György szociálpszichológus írása.

Egy nagyvállalatnál vezetőváltás történt. A régi vezérigazgató (Zoli) inkább szakmai szempontokat nézett, az új (Tank) már csak a lojalitást. És az új vezető maga is erős lojalitást mutatott felfelé, a cégcsoport tulajdonosai felé. Különben nem is lehetett volna belőle vezérigazgató. A következő szöveg a vállalat jogtanácsosának, a jogi osztály vezetőjének története.

Korábban vittek minket mindenféle képzésre, tréningre. Nem sok változott. Nem sok értelmét láttam az egésznek, de a legújabb társaság, a szervezetfejlesztők legalább anyait-apait beleraktak. Szegények megpróbáltak mindent, hogy személyre szabott legyen a dolog, de őket is szépen elküldték, mint a Zolit.

Zoli volt a régi vezérigazgató, tisztességes ember, közgazdász, értett is hozzá, de csodát ő sem volt képes csinálni. Lehet, hogy nem is akart, nem tudom. Ötvenen fölül volt, behozta egyszer a felesége az unokát is. Asszem, az tette fel a pontot az i-re, amikor el akarta küldeni az egyik felsővezetőt, az informatikai igazgatót, aki inkább kárt okozott, mint előremozdított volna: azt mondta a tulajdonos, hogy oké, mehet, aztán, amikor a Zoli elküldte, akkor őt is kirúgták, majd a fickót visszavették a cégcsoporthoz, csak egy másik vállalathoz, kettővel magasabb pozícióba. A tulajdonos meg arcvesztés nélkül jöhetett ki a dologból: nem ő lett a szar fej.

Szóval, még a Zoli idejében volt ez a szervezetfejlesztés. Eleinte azt hittük, ugyanaz a fejtágítás lesz, mint a korábbiak voltak, meg hogy ki milyen színű, meg bóklászás lesz a kötelek között.

A legjobban az olyan játékokat utálom, amikor el kell kapni egymást, ahogyan hanyattdőlünk. Bizalomfejlesztés.

Na, ezek az újak meg ehelyett elővettek olyan csontvázakat a szekrényből, amivel nekünk is foglalkoznunk kellett. Vagy kellett volna, de már évek óta. Jó, az elején nem nagyon szólaltunk meg, mert itt nincsen hiba, minden tökéletes és nehogy véletlenül kiderüljön, hogy mégsem, és akkor annak a fejére koppintanak rá, aki kiteszi az asztalra a problémákat. Pedig van bőven.

Két-három alkalom után már mindenki mondta a magáét, a teljes vezetés, aki ott volt a tréningeken. Tudod, hogy van ez! Néhányan beindulnak, aztán a félénkebbek is követik őket, amikor látják, hogy senki nem szivárogtat ki semmit a tréningről. Mondjuk, nem tudom, mitől fognak változni a dolgok, ha a probléma ott is marad a tréningteremben…

Na és akkor kezdett a társaság, a vezetők egészen jól összemelegedni, frankón erősödött a bizalom, pedig nem is dőlöngéltünk egymás karjába.

Tudod, felszabadító érzés, amikor egyszerre jövünk rá, hogy ugyanabban a szarban vagyunk, pedig nagyon más emberek vagyunk: informatikai igazgató, bérszámfejtési üzletágvezető, hr-igazgató és a beszerzés vezetője.

Én a jogi osztályt viszem. És akkor látod, hogy banyek, ugyanott szorít a cipő: jé, neked is ugyanaz fáj, ami nekem? Nem is gondoltam volna! Tényleg kezdett összejönni a társaság a tréningeken. És akkor kirúgták a Zolit, és megjött az új főnéni. „Tank”, ez volt a beceneve. Férfi – kosztümben.

Na, az utolsó tréning már nem olyan volt, mint a korábbiak. Persze, most is ott aludtunk előtte, jól szét is csapta magát mindenki, de nem buliból, inkább félelemből, hogy mi lesz másnap. Tényleg, meglett férfiak kérték a trénereket, hogy ne hozzák őket nehéz helyzetbe, lehetőleg ne kelljen semmi fontosat kimondaniuk, mert nem tudják, hogyan reagál majd a Tank. Szerintem a trénerek is érezték, hogy mi a tét, igyekeztek megúszós gyakorlatokat hozni.

Na, és akkor az előző este meg mindenki egymás szavába vágva panaszkodott, ömlött a szó mindenkiből. Pontosabban a társaság egyik feléből, a régiek közül, akik ott álltak a bárpultnál. Mert a másik fele már az új vezetők voltak, akiket a Tank hozott magával. Azok nagyon lelkesen dzsengáztak a Tankkal egy külön teremben. Ez volt az esti programjuk. Felgyújtották az összes neonlámpát és úgy tolták, mintha már el is kezdődött volna a tréning. Mi meg kint egymás szavába vágva mondtuk a magunkét.

Másnap a szokott módon kezdődött a program: körbe ültünk a földön, és három percig csendben voltunk. Ez valamiféle meditáció volt. Nem kerítettek neki nagy feneket a trénerek, szerencsére nem kellett elérnünk a megvilágosodást, de arra tényleg jó volt, hogy ráhangolódjunk, meg legalább addig nem nézegetjük az e-mail-jeinket, mert hát az élet meg zajlik, ugye, hiába vannak a vezetők tréningen egy vidéki szállodában.

Ülünk körben a földön, megszáll a csönd, de másfajta csönd, mint a Zoli idejében, ez most egy feszült csönd volt, esküszöm, madárcsicsergés sem volt kint. De biztos a trénerek is érezték, mert hosszabbra vették ezt a meditációt vagy ráhangolódást vagy tudja a tököm, mit, mert lassan megszállta az embereket a nyugalom. Vagy nem tudom, hogy másokat megszállt-e, de engem igen. Mire befejeztük, úgy voltam vele, lesz ami lesz, végül is nem az életem múlik azon, hogy nem hibázok-e egy csapatépítő tréningen. Hát könyörgöm, mégiscsak egy vezetői elvonulás, nem múlik rajta senki élete. Közben meg azt hisszük, hogy de. Minden fontos, nem lehet hibázni. Persze, nekünk nem, de odafönt igen.

Amikor már leszállt a nyugalom, de mondom, öt perc lehetett ez a meditáció, vagy maximum tíz, akkor mindenki visszaült a székére. A Tank meg felállt, néma csönd, komótosan odament a kávégéphez és megnyomta a gombot. A daráló iszonyat hangosan elkezdett kerregni. Lejött a kávé, amibe a Tank még komótosabban belefújta a tejszínhabot, majd jelentőségteljesen visszaült a székére, de közben mosolygott: egyértelmű volt, hogy most kezdődik a tréning.

Délutánra kimentünk a szálloda parkjába, ahol volt egy mesterséges sziget is. Itt már labdadobás volt a gyakorlat, kezdtünk feloldódni. A Tank az persze végig oldott volt, biztos volt a dolgában, ráadásul körülvették az ő emberei, akiket ő hozott a boardba. Nem hittem el: szaladgáltak a kislabdákat összeszedni, vitték oda hozzá, adták a kezébe. Érted, mindenki összeszedi a saját labdáit, ő meg csak tartja a tenyerét csukott szemmel, mint egy anyakirálynő, a sameszok meg készségesen adogatják bele a labdát. Felnőtt emberek, könyörgöm. Vezetők!

Címlapkép: Az új főnéni – Dr. Ligeti György alkotása