Ezekben a hónapokban, amikor az ukrajnai válság miatt a háború tragédiája egyre inkább a nemzetközi figyelem középpontjába kerül, az anarchista antimilitarizmus témája égetőbb, mint valaha. Tudjuk, hogy már az ukrajnai orosz inváziót megelőzően a magukat tekintélyellenesnek, liberternek vagy anarchistának valló egyének és csoportok némelyike mennyire kemény kritikát fogalmazott meg hagyományos antimilitarizmusunkkal szemben. Az elmúlt hónapokban alaposan átgondoltuk ezeket az álláspontokat, ma pedig úgy véljük, hogy világosan meg kell fogalmaznunk nézeteinket.

Először azok az elvtársaink jutnak eszünkbe, akik több mint egy évszázada, az első világháború tragédiája előtt szükségét érezték, hogy megerősítsék:

„Az összes ország összes katonájának, akik azt hiszik, hogy az igazságért és a szabadságért harcolnak, ki kell jelentenünk, hogy hősiességük és bátorságuk csak a gyűlölet, a zsarnokság és a nyomorúság állandósulását szolgálja.” (Nemzetközi Anarchista Kiáltvány a háború ellen, 1915).

Ahogy Goldman, Berkman, Malatesta, Schapiro és a többiek, mi is ugyanúgy hiszünk abban, hogy az anarchizmus internacionalista és szolidáris hangja, az egyetemes testvériség elveivel együtt, vissza kell, hogy térjen, hogy mindenkihez szóljon, különösképpen egy olyan világban, amelyet egyre jobban széttöredez a nemzeti, etnikai és identitásbeli gyűlölet.

A háború hátterében a jelenlegi társadalmi rend áll, amely az uralmon, a kizsákmányoláson és az elnyomáson alapul. Ez a FAI (Federazione Anarchica Italiana – Olasz Anarchista Szövetség) számára kulcsfontosságú, ahogyan azt az Anarchista Programban – amely szövetségünk elméleti hivatkozási alapját képezi – kifejtjük:

„Az emberiség egy része nem fogja fel, hogy az együttműködés és a szolidaritás milyen előnyökkel járhat mindenki számára, s másokban versenytársat és ellenséget látva, megpróbálja a lehető legnagyobb vagyont megszerezni magának a másik kárára. Egy ilyen küzdelemben végül a legerősebb vagy a legszerencsésebb kerül ki győztesként, aki számtalan módon elnyomja és uralja a legyőzötteket”.

Ezért fenntartjuk álláspontunkat, amely szerint elutasítunk minden háborút, és támogatjuk a forradalmi defetizmus eszméjét. A defetizmus alatt a háború előtti forradalmi álláspontot értjük, amely azt jelenti, hogy az embernek a saját országa kormányának és uralkodó osztályainak legyőzéséért kell harcolnia, azzal a meggyőződéssel, hogy a háborúkat az elnyomók és kizsákmányolók érdekeiért és kiváltságaiért vívják.

A huszadik század elején, és különösen az első világháború idején egyes európai kormányok a „defetizmus” vádját használták fel arra, hogy elnyomják az ellenvélemény, a háborúval szembeni ellenállás, a politikai tiltakozás vagy a munkások küzdelmének minden olyan formáját, amely megtörheti a nemzeti egységet az ellenség előtt. Ezért a defetizmus nem fogadja el a társadalmi küzdelmek felfüggesztését, amelyet a kormányok háború idején cenzúrával, elnyomással és hadi törvényekkel kényszerítenek ki. Éppen ellenkezőleg, a kormány elleni harc háborús időkben is folytatódik, mind a háború szabotálásával, mind a társadalmi küzdelmek szorgalmazásával. A defetizmus egy olyan internacionalista és forradalmi perspektívába illeszthető, amelynek célja a „saját” országaink imperializmusának vereségét előidézni, egyik alapvető pontja pedig az államok és/vagy birodalmi blokkok közötti háborúkban bármely hadviselő fél támogatásának elutasítása.

Jelenleg több tucat háború zajlik, amelyek halálos áldozatokkal, pusztítással, nemi erőszakkal, fosztogatással és tömeges deportálással járnak. Az elmúlt tizenöt évben a globalizáción alapuló hegemóniarendszer válsága világszerte a tekintélyelvűség és a militarizálódás irányába mutató tendenciát eredményezett.

A globalizáció mint a világuralom formája hosszú időn keresztül kiváltságos szerepet biztosított az angol-amerikai imperializmusnak a bolygó erőforrásainak kizsákmányolásában, a különböző országok kiváltságos osztályainak támogatásával. Oroszország és Kína belépése a Nemzetközi Valutaalapba és a Kereskedelmi Világszervezetbe megmutatta, hogy az ezen hatalmak közötti konfliktusok nem kérdőjelezik meg a társadalom osztályokra és különböző hierarchiákra való felosztását.

A 2022 júniusában Empoliban megrendezett FAI kongresszuson nyilatkozatot adtunk ki az ukrajnai háború értelmezéseivel kapcsolatban, amelynek egy részét idézzük:

„Az államok közötti feszültségek fokozódása, a kereskedelmi és pénzügyi háborúk, a piacok kisebb-nagyobb mértékű fokozatos elszigetelődése, a világ különböző régióiban részben közvetve, de egyre inkább közvetlen formában zajló, világméretű és regionális hatalmak közötti konfliktusok kiterjedése az elmúlt tíz évben egy merőben rendhagyó forgatókönyvet határozott meg. A kapitalista modell, amelyet a múlt században az USA hegemóniája kényszerített ki, még mindig az a horizont, amelyen belül az államok közötti viták zajlanak, de a világot már nem egyetlen szuperhatalom uralja. Az USA elvesztette az afganisztáni, iraki és szíriai háborúkat, és a néhány évtizeddel ezelőtti állapotokhoz képest jelentősen csökkent a befolyása Közép- és Dél-Amerikában, amelyet korábban a hátsó udvarának tekintett. Az Ausztrália, az Egyesült Királyság és az USA közötti AUKUS-megállapodás, amely ezen államok stratégiáját a csendes-óceáni térség felé irányította át egy külön szövetséggel, úgy tűnt, hogy megkérdőjelezi az USA európai jelenlétét és magát a NATO kohézióját, ha nem is létét. Oroszország ukrajnai inváziója tehát a globális erőegyensúly újradefiniálásának folyamatába illeszkedik be.
A globális hegemónia ezen válsága szorosan összefügg a társadalmi kohézióra épülő kormányzati rendszerek válságával, a szociális garanciák leépítése és a konszenzusmechanizmusok gyengülése miatt. Számos országban figyelhetjük meg az olyan mozgalmak felemelkedését, amelyek különböző formában és sajátosságok mellett kérdőjelezik meg a kormányokat, valamint az uralkodó osztályok közötti megállapodásokat. Ebben az összefüggésben az erőszak alkalmazása az uralkodó osztály fő eszközévé válik a hatalom és a társadalmi rend megőrzése érdekében. Ebben az értelemben az elmúlt években megvitattuk a hadászat növekvő szerepét a társadalmakban. A 2020-as fehéroroszországi felkelés és a 2022. januári kazahsztáni lázadás az orosz vezetésű rendszeren belüli konszenzus súlyos válságát mutatta. Az OTSC (Organisation du traité de sécurité collective – Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete) megtartásában a hadsereg kulcsszerepet vállalt. Az orosz katonai beavatkozás Kazahsztánban a népfelkelések véres leverésével tragikusan demonstrálta ezt, és előkészítette az utat Ukrajna februári inváziójához. Még az Egyesült Államokban is a rasszista erőszak elleni 2020-as rendőrellenes zavargások arra késztették a fegyveres erők vezetését, hogy támogassák Biden elnöki beiktatását a polgárháború előjátékaként 2021 elején, annak érdekében, hogy Trump erőszakos felsőbbrendűsége ne súlyosbítsa helyrehozhatatlanul a konszenzusválságot”.

A válságra adott válasz a katonai kiadások növelése és a fegyveres erők politikai döntésekben betöltött szerepének megerősítése. Miután megsemmisültek a gazdasági és politikai szabályozási mechanizmusok, amelyek létrehozták a hatalmak közötti hierarchiát és a profit áramlását az imperialista metropoliszok felé, az uralkodó osztályoknak háborúra van szükségük a régi uralom visszaállításához vagy újak meghatározásához. Az új világrendezetlenség kontextusában a háborúhoz és a katonai missziókhoz való ragaszkodás fokozódik, bármilyen módon is határozzák meg azt a kormányok a propagandájukban.

Ukrajnától Jemenig, a Száhel-övezet országaitól Mianmarig, Afganisztántól Tigréig, áthaladva mindazokon a régiókon, ahol népirtások zajlanak, a kurdok, vagy például az őslakos és afro-leszármazott népek ellen, potenciálisan mindannyian a pusztítás, az elnyomás és a tekintélyuralmi változások bombái és fenyegetései alatt élünk. Jól tudjuk, hogy az úgynevezett demokráciák és autokráciák közötti forgóajtók nagyon gyorsan mozoghatnak, a háborús állapot pedig azonnal beszűkíti a teret azok számára, akik a társadalmi átalakulásért akarnak fellépni.

Mindig emberi szolidaritásunkról biztosítjuk azokat, akik szenvednek és életüket kockáztatják nehéz helyzetekben, még akkor is, ha az általunk képviseltektől távol álló elképzeléseik és gyakorlataik vannak.

A társadalmi anarchizmus azonban szakít a jelenlegi birodalmi, kapitalista, nacionalista és tekintélyelvű logikával, elutasítva a határok által felállított megosztottságot.

Nem ismerjük el a területi integritás fogalmát vagy egy állam vagy bármely olyan entitás területi „védelmét”, amely államszerűségre törekszik, mert a területi szuverenitás elvéhez kapcsolódva ezek az elvek elkerülhetetlenül nacionalista vagy mikro-nacionalista perspektívák kialakulásához vezetnek. Bármit is jelentsen a „nemzet” szó, az a kizsákmányolók és kizsákmányoltak, elnyomók és elnyomottak közötti megosztottságot fedi el.

Megismételjük, hogy egyszer s mindenkorra egyértelműen elítéljük a putyini rezsimet és Ukrajna elleni bűnös invázióját, valamint a belső ellenvélemény kegyetlen elnyomását. Elítéljük azonban minden olyan kormány bűnrészes szerepét is, amely fegyverek biztosításával szítja az ilyen és hasonló konfliktusok lángját, gyakran pénzt keresve ezekkel a szállítmányokkal. Határozottan ellenezzük a NATO-t, amely már régóta próbálja a társadalmi élet militarizálását és a katonai kiadások növelését erőltetni a tagországokban, és amely Putyinnak köszönhetően új erőre kapott az afganisztáni agresszió dicstelen befejezése után.

Ugyanígy nem vesszük be a szabadság és a diktatúra közötti háború narratíváját sem. Ebből a szempontból Zelenszkij Ukrajnája valójában egy kis Oroszország, tekintélyelvű kormánnyal, az országot kifosztó oligarchák körével, a tiltakozás minden formája és a kisebbségek elleni elnyomással, amelyeket a háború még inkább megnehezített. Ma Zelenszkij, hogy hatalmon maradhasson, eladósítja országát, és eladja az Egyesült Államoknak, az Egyesült Királyságnak és az Európai Uniónak katonai támogatásukért cserébe. A nyugati érdekek ukrajnai betörése azonban korántsem csak a február 24-i orosz inváziónak köszönhető: a multinacionális agrár-élelmiszeripari vállalatok – sokan az Egyesült Államokból, egy pedig Oroszországból – több mint 10 éve ellenőrzik Európa „magtárának” egy részét és fő kereskedelmi kikötőjét Odesszában.

A háború következményei drámaiak a front mindkét oldalán. Katasztrófálisak egész Európa számára is, a spekuláció miatti áremelkedéssel, az erősödő militarizálódással és újbóli fegyverkezéssel, a proletárok millióinak életkörülményeinek romlásával, a félelemmel és az erőszakkal együtt, amelyek a tekintélyelvű kormányok veszélyes eszközeivé válhatnak. Európában ismét érzékeljük ezt a helyzetet, de valójában a világ legtöbb régióját érinti, párhuzamosan a profit, a piacok és az államok logikája által elősegített környezeti pusztulással, ami a bolygónkat, életterünk létét fenyegeti.

A háborúval szemben állók elsődleges kötelezettsége a kölcsönös segítségnyújtási rendszerek, például az alulról jövő szolidaritási hálózatok kiépítése és terjesztése a konfliktus következményeitől leginkább szenvedő emberek közvetlen szükségleteinek kielégítése érdekében, legyen szó élelmezésről vagy orvosi ellátásról. Szükség van támogató hálózatokra azok számára, akik sztrájkolnak, szabotázst hajtanak végre, dezertálnak; továbbá transznacionális hálózatokra azok számára, akik a front bármelyik oldalán rejtőzködnek vagy menekülnek. Ebben az értelemben küzdünk a militarizmus által erőltetett, de általunk elutasított patriarchális és uralmi modellek lebontásáért, amelyeket a háborús propaganda a hivatalos és a közösségi médiában is szüntelenül ismételget, robusztus és fiatal férfi harcosok képét helyezve a középpontba.

Több oldalról azt tanácsolták nekünk, hogy foglaljunk állást és ténylegesen harcoljunk az ebben a háborúban részt vevő kormányok egyikének oldalán, mintha az egyik, vagy a másik oldal közötti választás elkerülhetetlen lenne.

A marxista hagyomány egyes őrzöi úgy gondolják, hogy egy kis imperializmus belefér, annak érdekében, hogy legyőzzék azt az eredendő fenyegetést, amelyet a „nyugat” fenyegetésével azonosítanak. De ez a stratégia, hogy imperialista hatalmakkal játszanak, hogy kiélezzék azok ellentmondásait – mint a munkásmozgalmak és a nacionalista erők közötti szövetség-, amely a sztálinizmust jellemezte a két világháború között és azt követően, az összes forradalmi perspektíva megsemmisítéséhez és a kizsákmányolt és elnyomott osztályok minden autonóm fellépésének megakadályozásához vezetett.

Más értelmezések eltérő megközelítést követnek, és az orosz imperializmust egész Európára és azon túlmenően is veszélyként értékelik. Ezeket az értelmezéseket a liberter irányzat egyes elemei is támogatják. Anélkül, hogy megkérdőjeleznénk az orosz tekintélyelvűség és militarizmus jelentette fenyegetést, úgy véljük, hogy nem Oroszország ukrajnai katonai veresége fogja megakadályozni a tekintélyelvű fordulatot Nyugat-Európában.

Az Oroszországban és az ODKB(Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete)-országokban szemlátomást uralkodó tekintélyelvű társadalmi folyamatok évek óta az Európai Unióban is zajlanak, amit a háború most tovább gyorsít. Ráadásul a „demokrácia” valakik kiváltságainak a feltételrendszerén alapul. Az a vízió nem a miénk, amelyik az Európai Uniót a demokrácia világítótornyaként mutatja be, Oroszországot, Kínát és szatellitjeiket a vadkapitalizmussal kombinált totalitarizmus örököseiként azonosítja, és mintapéldája a nyugatias gondolkodásnak.

Ezek álláspontjaink, amelyek megerősítik antimilitarizmusunkat egy internacionalista és forradalmi perspektívában, amelynek konkrétan a társadalmi küzdelmekben és a szolidaritási hálózatokban kell gyökereznie, hogy kollektív és liberter kiutat teremtsünk a háború örvényéből, amelybe az államok és a világkapitalizmus taszít minket. Ez a mi hozzájárulásunk a nemzetközi háborúellenes vitához. Szerintünk egy dolgot mindenekelőtt tisztáznunk kell: fegyverrel vagy anélkül, ahhoz, hogy hatékony legyen, minden küzdelmet alulról, az államok, kormányok apparátusán és különösen a fegyveres erőkön kívül kell lefolytatni és megszervezni.

Még a hadviselő vagy társháborús kormányok is tisztában vannak azzal, hogy a háború mészárlásokkal és pusztítással jár a közvetlenül érintett területeken, nyomorral, munkanélküliséggel és éhínséggel a világ többi részén, akár Európában és az Egyesült Államokban is. A kormányok tisztában vannak azzal, hogy a körülmények egy példátlan társadalmi válság kialakulásához vezetnek, ezért szólaltatják a militarizmus és a nacionalizmus kórusait, hogy megakadályozzák a kizsákmányolt és elnyomott osztályok szolidaritását.

A háborúk támogatói és haszonélvezői a kormányok, akik rettegnek a népi mozgalmaktól, amik megfékezhetik őket, mert a kormány szeszélyének csak az a félelem szabhat határt, amelyet a népi mozgalmak kelthetnek bennük.

A háborúval szembeni ellenállás a mindennapi elkötelezettségünk része, kezdve a háborús termelés elítélésével és bojkottálásával, valamint a militarista retorika kritikájával és dekonstruálásával, a militarista oktatással és nyelvezettel minden szinten. Minden háború, minden hadsereg ellen ki kell állnunk, olyan interszekcionális stratégiát alkalmazva, amely azonosítja és ellensúlyozza a militarizmus és az elnyomás egyéb formái – például a patriarchátus, a rasszizmus, a kapitalizmus és a sovinizmus – közötti kapcsolatokat, mind a kollektív cselekvések, mind a személyes kapcsolatok révén.

Csak a kizsákmányolt osztályok fellépése állíthatja meg a háborút azáltal, hogy bojkottálják a fegyveripart, megtagadják a hadászati eszközök előállítását, kereskedelmét és szállítását, részt vesznek a katonai üzemek és bázisok elleni ellenállási mozgalmakban, és nemzeti-nemzetközi szinten sztrájkokat hirdetnek a háború és a hadigazdaság ellen.

Az anarchista mozgalom részt vesz ezekben a küzdelmekben, a körülményeknek megfelelően különböző módon, a militarista és nacionalista ideológiák kritizálásával, alulról szerveződő egyesülések és hálózatok létrehozásával, közvetlen akciók gyakorlásával, a kapitalizmus és az államok által támogatott mészárlások megtagadásával, a dezertálás és az ellenállás összes formájának támogatásával.

Minden eddiginél jobban meg vagyunk győződve annak az anarchista elvnek az érvényességéről, hogy az eszközöknek összhangban kell lenniük a célokkal. Nincsenek jó vagy igazságos háborúk, és a növekvő nacionalista és szuverenista őrület idején úgy gondoljuk, hogy soha semmilyen módon nem állhatunk a kormányok oldalára, és nem vehetünk részt az államok és birodalmi blokkok közötti háborúkban.

Az embereknek soha nem szabadna vért ontaniuk a területi szuverenitásért. Bűnös minden háború, a hadseregek (beleértve a segédalakulatokat is) pedig a kizsákmányolás, a patriarchátus valamint a területek és az egyének teste feletti többé-kevésbé „legitim” állami uralom eszközei. Mi nem ismerjük el ezen területi legitimitások egyikét sem, és nem vagyunk hajlandóak harcolni egyikért sem.

A történelem rávilágít, hogy a háborúkat hagyományosan azért vívják, hogy megakadályozzák a kizsákmányolt osztályok önmaguk emancipációjukért való küzdelmét, ezért az anarchizmus számára kiemelkedően fontos, hogy azon nyomban mozgósítson a háború, és minden katonai intézmény ellen. Erőnk elsősorban az eszmék terjesztésében és a kritikai gondolatok előállításának és terjesztésének tereit védelmező, a pacifista és antimilitarista mozgalmak egyesülését elősegítő, a kormányok elleni közös harcban rejlik.

Az anarchista mozgalomnak a háború elleni küzdelemben való koherencia képessége az út a liberter gyakorlatok, szerveződések és eszmék aktivizálására a kizsákmányolt és elnyomott osztályok körében, mivel ezek elsőként szenvedik el a háborúk következményeit. Ezen az alapon lehetőség nyílik egy új szerveződés létrehozására, amelyik egy másik megoldást kínál a válságra, és egy szabad társadalom felépítése felé tekint.

Olasz Anarchista Szövetség – FAI

[A XXXI. kongresszuson Empoliban 2022 júniusában bemutatott és az azt követő hetekben ratifikált dokumentum]

https://www.federazioneanarchica.org/

https://antimilitarismus.noblogs.org

fordította: Errico Verdi