A polgári forradalmak története során bekövetkező változások alapvető kettősséget mutatnak. Az első időszakban igen jelentős önkormányzó kezdeményezések kezdtek kibontakozni, a későbbiekben viszont különböző szakbürokráciák jöttek létre, amelyek visszaszorították a népmozgalmak közvetlen demokratikus tevékenységét.

A plebejus tömegek lényegében a társadalmi mozgások egészének demokratizálását kívánták elérni, a vagyonosabb polgári rétegek viszont csak a számukra hátrányos előjogok megszüntetésében, vagyis a gazdaság és a politika liberalizálásában voltak érdekeltek. A liberalizmus vagy általános társadalmi demokratizmus alternatíva kezdettől fogva megtalálható a polgárság, illetve az ún. harmadik rend elméleti és gyakorlati törekvéseiben. Részben a későközépkori falusi és városi önkormányzatok hagyományához kapcsolódva mind a cromwelli időszakban, mind az 1789-et követő változások során (döntően a forradalmakban aktívan részt vevő plebejus erők tevékenységében, illetve nyomására) számottevő mértékben érvényesült a demokrácia közvetlen, személyes részvételen alapuló formája.

A helyzet megismétlődött az 1830-as és 1848-as forradalmak idején. De a polgári korszakban a társadalmi önszerveződés legdirektebb példája az Egyesült Államok. Itt a XVIII. században, valamint a XIX. század első felében a lakosság rákényszerült arra, hogy – erős központi kormányzat hiányában – gazdasági és társadalmi életének, katonai önvédelmének stb. megszervezéséről maga gondoskodjon. Így főbb vonásaiban létrejött (és az államhatalom megszilárdulásáig működőképesnek bizonyult) egy alulról építkező, a közösségi öntevékenységet igénylő és érvényesülni engedő társadalomszerkezet.

A polgári forradalmakhoz hasonlóan, a szocialisztikus átalakulások kezdetén is nagy számban léteztek társadalmi önszerveződésre utaló elemek, ám az időközben kiépült és megerősödött bürokratikus apparátusok fokozatosan elsorvasztották őket. (Kivételt képez az említett összefüggés alól a Párizsi Kommün, amelynek külföldi katonai beavatkozás vetett véget.) A Párizsi Kommün, az 1905-ös és 1917-es tanácsmozgalom, az első világháborút követően Olaszországban, majd a későbbiekben különböző országokban létrejött munkástanácsok, egyes 1945 utáni önkormányzási kísérletek illusztrálják: a tömegekben elegendő igény és képesség van arra, hogy hozzáfogjanak a társadalmi élet öntevékeny szervezéséhez.

Társadalmi demokrácia és liberalizmus kettőssége az utolsó kétszáz év társadalomelméletének történetén is végigvonul. Ha a kérdéses időszakban keletkezett társadalomfilozófiai-társadalomelméleti nézeteket ebből a szem-pontból osztályozzuk, akkor két alaptípussal találkozunk. Az egyik irányzat egy direkten önkormányzó társadalom megteremtése mellett érvel, a másik irányzat viszont különböző szférákra tagoltan képzeli el a társadalom szerveződését, és a rendszer működését akkor tartja optimálisnak, ha az egyes szférák igazgatását politikai, jogi, gazdasági stb. szakapparátusok végzik. A szférákra tagolt társadalom elméletének legkövetkezetesebb képviselői szerint az egyes szférák működése öntörvényű, ezért objektív belső logikával és automatizmussal bír. Ily módon csak azok tudnak eredményesen tevékenykedni az egyes társadalmi területeken (a gazdaságban, a politikában stb.), akik alávetik magukat az ott uralkodó törvényszerűségeknek. A gazdaság az árutermelők versengésének terepe: az árak a piaci konkurencia során alakulnak ki. A gazdaság aktív szereplői számára a piac kötelező érvénnyel előírja a profit maximalizálására való törekvést. Ez a további versenyben maradás elengedhetetlen feltétele.

A politikai szféra objektív logikája – a piacgazdaságéhoz hasonlóan – szintén meghatározza, mintegy kijelöli az ott sikeresen tevékenykedni akarók magatartását. A politikum területe kétféle magatartást ismer: a hatalmi versengését, amely a politikai hatalom monopolizálásáig tart, illetve törekvést arra, hogy a monopolizált hatalmi helyzet – az állandóan megváltozó környezetben és körülmények között is – folyamatosan fennmaradjon, konzerválódni tudjon.

Az átfogó társadalmi önkormányzás hívei (például Owen, Weitling, Marx, Proudhon, Lenin, Gramsci, Lukács) szerint viszont az egyéni szükségleteknek és képességeknek kell kiindulópontot képezni, és a társadalomnak következetesen ezek felől szerveződni. E koncepcióban a kisebb közösségek annak érdekében fognak össze egymással, hogy igényeiket jobban elégíthessék ki. Az egyének és közösségeik a gazdasági és politikai jellegű feladatok ellátásáról is maguk gondoskodnak, így a feladatok ellátása nem válik külön a mindennapi élettől, az egyszerűbb társadalmi tevékenységektől.

Lényegében tehát mind az említett történelmi példákban, társadalmi próbálkozásokban, mind pedig a hivatkozott elméleti elképzelésekben egyértelműen elkülönül egymástól egy alulról szerveződő, közvetlen demokráciára alapozó önkormányzási törekvés, illetve teoretikus koncepció, valamint egy, a társadalom liberális tagoltságát előnyben részesítő gyakorlat, illetve koncepció.

A későfeudális korszak polgári kísérletei döntően arra irányultak, hogy egyes társadalmi részterületeket emancipáljanak: a feudális rendszerről és értékrendjéről leválasszanak. Arra törekedtek, hogy felszabadítsák a vallási normák alól a filozófiai gondolkodást, az egyházi hierarchia befolyása alól a vallást; érvényre juttassák a tradicionális gazdálkodással szemben a tőkés árutermelés logikáját. A későbbiekben igyekeztek elérni az állam és az egyház különválasztását, a civil társadalomnak a politikai állam fennhatósága alól történő felszabadítását stb.

Nem véletlen, hogy a felsorolt emancipációs törekvések közül a fő hangsúly a gazdaságra helyeződött. A polgárság számára saját ösztönös materializmusa nyilvánvalóvá tette, hogy a társadalomstruktúra átalakítása, a rendszer totalitásának birtokbavétele felé az út a gazdasági hatalom megragadásán keresztül vezet. A gazdasági hatalom megszerzéséhez viszont elegendő a „laissez faire, laissez passer” elv gyakorlati érvényesítése, azaz az öntörvényű piaci folyamatok emancipálása mindenféle külső beavatkozás alól. Ezért nem meglepő, hogy azok a mind az angol, mind a francia forradalom kezdetén jelentős önkormányzási törekvések, amelyek nem egy részterületről, vagyis nem a gazdasági szféra belső mechanizmusaiból indultak ki, hanem egyes társadalmi csoportoknak az egész társadalmi életfolyamatot befolyásolni akaró közvetlen demokratikus igényeit próbálták meg kifejezni, fokozatosan háttérbe szorultak.

Annak, hogy a polgári érdekek gyakorlati képviselete és érvényesítése számára – az önkormányzási törekvésekkel szemben – a gazdasági szféra bizonyult a legalkalmasabbnak, igen komoly elméleti konzekvenciái is vannak. A tőkés társadalom az első időszakban lényegében rábízza magát a piacgazdaság automatizmusaira, amely automatizmusok segítségével végbemegy egy tisztán gazdasági önkiválasztódás: következetesen a gazdaságilag erősebbek fölénye érvényesül. A szabadversenyes kapitalizmus cél-, érték- és eszközrendszerének legkövetkezetesebb elméleti megfogalmazása David Ricardónál található.

Ricardo véleménye szerint a nemzetgazdaság (és ezért a brit nemzet) elsőrendű érdeke, hogy felhalmozzon, a termelőerőket fejlessze – vagyis a profitot, a megszerzett tőkét ne felélje, hanem újra befektesse. Így biztosítható, hogy a világpiacon, tehát külső kapcsolataiban fölénybe kerüljön a brit nemzet és nemzetgazdaság. Mit igényel e célkitűzés gyakorlati megvalósítása? Lényegében három dolgot. 1. A munkabérek alacsony szinten való tartását, amiről a piac automatikusan gondoskodik. 2. A nem termelő (azaz a profitot nem termelő) kiadások minimálisra történő visszaszorítását – ami egyúttal az improduktív tevékenységet folytató, luxuscikkeket és luxusszolgáltatásokat igénylő stb. társadalmi rétegek minimalizálását is jelenti. 3. A tőkések aszketizmusát, fogyasztási szükségleteinek mérséklését – ami a piaci versengés kényszerűsége nyomán kialakult felhalmozási szenvedély („termelés magáért a termelésért”) megőrződését feltételezi. Mivel – úgymond – ez a haladás ára, Ricardo vállalja a nemzetgazdasági fejlesztést abszolutizáló elképzelés és gyakorlat antihumánus következményeit.

A múlt század közepe táján John Stuart Mill elfogadja Ricardo nemzetgazdasági céljait, de kénytelen tapasztalni azokat az időközben bekövetkezett változásokat, amelyek ismeretében naivaknak bizonyulnak a Ricardo által javasolt eszközök. Mill kénytelen szembenézni a következő jelenségekkel.

1. A felvevő piac korlátozottságára való tekintet nélküli tömegtermelés miatt túltermelési válságok alakulnak ki. Tehát egy gazdasági fejlettségi szinten megmutatkozik, hogy automatikusan nem gondoskodik a piac megfelelő mennyiségű fizetőképes kereslet megteremtéséről – vagyis nem biztosítja automatikusan kínálat és kereslet egyensúlyát.

2. A XIX. század közepére olyan társadalmi feszültségek, sőt konfliktusok jönnek létre a bérmunkások és a tőkések között, amelyek piaci eszközökkel nem kezelhetők, és a piaci mechanizmusokkal szemben külső beavatkozást tesznek szükségessé a rendszer stabilitásának, a tőkés struktúra folyamatos újratermelődésének biztosítása érdekében.

3. A piaci konkurenciaharcban a gazdaságilag gyengébb tőkések vereséget szenvednek, a legerősebbek viszont kiemelkednek és monopolhelyzetbe kerülnek. Tényleges verseny hiányában már nem kényszerülnek rá a korábbi aszketikus felhalmozásra. Így a felhalmozás szenvedélyét náluk kezdi háttérbe szorítani a fogyasztás szenvedélye.

Az új helyzetben Mill olyan javaslatokat fogalmaz meg, amelyek egyszerre irányulnak a túltermelési probléma megoldására és a társadalmi feszültségek enyhítésére. A politikai gazdaságtan alapelvei, néhány társadalomfilozófiai alkalmazással című négykötetes művében a következő fontosabb javaslatokat teszi.

1. Központi (tehát kormányzati, törvényhozási) beavatkozás szükséges annak érdekében, hogy a bérek emelkedjenek. Csak ez teszi lehetővé, hogy a lakosság legnépesebb rétegét kitevő bérmunkásság fizetőképessége megnövekedjen. Ily módon lehet a tömegtermelésből automatikusan adódó túltermelés negatív következményeit mérsékelni. E gazdaságtani motiváltságú változtatás mellékterméke: élethelyzetének, fogyasztási színvonalának javulása következtében a munkások elégedetlensége csökken, sőt elérhető, hogy beilleszkedjenek a rendszerbe, és annak keretei között találják meg számításukat.

2. A nemzetgazdaság fejlesztése során – a ricardói koncepciótól eltérően – nem szabad aszketikus módon a felhalmozásra összpontosítani, hanem figyelembe kell venni egyes improduktív tevékenységek, közvetlenül nem megtérülő kiadások nemzetgazdasági hasznosságát is. Bizonyos oktatási, közigazgatási, kulturális kiadások direkt módon nem a felhalmozást szolgálják, de azáltal, hogy tőkét kötnek le, továbbá hogy munkahelyeket teremtenek, jelentős mértékben hozzájárulnak a túltermelési válságok elkerüléséhez, és végső soron a rendszer hosszú távú stabilizálásához. Másrészt pedig műveltebb, fegyelmezettebb bérmunkásság alakul ki, ami az őt alkalmazó tőkések számára is előnyös: termelékenyebben dolgoznak és kevésbé lázadnak munkaadóik ellen. A mondottak alapján nem meglepő, hogy Millnél – a korábbi felfogáshoz képest – megváltozik a termelő munka fogalma. Míg Ricardónál csak a profitot eredményező tevékenység számított termelőnek, addig Mill minden munkát annak nevez, amely akár közvetlenül, akár közvetve hozzájárul profit termeléséhez.

Mill a XIX. század közepén zseniálisan érez rá egy olyan problematikára, amely csak az 1929-es világgazdasági válság után, sőt valójában csak a második világháborút követő évtizedekben válik gyakorlatilag központivá. Mill főbb vonásaiban előlegezi a keynesi megoldást. Felismeri, hogy a tőkés rendszer stabilitását, a tőkeviszony folyamatos újratermelődését egyedül a gazdasági mozgások (a piac öntörvényű mechanizmusai) nem biztosítják. Ehhez szükség van olyan – a gazdaságon (piacgazdaságon) kívüleső – állami aktivitásra, amely egyrészt fékezően hat a rendszert veszélyeztető társadalmi konfliktusokra, másrészt magának a gazdaságnak a működésébe is támogatóan beavatkozik. Tehát a tőkestruktúra konzerválása megköveteli egy a gazdasággal adekvát politikai állam és politikai rendszer kiépülését, létezését. A kapitalizmus a maga specifikus politikai mechanizmusát a liberális demokrácia, parlamentáris demokrácia alakjában hozta létre. Ez olyan formalizált mechanizmust jelent, amelynek szabályait az állampolgárok nem tudják megváltoztatni, így azok egyértelműen kijelölik az egyének politikai mozgásterét, egyértelműen meghatározzák politikai aktivitásának szűkre szabott lehetőségeit.

(Megjegyzendő, hogy a parlamentáris demokrácia rendszere sem mentesül az objektív hatalmi logika törvényszerűségei alól: valójában e hatalmi logika érvényesülésének egyik történelmileg sajátos alesete. Akkor keletkezik, és csak addig marad életben, amikortól és ameddig a tőkés rendszer számára ez a legmegfelelőbb, mert legkevésbé konfliktusteremtő hatalomgyakorlási forma. Történelmi példák – Hitler, Papadopulosz, Pinochet stb. – bizonyítják, hogy amikor a hagyományos hatalmi funkciókat nem lehet ellátni a parlamentáris demokrácia formalizált mechanizmusainak segítségével, a formális demokrácia játékszabályainak betartásával, akkor a hatalmi funkciók ellátását és ugyanannak a hatalmi struktúrának a továbbélését parlamenten kívüli eszközökkel biztosítják.)

Millnél tehát megjelenik (Keynesnél pedig átfogó társadalomelméletté teljesedik ki) az a felismerés, hogy a gazdasági szféra és a politikai-hatalmi szféra működése szükségképpen összefonódik, egymásra támaszkodik. A tőkés rendszer hosszú távú életképességének, stabilitásának előfeltétele az egymással ellentétes piaci-gazdasági logika és politikai-hatalmi logika egyidejű figyelembevétele, érvényesítése. Előfeltétele a gazdaság területén és a politika területén domináns erők között folyamatosan megkötendő kompromisszum. Miben áll ez a kompromisszum, és közvetlenül, aktuálpolitikailag mi indokolja a létét?

A gazdasági szférától, a piactól elkülönült politikai szféra erőforrásokat von ki a gazdaság területéről, és lényegében a saját törekvései és szempontjai szerint használja fel azokat. Ebben az értelemben a gazdaság finanszírozza a politikai állam működtetését. Ugyanakkor csak a politikai állam tevékenysége teszi lehetővé a tőkés gazdaság viszonylag harmonikus működését: mind a gazdálkodás szociális feltételeiről („társadalmi béke”), mind a gazdálkodás szűkebb ökonómiai keretfeltételeiről (infrastruktúra stb.) az állam gondoskodik. Korlátozza ugyan a közvetlen profitmaximalizálást, de ennek a korlátozásnak, a gazdaság működésébe való külső beavatkozásnak a segítségével biztosítja magának a tőkestruktúrának (ezáltal a tőkés rendszer totalitásának) a hosszú távú stabilitását. A rendszer működésének egészét tekintve – végső fokon – politikai állam és piacgazdaság kölcsönösen egymást „finanszírozza” abban az értelemben, hogy saját létük újra-termelésével, működésük tartóssá tételével egyúttal a másikat is újratermelik, működését tartósítják.

A vázoltakhoz igen hasonló irányú folyamat játszódik le a XX. századi Kelet-Európában. A húszas évek végétől kezdve a Szovjetunióban olyan rendszer alakult ki, amelyben a különböző irányzatok közötti politikai versengés végül is egy monolit hatalmi szerkezet létrejöttébe torkollott. A hagyományos bolsevik irányzatok háttérbe szorításával, illetve megsemmisítésével olyan monopolisztikus hatalmi-politikai struktúra keletkezett, amely a továbbiakban lehetővé tette, hogy a rendszer egészének szervezése alapvetően e politikai szféra felől történjen: annak irányításával és szem-pontjai szerint menjen végbe. Ugyanez a folyamat a „létező szocializmus” többi országában is lejátszódott.

A monopolhelyzetet élvező sztálini típusú hatalom újra meg újra arra kényszerül, hogy alkalmazkodjon az ipari civilizációhoz való felzárkózás, a gazdasági növekedés, a technikai fejlődés stb. következtében kialakuló új helyzethez. Lényegében arra kényszerül, hogy – saját pozícióinak megőrzése, stabilizálása érdekében – bizonyos belső reformokat hajtson végre. Olyan belső reformokat, amelyek nem érintik a rendszer lényegét, de néhány formaváltozás segítségével elérik a meglevő alapszerkezet konzerválását.

A gazdálkodásban a direkt tervutasításos rendszer alkalmas lehet a nemzeti erőforrások koncentrálására és állami kiaknázására, de nem alkalmas a differenciált fogyasztási igényekhez való alkalmazkodásra, valamint a termelékenység területén mutatkozó lehetőségek kihasználására. Ugyanakkor a gazdaság második világháború utáni konszolidálását követően ismételten felvetődik, hogy módosításokat kell végrehajtani a gazdálkodás szabályozásában. A régi hatalmi rendszernek – működőképessége megőrzése érdekében – figyelembe kell vennie a gazdasági racionalitás, hatékonyság szem-pontjait. A megváltozott körülmények hatására a sztálini típusú hatalmi-politikai struktúra számára elkerülhetetlen, hogy segítségül hívja a korábban teljesen politikai megfontolásoknak alávetett gazdaságot és mellőzött gazdasági racionalitást.

Sztálinnál ez lényegében még csak abban nyilvánul meg, hogy az ötvenes évek elején írt közgazdasági munkájában (A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban) deklarálja: a gazdaságnak olyan objektív törvényszerűségei vannak, amelyeket egyetlen társadalmi rendszer sem képes megszüntetni. Mindaddig, amíg az életfolyamat egészétől elkülönült gazdaság létezik, annak emberi akarattól független törvényei is szükségképpen éreztetik hatásukat. Ebben a helyzetben csupán annyit lehet tenni, hogy gazdaságon kívüli, tehát politikai eszközök segítségével körülhatároljuk a gazdaság területét, és így befolyásoljuk a gazdasági törvényszerűségek konkrét érvényesülését. Az említett mű megfogalmazása szerint a szocializmus árutermelő társadalom. A szocialista árutermelés abban különbözik a tőkéstől, hogy itt nincsenek tőkések.

Sztálin utódai – mivel egy általános társadalmi önkormányzással szemben ragaszkodnak a lakossági tevékenységtől elkülönült politikai-hatalmi szféra fenntartásához – egyre inkább rákényszerülnek arra, hogy elfogadják a sztálini figyelmeztetést, és fokozódó mértékben figyelembe vegyék az elkülönült gazdasági szféra öntörvényű mechanizmusait, az árutermelés objektív logikáját, a piaci automatizmusok szabályszerűségeit. Rákényszerülnek arra, hogy olyan – a sztálini struktúra keretein belül maradó – részreformokat szorgalmazzanak, illetve hajtsanak végre, amelyek (a monopolizált hatalom érdekében és szolgálatában) megpróbálják mozgósítani a gazdasági szféra relatív önállósulásából, öntörvényű működéséből nyerhető erőforrásokat.

A monopolisztikus politikai rendszer tehát elsősorban a gazdaságtól várja, hogy nehéz helyzetében kisegítse: hatékonyabbá váló teljesítményével igazolja, legitimálja a fennálló hatalmat. Ennek nyomán Kelet-Európában is kezd kialakulni a társadalomszervezés olyan alapstruktúrája, amely a nyugatira emlékeztet. Itt is kiderül, hogy egyetlen társadalmi szféra hosszabb távon nem képes egyedül, pusztán saját szempontjaira és normáira alapozva szervezni és irányítani a rendszer egészét. Itt is törvényszerűen létrejön a politikai bürokrácia és a gazdasági bürokrácia összefonódása. Kelet-Európában is megjelenik – elméleti-ideológiai programként, valamint gyakorlati tendenciaként – az a kétpólusú társadalomszerkezet, amelyet viszonylagosan önálló gazdasági és politikai szféra kettőssége jellemez, ennek összes elválaszthatatlan következményével, így gazdasági racionalitás és politikai-hatalmi racionalitás totális érvényesítésének egyidejű törekvésével, ezért egymást akadályozó gyakorlatával.

A végeredmény: a rendszer olyan működése, amelyre gazdaság és politika szoros egymásrautaltsága, ugyan-akkor ezen az egymásrautaltságon belüli ellentéte, küzdelme és a mindenkori erőviszonyoknak megfelelő kompromisszumai jellemeznek. A keleti és a nyugati alapstruktúra hasonlóságának, sőt lényegi azonosságának hangsúlyozása mellett két – nem elhanyagolható – különbségre is utalni kell. 1. A vázolt kettős társadalomszerkezet történelmi kialakulásának folyamata nyugaton és keleten eltérő.

Nyugaton a gazdaság öntörvényűségéből származó feszültségek kényszerítették ki a politikai állam megerősödését, és hívták segítségül – az elkülönült gazdasági szféra és az egész rendszer érdekében – a gazdasági mozgásokba való beavatkozást. Keleten viszont a politikum képezte a kiindulópontot, és a monopolhelyzetben levő politikai hatalom önvédelmi reflexe hívta életre azokat a gazdasági intézkedéseket és reformokat, amelyek elsődleges feladata: a hatalmi struktúra gazdasági fedezetét biztosítani és társadalmi-ideológiai hitelét megteremteni. 2. Lényegesen más a „létező szocializmus” és a modern kapitalizmus országainak anyagi-technikai színvonala, amire egyazon rendszertípus konfliktusosabb, illetve harmonikusabb változata épül rá.

Az elmondottak alkalmat adnak egy alapvető – bár némiképp sarkítottan megfogalmazott – elméleti következtetés levonására. Ha egy társadalomban öntörvényű társadalmi mechanizmusok érvényesülnek, a lakosság előbb-utóbb szükségképpen kettéválik gazdasági hatalmasságokra és gazdaságilag alávetettekre, a politikai hatalmat gyakorlókra és a tényleges hatalomgyakorlásból kiszorultakra. Aki következetesen aláveti magát a piacgazdaság logikájának, annak profitot kell termelnie.

Aki belehelyezkedik a hatalom logikájába, az kénytelen arra törekedni, hogy mindazokat kiszorítsa a hatalomból, akiket módjában áll onnan kiszorítani.

Mindkét szereplő olyan objektív, közreműködése nélkül keletkezett külső célnak rendelődik alá, amely elkerülhetetlenül adódik magából az öntörvényű szféra belső mechanizmusából. Mind a gazdasági szférába, mind a politikai szférába belépve olyan (emberi akarattól függetlenül létező és érvényesülő) törvényszerűségek hatókörébe kerül, amelyek alól – mindaddig, amíg az adott szférában tevékenykedik – nem mentesülhet. Akik a gazdaságban aktív szerepet vállalnak és nyereségmaximalizálásra törekedve mások rovására meggazdagodnak, egyénileg kevéssé vonhatók felelősségre azért, mert a maguk javára használták ki a piaci technikákban rejlő lehetőségeket. Ugyan-így magától értetődő, hogy a politika területén is az kerekedik fölül, aki szakszerűbben, gátlástalanabbul alkalmazza a hatalmi technikákat és ügye-sebben taktikázik. Végső fokon tehát nem az egyes egyén, hanem a különböző társadalmi részterületeket és funkciókat mereven elhatároló struktúra a felelős a gazdasági-társadalmi-politikai hierarchiák kialakulásáért.

Egyetlen mód nyílik a társadalom kettészakadásának elkerülésére, megakadályozására: ha a lakosság megtanulja a legfontosabb társadalmi feladatok ellátását, és csak ahol erre közvetlenül nem képes, ott bíz meg specialistákat.

Olyan szakhivatalnokokat, akik az őket megbízó közösség alkalmazásában állnak, és csak addig gondoskodnak a megbízók e szakemberek javadalmazásáról, eltartásáról, ameddig a munkájukkal elégedettek.