Egyre világosabbá válik, hogy a forradalmak kora nem ért véget. Ugyanígy válik egyértelművé, hogy a huszonegyedik század globális forradalmi mozgalma olyan lesz, amely kevésbé a marxizmus vagy akár a szűken vett szocializmus hagyományához, hanem inkább az anarchizmushoz köthető.

Kelet-Európától Argentínáig, Seattletől Bombayig az anarchista eszmék és elvek mindenütt új, radikális álmokat és víziókat szülnek. Képviselőik sokszor nem is nevezik magukat „anarchistáknak”. Rengeteg más elnevezés létezik: autonómia, antiautoritarianizmus, horizontalitás, zapatizmus, közvetlen demokrácia… Mégis mindenhol ugyanazokat az alapelveket találjuk: decentralizáció, önkéntes társulás, kölcsönös segítségnyújtás, hálózati modell, és mindenekelőtt annak az elképzelésnek az elutasítása, hogy a cél szentesíti az eszközt, nem is beszélve arról, hogy a forradalmárok dolga az államhatalom megragadása, majd saját elképzeléseik fegyverrel való erőltetése.

Mindenekelőtt az anarchizmus, mint a gyakorlat etikája – az új társadalom „a régi burkán belül” való felépítésének gondolata – vált a „mozgalmak mozgalmának” (amelynek a szerzők is részei) alapvető inspirációjává, ez a kezdettől fogva legkevésbé az államhatalom megragadásáról, sokkal inkább az uralmi mechanizmusok leleplezéséről, legitimációjuk megszüntetéséről és lebontásáról szólt, miközben egyre nagyobb autonóm- és részvételi terek léterhozásáról az uralmon belül.

Az anarchista eszmék 21. század eleji vonzerejének van néhány nyilvánvaló oka: a legnyilvánvalóbbak azok a kudarcok és katasztrófák, amelyek a 20. században a kapitalizmusnak a kormányzati apparátus feletti ellenőrzés átvételével való legyőzésére tett számos erőfeszítésből fakadtak.

Egyre több forradalmár kezdte felismerni, hogy a forradalom nem valami nagy apokaliptikus pillanatban fog bekövetkezni, a Téli Palota globális megfelelőjének megrohamozásával, hanem egy nagyon hosszú folyamat, amely az emberi történelem nagy részében már végigvonult (még ha a legtöbb dologhoz hasonlóan az utóbbi időben fel is gyorsult), és amely éppúgy tele van menekülési és kitérési stratégiákkal, mint drámai összecsapásokkal, ez soha nem fog – sőt, a legtöbb anarchista szerint soha nem is szabad – véglegesen lezárulni.

Ez kicsit elbizonytalanító, de egy hatalmas vigaszt nyújt: nem kell várnunk a forradalom utánig, hogy elkezdjünk bepillantást nyerni abba, milyen lehet a valódi szabadság.

Ahogy a CrimethInc Collective, a kortárs amerikai anarchizmus legnagyobb propagandistái fogalmaztak:

„A szabadság csak a forradalom pillanatában létezik. De ezek a pillanatok nem olyan ritkák, mint gondolnánk.”

Egy anarchista számára valójában etikai imperatívusz, hogy megpróbáljon nem elidegenedett tapasztalatokat szerezni, valódi demokráciát teremteni.

Pusztán azáltal, hogy a jelenben a szerveződési formánk  nagyjából megközelíti azt, hogy valójában hogyan működne egy szabad társadalom, hogy hogyan kellene egy napon mindenkinek élnie, garantálhatjuk, hogy nem zuhanunk vissza a katasztrófába.

A komor, örömtelen forradalmárok, akik minden örömöt feláldoznak az ügy érdekében, csak komor, örömtelen társadalmakat hozhatnak létre.

Ezeket a változásokat nehéz dokumentálni, mert az anarchista eszmék eddig szinte semmiféle figyelmet sem kaptak az akadémián. Míg több ezer akadémikus marxista van, szinte egyetlen akadémikus anarchista sincs. Ezt a lemaradást némileg nehéz értelmezni. Részben kétségtelenül azért, mert a marxizmusnak mindig is volt egyfajta affinitása az akadémiához, ami az anarchizmusból nyilvánvalóan hiányzott. A legtöbb beszámoló az anarchizmus történetéről azt feltételezi, hogy alapvetően hasonló volt a marxizmushoz: az anarchizmust úgy mutatják be, mint bizonyos 19. századi gondolkodók (Proudhon, Bakunyin, Kropotkin…) agyszüleményét, ami aztán munkásszervezeteket inspirált, politikai harcokat eredményezett és szektákra oszlott…

Az anarchizmus a szokásos beszámolókban általában a marxizmus szegényebb unokatestvéreként jelenik meg, elméletileg kissé ingatag lábakon áll, de az elméletet szenvedéllyel és őszinteséggel pótolja. Az analógia tényleg erőltetett.

Az anarchizmus „alapítói” nem úgy gondoltak magukra, mint akik valami merően újat találtak volna fel. Az anarchizmus alapelveit – a kölcsönös segítségnyújtás, az önkéntes társulás, az egyenlőségen alapuló döntéshozatal – egyidősnek tekintették az emberiséggel.

Ugyanez vonatkozik az állam és a strukturális erőszak, az egyenlőtlenség vagy az uralom minden formájának elutasítására (az anarchizmus szó szerint azt jelenti: „uralkodók nélkül”) – sőt, még arra a feltételezésre is, hogy mindezek a formák valamilyen módon összefüggnek és erősítik egymást. Mindez nem tekinthető valamiféle meghökkentő és új elméletnek. Inkább egy, az emberi gondolkodás történetében régóta fennálló tendencia, amelyet nem lehet semmilyen általános ideológiaelmélettel felfogni.^[1]

Egy szinten ez egyfajta hit: az a meggyőződés, hogy a felelőtlenség legtöbb formája, amely látszólag szükségessé teszi a hatalmat, valójában magának a hatalomnak a következménye. A gyakorlatban azonban ez egy állandó megkérdőjelezés, egy erőfeszítés arra, hogy az emberi élet minden kötelező vagy hierarchikus viszonyát felismerjük, majd kihívjuk őket, hogy igazolják önmagukat, és ha nem képesek rá –mert általában nem képesek –, akkor egy erőfeszítés arra, hogy korlátozzuk hatalmukat, hogy ezáltal kiszélesítsük az emberi szabadság mozgásterét. Ahogy egy szufi azt mondaná, hogy a szufizmus az igazság magja minden vallás mögött, egy anarchista azt állíthatná, hogy az anarchizmus a szabadságvágy minden politikai ideológia mögött.

A marxizmus különböző iskoláinak mindig vannak alapítói. Ahogy a marxizmus Marx elméjéből született, úgy vannak leninisták, maoisták, althusseriánusok… (Figyeljük meg, hogy a lista államfőkkel kezdődik, és szinte zökkenőmentesen átmegy francia professzorokba – akik viszont saját szektákat hozhatnak létre: lacaniánusok, foucaultianusok….)

Az anarchizmus iskolái ezzel szemben szinte kivétel nélkül valamilyen szervezeti elvből vagy gyakorlati formából indulnak ki: anarcho-szindikalisták és anarcho-kommunisták,  forradalmi és platformista anarchisták, kooperativisták, individualisták és így tovább.

Az anarchistákat az különbözteti meg, hogy mit tesznek, és hogyan szerveződnek meg, hogy ezt tegyék. És valójában mindig is az erről való gondolkodással és vitával töltötték a legtöbb időt az anarchisták. Sosem érdekelték őket különösebben az olyan átfogó stratégiai vagy filozófiai kérdések, amelyek a marxistákat foglalkoztatják. Ilyenek például, hogy a parasztok potenciálisan forradalmi osztály-e? (Az anarchisták szerint ezt a parasztoknak kell eldönteniük.) Vagy mi az áruforma természete? Inkább arról vitatkoznak, hogy mi az igazán demokratikus módja egy találkozónak, hogy a szervezés mikortól nem hatalmazza fel többé az embereket, és mikortól kezdi elnyomni az egyéni szabadságot. Vajon a „vezetés” szükségszerűen rossz dolog? Vagy pedig a hatalommal való szembeszegülés etikájáról: Mi a közvetlen cselekvés? El kell-e ítélni azt, aki meggyilkol egy államfőt? Mikor szabad köveket dobni?

A marxizmus tehát inkább a forradalmi stratégiáról szóló elméleti vagy analitikus diskurzus. Az anarchizmus inkább a forradalmi gyakorlatról szóló etikai diskurzus. Ennek eredményeképpen, ahol a marxizmus zseniális elméleteket hozott létre a gyakorlatról, ott többnyire az anarchisták dolgoztak magán a gyakorlaton.

Jelenleg az anarchizmus nemzedékei között némi szakadás tapasztalható: azok között, akiknek a politikai formálódása a 60-as és 70-es években történt – és akik gyakran még mindig nem tudták lerázni a múlt század szektás szokásait – vagy egyszerűen még mindig azon keretek között működnek, és a fiatalabb aktivisták között, akiket többek között az őslakos, feminista, ökológiai és kultúrkritikai eszmék sokkal jobban foglalkoztatnak. Az előbbiek főként olyan jól látható anarchista szövetségeken keresztül szerveződnek, mint az IWA, a NEFAC vagy az IWW. Az utóbbiak leginkább a globális társadalmi mozgalom hálózataiban működnek, olyan hálózatokban, mint a Peoples Global Action, amely európai és más európai anarchista kollektívákat egyesít olyan csoportokkal, mint az új-zélandi maori aktivisták, az indonéziai halászok vagy a kanadai postai dolgozók szakszervezete.^[2]

Ez utóbbiak – akiket lazán „anarchistáknak” nevezhetünk, kis a-val – mostanra már messze a többségbe kerültek. De néha nehéz eldönteni, hogy azok-e, mivel sokan közülük nem hangoztatják az anarchista elvekhez való kötődésüket . Sőt, sokan vannak, akik annyira komolyan veszik az anarchista elveket, az antiszektarianizmust és nyílt gondolkodást (open-endedness), hogy éppen ezért nem hajlandók „anarchistának” nevezni magukat.^[3]

De az anarchizmus három alapvető eleme, amelyek minden megjelenési formájában megmutatkoznak, mindenképpen jelen van – ezek az államellenesség, az antikapitalizmus és a prefiguratív politika (azaz olyan szerveződési módok, amelyek tudatosan hasonlítanak arra a világra, amelyet meg akarsz teremteni). Vagy ahogy a spanyolországi forradalom egyik anarchista történésze fogalmazott: „az arra való törekvés, hogy ne csak az eszmékről, hanem magáról a jövő tényeiről gondolkodjunk.”^[4]Ez jelen van mindenben, a zavarkeltő ( jamming) kollektíváktól kezdve az Indy médiáig, ami már az újabb értelemben nevezhető anarchistának.^[5]Egyes országokban a két egymás mellett élő generáció között csak nagyon korlátozott mértékben van átfedés, ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy követik egymás tevékenységét – de ennél nem sokkal több.

Ennek egyik oka, hogy az új generációt sokkal inkább érdekli a gyakorlat új formáinak kidolgozása, mint az ideológia finomságairól való vitatkozás. Ezek közül a legdrámaibb a döntéshozatali folyamatok új formáinak, legalábbis a demokrácia alternatív kultúrájának kezdeteinek kidolgozása volt. A híres észak-amerikai szóvivői tanácsok, ahol aktivisták ezrei koordinálnak nagyszabású eseményeket konszenzussal, formális vezetői struktúra nélkül, a leglátványosabb elemei ennek a kultúrának.

Valójában még az is csalóka, ha ezeket a formákat újnak nevezzük. Az anarchisták új generációja számára az egyik fő inspirációt a chiapasi zapatista autonóm önkormányzatok jelentik, amelyek Tzeltal vagy Tojolobal alapúak – beszélő közösségek, amelyek évezredek óta konszenzusos eljárást alkalmaznak –, amelyet csak most vettek át a forradalmárok, hogy a nőknek és a fiatalabbaknak is ugyanakkora beleszólást biztosítsanak. Észak-Amerikában a „konszenzusos eljárás” leginkább a ’70-es évek feminista mozgalmából alakult ki, a ’60-as évek Új Baloldalára jellemző macsó vezetési stílus elleni széleskörű ellenállás részeként. Magát a konszenzus eszméjét a kvékerektől kölcsönözték, akik szintén azt állítják, hogy a Hat Nemzet és más őslakos törzsek gyakorlatai ihlették őket.

A konszenzust gyakran félreértik. Sokszor hallani a kritikusoktól, hogy a konszenzus fojtogató konformizmushoz vezethet, de szinte soha senki olyantól, aki valóban látta a konszenzust működés közben, legalábbis képzett, tapasztalt facilitátorok által irányítva. Néhány közelmúltbeli kísérlet Európában, ahol kevés hagyománya van az ilyesminek, kissé durva volt.

Valójában a működési feltételezés az, hogy senki sem tudná a másikat teljesen a saját álláspontjára téríteni, de valószínűleg nem is kellene. Ehelyett a konszenzusos eljárás lényege, hogy a csoport közös cselekvési irányról döntsön. Ahelyett, hogy javaslatokat szavaznának le és fel, a javaslatokat ki-, és átdolgozzák, elvetik vagy újrafogalmazzák, kompromisszum és szintézis folyamata zajlik, amíg végül valami olyasmi nem születik, amivel mindenki együtt tud élni.

Amikor a végső szakaszra, azaz a „konszenzus megtalálására” kerül sor, a lehetséges ellenvetéseknek két szintje van: az ember „félreállhat”, ami azt jelenti, hogy „ez nem tetszik, és nem veszek részt benne, de nem akadályoznék meg senki mást abban, hogy ezt tegye”, vagy „blokkolhat”, ami vétó hatású. Blokkolni csak akkor lehet, ha valaki úgy érzi, hogy egy javaslat sérti a csoport alapelveit vagy létjogosultságát. Úgy is mondhatnánk, hogy azt a funkciót, amelyet az amerikai alkotmány a bíróságokra ruház, vagyis az alkotmányos elveket sértő törvényhozási döntések megsemmisítését, itt bárki másra ruházzák, akinek van bátorsága ténylegesen szembeszállni a csoport együttes akaratával (bár természetesen vannak módok az elvtelen blokkok megtámadására is).

Hosszasan lehetne még sorolni azokat a bonyolult és meglepően kifinomult módszereket, amelyeket annak biztosítására fejlesztettek ki, hogy mindez működjön; a nagyon nagy csoportok számára szükséges módosított konszenzus formáit; azt, hogy maga a konszenzus hogyan erősíti a decentralizáció elvét azáltal, hogy biztosítja ( a lehetőséget akkor is – a ford.), ha az ember nem igazán akar javaslatokat terjeszteni nagyon nagy csoportok elé, hacsak nem muszáj; továbbá a nemek közötti egyenlőség biztosításának és a konfliktusok feloldásának eszközeit…. A lényeg az, hogy ez a közvetlen demokrácia egy olyan formája, amelyik nagyon különbözik attól, amit általában ezzel a kifejezéssel társítunk – vagy attól a fajta többségi szavazási rendszertől, amelyet a korábbi generációk európai vagy észak-amerikai anarchistái általában alkalmaznak,és még mindig alkalmaznak, mondjuk, az argentín középosztálybeli városi asambleákban (a radikálisabb piqueterók, a szervezett munkanélküliek körében általában konszenzusos alapon működnek).*A piquetero, útlezárással, blokáddal tiltakozó csoport tagja- a ford.

A különböző mozgalmak közötti növekvő nemzetközi kapcsolatokkal, az őslakos csoportok és az afrikai, ázsiai és óceániai mozgalmak bevonásával, amelyek radikálisan eltérő hagyományokkal rendelkeznek, a „demokrácia” fogalmának új globális újraértelmezésének kezdetét látjuk, amely a lehető legtávolabb áll a világ jelenlegi hatalmai által jelenleg támogatott neoliberális parlamentarizmusról.

Ismétlem, a legtöbb létező anarchista irodalmat olvasva nehéz követni a szintézis ezen új szellemét, mert azok, akik a legtöbb energiájukat elméleti kérdésekre fordítják, nem pedig a gyakorlat kialakulóban lévő formáira, leginkább a régi, szektás, kettéválasztó logikát tartják fenn.

A modern anarchizmust számtalan ellentmondás hatja át. Míg a kis a-val írt „anarchisták” lassan beépítik az őslakos szövetségeseiktől tanult gondolatokat és gyakorlatokat a szerveződési módszereikbe vagy alternatív közösségeikbe, az írott irodalomban a fő nyomot a primitivisták szektájának megjelenése hagyta, egy hírhedten vitatott csapaté, akik az ipari civilizáció, sőt, egyes esetekben még a mezőgazdaság teljes eltörlésére is felszólítanak.^[6] Mégis, csak idő kérdése, hogy ez a régebbi, vagy-vagy logika kezdje átadni a helyét valami olyannak, ami jobban hasonlít a konszenzuson alapuló csoportok gyakorlatára.

Hogyan nézne ki ez az új szintézis?

Bizonyos körvonalak már most is kirajzolódnak a mozgalomban. A ragaszkodás az tekintélyellenesség fókuszának folyamatos kiterjesztéséhez, eltávolodás az osztályredukcionizmustól, azáltal, hogy megpróbálja megragadni „az uralom teljességét”, vagyis nemcsak az államot, hanem a nemek közötti kapcsolatokat is, nemcsak a gazdasági, hanem a kulturális kapcsolatokat és az ökológiát, a szexualitást és a szabadságot is minden lehetséges formában, és mindezt nem csak a hatalmi viszonyok kizárólagos prizmáján keresztül, kiterjedtebb és sokszínűbb fogalmak által is.

Ez a megközelítés nem követeli az anyagi termelés végtelen kiterjesztését, és nem tartja semlegesnek, de nem is kárhoztatja a technológiát önmagában. Ehelyett megismeri a különböző típusait, és adott esetben alkalmazza is azokat. Nemcsak hogy nem ítéli el az intézményeket, vagy a politikai formákat önmagukban, hanem új intézményeket és új politikai formákat próbál meg elképzelni az aktivizmus és egy új társadalom számára, beleértve a találkozás, a döntéshozatal, és a koordináció új módjait, ugyanúgy, ahogyan azt már megtette az újjáéledt affinitáscsoportokkal és a szóvivői struktúrákkal. És nemcsak hogy nem ítéli el a reformokat, de küzd a nem reformista reformok meghatározásáért és azok véghez viteléért, amelyek az emberek közvetlen szükségleteire figyelnek és az életüket javítják „itt és most”, de olyan további eredmények is egyszerre,  amelyek végül a teljes átalakulás felé haladnak.^[7]

Természetesen az elméletnek fel kell zárkóznia a gyakorlathoz. Ahhoz, hogy teljes mértékben hatékony legyen, a modern anarchizmusnak legalább három szintet kell magában foglalnia: aktivistákat, népi szervezeteket és kutatókat.

A probléma jelenleg az, hogy az anarchista értelmiségiek, akik túl akarnak lépni a régimódi, avantgárdista szokásokon – a marxista szektás másnaposságon, amely még mindig kísérti a radikális értelmiség nagy részét –, nem igazán tudják, mi legyen a szerepük. Az anarchizmusnak reflexívvé kell válnia. De hogyan? Egy szinten a válasz nyilvánvalónak tűnik. Nem szabad kioktatni, nem szabad diktálni, még csak nem is kell feltétlenül tanárnak gondolni magunkat, hanem meg kell hallgatni, fel kell tárni és felfedezni. Ki kell bontani és egyértelművé kell tenni a radikális gyakorlat új formái mögött már rejlő hallgatólagos logikát.

Az aktivisták szolgálatába állni azáltal, hogy információt teszünk elérhetővé, vagy leleplezzük  az uralkodó elit érdekeit, amelyeket gondosan elrejtenek az állítólag objektív, tekintélyelvű diskurzusok mögé, ahelyett, hogy megpróbálnánk ráerőltetni ugyanannak a dolognak egy új változatát. Ugyanakkor a legtöbben elismerik, hogy az intellektuális küzdelemnek újra meg kell erősítenie a helyét.

Sokan kezdenek rámutatni, hogy a mai anarchista mozgalom egyik alapvető gyengesége – mondjuk Kropotkin vagy Reclus, vagy Herbert Read idejéhez képest –éppen a szimbolikus, a látomásos elhanyagolása, és az elmélet hatékonyságának figyelmen kívül hagyása. Hogyan juthatunk el a néprajztól az utópikus víziókig – ideális esetben minél több utópikus vízióig? Aligha véletlen, hogy az Amerikai Egyesült Államokban az anarchizmus legnagyobb toborzói között olyan feminista sci-fi írók voltak, mint Starhawk vagy Ursula K. LeGuin.^[8]

Ennek egyik módja az, hogy az anarchisták kezdik visszanyerni más társadalmi mozgalmak tapasztalatait egy fejlettebb elmélet-halmazzal, olyan gondolatokkal, amelyek az anarchizmushoz közeli, sőt az anarchizmus által inspirált körökből származnak. Vegyük például a részvételi gazdaság eszméjét, amely egy elsősorban anarchista gazdasági elképzelést képvisel, és amely kiegészíti és helyreigazítja az anarchista gazdasági hagyományt.

A Parecon-elmélet hívei amellett érvelnek, hogy a fejlett kapitalizmusban nem csupán két, hanem három nagy osztály létezik: nemcsak proletariátus és burzsoázia, hanem egy „koordinátorosztály” is, amelynek az a feladata, hogy irányítsa és ellenőrizze a munkásosztály munkáját. Ebbe az osztályba tartozik a vezetői hierarchia és az irányítási rendszerükben központi szerepet játszó hivatásos tanácsadók és szakértők – az ügyvédek, mérnökök és könyvelők stb.

Ők a tudás, a készségek és a kapcsolatok feletti viszonylagos monopóliumuk miatt tartják fenn osztálypozíciójukat. Ennek eredményeként a közgazdászok és mások, akik ebben a hagyományban dolgoznak, olyan gazdasági modelleket próbáltak létrehozni, amelyek szisztematikusan megszüntetnék a fizikai és a szellemi munka közötti megosztottságot. Most, hogy az anarchizmus ilyen egyértelműen a forradalmi kreativitás központjává vált, az ilyen modellek hívei egyre inkább, ha nem is gyűlnek az anarchisták lobgói alá, de hangsúlyozzák, hogy elképzeléseik milyen mértékben összeegyeztethetők az anarchista vízióval.^[9]

Hasonló dolgok történtek az anarchista politikai víziók kialakulásával is. Nos, ez egy olyan terület, ahol a klasszikus anarchizmus már eleve előnyben volt a klasszikus marxizmussal szemben, amely egyáltalán nem dolgozott ki politikai szerveződéselméletet.

Az anarchizmus különböző iskolái gyakran a társadalmi szerveződés nagyon sajátos formáit szorgalmazták, bár gyakran egymástól jelentősen eltérően. Mégis, az anarchizmus egésze inkább azt támogatta, amit a liberálisok „negatív szabadságjogoknak”, „a szabadságtól való szabadságnak” neveznek, mintsem az érdemi „a szabadsághoz való szabadságnak”. Gyakran éppen ezt az elkötelezettséget ünnepelte az anarchizmus pluralizmusának, ideológiai toleranciájának vagy kreativitásának bizonyítékaként. Ennek eredményeként azonban vonakodtak túllépni a kis léptékű szerveződési formák kialakításán, és abban bíztak, hogy később ugyanebben a szellemben nagyobb, bonyolultabb struktúrákat is lehet rögtönözni.

Voltak kivételek. Pierre Joseph Proudhon megpróbált egy totális vízióval előállni arról, hogyan működhetne egy liberter társadalom, amit általában kudarcnak tartanak, mégis utat mutatott fejlettebb víziók felé, mint például az észak-amerikai szociális ökológusok „liberter kommunizmusa”. Élénk fejlődésnek indult például az a kérdés, hogyan lehetne egyensúlyba hozni a munkásellenőrzés – a Parecon-félék által hangsúlyozott – és a közvetlen demokrácia – a szociálökológusok által hangsúlyozott – elveit.^{[10] [11]}

Még mindig sok hiányzó részletet kell kitölteni: milyen pozitív intézményi alternatívák teljes készletét kínálják az anarchisták a napjaink törvényhozásával, bíróságaival, rendőrségével és különféle végrehajtó szerveivel szemben? Hogyan lehet olyan politikai víziót kínálni, amely magában foglalja a jogalkotást, a végrehajtást, az ítélkezést és a végrehajtást, és amely megmutatja, hogyan lehetne mindegyiket hatékonyan, nem tekintélyelvű módon megvalósítani – nem csak hosszú távú reményt nyújtva, hanem a mai választási, törvényhozási, bűnüldözési és bírósági rendszerre adott azonnali válaszok, és így számos stratégiai döntés megalapozására.

Nyilvánvaló, hogy soha nem lehet egy anarchista pártvonal ebben a kérdésben, az általános érzés, legalábbis a kis-a anarchisták körében az, hogy sok konkrét vízióra lesz szükségünk. Mégis, az olyan helyeken, mint Chiapas és Argentína, a terjeszkedő önigazgató közösségeken belüli tényleges társadalmi kísérletek, valamint az anarchista tudósok/aktivisták, mint az újonnan alakult Planetary Alternatives Network vagy a Life After Capitalism fórumok azon erőfeszítései között, amelyek a gazdasági és politikai formák sikeres példáinak felkutatására és összeállítására irányulnak, a munka már elkezdődött.^[12] Ez egyértelműen hosszú távú folyamat.

De az anarchista évszázad még csak most kezdődött…