Amikor kedves barátom, Asad Rehman felkért, hogy segítsek lezárni ezt az összejövetelt, azt a konkrét utasítást adta, hogy a mai politikai helyzetről beszéljek, méghozzá „reményteljesen”. Nem könnyű feladat, és nem vagyok benne biztos, hogy menni fog. Lássuk, hogy mit tehetünk helyette…

Utoljára múlt szeptemberben jártam Londonban. Alig öt hónapja. De ez az öt hónap száz évnek tűnt.

Száz éve már, hogy a palesztin szülők a meggyilkolt és megnyomorított gyermekeiket siratják. Száz éve már, hogy iskolákat bombáznak, kórházakat rohannak le, mecseteket szentségtelenítenek meg. Száz éve már, hogy az izraeli katonák TikTok-videókat készítenek háborús bűntetteikről. Száz éve már, hogy a fasizmusra kiképezett tinédzserek eltorlaszolják az élelmiszert szállító teherautók útját. Száz éve már, hogy nyíltan szólítanak fel több mint kétmillió foglyul ejtett, megszállt, gettókba kényszerített ember megsemmisítésére. Száz éve már, hogy szédítő terveket hangoztatnak arról, hogy Gázát parkolóvá alakítják. Izraeli fürdővárossá. Múzeummá. Vágóhíddá. Ütközőzónává. Száz éve már, hogy az igazság kimondóit kirúgják, és szándékosan értetlen megmondóemberekre cserélik. Száz éve már, hogy az egyetemek nem mondhatják ki: „Palesztina”, és az NGO-k nem hajlandók kimondani: „népirtás”. Száz éve már, hogy a tűzszünetet követelő határozatok kudarcot vallanak vagy vétóba ütköznek.

 

Remény helyett elkötelezettség

Nehéz így összehozni azt a reménnyel teli beszédet. Amit viszont össze tudok gyűjteni magamban, amit minden eddiginél mélyebben érzek, az az elszántság. Az elkötelezettség. Elkötelezettség azon mozgalmak iránt, amelyeket ez az összejövetel képvisel. Az igazi egyenlőségért és igazságosságért – a társadalmi, rasszok közti, nemek közti, gazdasági és ökológiai igazságosságért – folytatott mozgalmak iránt. Ilyen mozgalmak minden országban léteznek. És az elmúlt szörnyű hónapok folyamán rendkívül gyorsan növekedtek. Nem csupán a tüntetések és blokádok méretét, hanem elemzéseik mélységét tekintve is. És növekedett a hajlandóságuk is, hogy a mozgalmakon és ügyeken átívelő kapcsolatokat létesítenek, és néven nevezzék a mélyben meghúzódó rendszereket.

Ha az elmúlt hónapok során megtanultunk valamit, az az, hogy nincs másunk, mint ezek a mozgalmak. Ahogy az Önök országában, úgy az enyémben sincs erkölcsös vezetés – kivéve az alulról szerveződő és felemelkedő vezetést. Nincs semmink egymáson kívül.

Időzzünk el kicsit ennél, mert ez történelmi pillanatunk borzalmának és szédületének része. Izrael megsemmisítő gázai hadjárata nem az első népirtás a modern történelemben.

Nem az első alkalom, hogy nyíltan fasiszta erők egy erőszakos felsőbbrendűségi ideológiát egy demográfiai fenyegetésnek tekintett nép eltörlése iránti, szemmel láthatóan korlátlan elkötelezettséggel ötvöznek.

 

A globális politikai elitek példátlan egysége

Egyedülálló – legalábbis a nyílt gyarmatosítás és az azt kísérő népirtások kora óta – az az egység, amelybe ez a mészárlás a politikai eliteket terelte a globális északon, és bizonyos mértékben még azon túl is. Végtére is amikor a fasizmus az 1930-as években Európában felemelkedett, erőteljes támogatókra talált politikai osztályainkban – de erőteljes ellenfelekre is.

Ez ma sokkal kevésbé igaz. Amit politikai spektrumnak szokás tekinteni, annak szinte az egészén – a tomboló szélsőjobbtól a mézesmázos balközépig – azt látni, hogy a befolyásos szereplők pártpolitikai különbségeiket félretéve összefogtak, hogy aktívan támogassák az emberiesség elleni bűntetteket. A fasizmus újbóli felemelkedése ahelyett, hogy megosztotta volna, összekovácsolta a politikai osztályt: Donald Trump egyetért Joe Bidennel, Rishi Sunak Keir Starmerrel, Emmanuel Macron Marine Le Pennel, Justin Trudeau Giorgia Melonival, Orbán Viktor Narendra Modival.

Fel kell tehát tennünk a kérdést: pontosan miben értenek egyet? Mi mögött egyesülnek? Mit védenek mindannyian, amikor Izrael „önvédelemhez való jogáról” beszélnek?

Attól tartok, túlságosan leegyszerűsítő volna azt mondani, hogy egyetlen állam védelme mellett állnak ki egységesen. Persze amellett ki, de ezen túlmenően egy közös meggyőződés mellett is.

A globális gazdasági apartheid és az éghajlat egyre gyorsuló megbomlásának valósága közepette a kevesek biztonságának és védelmének közös szupremacista víziója mögött sorakoznak fel.

Ez a vízió szorosan összefügg azzal, hogy rendületlenül nem hajlandók foglalkozni e válságok kiváltó okaival: a kapitalizmussal, a korlátlan növekedéssel, a gyarmatosítással, a militarizmussal, a fehér felsőbbrendűséggel, a patriarchátussal.

Ahogy Sherene Seikaly fogalmaz: a „katasztrófa korában” élünk, és „Palesztina egy paradigma”.

 

Izrael Vaskupolája mint globális védelmi modell

Izrael pedig bizonyos tekintetben úttörő. Több évtizede – mióta a békefolyamatnak még az ürügyéről is letett – Izrael csúcstechnológiájú kerítések, falak és az úgynevezett Vaskupola pajzs bonyolult rendszerével csillapítja saját biztonsági igényét és földéhségét. A Vaskupola megalkotói azzal büszkélkednek, hogy képes elfogni a rakétákat, és visszaverni minden fenyegetést. A csúcstechnológiájú megfigyelő és bekerítő rendszer egy adott földrajzi terület anyagi valósága: az izraeliek számára egyfajta életmód, a palesztinok számára pedig már jóval október 7-e előtt is a lassú halál módja volt.

Ezeken túlmenően azonban a Vaskupola egy modell is: annak a biztonsági modellnek a rendkívül koncentrált és klausztrofób változata, amelyet a globális észak összes kormánya helyesel – ugyanazok a kormányok, amelyek felsorakoztak Izrael népirtó hadjárata mögött. Olyan modell, amelyben a gazdag államok – a saját gyarmati népirtásaik útján gazdaggá vált államok – határait a Vaskupola saját változatai védik.

Mert a Vaskupola valójában világméretű. Végignyúlik a gyilkos kerítésekkel, falakkal és fogvatartó központokkal ellátott, erődített határainkon, majd továbbnyúlik az offshore migráns-fogvatartó táborok és a betegségekkel teli uszályok transznacionális gulágjába, a Rio Grande fűrészlapokkal tagolt bójáiba, a Földközi-tenger partiőrségeibe, amelyek távolról szemlélik az elsüllyedő hajókat és vízbe fúló utasaikat.

És a Vaskupola benyúlik abszurdan egyenlőtlen és megfizethetetlen országainkba, városainkba is. Az elszálló rendőrségi költségvetések szabadítják el a militarizált rendfenntartókat, hogy felszámolják a parkokban a hajléktalan emberek táborait, és elfojtsák az őslakosok tiltakozásait a rájuk tukmált fosszilistüzelőanyag-projektekkel szemben. Ugyanezek a rendfenntartó erők készen állnak arra, hogy letörjék a rasszalapú igazságosságért indított lázadások következő hullámát, amely, tudják, elkerülhetetlen. A világméretű Vaskupola emellett megfigyelő hálózat is, amely a visszaélések leleplezőinek nyomába ered, és hadat visel az olyan újságírók ellen, akik ki merik mondani az igazságot háborúinkról és kémtevékenységeinkről – akik közül Julian Assange a legközismertebb.

 

Az erő lesz a jog forrása

Ahogy az izraeli, úgy a globális Vaskupola is arról a meggyőződésről szól, hogy

az államoknak előjoga brutális állami erőszakkal fellépni az alapvető jogok és életfeltételek iránti emberi igényekkel szemben, és eltüntetni azokat az embereket, akik kívül esnek az állam erősen ellenőrzött és rasszalapon meghatározott védettségi körein: bezárni, még messzebbre tolni, vagy hagyni megfulladni őket.

Továbbá: előjogot formálni arra, hogy az elnyomottak tanúsította ellenállással szemben az állam halált okozó erővel léphessen fel.

Izrael Vaskupolája szélsőséges példa, mert etnonacionalista és szupremacista ideológiája rendkívül explicit. Ugyanakkor tisztán kell látnunk egyrészt azt, hogy Izrael számára modellként azok a rasszista gyarmati törvények, logikák és gyakorlatok szolgáltak, amelyeket a mi nemzeteink korábbi gyarmatosító időszakaiból vett át, másrészt pedig azt, hogy Izrael maga is modell: a Vaskupola kezdettől fogva export céljára készült.

Ezt fontos megértenünk, hiszen október 7-én a Vaskupola is és a modell is a világ szeme láttára omlott össze. A Hamász – brutális és szörnyű – támadása a modell által megtestesített kevesek számára nyújtott biztonság minden illúzióját szertefoszlatta. És ettől nem csak az izraeliek rettentek meg, nem csak Netanjahu kormánya: ez hatalmas megrázkódtatást jelentett a mi kormányaink számára is.

Hiszen ha Izrael erősen felfegyverzett falai, kerítései, drónjai és kupolája nem állták ki a támadást, az mit jelent saját országaink biztonsággal és ellenőrzéssel kapcsolatos illúzióira nézve? Adja magát a kérdés: ha Izrael Vaskupolája csődöt mondhat, akkor mi a helyzet az összes többi Vaskupolával? A végtelen háborúk, az éghajlat bűnös tönkretétele, a nyomorba taszítás kegyetlen gazdaságpolitikája miatt az otthonukat tömegesen elhagyni kényszerülő emberekkel szemben ezek is csődöt fognak mondani?

Úgy vélem, e félelem miatt zártak össze oly példátlan módon kormányaink, hogy kiálljanak legalapvetőbb meggyőződésük mellett: hogy az erő lesz a jog forrása.

Hogy aki a legfejlettebb fegyverekkel és a legmagasabb falakkal rendelkezik, annak sikerülni fog földrajzi korlátok között, ellenőrzése alatt tartania a kilátástalan helyzetű nincstelenek milliárdjait.

Ez a meggyőződés minden másnál jobban magyarázza, miért csatlakoztak a gazdag világ kormányai Izrael őrjöngő bosszúhadjáratához ilyen megingathatatlan lelkesedéssel – és miért nem hajlandók oly sokan több hónapnyi vérengzés után sem követelni a legminimálisabbat: a tartós tűzszünetet.

 

A luxus aranyozott buborékjainak biztonsága

Értik, hogy Izrael végeérhetetlen hadjárata egyfajta tömegkommunikáció is, egyfajta üzenet. És ezt az üzenetet nem csak Izrael kormánya kommunikálja, hanem minden egyes kormány is, amely erre a támadássorozatra áldását adja – szavakkal, az ENSZ-beli szavazatokkal és vétókkal, fotózkodásokkal, fegyverekkel, pénzzel, valamint a palesztin szolidaritás ellen intézett belföldi támadásokkal. A világgá kürtölt üzenet egyszerű: kegyetlenül megosztott és gyorsan melegedő világunkban a viszonylagos biztonság és luxus aranyozott buborékjai bármilyen áron védve lesznek. Akár népirtó erőszak árán is.

Bolygónk sok kifosztott részén világosan megértették ezt az obszcén üzenetet. Gustavo Petro, Kolumbia bátor elnöke azonnal megfejtette jelentését. Még októberben, alig néhány nappal az izraeli támadás megindítása után Petro kijelentette:

„A mások halálán alapuló fogyasztás barbársága a fasizmus példátlan felemelkedéséhez, és ennélfogva a demokrácia és a szabadság halálához vezet. Ez a barbarizmus, avagy a globális 1933.”

Izrael támadásában, valamint az északi kormányok és a déli jobboldali erők támogatásában Petro egy közös jövő előképét is látta, amikor azt írta:

„Amit Palesztinában látunk, az a dél összes népének a szenvedése is lesz világszerte, [ahogy] a nyugat megvédi túlzott fogyasztását, valamint a légkör és az éghajlat elpusztításán alapuló életszínvonalát… tudva, hogy ezzel délről északra történő elvándorlást vált ki.”

A rendszer, emlékeztet rá Petro, „kész halállal válaszolni”, hiszen

„a bolygó gazdagjainak fogyasztási buborékját kívánja megvédeni, nem pedig az emberiséget megmenteni, amelynek többsége eldobható, mint a gázai gyerekek”.

Érdemes végigolvasni Petro nyilatkozatát, amely véleményem szerint történelmi jelentőségű, de hadd ugorjak most a végére:

„A barbárság felé tartunk, ha nem váltunk hatalmat. Az emberiség, és különösen a déli népek élete attól függ, hogyan választja meg az utat az emberiség az északiak gazdagsága által okozott éghajlati válság leküzdéséhez. Gáza csupán az első kísérlet arra, hogy mindannyiunkat eldobhatónak tekintsenek.”

 

Nincs semmink egymáson kívül

Mit lehet még mondani? Talán csak ezt: a War on Want szervezte a mai rendezvényt. War on Want – Háború a Nélkülözés Ellen. Ez az egyetlen háború, amit érdemes megvívni, és amit muszáj megvívnunk. Vagy átalakítjuk ezt a halálgépezetet a vagyon igazságos és méltányos újraelosztásával a Föld korlátjain belül – amit a mai összejövetelen sokan „globális zöld új megállapodásnak” neveztek –, vagy mindannyiunkat elnyel ez a rémálom.

Nincs semmink egymáson kívül. Csak a mozgalmaink vannak, és az a hatalom, amelyet együtt építünk fel. Csak a szolidaritásunk van. Az elhatározásunk. Az elszántságunk. Közös erkölcsi elkötelezettségünk az élet becsessége iránt.

És ezekkel felépíthetünk egy vaskupolák nélküli világot. Azzal pedig elnyerhetjük a reményt.