A Nyugaton (ma) létező társadalmak egyetlen jellemzőjükben sem különböznek olyan élesen a korábbi európai és keleti társadalmaktól, mint az időfelfogásukban. Az ókori kínai, görög, az arab pásztor, vagy a mai mexikói peon [mezőgazdasági munkás] számára az idő a természet ciklikus folyamataiban, a nappal és az éjszaka váltakozásában, az évszakról évszakra való átmenetben jelenik meg.

A nomádok és a földművesek a napot napkeltétől napnyugtáig, az évet pedig a vetés és a betakarítás, a lehulló falevél és a tavakon és folyókon olvadó jég szempontjából mérték és mérik ma is. A földműves a természeti elemekhez alkalmazkodva dolgozott, a kézműves pedig addig, amíg szükségesnek érezte, hogy tökéletesítse termékét.

Az emberek az időt a természetes változás folyamatának tekintették, és nem érdekelte őket annak pontos mérése. Ezért a más szempontból fejlett civilizációknak a legprimitívebb időmérő eszközeik voltak: a homokóra a lepergő homokkal vagy csöpögő vízzel, a napóra, ami egy borongós napon használhatatlan, a gyertya vagy a lámpa, amiben az el nem égett olaj- vagy viasz mennyisége jelezte az órákat. Mindezek az eszközök hozzávetőlegesek és pontatlanok voltak, és gyakran az időjárás vagy használójának lustasága tette őket megbízhatatlanná. Az ókori vagy középkori világban az emberek csak egy elenyésző kisebbségét foglalkoztatta az idő a matematikai pontosság szempontjából.

A modern, nyugati ember azonban olyan világban él, ami az óraidő mechanikus és matematikai szimbólumai szerint működik. Az óra diktálja mozgását és gátolja cselekedeteit. Az óra az időt természeti folyamatból árucikké változtatja, amely mérhető, megvásárolható és eladható, mint egy szappan vagy az aszalt gyümölcs. És mivel a pontos időmérés valamilyen eszköze nélkül az ipari kapitalizmus soha nem fejlődhetett volna ki, és nem folytathatta volna a munkások kizsákmányolását,

az óra a modern ember életében a mechanikus zsarnokság olyan elemét képviseli, amely erősebb, mint bármely egyéni kizsákmányoló vagy bármely más gép.

Érdemes nyomon követni azt a történelmi folyamatot, amelynek során az óra befolyásolta a modern európai civilizáció társadalmi fejlődését.

Gyakran előforduló történelmi jelenség az, hogy egy kultúra vagy civilizáció kifejleszti azt az eszközt, amelyet később a megsemmisítésére használnak. Az ősi kínaiak például feltalálták a puskaport, amelyet a nyugati katonai szakemberek fejlesztettek tovább, ez végül ahhoz vezetett, hogy magát a kínai civilizációt is elpusztították a modern hadviselés hatalmas erejű robbanóanyagai.

Hasonlóképpen, a középkori európai városok kézművesei leleményességének csúcsteljesítménye volt a mechanikus óra feltalálása, amely az idő fogalmának forradalmi megváltoztatásával gyakorlatilag segítette a kizsákmányoló kapitalizmus kialakulását és a középkori kultúra pusztulását.

A hagyomány szerint az óra a XI. században jelent meg, mint a kolostorok rendszeres időközönként történő harangozásának eszköze, mivel a kolostorok – a bennlakókra kényszerített rendezett életmódjukkal – a középkorban a mai gyárakhoz legközelebb álló társadalmi megközelítést jelentették. Az első hitelesített óra azonban csak a tizenharmadik században jelent meg, és csak a tizennegyedik században váltak a német városok középületeinek elterjedt díszévé.

Ezek a korai, súlyokkal működtetett órák nem voltak különösebben pontosak, csak a XVI. században váltak igazán megbízhatóvá. Angliában például az 1540-ben készült Hampton Court-i volt állítólag az ország első pontos órája. Viszont még a tizenhatodik századi órák pontossága is relatív volt, mivel csak óramutatókkal voltak felszerelve. A korai matematikusok már a tizennegyedik században kitalálták, hogy az időt percekben és másodpercekben mérjék, de csak az ingaszerkezet 1657-es feltalálásával sikerült olyan pontosságot elérni, amely lehetővé tette a percmutató felszerelését, a másodpercmutató pedig csak a tizennyolcadik században jelent meg. Meg kell jegyezni, hogy ez a két évszázad volt az, amikor a kapitalizmus olyan mértékben fejlődött, hogy a technika ipari forradalmát kihasználva meg tudta alapozni a társadalom feletti uralmát.

Az óra, ahogy Lewis Mumford rámutatott, a legfontosabb gép lett a gépkorszakban, úgy a technológiára, ahogy az emberek szokásaira gyakorolt hatása miatt. Technikailag az óra volt az első igazán automata gép, amely az emberek életében jelentős szerepre tett szert. Az óra feltalálása előtt az általános gépek olyan jellegűek voltak, hogy működésük valamilyen külső és megbízhatatlan erőtől függött, mint például az emberi vagy állati izmok, a víz vagy a szél. Igaz, hogy a görögök számos kezdetleges automata gépet feltaláltak, de ezeket, akárcsak Hero gőzgépét, a templomokban „természetfeletti” hatások elérésére vagy a levantei városok zsarnokainak szórakoztatására használták.

Az óra volt azonban az első olyan automata gép, amely széleskörű jelentőségre és társadalmi funkcióra tett szert. Az óragyártás lett az az iparág, amelyben az emberek megtanulták a gépgyártás elemeit, és elsajátították azokat a technikai készségeket, amelyek az ipari forradalom bonyolult gépeit létrehozták.

Társadalmi szempontból az óra minden más gépnél radikálisabb hatást gyakorolt, mivel ez volt az az eszköz, amellyel a leghatékonyabban el lehetett érni az életnek a kizsákmányoló ipari rendszerhez szükséges szabályozottságát és a rendszeresség feltételeit.

Az óra testesítette meg azt az eszközt, amellyel az időt – egy olyan megfoghatatlan kategóriát, amelynek természetét még egyetlen filozófus sem határozta meg – konkrétan lehetett mérni a tér kézzelfogható formáiban, amelyet az óra számlapjának kerülete biztosított. Az időt mint időtartamot figyelmen kívül hagyták, és az emberek elkezdtek mindig az idő „hosszáról” beszélni és gondolkodni, mintha csak a szalagok hosszáról beszélnének. És az idő, amely most már matematikai szimbólumokkal mérhető, árucikké vált, amelyet ugyanúgy lehetett venni és eladni, mint bármely más árucikket.

Különösen az újkapitalisták váltak veszettül időérzékennyé. Az időre, amely itt a munkások munkáját jelentette, szinte úgy tekintettek, mintha az ipar legfőbb nyersanyaga lenne. Az „idő pénz!”, ez lett a kapitalista ideológia egyik kulcsszlogenje, és az időmérő lett a legjelentősebb „hatósági személy”, a kapitalisták által bevezetett új tisztviselőtípusok közül.

A első gyárakban a munkaadók odáig mentek, hogy manipulálták az órákat, vagy rossz időpontban szólaltatták meg a gyár sípjait, hogy a munkásokat még jobban kihasználják ezzel az új és értékes árucikkel. Később az ilyen gyakorlatok ritkábbá váltak, de az óra hatása olyan rendszerességet kényszerített az emberek többségének életére, amelyet korábban csak a kolostorban ismertek.

Az emberek valójában olyanok lettek, mint az órák, olyan ismétlődő rendszerességgel cselekedtek, amely semmiben sem hasonlított a természetes lények életritmusára. A viktoriánus kifejezéssel élve „szabályosak lettek, mint az óramű”. Csak a vidéki körzetekben, ahol az állatok és növények természetes életciklusa és az természeti elemek még mindig befolyásolták az [mindennapi] életet, a lakosság nagyobbik része nem esett bele a halálosan ketyegő monotonitásba.

Az időhöz való új viszonyulást, az életnek ezt az új szabályosságát eleinte az óratulajdonos urak kényszerítették rá az erre nem igazán hajlandó szegényekre. A gyárak rabszolgái a szabadidejükben azzal a kaotikus rendszertelenséggel reagáltak, amely a tizenkilencedik század eleji iparosodás ginszagú nyomornegyedeit jellemezte.

A férfiak az ital vagy a metodista átszellemültség időtlen világába menekültek. De a szabályosság eszméje fokozatosan leszivárgott és elterjedt a munkások között is. A tizenkilencedik századi vallás és erkölcs is kivette a részét a „pazarlás” bűnének hirdetésével. Az 1850-es években a tömegesen gyártott órák és időmérők bevezetése elterjesztette az időtudatot azok körében, akik korábban csupán a kopogtató vagy a gyári füttyszó ingereire reagáltak. A templomban és az iskolában, az irodában és a műhelyben a pontosságot a legnagyobb erénynek tartották.

A 19. században a gépesített időtől való rabszolgai függésből-amely alattomosan terjedt el minden társadalmi osztályban-, alakult ki az életnek az a demoralizáló rendszeressége [ismétlődése], amely ma a -gyári- munkát jellemzi. Aki nem alkalmazkodik, annak társadalmi rosszallással és gazdasági csőddel kell szembenéznie. Ha késik a gyárban, a munkás elveszíti az állását, vagy akár – napjainkban [1944 – amíg a háborús szabályok hatályban voltak] – börtönben találja magát. A sietős étkezések, az állandó reggeli és esti rohanás a vonatokra vagy buszokra, az időbeosztás szerinti munkavégzés okozta feszültség mind-mind hozzájárulnak az emésztési és idegrendszeri zavarokhoz, az egészség tönkretételéhez és az élet megrövidítéséhez.

A rendszeresség pénzügyi kényszere hosszú távon nem vezet nagyobb hatékonysághoz. Sőt, a termék minősége általában sokkal rosszabb, mert a munkaadó az időt árucikknek tekinti, amelyért fizetnie kell, ezért olyan sebességre kényszeríti az alkalmazottat, hogy a munkáját szükségszerűen le kell faragni. A minőség helyett a mennyiség lesz a kritérium, magából a munkából [itt teremtő, létrehozó tevékenység] kiveszik az élvezetet, és a munkás a maga részéről „óranézegetővé” válik, akit csak az érdekel, hogy mikor menekülhet át az ipari társadalom által megengedett szűkös és egyhangú szabadidejébe, amelyben „elüti az időt” azzal, hogy annyi számára gépiesen megtervezett mozi-, rádió- vagy olvasásélvezetet iktat be, amennyit a fizetése és a fáradtsága megenged. Csak ha hajlandó vállalni a hitéből vagy meggyőződéséből következő lét kockázatait, akkor tudja az ember pénz nélkül elkerülni, hogy az óra rabszolgája legyen.

Az óra problémája általában véve hasonló a gép problémájához. A mechanikus idő értékes, mint a tevékenységek összehangolásának eszköze egy magasan fejlett társadalomban, ahogy a gép is értékes, mint a felesleges munka minimálisra csökkentésének eszköze. Mindkettő értékes a társadalom zavartalan működéséhez való hozzájárulásuk miatt, és annyiban kell használni őket, amennyiben segítik az embereket a hatékony együttműködésben, valamint a monoton munka és a társadalmi zűrzavar megszüntetésében. De egyiknek sem szabad megengedni, hogy uralja az emberek életét, ahogyan azt ma teszik.

Most az óra járása határozza meg az emberek életének tempóját – az emberek a saját maguk által alkotott időfogalom szolgájává váltak, és félelemben tartja őket, mint Frankensteint a saját szörnyetege.

Egy épeszű és szabad társadalomban nyilvánvalóan szóba sem jöhet az emberi életnek ilyen önkényes korlátozása az óra vagy a gépek által.

Az ember által létrehozottnak az ember feletti uralma nevetségesebb, mint az embernek a más emberek feletti uralma. A [szabad társadalomban] mechanikus idő visszaszorul a valódi funkciójára, viszonyítási és koordinációs eszközként funkcionálna, és az emberek ismét visszatérnének az élet kiegyensúlyozott szemléletéhez, amelyben már nem az óra imádata uralkodna. A teljes szabadság az elvont dolgok zsarnokságától és az emberek uralmától való megszabadulást is magában foglalja egyaránt.