Emlékszel Rojavára? Nem is olyan rég még a mainstream – nem csak baloldali – médiafelületek is részletesen foglalkoztak a Közel-Kelet legdemokratikusabb és inspirálóbb politikai projektjével. Utoljára 2019-ben tűnt fel a hírekben világszerte, amikor Törökország harmadszorra is megszállta a területet Donald Trump engedélyével – ami hozzájárulhatott a médiaérdeklődéshez. Azóta nagyon sok minden történt Rojavában – vagy inkább az Észak- és Kelet-Szíriai Demokratikus Autonóm Adminisztrációban (Democratic Autonomous Administration of North and East Syria, DAANES), ahogy a terület saját magát nevezi. (A Rojava szó kurd nyelven ’Nyugat’-ot jelent, ezt a megnevezést a kurdokon kívül a területen élő arab, és kisebb létszámú örmény, szír és jezidita lakosság elismeréseként hagyták el.) Ahogy már maga a projekt sem csak kurd etnikailag, úgy a kiépített struktúrák sem: a híres kurd önvédelmi egységek (a YPG és női megfelelője, a YPJ), melyek 2014-ben megállították az ISIS csapatait Kobanînál, átalakultak a többetnikumú, arab többségű SDF-fé (Syrian Democratic Forces/Szíriai Demokratikus Erők). Ami eleinte egy kurd, öcalanista, demokratikus konföderatív kormányzati modell volt – mely kommunákon, szövetkezetiségen, és a nők egyenlő képviseletén alapult –, mára más etnikai közösségekbe is megtalálta az útját. A folyamat semmi esetre sem magától értetődő, különösen a törzsi, patriarchális struktúrák és a különböző etnikai csoportok közötti magas szintű bizalmatlanság miatt, melyek már a Szíriai Polgárháború előtt is léteztek, és amelyeket a háború még jobban felerősített. Továbbá a DAANES minden irányból szinte teljes gazdasági blokád alatt áll: Aszad Szíriai Arab Köztársasága részéről, mely igyekszik újra ellenőrzése alá vonni, az Iraki Kurd Autonóm Régió részéről, mely ellenfélként tekint a DAANES demokratikus modelljére a Barzani család hatalmával szemben, és mindenekelőtt Törökország és szíriai proxyjai részéről, amelyek teljes mértékben elleneznek minden kurd autonómiatörekvést. Törökország a kínálkozó alkalomra vár a DAANES teljes megsemmisítésére, de addig is alacsony intenzitású háborút vív a terület ellen hatalmas drónflottájával: az SDF katonáit, a DAANES vezetőit és számtalan civilt ölnek meg, valamint kritikus infrastruktúrákat – kórházakat, közigazgatási épületeket, a víz- és áramellátást biztosító intézményeket – rombolnak le, hogy ellehetetlenítsék az életet, ahogy széles körben tették ezt például 2023 utolsó napjaiban is.

A DAANES tehát egy nagyon kiszolgáltatott helyzetben lévő állam, és mégis, a belsejében az elmúlt években lezajlott folyamatok legalább annyira érdekesek, mint amennyire láthatatlanok is a legtöbbünk számára. Ezért is nagy öröm, hogy a LeftEast interjút készíthetett két elvtárssal, akik éltek és dolgoztak ott.

Anna Rebrii New York-i kutató és újságíró a szíriai és törökországi kurd kérdésekkel foglalkozik, valamint Mexikó őslakos mozgalmaival. Írásai többek között a The Nation, a Jacobin, a Truthout és az openDemocracy felületein jelentek meg. Az egyesült államokbeli „Emergency Committee for Rojava” tagja.

Liza Shishko több mint 7 éve él és dolgozik a Közel-Keleten, többek között Északkelet-Szíriában. A régióban és a Kaukázus területén zajló háborúkról és politikáról tudósít. A @woman_life_freedom Instagram-oldalt kezeli, ahol Szíriáról, Törökországról és Kurdisztánról oszt meg tartalmat.

---

LeftEast: Köszönjük szépen, Anna és Liza, hogy elfogadtátok a felkérésünket, nagyon hálásak vagyunk. Kezdjük is az első kérdéssel. Úgy tűnik, hogy a Törökország által végrehajtott legutóbbi, 2019-es invázió után Rojava eltűnt a hírekből, nem csak a mainstream médiából, de még a balos felületekről is. El tudnátok mondani nagy vonalakban, hogy mi történt 2019 óta?

Liza Shishko: 2019 óta az Autonóm Adminisztráció katonai és a civil struktúráiban is változások történtek. Ahogy azt valószínűleg észrevettétek, Törökország háborúja – először 2018-ban Afrinban, majd Sere Kanye és Tell Abyad megszállása 2019-ben – nagyon csalódást jelentett sok nemzetközi szervezet és szociális intézmény számára. Ez pedig elkeseredettséghez vezetett az emberek között is. Ugyanakkor viszont az Autonóm Adminisztráció új megközelítést kezdett alkalmazni civil intézményeiben, melyek nagyobb autonómiát kaptak, és függetlenebbek lettek az Adminisztrációtól és a forradalmi testületektől. Például létrejött az Örmény Szociális Tanács, mely az északkelet-szíriai örményeket tömörítő civil struktúra. Ezen a tanácson keresztül kezdték el felfedezni az örmény nép, a régió és a végbement népirtás történelmét.

Ugyanakkor ez a fejlemény új problémákat is hozott magával, mert több, kevésbé tapasztalt ember kezdett csatlakozni ezekhez a civil struktúrákhoz. Ahogy egyre többekben tudatosodott, hogy mi történik a régióban, úgy kezdtek el egyre inkább részt venni az akciókban. Például az Örményország és Azerbajdzsán között, a karabahi régióban folyó háború alatt a helyi örmények demonstrációkat szerveztek Karabah, az örmények támogatására.

Ilyen korábban nem volt Északkelet-Szíriában. Ez új fejlemény volt 2019 óta, amikor is az emberek megszerezték ezt a hatalmat, ezt az autonómiát és függetlenséget, hogy jobban kifejezzék és megismerjék magukat. Ez különösen igaz a különböző etnikai-vallási csoportokra. Persze a sok új, tapasztalatlan ember csatlakozásával azonban új problémák is jöttek. Például azáltal, hogy egyre több arab törzs csatlakozott, akik számára rendben van a gyerekházasság, vagy a hatalom egy kézben, a sejk [a törzs vezetője] kezében történő összpontosítása. Az biztos, hogy könnyebb forradalmat csinálni a többi balos elvtárssal, mint pár ezer fős törzsekkel, akik most szabadultak fel az ISIS megszállása alól. Viszont azt is érdekes látni, ahogy ez a dinamika kibontakozik.

Hogy mik változtak a katonai struktúrákban? Például az SDF (Syrian Democratic Forces/Szíriai Demokratikus Erők) egy többségében arab szerv lett. Ez a folyamat már a 2016-os manbidzsi hadművelet után elkezdődött, de a 2019-es török invázió után az SDF parancsnoksága is lecserélődött, és most már több arab vezető van, míg korábban az SDF parancsnokai nagyrészt kurdok voltak. Én ezeket a változásokat látom 2019 óta.

Anna Rebrii: Én egy másik aspektusát szeretném kiemelni a régió fejlődésének. Ahogy azt helyesen megállapítottad, a régió szinte teljesen eltűnt a mainstream hírekből. 2019-ben megugrott a médiaérdeklődés, elsősorban szerintem azért, mert Trump engedélyezte a török inváziót, így az amerikai liberális média rögtön ráugrott a témára.

Azóta, bár a tudósítások nagyon megritkultak, a háború nem ért véget. Törökország harca Északkelet-Szíria ellen más formában folytatódik. A 2019-es inváziónál sokkal alacsonyabb intenzitású hadviselés zajlik, és erre se a média, se a nemzetállamok közössége nem figyel már.

Szóval mit tehetett meg Törökország, miután nem kapott engedélyt a többi birodalmi hatalomtól – mindenekelőtt a térségben katonai jelenléttel bíró USA-tól és Oroszországtól – egy újabb nagy invázióra, amely továbbra is Törökország célja? Továbbra is folyamatosan tudta támadni régiót: megállás nélkül bombázta a frontvonalat a Törökország által jelenleg megszállás alatt tartott területről, Szíria északi övezetéből. Gyakori drónmerényleteket hajtott végre a régió civil, katonai és politikai vezetői ellen, melyeket nemzetközi szinten alig ítéltek el. Civileket gyilkolt meg. Két nagyszabású bombázást hajtott végre 2019 óta, egyet 2022 novemberében, egyet pedig 2023 októberében, amikor teljes körű villámháborút indítottak és Északkelet-Szíria polgári infrastruktúráját célozták: súlyos károkat okoztak az erőművekben és a vízművekben, valamint az olajmezőkben, a gyárakban és a kórházakban. Minderről a média alig számolt be, és nemzetközi szinten a nemzetállamok közül egy sem emelt szót ellene.

Úgy gondolom, Törökország megtalálta annak a módját, hogyan tudja aláásni a régiót, annak autonómiáját anélkül, hogy újra megszállná, amit jelenleg nem tehet meg, mert nem engedélyezné sem az Egyesült Államok, sem Oroszország – melyek saját geopolitikai céljaikat tartják szem előtt a térségben.

Ez a stratégia több szinten is működött. Egyfelől a lakosság demoralizálásához vezetett. Ezt láttam 2022-ben és 2023 elején is, amikor a térségben jártam. A régió gazdasági helyzete romlott emiatt, különösen az embargó miatt, melyet Törökország a proxyján, a KRG-n (Kurdistan Regional Government/Kurdisztáni Régiós Kormányzat) keresztül vezetett be.

A stratégia célja: aláásni az Autonóm Adminisztráció támogatottságát a lakosság körében. Ez azonban természetesen nem történt meg. Azonban így is sikerült demoralizálni a tömegeket, és ahogy Liza is említette, elkeseredettséget és kilátástalanságot keltett a lakosság körében. Sok helyi lakos, akikkel beszéltem, egyszerűen csak el akarja hagyni a területet a romló gazdasági helyzet és az állandó félelem légköre miatt. Sosem tudhatod, hogy mikor leszel épp te rossz helyen rossz időben, és mikor válsz egy török drónmerénylet áldozatává. És a jövőre nézve sincsenek kilátások. Ez pedig nagyban aláássa a projektet.

LeftEast: Az a kevés tudósítás, ami a Rojaváról szól, közvetlenül a helyszínről származik. Mind a ketten jártatok ott, Liza, te több évet is ott töltöttél. Milyen változásokat figyeltél meg a forradalmi mozgalom és a társadalmi struktúrák fejlődésében 2018 óta? Anna, téged pedig mi lepett meg 2022-ben, amikor először jártál ott, hiszen akkorra te már sokkal többet tudtál Rojaváról, mint a legtöbb ember?

Liza Shishko: Mint már említettem, 2019 óta jelentős fejlődést figyeltem meg a forradalmi struktúrákban. Hadd hangsúlyozzam, hogy a helyi lakosok sokkal erőteljesebben vesznek részt a társadalmi intézményekben ma, mint azok megalapításakor a rojavai forradalom elején. Korábban a résztvevők leginkább a forradalmi mozgalom tagjai voltak, olyan emberek, akik erős ideológiai háttérrel rendelkeztek [a demokratikus konföderalizmus ideológiáját a kurd mozgalom bebörtönzött vezetője, Abdullah Öcalan dolgozta ki]. De az elmúlt évek során ez megváltozott. Olyan emberek, akiket korábban nem foglalkoztatott a forradalom, vagy általában véve a politika, a forradalmárok által létrehozott számos struktúra aktív részvetőivé váltak.

Úgy látom, rájöttek, hogy a részvételükkel megváltoztathatják a saját mindennapi életüket is. Vegyük például az asszír katonai tanácsot. Ez azért fontos, mert az asszírokat, mint nemzetet, korábban nem foglalkoztatta a rojavai forradalom. Most viszont létrejött az asszír katonai tanács, amely a Tell Tamerhez közeli összes frontvonalat védi, és létrehozták a saját civil struktúráikat is.

Ha visszatekintünk a rojavai forradalom elejére, abban nem voltak asszírok. Nem vettek részt benne, mert nem akartak. És korábban örmény tanács se volt. Örmény zászlóalj se. Ma pedig nagyjából 300 örmény harcos van, akik az asszír katonai tanáccsal közösen harcolnak a Tell Tamer-i északi frontszakaszon.

Szóval azt láthatjuk, hogy emberek minden szinten elkezdtek részt venni a forradalmi gyakorlatokban, nem csak a kurdok, de más etnikai-vallási csoportok is, és ezt egyre tudatosabban teszik. Látják, hogy az akcióiknak és a szervezésüknek van eredménye.

Ugyanakkor pedig van egy elkeseredettség is az emberekben. Nem csak az elvesztett területek miatt, hanem azért is, mert az emberek kiábrándultak a nagy hatalmakból. A 2018-as afrini invázió, Törökország 2019-es inváziója előtt még reménykedtek az Egyesült Államokban, elhitték, hogy az amerikai katonai bázisok miatt Törökország nem fogja megszállni a területeiket. Mostanra ez a remény szertefoszlott. Természetes, hogy el akarnak menni, de már nincs bizalmuk a nagy hatalmú államokban, hogy majd azok megvédik őket. Ezért is kezdték el az emberek inkább a saját kezükbe venni a sorsukat.

Saját maguk döntötték el, hogy megvédik-e a területeiket, mert rájöttek, hogy csak ők képesek erre. Ez az ő otthonuk, míg Oroszország és az Egyesült Államok előbb-utóbb kivonul. Ezt már bizonyították korábban is.

Még azt elmondhatom a 2019 óta történtek kapcsán, hogy 2020-ban az ISIS megrendezett egy tömeges kitörést egy börtönből, és majdnem teljesen elfoglalta Al-Haszakát, a régió egyik legnagyobb városát. A nyugati média beszámolóiból talán nem így tűnt, de az ISIS megpróbálta elfoglalni az Autonóm Adminisztráció ellenőrzése alatt álló legnagyobb várost. Az Egyesült Államok semmilyen légi támogatást nem nyújtott, a helyiek ragadtak fegyvert, hogy megvédjék a várost. Ez a fegyveres ellenállás még az SDF parancsnokait is meglepte. Többükkel is beszéltem, és mind azt mondták, sosem gondolták volna, hogy ekkora támogatást fognak kapni a helyi civilektől. Tudták, hogy sokan az ISIS ellen vannak, de elképzelni se tudták volna, hogy ennyien csatlakoznak majd hozzájuk, hogy megvédjék az otthonukat, a földjüket. Legyőzték az ISIS-t és felszabadították a várost. Nagyon veszélyes és fontos pillanat volt.

Anna Rebrii: Talán nem is meglepett, inkább csak jobban megértettem, amikor odamentem, különösen az első alkalommal, a forradalmi változások tempóját. Nyilván, eddig csak hat hónapot töltöttem a régióban a két látogatásom során, de rengeteg rózsás… kifejezetten rózsás hangvételű beszámoló készül arról, hogy mi történik Rojavában, melyeket a helyi baloldali szimpatizánsok készítik, méghozzá okkal: erősebb nemzetközi támogatást kell kiépítenünk Rojava számára. Ugyanakkor több nemzetközi önkéntessel találkoztam, akik odamentek, hogy helyben támogassák a mozgalmat, majd csalódottan távoztak, mert nem látták azokat a „rózsás projekteket”, amelyekről indulásuk előtt olvastak.

Azt gondolom, hogy nekünk, Rodjaván kívülről realisztikusnak kell lennünk annak kapcsán, hogy a forradalmi változások hogyan és milyen sebességgel történnek. Rojavában azt láthatjuk, hogy a forradalom nem ért véget. Több mint tíz éve kezdték el építeni, alakítani a forradalmat, és még közel se érték el az összes céljukat. Az egyik példa, ami az nemzetközi látogatóknak legszembetűnő, a kommunák helyzete, annak az új politikai rendszernek az állapota, amelynek a közvetlen demokrácia elve alapján kellene működnie. Ha valaki odamegy, láthatja, hogy a teljes Autonóm Adminisztráció által ellenőrzött terület kommunákra van osztva. Minden negyedben van egy kommuna, amelyen keresztül a negyed lakóinak elvben kormányoznia kellene saját magukat, döntéseket hozva az összes kollektív kérdésben. Formálisan ezek a kommunák tehát megalakultak. A valóságban azonban azt láthatjuk, hogy a részvétel elég alacsony ezekben a testületekben, nem éri el azt a szintet, hogy a fő döntéshozó egységekként működjenek, ahogy annak elméletben lennie kellene, hiszen a Kurd Mozgalom e célból fejlesztette ki és igyekezett bevezetni őket.

De ez nem jelenti azt, hogy a forradalmi mozgalom megbukott volna, hogy ne próbálkoznának eléggé, ahogy azt sem, hogy ne lennének elég elkötelezettek a politikai rendszer átalakítása mellett. Csak azt jelenti, hogy elkerülhetetlenül nagyon sokáig tart a részvételi kultúra megteremtése. A közvetlen részvételiség a forradalom előtt nem létezett Északkelet-Szíriában, és mindmáig nem létezik sok olyan helyen, ahol most szervezünk. Próbálj meg létrehozni egy kommunát a saját környékeden, mondjuk New Yorkban, és nézd meg, hányan mennek el. Először meg kell győzni az embereket arról, hogy ez az ő érdekükben van, hogy hatékonyabb formája a kormányzásnak, és hogy nem elpazarolt idő lesz, amit erre rászánnak. Ahelyett, hogy pár évente egyszer elmennének valakire szavazni, itt vállalni kell, hogy rendszeresen, mondjuk havonta elmennek a gyűlésekre, amelyek akár több óráig is tarthatnak, mert mindenki beszélni akar majd – és mindenkinek beszélnie is kellene. Meg kell győzni az embereket, hogy ez a befektetett idő meg fog térülni. Főleg olyan nehéz körülmények között, mint amilyenek jelenleg Északkelet-Szíriában uralkodnak, ahol az embereknek sokféle nehézséggel kell megküzdenie napi szinten. Már említettem, hogy a gazdasági helyzet fontos tényező. Az embereknek több állásra van szükségük, hogy ételt tudjanak tenni a családjuk asztalára. Még a legközvetlenebb körökben sincs elég idejük arra, hogy részt vegyenek a politikában. Így tehát ez egy folyamatban lévő projekt. Fontos viszont, hogy nagyon sok oktatás történt. Az oktatás a forradalmi stratégia központi eleme a régióban. Mindenekelőtt meg kell győzni az embereket, hogy miért fogadják el ezeket az új forradalmi intézményeket – és ez az, amit a mozgalom jelenleg el próbál érni.

LeftEast: A következő kérdés azokra az elképesztően korlátozott körülményekre vonatkozik, melyek között ez a forradalom zajlik Rojavában. Rojava kifejezetten és nyíltan demokratikus, konföderalista, liberter, szocialista, feminista és etnikailag pluralista projektnek indult. És küszöbön is áll a létrejötte, a török állam jelentette folyamatos egzisztenciális fenyegetések közepette – és ahogy ti is rámutattatok, rendkívüli elszigeteltségben, a külső világ általi gazdasági blokád közepette, az ISIS és a polgárháború által traumatizált, nagyon szegény és mélyen patriarchális társadalomban. Tekintettel az elkerülhetetlen militarizálódásra, amelynek meg kell történnie, hogy Rojava meg tudja védeni magát a török államtól és a többi ellenségétől, hogy lehetséges ennyire demokratikus projektet létrehozni?

Liza Shishko: A nyugati gondolkodásmódban élnek bizonyos elképzelései arról, hogy mi az a demokrácia, a forradalom és a szabadság. De fontos kiemelni, hogy Rojava a Közel-Keleten van, és ahogy a nyugatiak a térséget látják, az nem felel meg a valóságnak. A demokrácia fejlődése, bármilyen kormányzati változás Rojavában alapvetően máshogy zajlik, mint ahogy azt mi elképzelnénk – mi, akik egy teljesen más társadalomban nőttünk fel, teljesen más szokások között. Északkelet-Szíria egy törzsi társadalom, a sejk (tradicionális törzsi vezető) véleménye még ma is, még a forradalmi közegekben is fontos. Amikor nyugati médiumoknak adok interjút, és a törzsekről, például az arab törzsekről beszélek, és azt mondom, hogy a sejk találkozott az Autonóm Adminisztráció képviselőivel, akkor visszakérdeznek, hogy „Hogyan? Ez hogy lehetséges?”, mert a törzsi rendszer számukra valami nagyon különös, patriarchális és nem demokratikus. De a törzsi rendszerrel való együttműködés, főleg az arab területeken, fontos része ennek a forradalomnak.

A rojavai forradalom úgy zajlik, hogy közben nem számolja fel az emberek tényleges életmódját, ahogy évszázadok óta élnek az emberek. Nem felülről szerveződik.

A nyugati média sokszor úgy mutatja be a helyzetet, hogy az Autonóm Adminisztráció jött, kidobta Aszadot, elkezdte bevezetni a saját elképzeléseit, az emberek pedig elfogadták ezt. A valóság azonban az, hogy a Közel-Keleten nem pont így történnek a dolgok. Tradicionálisan a törzsek döntenek a dolgokról. Ők döntenek arról, hogy melyik területeket, melyik frontvonalakat védjék meg, milyen tanácsokat hozzanak létre. Vagy akár arról, hogy Rakkában, az ISIS volt fővárosában létrehozzanak egy női egyesületet. Ezt meg kell értenünk. Vagy hogy másik példát hozzak, amikor a nyugatiak, külföldiek fejkendőt, hidzsábot viselő nőket látnak a rakkai női egyesületben, azt mondják: „’Ez nem feminista forradalom. Ez így nem jó. Ez nem igazi feminizmus, nem igazi demokrácia.” Csak hát ez nem így van. A fő probléma a nyugati társadalommal az, hogy sokszor progresszívabb, tudatosabb és fejlettebb társadalomnak gondolja magát. De ez valójában nincs mindig így.

Azok az internacionalisták, akik Rojavába jönnek –főleg az újságírók, akik idejönnek –, és azt mondják: „Jézusom, ez egy katasztrófa! Az emberek a földön alszanak.’ Hát bocs, de ebben a régióban a legtöbb ember a földön alszik. Ez a kényelem és a fejlettség nyugati felfogásáról szól. Meg arról, hogy mennyire keveset tudunk az egész világról valójában. Például volt itt egy ENSZ-delegáció, akik ellátogattak az ISIS börtöneibe, és arra jutottak, hogy „a rabok nagyon rossz körülmények között élnek. Nincs áram, a földön alszanak.” Aztán írtak egy jelentést arról, hogy az Autonóm Adminisztráció rossz kormány, és rosszul bánik a rabokkal. De pontosan ugyanekkor én is ugyanilyen körülmények között éltem: nekem se volt áramom, és én is a földön aludtam öt éven keresztül. Az összes ismerősöm ugyanígy. Nincs áram, minden fillért össze kell szedni, hogy tudjunk enni, hogy tudjunk kenyeret venni, közben pedig a földön alszunk. Ez a valóság. Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon fontos része annak, hogy hogyan értelmezzük a rojavai forradalmat, hogyan gondolkodunk a régióban végbemenő változásokról, mert nem úgy zajlanak, ahogy kívülről elképzeljük. Nem úgy, ahogy az elképzeléseink szerint zajlaniuk kellene.

LeftEast: Őszintén, ez arra emlékeztet, ahogy a nyugati látogatók bármelyik 20. századi forradalomhoz hozzáálltak, a bolseviktól kezdve, amely egy nagyon szegény, úgynevezett visszamaradott, nagyon heterogén társadalomban zajlott. Nem a fejlett kapitalizmusból a kommunizmusba való tiszta átmenet volt, ahogy a második internacionálé marxistái korábban elképzelték. A bolsevikoknak az alapoktól kellett kitalálniuk a forradalmat, minimális tapasztalattal és iránymutatással. És mint tudjuk, rengeteg hibát elkövettek. Egészen elképesztőek azok a feltevések, amelyekkel a (jellemzően nyugati) látogatók érkeznek, amikor idejönnek megnézni a forradalmat, mintha az laboratóriumi körülmények között menne végbe, teljesen figyelmen kívül hagyva a helyi valóságot és történelmet, amelyekben a folyamatok végbemennek. A bolsevikok legalább örököltek egy erős és centralizált államot, egy erős gazdaságot és elég erőforrást ahhoz, hogy forradalmi átalakuláson vigyék keresztül a társadalmat –Rojava azonban ezt nem mondhatja el magáról. Bármennyire is szeretné a DAANES vezetősége javítani a gazdasági körülményeket, amelyekben a régió lakossága él, esélye sincs egy ötéves iparosítási tervet indítani a ennyire korlátozott erőforrásokkal, szinte teljes gazdasági blokád közepette.

Anna Rebrii: Igen, és bármikor mikor arról beszélünk, hogy miket ért el és miket nem ért el a forradalom, figyelembe kell vennünk a tényleges körülményeket. Mi volt a kiindulópont, hogyan és merre haladtak ehhez képest, ahelyett, hogy a nyugati mércével mérnénk mindent. És az ellenforradalomra is figyelnünk kell. Minden forradalom kitermeli a saját ellenforradalmát, amely mindenképp befolyásolja a forradalom menetét és a képességét, hogy elérje a céljait. Igazából bármelyik részletét nézzük az északkelet-szíriai forradalmi projektnek, láthatjuk, hogyan gátolták a külső nyomások az Autonóm Adminisztrációt a nagyratörő elképzelései megvalósításában. Az előbb beszéltem a közvetlen demokrácia aspektusáról. Azt tapasztalom, a beszélgetésekből azt szűröm le, hogy a török fellépés demoralizáló hatása mindenképpen szerepet játszott abban, hogy csökkent az emberek lelkesedése a projektben való részvétel iránt.

Ha megnézzük az Autonóm Adminisztráció gazdasági terveit, láthatjuk, hogy ugyanúgy próbálják demokratizálni a gazdaságot, ahogy a politikát is: szövetkezetek létrehozására buzdítják az embereket. Ez egy nagyon tudatos törekvés. Rengeteg erőforrást szántak erre, képzéseket szerveztek az embereknek, pénzbeli támogatásokat és földet adtak embereknek, hogy szövetkezeteket hozzanak létre.

A gazdaság demokratizálása tervének része a monopóliumok felszámolása, de eddig ezen a téren nem sok sikerrel jártak. Ennek egyik fő oka az a de facto gazdasági blokád, amely alatt a régió áll; a háborús nyerészkedőkön és a fekete piaci kereskedőkön keresztül kell importálniuk a legalapvetőbb szükségleteket kielégítő árucikkeket a KRG vagy a szír kormány által ellenőrzött területekről.

Nem kívánnak privát érdekeket támogatni. Nem ez a végső cél. De nincs más lehetőségük, ha továbbra is el akarják látni a lakosságot alapvető termékekkel és szolgáltatásokkal.

Ha egy pluralista társadalom építéséről beszélünk, akkor – ahogy azt Liza már kiemelte – mindenképp fontos az etnikai és vallási csoportok részvétele: arabok, örmények, szír keresztények, asszírok stb. És ha őket kurdnak neveznénk, vagy azt mondanánk nekik, hogy kurd megszállás alatt élnek, azon érthető módon kiakadnának: ez az ő projektjük is. A többi csoport is a kezdetektől részt vesz a szervezésben, együtt dolgoztak a kurd mozgalommal, de mint a saját csoportjaik képviselői. Ugyanakkor mondták, hogy sokan félnek kiállni a projekt mellett, mert nem hiszik, hogy hosszú életű lenne. Azt látják– ahogy Liza is mondta –, hogy a külső erők, amelyek a terepen vannak, nem jelentenek garanciát a kezdeményezés fennmaradására. Félnek, főleg az arabok, de az északkelet-szíriai keresztények közösségek is, hogy ha az Aszad-rezsim visszatér, megtorlások lesznek azok ellen, akik valamilyen formában részt vettek az Autonóm Adminisztrációban – és ez sokakat eltántorít attól, hogy kiálljanak mellette. Araboktól hallottam, hogy az arab közösségek legnagyobb sérelme, főleg Deir ez-Zórban, nem az, hogy a kezdeményezést kurdok vezetik – ahogy azt egyes beszámolók beállítják –, hanem hogy nem történt elegendő gazdasági vagy anyagi fejlesztés a közösségekben, nem javult a helyzet az elmúlt években. Szóval az a gond, hogy az Autonóm Adminisztráció – nem a kurdok – nem nyújtanak eleget az embereknek. Ez pedig a külső nyomások és az ellenforradalmi erők miatt van, amelyek akadályozzák a projekt sikerét.