Június 27-e Emma Goldman – az anarchizmus egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású gondolkodója és aktivistája – születésnapjának 155-ik évfordulója. Bár ez a Harper’s Monthly Magazine 1934 decemberi számában megjelent írás évekkel halála előtt született, mégis egyfajta számvetése az addigi, közel 50 éves politikai tevékenységének. A Tett ezzel az írásával emlékezik meg Amerika legveszélyesebb asszonyáról, aki miatt törvényt hozott az Egyesült Államok Kongresszusa. Csak azok halnak meg, akiknek szellemét elfelejtik!

I.

Vitatható, hogy a személyes filozófia mennyiben vérmérséklet kérdése és mennyiben a tapasztalat eredménye. Következtetéseinkre természetesen a tapasztalataink fényében jutunk egy olyan folyamat segítségével, amelyet az életünk eseményei során tapasztalt tények értelmezésének nevezünk. A gyermek fogékony a fantáziára, ugyanakkor az életet bizonyos szempontból igazabbnak látja, mint az idősebbek, mivel éppen tudatára ébred környezetének. Még nem zárták magukba azok a szokások és előítéletek, amelyek a gondolkodásnak nevezett dolog legnagyobb részét alkotják. Minden gyermek másképp reagál a környezetére. Vannak, akik lázadókká válnak, és nem engedik a társadalom babonái által hipnotizálni magukat. Felháborítja őket minden igazságtalanság, amelyet velük vagy másokkal szemben elkövetnek. Egyre érzékenyebbé válnak a körülöttük lévő szenvedésre, minden konvencióra, korlátozásra  és tabura, amit rájuk kényszerítettek.

Én nyilvánvalóan az ebbe a kategóriába tartozom. Legkorábbi oroszországi emlékeim óta lázadtam az ortodoxia minden formája ellen. Soha nem tudtam elfogadni a durvaságot, felháborított a szomszédságunkban a parasztokkal szemben gyakorolt törvényesített brutalitás. Keserű könnyeket hullattam, amikor a fiatal férfiakat besorozták a hadseregbe, és elszakították őket otthonunktól, a családi tűzhelytől. Nehezteltem a cselédeinkkel való bánásmód miatt, akik a legnehezebb munkát végezték, mégis a legnyomorúságosabb hálóhelyeket kellett elviselniük és az asztalunk maradékát enniük . Felháborodtam, amikor rájöttem, hogy a zsidó és nem zsidó származású fiatalok közötti szerelmet a bűnök bűnének, a törvénytelen [házasságon kívüli] gyermek születését pedig a legelvetemültebb erkölcstelenségnek tekintették.

Amerikába ugyanazokkal a reményekkel érkeztem, mint a legtöbb európai bevándorló, később ugyanaz volt kiábrándulásom is, bár ez utóbbi jobban és mélyebben érintett. A pénz és kapcsolatok nélküli bevándorlót nem táplálhatja az a megnyugtató illúzió, hogy Amerika egy jóindulatú nagybácsi, aki gondoskodó és pártatlan gyámságot vállal az unokaöccsök és unokahúgok felett.

Hamarosan megtanultam, hogy egy köztársaságban számtalan módja van annak, hogy az erősek, a ravaszok, a gazdagok megszerezzék és megtartsák a hatalmat. Láttam, hogy rengetegen dolgoznak egészen alacsony bérért- ami mindig a nélkülözés határán tartotta őket-, kevesek hasznára, akiknek hatalmas profitot termeltek. Láttam, hogyan használták hatékony eszközként a bíróságokat, a törvényhozás helyeit, a sajtót és az iskolákat – tulajdonképpen az oktatás és védelem minden formáját – egy kisebbség érdekében, miközben a tömegektől megtagadtak minden jogot.

Azt tapasztaltam, hogy a politikusok tudták, hogyan homályosítsanak el minden kérdést, hogyan irányítsák a közvéleményt és hogyan manipulálják a szavazatokat a saját, pénzügyi és ipari szövetségeseik javára. Ez volt a demokrácia arca, amelyet az Egyesült Államokba való megérkezésem után hamarosan felfedeztem. Lényegében kevés változás történt azóta.

Ezt a helyzetet, amely mindennapos tapasztalat volt, olyan erővel hozta számomra felszínre egy nem sokkal Amerikába érkezésem után történt esemény, amely lerántotta a leplet és élénken, tisztán mutatta meg a valóságot. Ez volt az úgynevezett Haymarket-lázadás, amely nyolc ember, köztük öt anarchista perét és elítélését eredményezte. Bűnük az embertársaik iránti mindenre kiterjedő szeretet és az elszántság volt, hogy felszabadítsák az elnyomott és mindentől megfosztott tömegeket. Illinois államnak nem sikerült bizonyítania a kapcsolatukat azzal a bombával, amelyet a chicagói Haymarket téren tartott szabadtéri gyűlésen dobtak. Az anarchizmusuk volt az, ami 1887. november 11-én elítélésükhöz és kivégzésükhöz vezetett. Ez a bírósági bűncselekmény kitörölhetetlen nyomot hagyott elmémben és szívemben, és arra késztetett, hogy megismerkedjek azzal az eszmével, amelyért ezek az emberek oly hősi halált haltak. Az ő ügyüknek szenteltem magam.

Valami többre van szükség a személyes tapasztalatnál ahhoz, hogy filozófiát vagy világnézetet alkossunk egy adott eseményből. Erre az eseményre adott válaszunk minősége és a mások életébe való belehelyezkedés képessége az, ami segít abban, hogy mások életét és tapasztalataikat a sajátunkká tegyük. Esetemben a meggyőződésem mások életében történt eseményekből, valamint saját tapasztalataimból is fakadt és alakult ki. Amit a hatalom- politikai és gazdasági-, elnyomásaként láttam másokkal szemben, túlmutat mindazon, amit én magam is elszenvedtem.

Gyakran megkérdezték tőlem, hogy miért vagyok ilyen kompromisszumképtelen a kormányzattal szemben, és milyen módon érzem magam elnyomva a kormány által. Véleményem szerint minden egyes embert akadályoz. Adót szed a termelésből. Vámokat szab ki, amelyek megakadályozzák a szabad cserét. Mindig a status quo, a hagyományos magatartás és hit mellett áll ki. Beavatkozik a magánéletbe, a legintimebb személyes kapcsolatokba, lehetővé téve a babonás, puritán és eltorzult embereknek, hogy tudatlan előítéleteiket és erkölcsi szolgaságukat az érzékenyekre, az álmodozókra és a szabad szelleműekre erőltessék. Ezt teszi a kormány a válási törvényeivel, erkölcsi cenzúrájával és ezernyi kicsinyes üldözéssel azok ellen, akik túlságosan becsületesek ahhoz, hogy a tisztes erkölcs álarcát viseljék. A kormányzat ezenkívül a gyengék rovására védi az erőseket, olyan bíróságokat és törvényeket hoz létre, amelyeket a vagyonosok semmibe vehetnek, a szegényeknek pedig engedelmeskedniük kell nekik. Lehetővé teszi a gátlástalan gazdagok számára, hogy háborúkat folytassanak, hogy a kivételezettek számára külföldi piacokat, az uralkodóknak jólétet biztosítsanak, az alávetetteknek pedig tömeges halált.

Azonban nem csak az állami értelemben vett kormányzat az, amely minden egyéni értéket és tulajdonságot elpusztít. A hatalom és az intézményes uralom egész intézménye az, ami megfojtja az életet. A babona, a mítosz, a színlelés, a másik kijátszása és az alárendeltség az, ami a hatalmat és az intézményes uralmat támogatja. Ezeknek az intézményeknek a tisztelete, amelyet az iskolában, az egyházban és az otthonban tanítanak, valamint hogy az ember tiltakozás nélkül higgyen és engedelmeskedjen.

Az egyén személyiségének és egész közösségek ilyen jellegű lebontása és eltorzítása része lehet a történelmi fejlődésnek; de minden becsületes és független elmének erélyesen kell küzdenie ellene minden korban, amely a felvilágosodásnak bármilyen látszatát is szeretné kelteni.

Gyakran felvetették nekem, hogy az Egyesült Államok alkotmánya elegendő biztosítékot nyújt polgárai szabadságához. Nyilvánvaló, hogy még az a szabadság is nagyon korlátozott, amelyet az alkotmány garantálni látszik. Engem nem nyűgözött le ennek a biztosítéknak az elegendősége. A világ nemzetei, évszázados nemzetközi joggal a hátuk mögött, soha nem haboztak tömeges pusztítást véghez vinni, miután ünnepélyesen elkötelezték magukat a béke fenntartása mellett; és az amerikai jogi dokumentumok sem akadályozták meg az Egyesült Államokat abban, hogy ugyanezt tegye.

A hatalmon lévők mindig visszaéltek és mindig is vissza fognak élni a hatalmukkal.

És olyan ritkák azok az esetek, amikor nem teszik ezt, mint a jéghegyen virágzó rózsák. Az alkotmány távolról sem felszabadító szerepet játszott az amerikai nép életében, hanem inkább megfosztotta őket attól a képességüktől, hogy saját erőforrásaikra támaszkodjanak, vagy saját maguk gondolkodjanak. Az amerikaiakat olyan könnyen becsapja a törvény és a hatalom szentsége. Az élet valójában szabványosítottá, rutinszerűvé és gépiessé vált, mint a konzervek vagy a vasárnapi prédikációk. A elvakultan hazafias emberek könnyen lenyelik a dömpingben gyártott információkat, eszméket és hiteket. A rádión és az olcsó magazinokon keresztül kapott bölcsességeken éldegél, amelyeket olyan vállalatok adnak neki, amelyeknek „emberbaráti” célja az ország kiárusítása. Úgy fogadja el a viselkedés és a művészet normáit, ahogy a rágógumi, a fogkrém vagy cipőkrém reklámokat. Még a zeneszámokat is úgy gyártják,, mint a gombokat vagy az autógumikat – mindet ugyanabból az öntőformából.

II.

Mégsem vagyok kétségbe esve az amerikai élet miatt. Épp ellenkezőleg, úgy érzem, hogy az amerikai szemlélet frissessége és az országban rejlő szellemi és érzelmi energia kiaknázatlan tárháza sokat ígér a jövőre nézve. A háború [az I. Világháború] egy összezavarodott nemzedéket hagyott maga után. A háború őrülete és brutalitása, a szükségtelen kegyetlenség és pazarlás, amely majdnem tönkretette a világot, megkérdőjelezték bennük azokat az értékeket, amelyeket az idősebbek adtak nekik. Néhányan, akik semmit sem tudtak a világ múltjáról, az élet és a művészet új formáit próbálták megteremteni a semmiből. Mások a dekadenciával, a kétségbeeséssel kísérleteztek. Sokan közülük még lázadásukban is szánalmasak voltak. Visszazuhantak a behódolásba, a hiábavalóságba, mert hiányzott belőlük egy eszmény, bűntudat nyomasztotta őket és holt eszmék súlya, amelyekben már nem tudtak hinni.

Mostanság egy új szellem mutatkozott meg a depresszióban felnövő ifjúságban. Ez a szellem céltudatosabb, bár még mindig zavaros. Új világot akar teremteni, de nem világos, hogyan akarja ezt megvalósítani. Ezért ez a fiatal generáció megváltókra vár. Hajlamos hinni a diktátorokban és messiásként üdvözölni minden új jelenkezőt, aki erre a megtiszteltetésre pályázik. Egyszerű, határozott és üdvözítő rendszert akar, egy bölcs kisebbséget, amely a társadalmat az utópia felé vezető egyirányú úton tereli.

Ez a generáció még nem ismerte fel, hogy önmagát kell megmentenie. Ez a fiatal nemzedék még nem ismerte  fel, hogy az elöttük álló problémákat csak ők maguk tudják megoldani, együttműködve a- megélhetésükért- küzdő tömegekkel, a jóléthez és az örömteli élethez való jogért, a társadalmi és gazdasági szabadság alapjaira építve.

Mint már említettem, a tekintéllyel szembeni ellenérzéseim, bármilyen formát is öltsenek ezek, sokkal inkább egy tágabb társadalmi szemléletből fakadnak, mintsem abból, amit én magam esetlegesen elszenvedtem általa. A kormányzat természete az, hogy akadályozza a kiteljesedésemet, ahogyan másokét is. A hatalom természetesen engem sem kímélt. Harmincöt éves Egyesült Államokbeli tevékenységem során gyakoriak voltak az előadásaimon való rendőrségi rajtaütések, ezeket számtalan letartóztatás és háromszori börtönbüntetés követett. Aztán állampolgárságom érvénytelenítése és a kitoloncolásom következett. A hatóságok állandóan beavatkoztak az életembe.

Ha mégis ki tudtam fejezni magam, az minden korlátozás és nehézség ellenére történt, amit elém állítottak, és nem azok miatt. Ebben korántsem voltam egyedül. Az egész világ adott hősies alakokat az emberiségnek, akik az üldöztetés és a gyalázkodás ellenére harcoltak a szabad és korlátok nélküli önkifejezéshez való jogukért és az emberiség jogaiért. Amerikát az az elismerés illeti meg, hogy ehhez nagy számban adta gyermekeit, akik ebben bizony élen jártak. Walt Whitman, Henry David Thoreau, Voltairine de Cleyre, Amerika egyik nagy anarchistája, Moses Harman, a nők szexuális rabságból való felszabadításának úttörője, Horace Traubel, a szabadság édes dalának énekese és még számos bátor lélek adott hangot egy olyan új társadalmi rendről alkotott elképzeléseinek, amely a kényszer minden formájától való mentességen alapul. Igaz, nagy volt az ár, amelyet fizetniük kellett. Megfosztották őket attól kényelemtől, amit a társadalom a kiemelkedőknek és a tehetségeseknek nyújt, de azonnal megtagadja, ha azok nem állnak be a sorba. De bármi is volt az ára, életük nem hétköznapi módon vált gazdagabbá. Mérhetetlenül gazdagnak érzem magam én is. Ez, az anarchizmusra találásom, amely minden másnál jobban erősítette meg bennem azt a meggyőződést, hogy a hatalom csak elnyomja az emberi fejlődést, míg a teljes szabadság biztosítja azt.

Az anarchizmust a legszebb és leggyakorlatiasabb filozófiának tartom, amit eddig kigondoltak az önkifejezésre és az egyén és a társadalom közötti kapcsolatra való alkalmazásában.

Biztos vagyok benne, hogy az anarchizmus túlságosan életteli és annyira közel áll az emberi természethez ahhoz, hogy eltűnjön valaha is. Meggyőződésem, hogy a diktatúra, akár jobb-, akár baloldali, soha nem működhet – soha nem működött, és az idő ezt újra és újra be fogja bizonyítani, ahogyan már korábban is bebizonyosodott.

Amikor a modern diktatúrák és a tekintélyelvű filozófiák kudarca egyre nyilvánvalóbbá válik, és a kudarc felismerése egyre általánosabb, az anarchizmus igazolást nyer. Ebből a szempontból nézve az anarchista eszmék újbóli felbukkanása a közeljövőben nagyon valószínű. Amikor ez bekövetkezik és érvényre lép, úgy hiszem, hogy az emberiség végre kiléphet a labirintusból, amelyben elveszett, és elindul a józan élet felé a szabadság által történő megújulás útján.

Sokan vannak, akik tagadják az ilyen megújulás lehetőségét azon az alapon, hogy az emberi természet nem tud megváltozni. Azok, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy az emberi természet mindig ugyanaz marad, semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek. Bizonyára halvány fogalmuk sincs arról, hogy a szociológia és a pszichológia milyen óriási előrelépéseket tett, amelyek minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy az emberi természet képlékeny és változásra képes. Az emberi természet semmiképpen sem egy meghatározott mennyiség. Sokkal inkább alkalmazkodó és reagál az új körülményekre. Ha például az úgynevezett önfenntartási ösztön olyan alapvető lenne, mint amilyennek feltételezik, akkor a háborúk már régen megszűntek volna, ahogyan minden kockázatos és veszélyes foglalkozás is.

Szeretném hangsúlyozni, hogy nem lenne szükség olyan nagy változásokra, mint amilyeneket általában feltételeznek az anarchisták által elképzelt új társadalmi rend sikerének biztosításához. Úgy érzem, hogy a jelenleg rendelkezésünkre álló eszközök elegendőek lennének. ha a mesterséges elnyomást és egyenlőtlenségeket, valamint az ezeket támogató erőszakszervezeteket [hadseregek és rendőrség] és erőszakot megszüntetnénk.

Visszatérő az az érvelés, hogy ha az emberi természet megváltoztatható, nem lehetséges e akkor a szabadság szeretetét eltüntetni az ember szívéből? A szabadság szeretete olyan egyetemes tulajdonság, amelyet eddig egyetlen zsarnokságnak sem sikerült kiirtania. A modern diktátorok közül néhányan törekszenek rá és a kegyetlenség minden eszközével próbálkoznak is. Azonban még ha elég kitartóak lennének is ahhoz, hogy egy ilyen projektet véghezvigyenek – ami aligha elképzelhető -, vannak azért más nehézségek is. Először is, azokat embereket, akiket a diktátorok megpróbálnak megváltoztatni, el kellene szakítani történelmük minden olyan hagyományától, amely a szabadság előnyeit sugallhatná számukra. El kellene szigetelni őket minden olyan emberrel való kapcsolattól is, akitől libertariánus eszméket kaphatnának. Már maga a tény, hogy az embernek van tudása és ismerete önmagáról és arról, hogy különbözik másoktól, megteremti a szabad cselekvés vágyát. A szabadság és az önkifejezés iránti vágy alapvető és nagy jelentőséggel bíró tulajdonság.

Ahogy az lenni szokott, amikor az emberek megpróbálnak megszabadulni a kényelmetlen tényektől, gyakran találkoztam azzal az állítással, hogy az átlagember nem akarja a szabadságot; hogy a szabadság szeretete csak nagyon kevesekben létezik; hogy például az amerikai népet egyszerűen nem érdekli [a szabadság]. Azt, hogy az amerikaiakból nem hiányzik teljesen a szabadság iránti vágy, a néhai szesztilalmi törvénnyel szembeni ellenállásuk bizonyította, amely olyannyira hatékony volt, hogy végül még a politikusok is reagáltak a nép igényére, és hatályon kívül helyezték a törvénymódosítást. Ha amerikaiak tömegei ugyanilyen elszántak lettek volna a fontosabb kérdésekkel való foglalkozásban, sokkal többet tudtak volna elérni. Igaz azonban, hogy az amerikai nép még csak most kezd felkészülni a haladó eszmékre. Ez az ország történelmi fejlődésének köszönhető. A kapitalizmus és a nagyon erős állam felemelkedése végül is nemrég történt az Egyesült Államokban. Sokan, ostobán, még mindig azt hiszik magukról, hogy az úttörő hagyományban élnek, amikor könnyebb volt a siker, a lehetőségek bőségesebbek voltak, mint most, és kevésbé volt valószínű, hogy az egyének gazdasági helyzete állandósul és kilátástalanná válik.

Az igazság az, hogy az átlag amerikai még mindig ezekben a hagyományokban él, és meg van győződve arról, hogy a jólét még visszatér. De mivel egy részükből hiányzik az egyéniség és az önálló gondolkodás képessége, nem fogadom el, hogy emiatt a társadalomnak külön intézményt kell fenntartania, hogy megjavítsa őket.

Ragaszkodom ahhoz, hogy a szabadság, a valódi szabadság, egy szabadabb és rugalmasabb társadalom az egyetlen közeg és lehetőség az egyén legteljesebb kibontakoztatásához.

Elismerem, hogy vannak egyének, akik a fennálló viszonyok elleni lázadásban nőnek nagyra. Én is tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy a saját fejlődésem nagyrészt lázadásom következménye, de abszurdnak tartom, hogy ebből a tényből azt a következtetést vonjuk le, hogy a társadalmi igazságtalanságokat kell megtapasztalni ahhoz, hogy szükségessé váljon az ellenük való lázadás. Egy ilyen érvelés a megtisztulás régi vallási eszméjének megismétlése lenne. Az a képzelőerő hiánya, ha azt feltételezzük, hogy valaki, aki átlagon felüli tulajdonságokat mutat, csak egyféleképpen fejlődhetett volna. Az a személy, aki ebben a rendszerben a lázadása által fejlődött, egy másik társadalmi helyzetben könnyen lehet, hogy művészként, tudósként vagy bármilyen más kreatív és intellektuális képességben fejlődött volna.

III.

Nem állítom, hogy eszméim diadala minden lehetséges problémát örökre kiiktatna az ember életéből. Azt hiszem azonban, hogy a fejlődés jelenlegi mesterséges akadályainak elhárítása szabaddá tenné a terepet új felfedezések és az örömteli élet számára. A természet és saját komplexusaink továbbra is épp elég fájdalom és küzdelem elé állítanak minket. Miért kellene tehát fenntartani a jelenlegi társadalmi struktúránk által ránk kényszerített felesleges szenvedést azon a mitikus alapon, hogy ezáltal erősödik jellemünk, amikor a minket körülvevő összetört szívek és életek nap mint nap megcáfolják ezt az elképzelést?

A legtöbb aggodalom az emberi jellem szabadság alatti elpuhulásával kapcsolatban a jólétben élő emberek részéről hangzik el. Nehéz meggyőzni az éhező embert arról, hogy a bőséges élelem tönkreteszi a jellemét. Ami az egyén fejlődését illeti, abban a társadalomban, amelyre én vágyom, úgy gondolom, hogy a szabadság és a bőség az egyéni kezdeményezőkészség eddig nem ismert forrásait szabadítaná fel. Az emberi kíváncsiság és a világ iránti érdeklődés biztosítja majd, hogy az egyént erőfeszítései minden elképzelhető területén fejleszteni fogják.

Természetesen a pillanatnak élők képtelenek felfogni, hogy a nyereséget mint ösztönzőt egy másik erő válthatná fel, amely arra inspirálná az embereket, hogy a bennük rejlő legjobbat adják. Az biztos, hogy az anyagi haszon és a nyereség erős tényezők a jelenlegi rendszerünkben. Ennek így is kell lennie. Még a gazdagok is érzik a bizonytalanságot. Vagyis meg akarják védeni, amijük van, és meg akarják erősíteni magukat. A nyereség és a profit motívumai azonban sokkal alapvetőbb mintákhoz kötődnek.

Amikor az ember ruhát és menedéket biztosít magának, ha pénzkereső típus, akkor tovább dolgozik, hogy megalapozza a státuszát – hogy olyan presztízst adjon magának, amelyet embertársai csodálnak. Más és igazságosabb életkörülmények között ezeket az alapvető motivációkat különleges célokra lehetne felhasználni, és a profitéhség, amely csak egyik megnyilvánulásuk, el fog tűnni.

A tudóst, a feltalálót, a költőt és a művészt még ma sem elsősorban a nyereség vagy a haszonszerzés szempontja mozgatja.

A késztetés az alkotásra a legfőbb és legerősebb hajtóerő az életünkben. Az, hogy ez a késztetés hiányzik a munkások tömegeiből, az egyáltalán nem meglepő, hiszen az ő [termelő]tevékenységük halálos rutin. Életükkel vagy szükségleteikkel semmilyen kapcsolatban nem áll, munkájukat a legszörnyűbb környezetben végzik, azoknak a parancsára, akiknek mindenható hatalma van a tömegek felett. Mi késztesse hát arra őket, hogy többet adjanak magukból, mint amennyi feltétlenül szükséges nyomorúságos életük fenntartásához?

A művészetben, a tudományban, az irodalomban és az élet olyan területein, amelyekről úgy gondoljuk, hogy kissé távol állnak a mindennapi életünktől, nyitottak vagyunk a kutatás, a kísérletezés és az újítás iránt. Mégis, a tekintély iránti hagyományos tiszteletünk olyan nagy, hogy a legtöbb emberben irracionális félelem támad, amikor kísérletezést javasolnak nekik. Pedig sokkal több ok van a kísérletezésre társadalmi-, mint tudományos területen. Ezért reméljük, hogy az emberiség vagy annak egy része a nem túl távoli jövőben lehetőséget kap arra, hogy az anarchista társadalom korai szakaszának megfelelő szabadság lehetőségével élve és abban fejlődve szerencsét próbáljon.

A szabadságba vetett hit azt feltételezi, hogy az emberi lények képesek együttműködni. Ezt már most is meglepő mértékben megteszik, különben a szervezett társadalom nem lenne lehetséges. Ha megszűnnek azok az eszközök, amelyekkel az emberek árthatnak egymásnak, mint például a magántulajdon, és ha a tekintélytiszteletet el lehet vetni, az együttműködés spontán és elkerülhetetlen lesz, az egyén a legmagasabb hivatásának fogja tekinteni, hogy hozzájáruljon a társadalmi jólét gyarapításához.

Egyedül az anarchizmus hangsúlyozza az egyén fontosságát, lehetőségeit és szükségleteit egy szabad társadalomban. Ahelyett, hogy azt mondaná neki, le kell borulnia és imádkoznia az [állami és vallási] intézmények előtt, elvont dolgokért kell élnie és meghalnia, el kell árulnia a szívét és tabuk miatt meg kell csonkítania az életét , az anarchizmus ragaszkodik ahhoz, hogy a társadalom súlypontja az egyén legyen – akinek saját magának kell gondolkodnia, szabadon élnie és cselekednie teljes mértékben.

Az anarchizmus célja, hogy a világon minden egyén képes legyen erre. Ahhoz, hogy szabadon és teljes mértékben kibontakozhasson, meg kell szabadulnia a külső kényszerektől és elnyomástól. A szabadság tehát az anarchista filozófia sarokköve.

Ennek természetesen semmi köze a sokat emlegetett „robosztus individualizmushoz”. Az efféle ragadozó individualizmus valójában erőtlen, és nem életképes. A biztonságát fenyegető legkisebb veszély esetén az állam fedezékébe menekül, és hadseregek, flották vagy bármilyen állami erőszak-eszköz védelméért jajgat, ami csak a rendelkezésére áll. Az ő „robosztus individualizmusuk” csupán egy az ürügyek közük, amelyet az uralkodó osztály a féktelen üzleti és politikai zsaroláshoz használ.

Függetlenül a tendenciáktól, amelyek a fegyvertartó ember, a totalitárius államok vagy a baloldali diktatúra felé mutatnak, az én elképzeléseim megingathatatlanok maradtak. Sőt, személyes tapasztalataim és az évek során a világ eseményei is, csak megerősítették őket. És nem látok okot, hogy változtassak rajtuk, mivel nem hiszem, hogy a diktatúrák létrehozása valaha is sikeresen megoldhatja társadalmi problémáinkat. Ahogyan a múltban, úgy most is ragaszkodom ahhoz, hogy a szabadság a haladás lelke, és az élet minden szakaszában elengedhetetlen. Ezt a társadalmi fejlődés legszükségesebb törvényének tartom, amely bármi másnál fontosabb. Hiszek az egyénben és a szabad egyének közös erőfeszítésekre való képességében.

Az a tény, hogy az anarchista mozgalom, amelyért oly sokáig küzdöttem, bizonyos mértékig háttérbe szorult, és a hatalom és a kényszer filozófiái vetnek rá árnyékot, aggodalommal tölt el, de kétségbeeséssel nem. Különös jelentőségűnek tűnik számomra, hogy sok ország elutasítja az anarchistákat. Minden kormány azt a nézetet vallja, hogy bár a jobb- és baloldali pártok támogathatnak társadalmi változásokat, de ragaszkodnak a kormány és a hatalom eszméjéhez. Egyedül az anarchizmus szakít mindkettővel és propagálja a megalkuvás nélküli lázadást. Hosszú távon tehát az anarchizmus az, amely a jelenlegi rendszer számára halálosabb, mint az összes többi társadalmi elmélet, amelyek a hatalomra ácsingóznak.

Ebből a szempontból nézve, úgy gondolom, hogy az életem és a munkám sikeres volt. Amit általában sikernek tekintenek – a vagyonszerzést, a hatalom vagy a társadalmi presztízs megszerzését -, azt én a legnyomorúságosabb kudarcnak tartom. Úgy vélem, amikor egy emberről azt mondják, hogy megérkezett, az azt jelenti, hogy abbahagyta – a fejlődése azon a ponton megállt. Mindig is arra törekedtem, hogy a változás és a folyamatos növekedés állapotában maradjak, és ne rekedjek meg az önelégültség állapotában. Ha újra élhetném az életemet, mint bárki más, csupán apró dolgokon változtatnék. Azonban minden fontosabb cselekedetemben és hozzáállásomban megismételném az életemet úgy, ahogyan azt éltem. Természetesen ugyanazzal az odaadással és a végső győzelembe vetett bizalommal dolgoznék az anarchizmusért.