Ebben a fejezetben amellett érvelek, hogy az angliai bekerítések – és tágabban véve: az agrárkapitalizmus felemelkedése, amely a késő tizenötödik századi Európában kezdődött – releváns társadalmi háttérrel szolgálnak sok korabeli boszorkánysággal kapcsolatos vád, valamint a boszorkányüldözés és a tőkefelhalmozás közötti kapcsolat megértéséhez. Később tisztázom, milyen értelemben használom a bekerítések fogalmát. Hangsúlyozni kívánom, hogy a földbekerítések nem nyújtanak teljes körű magyarázatot a múltbeli és jelenlegi boszorkányüldözésekre.

Egyetértek azzal az uralkodó nézettel, hogy a boszorkányüldözés több okra alapozott magyarázatot igényel, jóllehet a mögöttes indítékokat kivétel nélkül a tőkés viszonyok kialakulására vezetem vissza.

Nem kívánom azt sugallni, hogy az a kapcsolat, amelyet a földbekerítések és a boszorkányüldözés között létesítek, szükségszerű volna. Csupán konkrét történelmi körülmények között igaz, hogy a földek privatizálása „boszorkányok” üldözéséhez vezet. Úgy tűnik azonban, sajátos kapcsolat van a közösségi rendszerek felszámolása és az érintett közösségek tagjainak démonizálása között – ami a boszorkányüldözést a gazdasági és társadalmi privatizáció hatásos eszközévé teszi. A jelen fejezet célja részben ennek a sajátos kapcsolatnak az azonosítása.

A bekerítések jelensége Angliához köthető, ahol a földbirtokosok és a tehetős parasztok elkerítették a közös földeket; ezáltal véget vetettek a szokásjognak, és elűzték azokat a földműveseket és földfoglalókat, akiknek megélhetését a közös földek biztosították. A földek privatizálásának nem ez volt az egyetlen módja. Franciaországban és Nyugat-Európa más részein például az adók emelése indította el a parasztság elűzésének és a földek áruba bocsátásának folyamatát. Az alábbiakban azonban az angliai bekerítésekre összpontosítok, mert ezekből világosabban látható, hogy

a földek áruba bocsátása és a pénzalapú kapcsolatok elterjedése nem egyforma hatással volt a férfiakra és a nőkre.

Ebben a megközelítésben bekerítések alatt a földek elkobzása mellett a nagyon magas bérleti díjak és új adónemek bevezetése is értendő. Ez a folyamat minden formájában erőszakos volt, és mélységesen polarizálta azokat a közösségeket, amelyek szerveződését korábban a kölcsönös kötelékek határozták meg. Az, hogy nem csak az urak, de a tehetős parasztok is sövényt emeltek (ami a határ kijelölésének egyik módja volt), fokozta a bekerítések szította ellenségeskedést, mivel az elkerítők és az elkerítettek ismerték egymást, ugyanazokon az ösvényeken jártak, és sokféle kapcsolati szál fűzte őket egymáshoz. Azt a félelmet, amely emésztette őket, a fizikai közelség és a megtorlás lehetősége egyaránt táplálta.

Milyen bizonyítékunk van arra, hogy a földbekerítések meghatározó szerepet játszottak a boszorkányüldözések kialakulásában?

A legtöbb bizonyíték közvetett. Azokban a perekben, amelyekről jegyzőkönyv maradt fenn, egyetlen esetben sem említik, hogy a vádlott nők kisajátítás áldozatai lettek volna. Ugyanakkor köztudott, hogy Angliában – ahogy Európa többi részén is – a boszorkányüldözés túlnyomórészt vidéki jelenség volt, és tendenciózusan azokat a régiókat érintette, ahol éppen akkor vagy korábban bekerítések zajlottak. Bár később ezt az állítását visszavonta, Witchcraft in Tudor and Stuart England (Boszorkányság a Tudor- és Stuart-kori Angliában) című könyvében Alan Macfarlane rámutatott, hogy

a boszorkányperek és a bekerítések térképei egybeestek:

a boszorkányüldözések leginkább Essex megyében zajlottak, ahol a földeket legalább egy évszázaddal a boszorkányüldözések előtt kerítették el.^[1] Lancashire-ben is voltak bekerítések, mindenekelőtt Pendle Forest közelében; 1612-ben ugyanitt zajlott le az egyik leggyilkosabb boszorkányper-sorozat. A bekerítések emlékét őrzi annak a falunak a neve, ahol több, utóbb kivégzett boszorkányt először vizsgáltak: stílszerűen „Fence”-nek (Kerítés) hívták.

A kronológiai megfontolások is fontosak. Ezekből kiderül, hogy a boszorkányperek csak a tizenhatodik században kezdődtek Angliában, és a tizenhetedik században tetőztek, tovább az is, hogy olyan társadalmakban zajlottak le, amelyekben a piac növekvő jelentősége átformálta a gazdasági és társadalmi kapcsolatokat, és ahol erőteljesen fokozódott az elszegényedés és az egyenlőtlenségek növekedése. Mindez az 1580 és 1620 közötti időszakban elviselhetetlen méreteket öltött, miután a Dél-Amerikából érkező ezüst hatására a gabonák és egyéb mezőgazdasági termékek ára emelkedni kezdett.

Ezek a változások az idősebb nőket érintették leginkább, mivel az emelkedő árak és a szokásjogok elvesztése miatt nem tudták biztosítani saját megélhetésüket – különösen akkor, ha özvegyek voltak, illetve nem voltak gyermekeik, akik képesek és hajlandók lettek volna gondoskodni róluk. Korábban, az angol uradalmi társadalomban általában gondoskodtak az özvegyekről és a szegény emberekről.

Ahogy Keith Thomas írta Religion and the Decline of Magic (Vallás és a mágia visszaszorulása) című könyvében:

A régi uradalmi rendszer a beépített szegénysegélyezés révén sokat tett az özvegyek és idősek ellátásáért. Az özvegyet megillette elhunyt férje földhasználati jogának egy része; ez az adott uradalom szokásának megfelelően a földterület negyedétől annak egészéig terjedhetett. Amennyiben az özvegy nem volt képes a földet maga megművelni, lemondhatott róla egy fiatalabb családtag javára, saját ellátásának garantálásáért cserébe… A szegényeknek emellett különféle bevett helyi kiváltságaik is voltak, kezdve a tarló legeltetésre bocsátása előtti háromnapos tallózás jogától… a templomban való alvás engedélyezéséig, ha nem volt más szállásuk.^[2]

Peter Linebaugh arra is rámutatott, hogy a Magna Cartától – különösen az 1217-ben kibocsátott Erdő Cartától – kezdődően garantált volt az özvegyek élelemhez, tűzifához és megélhetéshez való joga.^[3] Azonban a szokásjogok elvesztésével ez is megszűnt, pontosan akkor, amikor a reformáció és az új kereskedelmi szellem megtiltotta a jótékony adakozást és az adományok elfogadását – Angliában pedig békebírók által kibocsátott engedélyhez kötötte a koldulást.

Nem meglepő módon sok úgynevezett boszorkány szegény nő volt, akik házról házra járva koldultak, vagy az Angliában elsőként bevezetett jóléti rendszerből, a szegényadóból éltek. Még a rovásukra írt bűncselekmények is azt jelzik, hogy a parasztság azon részéhez tartoztak, amelynek már nem volt földhasználati vagy szokásjoga, és akik vélhetően nehezteltek szomszédjaik tulajdonára – kezdve az állatokkal, amelyek a hajdan közös földeken legeltek. Jelzésértékű, hogy a C. L’Estrange Ewen által az 1563 és 1603 közötti időszakban az öt London körüli megyében (Hertfordshire, Essex, Kent, Sussex és Surrey megyékben) feljegyzett vádak legalább egyharmada sertések, tehenek, lovak – több esetben halálos kimenetelű – megbabonázása.^[4] Amint a Calibanban írtam, a vádakban is említik a „boszorkányok” szegénységét; állítólag az ördög szükség idején meglátogatta őket, és megígérte nekik, hogy többé „nem fognak szűkölködni”, és feltehetőleg „húst, ruhát és pénzt” kínált nekik, valamint adósságaik kifizetését.^[5]

Nem a szegénység volt azonban a boszorkányságvádak közvetlen kiváltó oka

Két másik tényező is közrejátszott a boszorkánnyá nyilvánításban. Először is,

a boszorkányok nem csupán áldozatok voltak – hanem olyan nők, akik ellenálltak saját elszegényedésüknek és társadalmi kirekesztésüknek.

Fenyegették, szemrehányó pillantásokkal illették és megátkozták azokat, akik megtagadták tőlük a segítséget; voltak, akik hirtelen, hívatlanul megjelentek jobb módú szomszédjaik küszöbén, hogy terhükre legyenek, vagy a gyerekeknek adott kéretlen, apró ajándékokkal igyekeztek elfogadtatni magukat. Perbe fogóik azzal vádolták őket, hogy veszekedősek, rossznyelvűek, viszályt szítanak a szomszédok között – és ezeket a vádakat a történészek gyakran elfogadták. De vajon a fenyegetésekből és a rosszindulatú szavakból nem az elszenvedett igazságtalanságok kiváltotta haragot és az abból fakadó sértettséget, a kirekesztés elutasítását kellene kiolvasnunk?

A boszorkányságvádak hátterében álló gazdasági tényezőkhöz hozzá kell vennünk azt az egyre erősebben nőgyűlölő, intézményes közpolitikát, amely a nőket a férfiaknak alárendelt társadalmi pozícióba szorította, továbbá – a társadalmi rend felforgatásának nyilvánítva –szigorúan büntette függetlenségük bármiféle érvényre juttatását és a szexualitás kijelölt korlátainak bármiféle áthágását. A „boszorkány” olyan „rossz hírű” nő volt, aki fiatalkorában „buja”, „kicsapongó”, „szabados” viselkedést folytatott. Gyermekei gyakran házasságon kívül születettek, és magatartása ellentétes volt a nőiesség azon modelljével, amelyet a törvényeken, a szószéken és a család átszervezésén keresztül Európa nőlakosságára kényszerítettek ebben az időszakban. Időnként gyógyítóként és a mágia különböző formáinak gyakorlójaként lépett fel, ami népszerűséget biztosított neki a közösségben, de mindinkább azt is jelezte, hogy veszélyt jelent a köznép hatalmának minden formája ellen háborút viselő helyi és nemzeti hatalmi struktúrákra. Hogy vélhetően a füvek és növények tulajdonságainak tapasztalati ismeretén alapuló gyógymódjaik hatásosak voltak-e egyáltalán, vagy csupán bűbájokból és varázsigékből készült placebók voltak, annak itt nincs jelentősége.

Azt, hogy a köznép boszorkányság és egyéb kétes praktikák révén próbálta befolyásolni az események menetét, kellőképpen fenyegetőnek tekintették abban az időszakban, amikor a bekerítések felkeléseket robbantottak ki, a parasztokat pedig csavargókká és koldusokká tették, akik vélhetően égtek a vágytól, hogy felforgassák a világot. A nők sok tiltakozásban részt vettek, és kerítéseket emeltek a közös földek köré.^[6]

A boszorkányon a hatóságok egyszerre büntették a magántulajdon elleni támadást, a társadalmi alárendeltség megtagadását, a mágikus hiedelmek továbbadását – amely olyan hatalom jelenlétét feltételezte, amelyet a hatóságok nem tudtak ellenőrzésük alá vonni –, valamint az elhajlást attól a szexuális normától, amely a szexualitást és az utódnemzést ekkorra az állam uralma alá rendelte.

Megdöbbentő, hogy mindezek keresztülvitelének igazolásához az ördögöt kellett segítségül hívni – hacsak nem abból indulunk ki, hogy a boszorkány démonizálása nélkül nem lehetett volna a múltban megtűrt vagy normálisnak tekintett viselkedésformákat szégyenletessé és félelmetessé tenni a nők széles körének szemében, a boszorkány halálát pedig elrettentő tanulságaként felmutatni, hogy mi vár rájuk, ha maguk is az ő útjára lépnek. Sok nő le is vonta a tanulságot, és a boszorkányüldözések előrehaladtával maguk is szerephez jutottak a gyanúsításokban. Ritkán fordult elő, hogy közvetlenül beárulták volna a boszorkánysággal gyanúsított nőket, inkább „passzív szerepet” játszottak: tanúskodtak a pereket általában kezdeményező férfiak nyomására.^[7] Talán ezen a nőket nőkkel szembefordító konfrontáción keresztül fejthetjük meg a boszorkányüldözés titkát, valamint a boszorkányüldözés sajátos kapcsolatát a közjavak felszámolásával.

A mai történészek körében divatos az az elképzelés, hogy a meggyilkoltak nem ártatlan áldozatai voltak egy hatalmas léptékű intézményes üldözésnek – amely az eretnekek kivégzéséhez vagy a zsidók nácik általi üldözéséhez fogható. Olyat is hallani, hogy egyes nők büszkén vállalták, hogy boszorkány hírében állnak, és szívességeket, anyagi javakat erőszakoltak ki szomszédjaikból. Felvetették, hogy az olyan vádak, mint a sörkészítés megrontása, a tehenek megbabonázása vagy a gyermekek hirtelen halálának előidézése nem voltak megalapozatlanok. Ám ha valóban voltak olyan nők, akik készségesen követtek el ilyeneket, nem kellene feltennünk a kérdést, hogy mi késztette őket oly heves gyűlöletre egyes szomszédjaik iránt, hogy állataik megölésével, mesterségük tönkretételével, halálos tortúrákkal igyekeztek anyagilag romba dönteni őket? Hogyan magyarázzuk azt, hogy efféle gyűlölet alakult ki a falvakban, ahol egy évszázaddal korábban az élet még a közösségi struktúrák köré szerveződött, és ahol az éves naptárt közös mulatságok és ünneplések tagolták? Vagy a „boszorkány” démonizálása éppen hogy eszközként szolgált az efféle megosztásokhoz, és pont azért volt szükség rá, hogy igazolni lehessen a számkivetést az olyan egyénekkel szemben, akikre egykor mások is és maguk is közemberként – a közjavak részes birtokosaként – tekintettek?

Akárhogy is, a „boszorkányokkal” együtt gyökerestől kiirtottak egy egész világot: számtalan olyan társadalmi/kulturális gyakorlatot és elképzelést, amelyek korábban jellemzőek voltak a kapitalizmus előtti vidéki Európára, de amelyeket az új gazdasági rendre nézve terméketlennek és potenciálisan veszélyesnek ítéltek meg. Ez a világ, amelyet ma babonásnak nevezünk, emlékeztet minket arra: léteznek másféle lehetőségei a világgal alkotott kapcsolatunknak. Így a bekerítésekre a földek egyszerű leválasztásánál tágabb jelenségként kell gondolnunk – úgymint a tudás bekerítésére, testünk bekerítésére, más emberekkel és a természettel való kapcsolatunk bekerítésére.

Emellett az is további tisztázásra szorul, hogy miként változtatta meg a boszorkányüldözés az állatokhoz való viszonyunkat.

A kapitalizmus térhódításával egy új társadalmi ethosz alakult ki, amely nagyra értékelte az ösztönös vágyak fegyelmezésének és munkaerőbe csatornázásának képességét.

Ahogy az önuralom vált az emberi lét meghatározó jegyévé, elmélyült az emberek és a „vadállatok” közötti különbségtétel – ami kulturális forradalmat jelentett, hiszen a kapitalizmus megjelenése előtt az állatok és az emberek világa közötti átmenetet folytonosnak vélték: az állatokat gyakran még a beszéd képességével is rendelkező, felelős lényeknek tekintették. Még a tizenhatodik században is élt az állatokról alkotott efféle szemlélet Európa sok részén: volt, hogy kutyákat állítottak bíróság elé az általuk elkövetett „bűncselekmények” miatt, vagy idéztek be tanúként gazdáik tárgyalására, ahol viselkedésükkel képesek voltak bizonyítani a gazda ártatlanságát vagy bűnösségét.^[8]

A tizenhetedik századra drasztikus változás állt be, amelyet világosan tükröz Descartes elmélete; eszerint az állatok nem érző gépek. A társnak tekintett állatok tartását egyre nagyobb gyanakvással nézték; az állatokat azon kontrollálhatatlan ösztönösség megtestesüléseként ábrázolták, amelyet a kapitalizmusnak vissza kell szorítania a fegyelmezett munkás kialakításához. Az állatok érintése, simogatása, a velük való együttélés – amely mindaddig bevett volt vidéken – egyszerre tabu lett. A boszorkányüldözéssel együtt – különösen Angliában – az állatokat is démonizálták, azon elmélet alapján, hogy az ördög a cimboráinak mindennapi segítőtársakat nyújt háziállatok formájában, amelyek a boszorkányok bűntetteinek végrehajtására szolgálnak. Ezek a segítőtársak, „familiárisok” állandó témái az angol pereknek, mint a „boszorkány” – és potenciálisan minden nő – irracionális, bestiális természetének bizonyítékai.

A boszorkányüldözések révén tehát egy új társadalmi és erkölcsi szabályrendszert kényszerítettek az emberekre. Ebben a hatalom minden olyan forrását, amely független volt az államtól és az egyháztól, az ördöngösség gyanúja és a pokoltól való félelem – az abszolút gonoszság földi eljövetelétől való félelem – övezte. Hogy megtestesülését széles körben nőnek feltételezték, mélyrehatóan meghatározta a nők helyzetét abban a kapitalista világban, amelynek kiépítését elősegítették a boszorkányüldözések. Mindez megosztotta a nőket. Megértette velük, hogy ha cinkosokká válnak a „boszorkányok” elleni háborúban, és elfogadják a férfiak vezető szerepét benne, akkor megszerezhetik azt a védelmet, amely megóvhatja őket a hóhértól vagy a máglyától. És mindenekelőtt megtanította nekik, hogy fogadják el a kialakuló tőkés társadalomban a nekik kijelölt helyet, hiszen miután elismerték, hogy a nők az ördög szolgáivá válhatnak, az ördöngösség gyanúja életük minden pillanatában elkísérte őket.