„Szinte hihetetlen, hogy 2000-ben, végzős középiskolásként ilyen rasszista elképzeléseket hirdettem. A rasszista társadalom kezembe nyomta a muníciót, hogy azzal lőjek a fekete emberekre, köztük magamra is – én pedig fogtam és tüzelni kezdtem.” Ibram X. Kendi hamarosan magyarul is megjelenő, Hogyan legyünk antirasszisták című könyvének bevezetését adjuk közre.
Szeptember 30-án jelenik meg Ibram X. Kendi afrikai amerikai történész Hogyan legyünk antirasszisták című műve Piróth Attila fordításában, a Théâtre le Levain (Kovász Színház) kiadásában, a Mérce médiapartneri támogatásával. Az angolul kétmillió példányban elkelt könyvről részletesebben itt tájékozódhatsz.
A könyv elővásárlással, adományokkal és példányfelajánlással („+1”) támogatható a Budapesti Teleki Téka oldalán. Ha ezt szeptember 15-ig megteszed, akkor nevedet feltüntetjük a könyvben a támogatók között.
Megvetettem az öltönyt-nyakkendőt. Tizenhét éven át öltönyös-nyakkendős-kalapos, templomba járó emberek vettek körül. Tinédzser ruhatáram harsányan hirdette a lelkész fiának dacát.
2000. január tizenhetedike volt. Több mint háromezer ünneplő ruhába öltözött fekete – és néhány fehér – ember gyűlt össze azon a hétfő reggelen az észak-virginiai Hylton Memorial Chapelben. A szüleim még mindig nem tértek magukhoz a döbbenetből, hogy bukdácsoló fiúk valahogy bejutott a Prince William megyei Martin Luther King Jr. Szónokverseny döntőjébe.
Nem fehér ing, sötét öltöny és hozzá passzoló sötét nyakkendő volt rajtam, mint a legtöbb vetélytársamon, hanem rikító arany-barna zakó, alatta pedig fényes fekete ing és élénk színű, csíkos nyakkendő. Buggyos fekete nadrágom szegélyét krémszínű csizmámra húztam rá. Már azelőtt elbuktam a szalonképesség próbáján, hogy megszólaltam volna – de ettől még szüleim, Carol és Larry arca csupa mosoly volt. Maguk sem tudták, mikor láttak utoljára nyakkendőben-zakóban, bármennyire harsány és rendhagyó volt is.
De nem csak a ruhám nem illett a színpadra. Versenytársaim éltanulók voltak – én nem. Közepes jegyeim voltak, az SAT-vizsgám[1] pontszáma épp, hogy elérte az 1000-et. Míg a többi versenyző után kapkodtak az egyetemek, én alig tudtam elhinni, hogy két helyről is pozitív választ kaptam kényszeredetten beküldött jelentkezésemre.
Néhány héttel korábban, amikor a középiskolai kosárlabda-csapatommal egy hazai mérkőzésre melegítettünk be, és éppen a ziccereket gyakoroltuk, kinyílt a sportcsarnok ajtaja. Apám lépett be, és a maga százkilencven centijével, kilencven kilójával felsétált a pályára, hosszú karjait lengetve, hogy biztosan észrevegyem. Kínosan megszégyenülten álltam, talán mondjuk így, a „fehér bíró” előtt. Apa a szokásos formáját hozta. Leszarta, mit gondolnak róla a kapásból ítélkező fehér emberek. Szinte sosem fordult elő, hogy bájvigyort öltsön, visszafogja a hangját, palástolja a véleményét, vagy erőt vegyen magán, hogy ne rendezzen jelenetet. Egyszerre szerettem és gyűlöltem apámat, amiért a saját szabályai szerint él – egy olyan világban, amely rendszerint megtagadja a fekete emberektől, hogy saját szabályaik legyenek. Ezért a dacosságért más korban, más helyen meglincselhette volna a tömeg – vagy ma az egyenruhások. Odakocogtam hozzá, még mielőtt karját lengetve a palánkig nyomult volna. Furcsa, hanyag mozdulattal egy barna borítékot nyomott a kezembe.
– Ma jött neked.
Intett, hogy nyissam ki – ott helyben, félpályán, a fehér diákok és tanárok szeme láttára.
Előhúztam a borítékban lévő levelet. Az állt rajta: felvettek a Virginia állambeli Hamptoni Egyetemre. A kezdeti döbbenet után kimondhatatlan boldogság öntött el. Apa nyakába ugrottam, és elszorult a torkom. Könnyel keveredett a bemelegítés izzadsága arcomon. Az ítélkező fehér pillantások már nem szúrtak.
Azt hittem, nem vagyok elég okos ahhoz, hogy felvegyenek az egyetemre. Persze az intelligencia ugyanúgy szubjektív, mint a szépség. Csakhogy én úgynevezett „objektív” mércék, például tesztpontszámok alapján ítéltem meg magam. Nem csoda, hogy végül mindössze két helyre jelentkeztem: a Hamptoni Egyetemre és oda, ahová végül mentem: a Floridai A&M (Mezőgazdasági és Gépészeti) Egyetemre. A kevesebb beadott jelentkezés kevesebb elutasítást jelent, gondoltam – márpedig abban biztos voltam, hogy mindkét megpályázott tradicionálisan fekete egyetem elutasít. Miért akarna egy egyetem olyan diákot fölvenni, aki nem érti Shakespeare-t? Meg sem fordult a fejemben, hogy talán nem is igazán próbáltam megérteni Shakespeare-t, azért buktam ki a nemzetközi érettségi szintű angol kurzusról a középiskola utolsó évében. Mondjuk az is igaz, hogy akkoriban mást sem nagyon olvastam.
Talán ha olvastam volna történelmet akkoriban, és megtudtam volna, milyen történelmi jelentősége van annak a városnak, ahová 1997-ben New York Cityből átköltöztünk a családommal. Ha hallottam volna azokról a konföderációs emlékművekről, amelyek úgy vettek körül Manassasban, mint Robert E. Lee tábornok halott serege. Ha megértettem volna, miért zarándokol el annyi turista a Manassasi Nemzeti Csatamező Parkba, hogy újra átélhesse a polgárháború Bull Run-i csatáiban aratott konföderációs győzelmek dicsőségét. Itt kapta a „Kőfal” nevet Thomas J. Jackson tábornok a Konföderáció rendíthetetlen védelméért. Észak-Virginia lakói egy bő évszázadon át épen megőrizték a kőfalat. Micsoda irónia már az, hogy a Martin Luther King Jr. Szónokversenyen szabad feketeként a Kőfal Jacksonról elnevezett középiskolát képviseltem?!
A Delta Szigma Théta női diáktársaság tüneményes rendezvényszervezői, a büszke előkelőségek és a versenyzők mind a szószék emelvényén foglaltak helyet – magába a szószékbe ennyien nem fértünk volna be. A közönség a hosszú emelvény ívét követő sorokban ült, helyet hagyva a szónokoknak, hogy beszédjük közben fel-alá járkálhassanak a kápolna oldalfalai között, vagy akár a hallgatóság soraiba is leereszkedhessenek az emelvény öt lépcsőfokán.
A felsősök már elmondták meglepően érett beszédeiket, és a mögöttünk álló gyerekkórus is befejezte lelkesítő műsorát. A közönség visszaült a helyére, és elcsendesedett. Következett a három középiskolás szónok.
Elsőként én – és ezzel elérkeztem annak az eseménysornak a csúcsára, amely addigra már megváltoztatta az életemet. Miután hónapokkal korábban megnyertem a középiskolám háziversenyét, majd a megyei versenyen a zsűri által megítélt fődíjat, dagadtam az önbizalomtól. Lehet, hogy a versenysorozatot az egyetemet magabiztosan váró diákként fejeztem be, de bizonyosan gyér önbizalmú középiskolásként kezdtem. Még most is foglalkoztat a kérdés: vajon a negatív énképem miatt alakult ki bennem negatív kép az enyéimről? Vagy az enyéimről alkotott negatív kép törte le az önbecsülésemet? Ahogy a tyúk-tojás dilemmában, itt sem a válasz a fontos, hanem az öngerjesztő ciklus. A rasszista elképzelések hatására a színes bőrű emberek kevesebbre tartják magukat, emiatt sebezhetőbbek lesznek a rasszista elképzelésekkel szemben. Ugyanakkor a rasszista elképzelések hatására a fehér emberek többre tartják magukat, ami még inkább a rasszista elképzelések irányába tolja őket.
Azt hittem, gyenge tanuló vagyok, és minduntalan azt hallottam – fekete és fehér emberektől éppúgy, mint a médiában –, hogy ennek oka a származásomban, a rasszomban gyökeredzik… ami még inkább elvette a kedvemet a tanulástól… ami még jobban megerősítette bennem azt a rasszista elképzelést, hogy a fekete emberek nem túl szorgalmasak… ami csak fokozta kétségbeesésemet és közönyömet… és ezt az öngerjesztő ciklust egyetlen ponton sem szakította meg saját konkrét körülményeimnek és hiányosságaimnak mélyebb elemzése, vagy a felettem ítéletet mondó társadalom elképzeléseinek kritikus vizsgálata. Ehelyett ez a ciklus annyira megszilárdította bennem a rasszista elképzeléseket, hogy hamarosan magam is készen álltam hirdetni őket.
Jóleső érzéssel gondolok vissza a Martin Luther King Szónokversenyre. De amikor eszembe jut az a rasszista beszéd, amit elmondtam, elönt a szégyen.
– Mit üzenne Dr. King az ezredfordulón? Képzeljünk magunk elé egy dühös hetvenegy éves Dr. Kinget… – vágtam bele King „Van egy álmom” beszédének remixébe.
MEGJEGYZÉS MARTIN ÉS MALCOLM KAPCSÁN Az amerikaiakat évtizedeken át félrevezették, így aztán Malcolm X-ben a dühös, erőszakos vezetőt, Martin Luther King Jr.-ban pedig a szerető, erőszakot elutasító vezetőt látták. Írásban is, szóban is sokszor elutasítottam ezt a szembeállítást. Mégis, a könyv első kiadásában magam is ráerősítettem erre téves szembeállításra, amikor töröltem egy hivatkozást Malcolm X-re. Martin dühvel tekintett a rasszizmusra, és együttérzően szólt az 1960-as évek városi lázadásainak erőszakjáról. Egyszer úgy fogalmazott: „A zavargás a meg nem hallottak nyelve.” Malcolm mindenekelőtt a rasszista terrorral szembeni önvédelmet hirdette; a rasszizmussal szembeni dühe a fekete emberek iránti szeretetének mélységes kútjából és a mindenkinek kijáró emberi jogokba vetett meggyőződéséből fakadt.
– Örömteli volt – kezdtem – a rabszolgaságból való felszabadulásunk. De most, százharmincöt év elteltével a négerek továbbra sem szabadok! – mennydörögtem. – Ifjúságunk elméje továbbra is fogságban van!
Nem azt mondtam, hogy ifjúságunk elméje a rasszista elképzelések fogságában van – ahogy ma fogalmaznék.
– Azt hiszik, rendben van, hogy tőlük félnek leginkább társadalmunkban! – folytattam, mintha az ő hibájuk volna, hogy annyira félnek tőlük.
– Azt hiszik, rendben van, ha nem gondolkodnak! – róttam fel, azt a klasszikus rasszista elképzelést húzva elő, hogy a fekete fiatalok kevésbé értékelik az oktatást, mint nem fekete társaik. Senki sem akadt fenn azon, hogy ezt a széles körben ismételgetett – és legfeljebb anekdotákkal példázott – elképzelést sosem támasztották alá bizonyítékokkal. Sebaj, a tömeg tapssal buzdított a folytatásra. Tovább dobálóztam a bizonyítatlan vagy egyenesen megcáfolt rasszista elképzelésekkel, hogy mi minden baj van a fekete fiatalokkal – ironikus módon éppen azon a napon, amelyen azt tártuk ország-világ elé, hogy mi minden van rendben a fekete fiatalokkal!
Energikus léptekkel róttam a szószék előtti pástot, ahogy belemelegedtem a beszédbe.
– Azt hiszik, rendben van, hogy felkapaszkodnak a terhesség uborkafájára! – Taps.
– Azt hiszik, rendben van, hogy álmaikat a sportra és a zenére korlátozzák! – Taps.
Tán elfelejtettem, hogy én korlátoztam álmaimat a sportra – nem pedig a „fekete ifjúság”? Ráadásul harmadik személyben, „ők”-ként hivatkoztam a fekete ifjúságra? Hát kinek képzeltem én magamat? Úgy látszik, az, hogy erre az előkelő színpadra léptem, kiemelt a közönséges – ennélfogva alacsonyabb rendű – fekete fiatalok világából, és a ritka, rendkívüli lények világába röpített.
Tapsvihar szaggatta szónoklatomban nem tudatosult bennem, hogy ha azt állítom, valami nincs rendben egy rasszalapú (avagy raciális) csoporttal, azzal azt állítom, hogy az a rasszalapú csoport bizonyos tekintetben alacsonyabb rendű. És nem tudatosult bennem, hogy ha azt állítom, egy rasszalapú csoport bizonyos tekintetben alacsonyabb rendű, azzal egy rasszista elképzelésnek adok hangot. Azt hittem, az enyéimnek teszek szolgálatot – valójában azonban rasszista elképzeléseket nyomtam az enyéim arcába az enyéimről. A fekete bírónak azonban láthatóan bejött, és vállamat veregetve kért újabb és újabb adagot. Kapott.
– Ifjúságunk elméje fogságban van, és felnőttjeink elméje is ott van mellette! – folytattam, és a földre mutattam. – Mert valamiképp azt gondolják: az a kulturális forradalom, amely álmom születésének napján kezdődött, mára beteljesedett!
– Hogy teljesedett volna be, amikor sokszor azért bukunk el, mert hiányzik belőlünk a belső tartás? – Taps.
– Hogy teljesedett volna be, amikor gyermekeink úgy lépnek ki otthonukból, hogy nem tudják, mit kezdjenek magukkal, csak azt, hogy mit ne? – Taps.
– Hogy teljesedett volna be, amikor mindez a mi közösségünkben történik? – kérdeztem, és halkabbra fogtam. – Azt mondom nektek, barátaim: lehet ugyan, hogy ez a kulturális forradalom sosem teljesedik be, de még mindig van egy álmom…
Még mindig van egy rémálmom – ennek a beszédnek az emléke, amikor összeszedem a bátorságomat, hogy újra felidézzem. Szinte hihetetlen, hogy 2000-ben, végzős középiskolásként ilyen rasszista elképzeléseket hirdettem. A rasszista társadalom kezembe nyomta a muníciót, hogy azzal lőjek a fekete emberekre, köztük magamra is – én pedig fogtam és tüzelni kezdtem. A rasszista elképzelések internalizálása az igazi feketék által feketék sérelmére elkövetett bűncselekmény.
A rasszizmus bevett definíciója tarthatatlan. Amikor a rasszizmust úgy definiáljuk, mint csupán meggyőződést, filozófiát vagy ideológiát, amelyet az egyén internalizálhat, az két dolgot is ellehetetlenít: (1) a rasszizmus strukturális, intézményes és rendszerszintű jellegének felismerését, valamint (2) a politikai döntéshozók, közpolitikák és gyakorlatok meghatározó szerepének kiemelését a rasszizmus működésében. A hatalom és a közpolitika alapvetőbbek a rasszizmus szempontjából, mint az elképzelések; utóbbiak a közpolitikák és a gyakorlatok igazolására szolgálnak. A rasszizmus szóról a struktúráknak kell beugrania, a rasszista szóról viszont egy egyénnek, egy elképzelésnek, egy konkrét közpolitikának – vagyis azon elemeknek, amelyekből a rasszizmus struktúrája felépül.
Balek voltam, tökfej, aki a fekete emberek folyamatos küzdelmét látva úgy döntött a 2000-es Martin Luther King-napon, hogy maguk a fekete emberek jelentik a problémát. Ez a rasszista elképzelések – vagy tágabban véve bármiféle elvakultság – általános funkciója: úgy manipulálni minket, hogy az embereket lássuk problémának, ne pedig azokat a közpolitikákat, amelyek behálózzák őket.
Az Egyesült Államok negyvenötödik elnöke által használt nyelvezet világosan mutatja, miként működik ez a fajta rasszista beszéd és gondolkodás. Jóval azelőtt, hogy 2017-ben elnökké avatták volna, Donald Trump előszeretettel hangoztatta: „A lustaság a feketék jellemző vonása.”[2] Amikor elindult az elnöki posztért, úgy tervezte újra naggyá tenni Amerikát, hogy a latinó bevándorlókat túlnyomórészt bűnözőknek és nemi erőszaktevőknek rágalmazta, és több milliárd dollárt követelt egy határfalra, amely majd útjukat állja. „A muszlimok USA-ba történő beutazásának teljes leállítását” ígérte. Miután elnök lett, rendszeresen „hülyének” nevezte fekete kritikusait. Azt állította, hogy a Haitiról érkező bevándorlók „mind AIDS-esek”, ugyanakkor „nagyon derék emberekként” méltatta a fehér szupremacistákat 2017 nyarán.
Amikor valaki nyilvánvaló ellenvetéssel élt, Trump az ismerős refrén különféle változataival hárított: „Nem, nem! Nem vagyok rasszista! Én vagyok a legkevésbé rasszista ember, akit maga valaha is meginterjúvolt”, „akivel valaha is találkozott”, „akivel valaha is összefutott”. Trump viselkedése talán kivételes, tagadása azonban normális. Amikor rasszista elképzelések hangzanak el, általában azok rasszista voltának tagadása következik. Amikor rasszista közpolitikákról esik szó, általában azok rasszista voltának tagadása következik.
A tagadás a rasszista megnyilvánulások szívverése, amely ideológiákon, rasszokon, nemzeteken átívelve lüktet. Bennünk is. Sokan, akik határozottan kiállunk Trump rasszista elképzeléseivel szemben, határozottan tagadjuk sajátjainkat. Gyakran reflexszerűen védekezni kezdünk, amikor valaki rasszistának nevezi egy tettünket, egy kijelentésünket. Vajon hányan értünk egyet a következő állítással? „A »rasszista« nem leíró szó, hanem pejoratív. Egyenértékű azzal, hogy »nem kedvellek.«” Ezek egy az egyben Richard Spencer fehér szupremacista szavai, aki Trumphoz hasonlóan „nem rasszistának” mondja magát. Vajon hányan vagyunk, akik megvetjük a Trumpokat és a fehér szupremacistákat, de sajátunknak érezzük „nem rasszista” önmeghatározásukat?
Mi a gond azzal, hogy „nem rasszista”? Ez a címke semleges állásfoglalást jelöl: „Nem vagyok rasszista, de nem is vagyok agresszíven a rasszizmus ellen.” Csakhogy ebben a kérdésben nem létezik semlegesség. A „rasszista” ellentéte nem a „nem rasszista”. Hanem az „antirasszista”. Hogy mi a különbség? Az ember vagy a rasszok közötti hierarchia elképzelését támogatja, ahogy a rasszisták, vagy a rasszok közötti egyenlőséget, ahogy az antirasszisták. Vagy abban hisz, hogy a rasszok közötti egyenlőtlenségek alapvető oka az embercsoportokban gyökeredzik, ahogy a rasszisták, vagy pedig abban, hogy a hatalomban és a közpolitikákban, ahogy az antirasszisták. Vagy megengedi a rasszalapú igazságtalanságok fenntartását, ahogy a rasszisták, vagy fellép velük szemben, ahogy az antirasszisták. A „nem rasszista” biztonságos középútja egyszerűen nem létezik. A „nem rasszista” semlegesség maszkja rasszista hozzáállást fed. Ez talán nyersen hangzik, de fontos, hogy kezdettől fogva alkalmazzuk az antirasszizmus egyik alapelvét, és visszaállítsuk a „rasszista” szó helyes használatát. A „rasszista” szó – szemben azzal, amit Richard Spencer állít – nem pejoratív. Nem a nyelv legcsúnyább szava, nem „szitokszó”* – hanem leíró. A rasszista megnyilvánulások, tettek visszacsinálásának egyetlen módja, ha következetesen azonosítjuk és leírjuk, majd felszámoljuk őket. E hasznos leíró szó szinte használhatatlan szitokszóvá változtatása természetesen épp az ellenkező célt szolgálja: hogy tétlenségbe dermesszen minket.
A „színvakság” hirdetése a „nem rasszista” önmeghatározással rokon: a színvak egyén azáltal, hogy látszólag nem veszi észre, amint embereket rasszizálnak (rasszalapon sorolnak be), nem ismeri fel a rasszizmust, így rasszista passzivitásba süllyed. A színvakság nyelve – ahogy a „nem rasszista” önmeghatározásé is – a rasszista hozzáállás palástolására szolgál. „Alkotmányunk színvak”[3] – jelentette ki John Harlan, az USA Legfelsőbb Bíróságának bírája 1896-ban, a Jim Crow névvel fémjelzett szegregációt törvényesítő Plessy kontra Ferguson ügyhöz fűzött különvéleményében. „A fehér rassz az ország uralkodó rasszának tekinti magát” – folytatta Harlan bíró. „Nincs kétségem afelől, hogy örökre az marad, ha hű marad nagyszerű örökségéhez.” Színvak alkotmánnyal a fehér szupremacista Amerikáért.
Szerencsére azonban a rasszista és az antirasszista nem mereven rögzített identitás. Lehetünk az egyik pillanatban rasszisták, majd a rákövetkezőben antirasszisták. Amit mondunk a rasszról, amit teszünk vele kapcsolatban egy adott helyzetben, az határozza meg, hogy mik – nem pedig kik – vagyunk.
Régebben a helyzetek zömében rasszista voltam. Ez változóban van. Már nem vallom magaménak a rasszisták „nem rasszista” önmeghatározását. Már nem a rasszsemlegesség álarcát öltve beszélek. Már nem engedek a rasszista elképzelések manipulációjának, hogy a rasszalapú csoportokat tartsam problémának. Már nem hiszem azt, hogy a színes bőrű emberek nem lehetnek rasszisták. Már nem őrködöm minden cselekedetem felett, hogy mit szól majd a képzeletbeli fehér vagy fekete bíró. Már nem törekszem arra, hogy meggyőzzem a fehér embereket egyenrangú emberségemről, vagy a fekete embereket arról, hogy jól képviselem a rasszomat. Már nem a latinó, ázsiai, amerikai őslakos és közel-keleti embereket marginalizáló fekete-fehér bináris szemléletben nézem a rassz és a rasszizmus kérdéseit. Már nem törődöm vele, hogy más fekete egyének cselekedetei milyen fényt vetnek rám, minthogy egyikünk sem a rasszunk képviselője, és senki sem felelős mások rasszista elképzeléseiért. Felismertem, hogy a rasszistából antirasszistába való átmenet megszakítás nélkül zajlik, és a biológiával, etnikai hovatartozással, testtel, kultúrával, viselkedéssel, bőrszínnel, térrel és osztállyal kapcsolatos rasszista elképzelések felismerését és elutasítását igényli. Emellett azt is jelenti, hogy készen állunk a harcra a rasszizmussal annak más elvakult megkülönböztetésekkel alkotott metszéspontjaiban is.
Ez a könyv végeredményben arról az alapvető harcról szól, amelyet mindannyian vívunk, hogy teljes mértékben emberek legyünk, és másokat is teljes mértékben embernek lássunk. Ezért mutatom be a saját utamat: hogyan nőttem fel a Reagan-korszak fekete középosztályának vívódó rassztudatával, hogyan fordultam jobbra rá a feketeellenes rasszista elképzelések tízsávos autópályájára – amelyen rejtélyes módon nincsenek sebességkorlátozások, sem megfigyelő kamerák –, hogyan tértem le a fehérellenes rasszista elképzelések sebességkorlátozásoktól és kameráktól hemzsegő kétsávos autóútjára, mielőtt rátaláltam és ráfordultam volna az antirasszista elképzelések kivilágítatlan földútjára.
Az antirasszista elképzelések földútján végigdöcögve az emberiség rábukkanhat a lehetséges jövő tisztására: egy antirasszista világra, annak minden tökéletlen szépségével együtt. Ez a világ valósággá válhat, ha figyelmünket a hatalomra fókuszáljuk az emberek helyett, a közpolitikák megváltoztatására az emberek egyes csoportjainak megváltoztatása helyett. Mindez lehetséges, ha leküzdjük cinizmusunkat, amely örökkévalónak láttatja a rasszizmust.
Tudjuk, hogyan legyünk rasszisták. Azt is tudjuk, miként tettessük, hogy nem rasszisták vagyunk. Lássuk hát, hogyan lehetünk antirasszisták!
[1] SAT = scholastic aptitude test; szabványosított „iskolai alkalmassági teszt”, amelyen legalább 400, legfeljebb 1600 pont érhető el. A könyv 8. fejezetében részletesebben is szó lesz róla. (A fordító.)
[2] John R. O’Donnell, Trumped! The Inside Story of the Real Donald Trump – His Cunning Rise and Spectacular Fall (New York: Simon & Schuster, 1991).
[3] Harlan bíró különvéleményének teljes szövegét lásd: „Separate but Equal”, in Great Decisions of the U.S. Supreme Court, szerk. Maureen Harrison és Steve Gilbert (New York: Barnes & Noble Books, 2003), 46–58. o. Harlan alkotmánnyal és a „fehér rasszal” kapcsolatos megjegyzései az 53. oldalon találhatók.
