A Kamunist Kranti két angol nyelvű brosúrája, A Ballad Against Work [Ballada a munka ellen] és a Reflections on Marx’s Critique of Political Economy a két fő elméleti állásfoglalás, amelyekről az áramlat nemzetközileg ismert. Mint már említettem, úgy gondolom, hogy minden jelentőségük ellenére nem tárják fel egyértelműen azt az egyediséget, amit a KK Faridabadban képvisel, és a terjedelmi korlátok nem engedik, hogy itt részletesen foglalkozzam velük. A következőkben leírtak inkább a már bemutatott anyagon való elmélkedésről és a KK tagjaival folytatott további beszélgetésekről szólnak.

Hogy a lehető legtömörebben fogalmazzam meg fő kritikámat: A Kamunist Kranti, mint áramlat, túlságosan a termelés helyszínén [termelési ponton] zajló munkásharcokra összpontosít. Faridabad-i tapasztalataik tanulságai, bármennyire is gazdagok, nem annyira általánosíthatóak, mint ahogy a KK gondolja. Csak ennyit, és nem eleget nyújtanak a forradalmároknak azokban az országokban, ahol a proletariátus nagy része soha nem jutott el az üzemekbe, vagy a közelmúltban leépítették onnan.

Ahogy a Kamunist Kranti teljesen (és főként jogosan) szakított az egy városra kiterjedő „unifokiális (egyközpontú) küzdelmekkel”, a Kamunist Kranti szakított az ÖNMAGÁÉRT-VALÓ-OSZTÁLY-al [class-for-itself] is, amely egy totalitás, nem pedig összesség; és amely ezért nem lehet az affinitás-csoportok egyszerű-lineáris összeadódása a gyárak egyszerű összeadódásában, hanem valami minőségileg mássá válik [kell válnia] a közvetlen proletár kettős hatalmi politikai formában, amely előrevetíti a tényleges munkásosztály hatalmát a társadalom egésze felett, mint például az 1905-ös (Oroszország), 1917-1921-es (Oroszország-Németország) vagy 1936-os (Spanyolország) szovjetek. (A Kamunist Kranti persze joggal mutathatna rá, hogy az utóbbi példák mindegyike szintén vereséggel végződött, de ez ostoba összemosás lenne. Minden küzdelem, amely a kapitalizmus végleges megdöntése nélküli, előbb-utóbb valamilyen módon vereség lesz).

A KK az indiai hivatalos baloldal elképesztő tehetetlensége ellen fejlődött (amelyről a fenti összefoglalás feltehetően adott egy kis ízelítőt), amelyet reménytelenül ural az Indiai Kommunista Pártnak (CPI) a Kongresszus Párt pártállamához való alkalmazkodásának az öröksége, és ami igaz annak radikalizáltabb változataira is, amelyek az 1960-as évek maoista lázadásával kezdtek el szakítani az CPI-vel. Mindez viszont a baloldalt nemzetközileg és különösen a harmadik világ országaiban jellemző államközpontúság nagyobb összefüggésébe illeszkedik. A Kamunist Kranti-nak egy olyan környezettel kellett polemizálnia, amelyet mélyen befolyásolt az állampárti nacionalizmus, amely így igazolta az „antiimperialista” szövetséget a „haladó burzsoáziával”, szemben a „komprádor elemekkel”, a „feudális maradványokkal” valamint a „monopoltőkével”. A Kamunist Kranti ebben az összefüggésben határozott internacionalista irányba fejlődött, ügyelve arra, hogy az „indiai munkások” kifejezést a „bérmunkások Indiában” kifejezéssel helyettesítse. Mindezek a fejlemények Indiában és másutt is üdítőleg hatnak.

A Kamunist Kranti úgy gondolja, hogy a bérmunkások körülményei ma már mindenhol nagyjából azonosak, és radikálisan megkérdőjelezi a „fejlett” és „fejletlen” világ közötti különbséget.

Nem kell vakon elfogadni a fejlődés produktivista-technokratikus elképzeléseit ahhoz, hogy elgondolkodjunk ezen. KK rámutat a leépítésre, az elektronikus felügyelet növekedésére a munkahelyeken és általában a társadalomban, a munkahét meghosszabbítására, a gyorsításra, a vásárlóerő elvesztésére és a bérmunkások elleni támadás minden elemére, amelyet Nyugaton a hatvanas évek óta folytatnak, és megmutatja ezek többé-kevésbé pontos megfelelőjét Indiában. Még Bombayt is komolyan deindusztrializálták a kiszervezés és a decentralizált otthoni termelés által, ami hozzájárult az évszázados (vagy annál is több) textiliparának bezárásához. Hongkongot Sencsen dezindusztrializálta, ahol a bérek a hongkongi bérek 10%-át teszik ki, és Sencsen munkahelyeket ad el Kína távolabbi városainak, ahol a bérek a sencseni bérek 10%-át teszik ki. KK Ballada a munka ellen című műve Indiából és az egész világból vett példákkal dokumentálja a munka intenzívebbé válását a vezeték nélküli telefonok, a csipogók, a számítógépes hálózatok, a „karoshi” (japánul „halál a túlmunkától”), a „minőség-ellenőrzés”, a „mezőgazdasági forradalmak”, az otthoni online munka, a repülőgépes ingázás, az autópályás ingázás, a tömegközlekedéssel ingázás és a gyártás otthoni akkordmunkává történő kiszervezése révén, szerte a világon.

Ebben kétségtelenül sok igazság van. De ugyanakkor kissé lélegzetelállító azt hallani egy olyan városban, mint Faridabad, ahol egy ipari szakmunkás havi 50-200 dollárnak megfelelő rúpiát keres, egy olyan országban, ahol a világ népességének 16%-a a világ össztermékének 1,5%-át állítja elő, hogy a körülmények lényegében ugyanazok, mint a nyugati országokban, ahol egy ipari szakmunkás 15 dollárt keres óránként, és a világ népességének 16%-a a világtermék több mint felét állítja elő. Tudom, hogy e számok mindegyike (a népesség kivételével) a legélesebb kritikai vizsgálat tárgya, de én mégis azt tapasztalom, hogy a „harmadik világból” tömeges munkaerő-elvándorlás indul Nyugatra, és nem fordítva. Bizonyára igaz, hogy a bérmunkások egy nemzetközi osztályt alkotnak, és hogy egy országban sincs forradalom, de ez már nagyon-nagyon régóta így van. Az is igaz, hogy az 1973 utáni világválság körülményei miatt elmosódtak a „fejlett” és „fejletlen” országok közötti különbségek, különösen az egy globális munkaerőpiac felgyorsuló kialakulásával (pl. a Lufthansa könyvelői Bangalore-ban).

A fontos viszont nem az, hogy a „fejlett” és „fejletlen” országokról vitatkozzunk. Ami a Kamunist Krantiban a legszembetűnőbb, ahogy a fentebb elbeszélt faridabadi harcok történetének áttekintése is mutatja, az az, hogy az elmúlt 20 évben olyan típusú harcokkal foglalkoztak, amelyekkel a nyugati forradalmárok korábban Detroitban, Manchesterben, Elzászban, a Ruhr-vidéken és Torinóban, vagyis olyan harcokkal, amelyek elsősorban a termelés helyszínére, azaz a gyárra összpontosítanak. Az európai és amerikai kapitalisták 25 éven át bírálták az „egyközpontú harcokat” és a nagy összecsapásokat, mivel az 1965-1973 közötti időszakban, szerte Nyugaton, ellentétben azzal, amit a KK gondolhat, a kapitalisták VESZTESEK voltak, és ezek az „egyközpontú harcok” (mint például 1968 májusa Franciaországban vagy az 1969-es olasz „forró ősz”) intenzív kölcsönhatásban álltak a „kis lépések” harcaival az üzemi szinteken, amelyeknél a kapitalisták szintén vesztesek voltak. Utóbbiak stratégiája 1973 óta az volt, hogy ahol csak lehet, szétzúzzák a nagy termelési egységeket, amelyek nagy létszámú proletárkoncentrációt hoztak létre (mint amilyet ma Faridabadban találunk), és ezeket decentralizált, „rugalmas”, „háztáji-otthoni” termeléssel helyettesítsék; ez a stratégia nagyrészt a régi „munkásfellegvárak”, mint a Renault-Billancourt és a torinói FIAT megszűnésével valósult meg, amelyek olyan sok fejfájást okoztak nekik, mivel elvesztették a munkaerő és az üzemek feletti ellenőrzést.

Európában és Amerikában 25 éve a kapitalista (eddig nagyrészt sikeres) stratégia a régi munkásosztály feldarabolása, és most jön a Kamunist Kranti, és azt mondja, hogy a probléma az „egyközpontú harcok”! Ők inkább a másik oldalról, a munkások stratégiájaként, de ugyanennek a széttagoltságnak az elméletalkotói, és fogalmuk sincs, hogyan küzdjenek meg ezzel, mivel ez még nem sújtotta őket úgy, mint a nyugati munkásokat. Bármennyire is éleslátóak azzal kapcsolatban, hogy Faridabadban a munkások hogyan harcoltak a politikai, menedzseri és szakszervezeti ellenfelek csapdái ellen, nincs fogalmuk arról, hogy ezek a problémák hogyan jelentkeznek Európában és Amerikában, ahol egyre több (volt) bérmunkást dobtak a szemétdombra, és még többen születnek már a szemétdombon (ahogyan Indiában is).

Valahol bizarrnak tűnhet egy indiai munkásáramlatot kritizálni azért, amit az Európáról és Amerikáról mond. De mivel a KK azt állítja, hogy perspektívái határok nélküliek, és hogy a bérmunkások problémái mindenhol ugyanazok, akkor, ha a KK valahol téved, mindenhol téved. Tévedésük ismételten az általuk ismert bizonyos helyi tendenciák egyszerű összeadásának, lineáris-mennyiségi továbbvitelének hibájából ered. (De, hogy Hegelt parafrazáljam, az ismerős nem mindig az ismert). Ahhoz, hogy Faridabad ebben az értelemben „ismert” legyen, a Kamunist Kranti-nak el kellene helyeznie Faridabadot a „versenyfutás a lejtőn” globális kontextusában. A Detroit belvárosában dolgozó volt autóipari munkások annyit pisilhetnek a műhelyben, amennyit csak akarnak, mert a GM és a Ford már régen elszállította a futószalagot Pueblába és Chihuahuába; az acélmunkások, akik korábban az indianai Garyben süteményeket sütöttek a munkahelyükön, ma szétszóródva szállítják a pizzákat Chicago külvárosaiban; a konténerekkel teli San Francisco-i vízpart volt hajórakodói ma már a telefonkönyvben is alig találják meg egymást. Nem is beszélve ezeknek az autó-, acél- és part menti munkásoknak a gyermekeiről, akik a munkaerő-kölcsönző ügynökségek, a jövőtlen gyorséttermi-robot és az alkalmi munkák poklában nőttek fel. És nem beszélve azokról a fekete, volt autóipari munkásokról, akik részt vettek az 1972-es Lordstown-i, ohiói vadsztrájkokban, és akik most rabszolgamunkát végeznek az ohiói állami börtönben: Youngstownban (Ohio) gyakorlatilag a teljes acélgyártás leállt az 1970-es és 1980-as években, és a város legnagyobb munkaadója ma egy szigorúan őrzött börtön.

Bár nehéz írásaikban (különösen az angol nyelvűekben) fellelni, a KK-nak meglehetősen bizarr felfogása van arról, hogy mit jelentett mindez a nyugati munkások számára az elmúlt 25 évben. Amikor a velük folytatott vitában rámutattam az 1965-1973-as munkásfelkelés gyors eltűnésére (amely néhány évvel meghosszabbodott olyan országokban, mint Spanyolország, Portugália és Olaszország), és azt mondtam, hogy ez (különösen az USA-ban) egy nagyon sikeres kapitalista ellentámadást és hatékony választ jelentett a korábbi felkelésekre, KK ragaszkodott ahhoz, hogy csak a jól ismert „egyközpontú harcokra” összpontosítok, és hogy a munkások 1973 óta áttértek a „kis lépések” stratégiájára, amelynek mindennapjait a média agyonhallgatja. Ennek bizonyítékaként mutatnak rá arra, hogy a munkahelyeken jelentősen megnövekedett az elektronikus megfigyelés, ami azt bizonyítja, hogy a menedzsment még mindig nem szerezte vissza az ellenőrzést az üzemekben. Bár ez esetenként igaz is lehet, az 1973-75-ös visszaesés után sok munkás örült, hogy van munkája, és kész. KK úgy látja, hogy a menedzsment ma szó szerint reszket a munkások autonómiájának mélységétől (erre a pánikra nem találok bizonyítékot az ujjongó amerikai pénzügyi és üzleti sajtóban, ahol az elmúlt két évtizedben inkább az volt a vélemény, hogy a munkásságot végleg kiütötték, miközben a profitok szárnyalnak.) Bármennyi igazság is van ama reszketésről szóló elképzelésekben (és kétlem, hogy sok lenne; az elektronikus felügyelet elsősorban a munkások visszaszorításának egyik eszköze), mindezek a „kis lépések” nem akadályozták meg, hogy 1973 óta a munkások életszínvonala 20%-kal, az amerikai (fekete és spanyolajkú) kisebbségeké pedig 40%-kal csökkenjen. De mivel a KK elutasítja azt a gondolatot, hogy az 1945-1973 közötti nyugati fellendülés alatt a munkások életszínvonala emelkedett volna (rámutatva a hosszabb munkaidőre, a több utazásra, a munkába állásra kötelezett nők számának növekedésére), elutasítják azt a gondolatot is, hogy 1965-1973 után a harcok visszaszorulása történt volna, vagy hogy az életszínvonal emelkedésének és a kedvezőbb munkaerőpiacnak bármi köze lett volna az 1965-1973 előtti relatív hanyatláshoz.[70]

Ismétlem, nem kívánok elmerülni az életszínvonal produktivista-technokratikus felfogásában. De nem tudok nem egyetérteni a Communist Workers Organization (CWO) internetes válaszával a KK-nak, ugyanebben a kérdéskörben: „Az 1960-as években megmondhattuk a főnöknek, hogy fenébe a munkájával, és a következő héten már mehettünk is egy másikba. Vagy… dolgozhattunk hat hónapig, aztán hat hónapig állami segélyből élhettünk”. Erről meséljenek ma egy alkalmi munkásnak a UPS-nél.

Valójában a Kamunist Kranti termelési pont/hely problémája már benne van a kedvenc (és valójában szindikalista) metaforájukban: a „méhrajok védelmezik a mézüket”. A munkásosztály „méze” nem egyetlen egy gyárban vagy az összes gyár additív összegében van; ez valójában a kapitalista termelés ricardiánus, produktivista, [A Tőke] I. + II. kötetbeli „egyszerű reprodukció” szemlélete. A munkásosztály „méze” a teljes társadalmi munkabérben van: a munkaerőnek a III. kötet (és IV. kötet: Értéktöbblet-elméletek) által kifejtett, bővített újratermelésében, amely magában foglalja az oktatást, az orvosi ellátást és a társadalmi infrastruktúrát (pl. higiénia, közlekedés, lakhatás), bármennyire is másképp nézne ki mindez egy árucserétől megszabadult társadalomban. (Jelzésértékű, hogy a velem a politikai gazdaságtan kritikájáról folytatott vitáikban a KK a végletekig szkeptikus volt az oktatás és az orvosi ellátás teljes társadalmi bérbe való bevonásával kapcsolatban; számukra az oktatás és az orvostudomány csak azért létezik, hogy lehetővé tegye a munkásosztály számára a munkát, mintha egy kommunista társadalomban nem létezne egy teljesen másfajta oktatás és orvostudomány.) A Kamunist Kranti szinte kizárólagos gyárközpontúsága, annak minden gazdagsága ellenére, és az „egyközpontú küzdelmek” „kis lépésekben” való mellőzése egy olyan tudat és gyakorlat radikalizálódása, amiket a par excellence kapitalista fikció, az egyéni vállalkozás által írhatóak le.

Amikor a munkások megpróbálják megbénítani a termelést egy, vagy akár az összes gyárban, akár „egyközpontú harcok”, akár „kis lépések” révén, bármilyen radikálisak is legyenek, akkor is csak „negligálják” a termelés uralkodó, elidegenedett szervezetét; és szakítanak ezzel a (nagyon is szükséges) napról-napra „negligálással” azáltal, hogy osztályként a társadalom egészének reprodukciójának alternatív alapjaként tételezik magukat, nem csupán egy vagy az összes gyárban, hanem az élet minden területén, ahogyan a tőke jelenleg az élet egészét uralja. A Kamunist Kranti kizárólagos összpontosítása a „negáció” radikalizált formáira (a kapitalista termelés megzavarására), bármennyire is érdekes és fontos, nem elégséges.

Engem a Kamunista Krantinál semmivel sem érdekel jobban a névháború vagy a Marx Tőkéjéből való idézgetés. A lényeg a következő.

A világtőke 25 éve ostorozza a munkásokat, különösen a nyugati munkásokat, a termelés globális „racionalizálásával”, amely a csúcstechnológiai innovációval, a munkahelyek felszámolásával és a termelésnek a harmadik világba való kiszervezésével jár, ami szintén munkahelyeket szüntet meg, és amelynek célja a teljes bérköltség csökkentése.

A hongkongi textilipar Manchester helyett, Sencsen Hong Kong helyett, és Vuhan Sencsen helyett. A japán tőke Koreába szervezte ki a termelését, majd amikor Korea túl drágává vált, Indonéziába, és mindannyian Kínától való félelemben élnek. Nyugaton a folyamat az Egyesült Államokban van a legelőrehaladottabb szinten, ahol a reáljövedelmek 20%-kal csökkentek, a munkahét 20%-kal nőtt, a lakhatás a háztartások jövedelmének 40-50%-át teszi ki, a lakosság közel 1%-a börtönben vagy feltételesen szabadlábon van, és a munkaerő egyharmadát részmunkaidősök és ideiglenes alkalmazottak teszik ki. A börtönépítés a vezető növekedési iparág, és a börtönökben gyárakat építenek, hogy az újonnan leépített és kriminalizált munkaerőt 30 cent/órás teljes munkaidős, félig képzett és szakképzett munkakörökbe, többek között számítógépes programozói munkakörökbe dolgoztassák.

Az „amerikai modell” most szakad rá a nyugat-európai „jóléti államok” maradványaira. Az 1973 óta tartó, hosszú eltűnése annak, amit a Kamunista Kranti „egyközpontú küzdelmeknek” nevez, a fentebb említett globális szerkezetátalakításnak az eredménye. Ez a folyamat újra és újra leverte a munkások ellenállását, legyen az bármilyen harcos is, egyetlen gyárban, iparágban vagy városban (legutóbb ismét az Illinois állambeli Decatur „háborús övezetében”). A tőke megérti, hogy a játékot a tőke totális szintjén játsszák; nem alakult ki hatékony munkásstratégia ennek ellensúlyozására, és egyetlen olyan stratégia sem válhat azzá, ami kizárólag a termelési helyre/pontra összpontosít. A „kis lépések” taktikája, bármennyire is hatékony egy olyan helyen, amely még mindig inkább hasonlít a régi nyugati „munkásfellegvárakra”, mint a rendkívül mobilis tőke új gyilkos mezőire, nem ad választ. Nekem sincs helyes válaszom, de azt hiszem, hogy a helyes kérdéseket feltettem, és a Kamunist Kranti nem tud rájuk válaszolni.

A teljes könyv letölthető a részeghajó.hu oldalról további kommunista és anarchista könyvekkel egyetemben: link itt. Fizikai formában pedig a Vén Vakond Könyvtárban szerezhető be.