A Péntek Esti Kísértetjárás egy vitaest sorozat, amit nem-bolsevik kommunisták és osztályharcos anarchisták szerveznek immár több éve. A beszélgetések témái igen változatosak, a kommunista és anarchista-kommunista elmélettől, az aktuális bel-, és világpolitikai események elemzéséig és értelmezéséig osztályharcos szempontok alapján. Az eseményekről, amelyek minden hónap harmadik péntekén kerülnek megtartásra, ezen a facebook oldalon megtalálható minden információ. A rendezvény célja, hogy teret biztosítson az álláspontok ütköztetésére, tisztázására, így kapcsolódási pontként szolgálhasson az osztályharcos alapon gondolkodók számára, előmozdítva mindezzel a mozgalmi szerveződést. A szöveg forrása: részeghajó.hu.
- Az „identitáspolitika” fogalmát az amerikai Combahee River Collective, egy fekete nőkből (részben leszbikusokból) álló amerikai baloldali feminista csoport vezette be 1977-ben közzétett kiáltványában. A csoport politikai öndefiníciójáról a kiáltvány egyebek mellett a következőket mondja: „Politikánk legáltalánosabb kinyilvánítása a jelen korszakban az, hogy aktívan elköteleződtünk a faji, szexuális, heteroszexuális és osztályelnyomás elleni harc mellett, és különös feladatunknak tekintjük az integrált elemzés és gyakorlat kimunkálását, amely azon a tényen alapszik, hogy az elnyomás fő rendszerei egymással összefonódnak. Ezen elnyomások szintézise alkotja a mi életkörülményeinket. (…) Felismerjük, hogy minden elnyomott nép felszabadítása megköveteli a kapitalizmus és az imperializmus, valamint a patriarchátus politikai-gazdasági rendszereinek lerombolását. Szocialisták vagyunk, minthogy úgy véljük, hogy a munkát a munkát végzők és a termékeket létrehozók kollektív javára kell megszervezni, nem pedig a főnökök nyeresége érdekében. Az anyagi javakat egyenlően kell elosztani azok között, akik ezeket a javakat létrehozzák. Arról azonban nem vagyunk meggyőződve, hogy felszabadulásunkat szavatolhatná egy olyan szocialista forradalom, amely ugyanakkor nem feminista és antirasszista forradalom is.”
- Tegyük egyelőre félre azt a kérdést, hogyan ítéljük meg a Combahee River Collective szocializmus-képét, és koncentráljunk arra kérdésre, amely a vitaest témája szempontjából központi jelentőségű: az „elnyomott kisebbségek” mozgalmai és a munkásmozgalom közötti viszony problémájára. Az „identitáspolitikát” gyakran tálalják úgy, mint a túlságosan „szűk”, csupán a tőke-munka antagonizmusát szem előtt tartó – marxi és nem marxi – társadalomkritikák horizontjának kiszélesítését abból a célból, hogy utóbbi magába foglalja mindazoknak az „elnyomó struktúráknak” a bírálatát, amelyek a polgári társadalomban jelen vannak: férfidominancia a családban, a fehérek dominanciája a színesbőrűek felett, a nem-heteroszexuális viszonyok hátrányos megkülönböztetése a jogrendben stb. A tradicionális munkásmozgalomról pedig gyakran állítják, hogy alapvetően férficentrikus volt, a társadalom elnyomott kisebbségeinek kérdéskörét pedig jobb esetben közönnyel szemlélte, rosszabb esetben pedig osztozott a többség előítéleteiben.
- A hagyományos munkásmozgalom „korlátoltsága” bizonyára számos példával alátámasztható. Ez azonban nem perdöntő, ugyanis az ellenkezője mellett éppúgy lehet bizonyítékokat felhozni. Maradva az USA-nál: Tény, hogy a XX. század eleji amerikai reformista szakszervezeti mozgalom (American Federation of Labor) elzárkózott a színesbőrűek és a nők szervezésétől (ha szavakban nem is, ténylegesen akadályozta ezeket). Az ázsiai bevándorlókkal szemben kifejezetten rasszista álláspontot képviselt. Ám ugyanebben az időszakban a radikális Industrial Workers of the World (IWW) rendkívül aktív volt a bevándorló, színesbőrű és nőnemű munkások osztályharcának szervezése terén. Vezető militánsai között számos nőt találunk: Elizabeth Gurley Flinnt, „Mother Jones”-ot, az oroszországi zsidó bevándorló Matilda Robbinst, a színesbőrű Lucy Parsonst és másokat. A korszak radikális amerikai munkásmozgalmának kiemelkedő nőalakjai közé tartozott a szintén oroszországi zsidó származású Emma Goldman és a leszbikus Marie Equi is. Ezek a militánsok nem pusztán nem diszkrimináltak (pozitívan vagy negatívan) a munkások között azok neme, származása vagy bőrszíne szerint, de felismerték azokat a specifikus problémákat is, amelyekkel a munkások egyik vagy másik csoportja szembesült.
- Az „elnyomott kisebbségek” problémáját nem kellett a XX. század végén felfedezni, mert ezt a problémát az állítólag „szűklátókörű” hagyományos munkásmozgalom radikális szárnya már régen felismerte. Ami megváltozott, az a probléma elhelyezése a társadalomkritika egészében, és ezzel szoros összefüggésben: megoldásának módja és eszközei. Az IWW és a hasonló osztályharcos szervezetek számára az átfogó, lényegi probléma maga a tőkés termelési mód volt. Számukra a társadalmi forradalom célja nem „a javak egyenlő elosztása” volt, hanem a termelőeszközök magántulajdonának megszüntetése, amelynek révén a kizsákmányolás leküzdhető. Ezáltal történik meg a társadalmi hierarchiák és alá-fölérendeltségi viszonyok felszámolása. A termelőeszközök társadalmasítását, a társadalom nevében és számára való kisajátítását azok a tömegek hajthatják végre, amelyek ebben érdekeltek – ezért a fehérbőrű munkás éppúgy rászorul a feketebőrűre, ahogy a feketebőrű a fehérbőrűre, a férfi a nőre éppúgy, mint a nő a férfira stb. A radikális munkásmozgalom számára a forradalomhoz a munkások egyesülésén át vezet az út (lásd a Kommunista Kiáltvány híres zárómondatát), nem azért, mert a kisebbségekkel szembeni tolerancia olyan szép és felvilágosult gondolat, hanem azért, mert a munkások kollektív fellépése nélkül a tőke uralmát nem lehet megdönteni.
- A Combahee River Collective nem a tőke kreálmánya volt. Nem, ezt a csoportot – és számos más hasonló szervezetet – a saját emancipációjukért küzdeni akaró munkások/munkásnők (illetve általában: proletarizált, életfeltételeik fölötti ellenőrzéstől megfosztott emberek) hozták létre, akik az „identitáspolitikát” látták járható útnak ahhoz, hogy társadalmi-politikai hatóerőhöz jussanak. Semmi okunk rá, hogy emancipatorikus szándékaikban kételkedjünk. De ettől még nem kell elfogadnunk sem az általuk képviselt társadalomkritikát, sem az arra épülő politikai stratégiát. Kritikájukban a tőkeviszony bírálata immár nem az átfogó mozzanat, hanem pusztán egy a sorban a rasszimus, szexizmus, patriarchátus mellett. Stratégiájukban ennek megfelelően egymás mellett, egyazon szinten szerepel az antikapitalizmus, az antirasszizmus és a feminizmus. Honnan ered ez az ideológiai eltolódás? Nem gondoljuk, hogy ennek személyes okai lennének. Az ideológia megváltozását azok az anyagi változások idézték elő, amelyek magában a társadalomban mentek végbe.
- A XX. század második felében a szovjet-amerikai hidegháború, a „fogyasztói társadalom” és a „jóléti állam” a forradalmi munkásmozgalom szinte teljes felszámolásához vezetett mind a keleti, mind a nyugati blokkban. A reformista munkásmozgalom részleges sikerei (a munkások anyagi életfeltételeinek javulása és létbiztonságának növekedése), illetve a szovjet és kelet-európai „létező szocializmus” kevéssé vonzó valósága együttesen súlyosabb csapást mérték a munkásmozgalom radikális szárnyára, mint a megelőző korszak nyílt repressziói. A radikális tömegszervezetek helyén csupán aprócska csoportok törmeléke maradt. A politikai eljelentéktelenedés pedig a világnézet terén sem maradhatott hatás nélkül: az átfogó perspektíva eltűnt, a kritika éppúgy fragmentálódott, mint annak hordozói.
- A XX. század utolsó évtizedeiben elkezdődött változások – a keleti blokk összeomlása, a nyugati dezindusztrializáció, a szociális állam leépítése, a bérmunka „prekarizálódása” – fokozatosan felszámolják a tőke és a reformista munkásmozgalom közötti osztálykompromisszum alapjait. Különös módon azonban ez mindmáig nem a forradalmi munkásmozgalom újjászületéséhez vezetett, hanem sokkal inkább ahhoz, hogy még a reformista szervezetek is széthullanak és erejüket vesztik. Ebben egyebek mellett az is szerepet játszik, hogy a tőke eredményesen hasznosítja azokat az ideológiai formákat, amelyekben a munkásosztály fragmentáltsága, atomizációja kifejeződést nyert. Ezek a formák jól kooptálhatók a tőke új eszmei arzenáljába, mert éppen azokat a széthúzó tendenciákat szentesítik, amelyre a tőkének a dominanciához szüksége van. Az egyik ilyen forma az identitáspolitika.
- A sikeres felhasználás érdekében persze az ideológiákat alá kell vetni bizonyos korrekcióknak. Ki kell lúgozni a bennük még meglévő felforgató, rendszerellenes mozzanatokat. Látszólag paradox módon retorikailag nem feltétlenül száműzik a kezelésbe vett ideológiákból az „antikapitalizmust”. Enélkül ugyanis az ideológia nem tölthetné be a neki szánt funkciót: hogy hatástalanítsa a rendszerre potenciálisan veszélyes csoportokat, hogy ellehetetlenítse egy radikális és tömeges munkásmozgalom kialakulását. A tőkés „agytrösztök” által alaposan megdolgozott identitáspolitika új kiadása ezért akár minden korábbi kritikánál radikálisabbnak kíván mutatkozni: állandóan hangsúlyozza, hogy szemben áll mindenfajta „elnyomással”, mindenfajta „hierarchiával”, mindenfajta „privilégiummal”. (Az „elnyomásellenesség” különös módon remekül megfér a nyelvi cenzúrával és az előírt „politikai korretségtől” eltérők stigmatizálásával.) Minthogy szinte mindenki „privilegizált” valamilyen téren, más téren pedig „elnyomott”, ezért a tőkés rendszer elleni kollektív fellépés helyébe a munkásosztályt alkotó egyének, csoportok, rétegek közötti feszültségek kiéleződése lép. A „fehérbőrű” munkás előnyben van a „színesbőrűvel” szemben, a férfi a nővel szemben, a tanult a képzetlennel szemben stb. Innen nézve a főnök és az alkalmazott ellentéte is csupán egynek tűnik ebben a sorban.
- A munkások napról napra szembesülnek azzal, hogy a tőkéssel szembeni antagonizmusuk valahogy mégiscsak más természetű, mint a munkások különféle csoportjai közötti feszültségek, és hogy a puszta önvédelemhez is kollektív fellépésre, valamiféle egységre van szükség. Az identitáspolitika válasza erre az úgynevezett „szivárványkoalíció”, a látszategység, azaz a közös fellépésnek egy olyan formája, amelyben a résztvevők közötti eszmei elkülönülés és lappangó szembenállás fennmarad, és amely éppen ezért remekül irányítható és kontrollálható felülről, a vezérkar politikai céljainak megfelelően.
- Minthogy az identitáspolitika nem ad valódi választ a munkásokat mint munkásokat foglalkoztató egzisztenciális problémákra, ugyanakkor pszichológiai nyomás alá helyezi őket mint ilyen vagy olyan módon „privilegizáltakat” (például mert „férfi”, „fehér” vagy „heteroszexuális”), ezért a munkások egy része a kifejezetten reakciós ideológiák felé fordul. Az „identitáspolitika” híveinek felfogásában ez annyit tesz: lám csak lám, a hímsoviniszta, rasszista, homofób fehér munkások a maguk neme, rassza, szexuális orientációja által biztosított előnyöket választják a szolidaritás helyett. A reakciós ideológiák munkások közötti térnyerésében azonban sokkal inkább az fejeződik ki – negatív formában –, hogy ezek a munkások ösztönösen felismerték, illetve megtapasztalták: az állítólag őket képviselő, „progresszív” mozgalmak és ezek vezérkara ténylegesen a tőke oldalán és velük szemben áll. A tőke „progresszív” szárnyának lelepleződéséből azonban a tőke reakciós szárnya húz hasznot.
- A munkásosztály tömegeinek beállása a tőke szélsőjobboldala mögé: ebben mindennél jobban kifejeződik az állítólag „progresszív” kortárs ideológiák, köztük az identitáspolitika teljes alkalmatlansága arra, hogy a kapitalizmus elleni harc eszmei kifejeződései és orientálói legyenek. Itt a gyakorlatban mutatkozik meg, mire is jók ezek az ideológiák: a bérmunkások atomizált állapotának fenntartására és elmélyítésére, a radikális mozgalmak megbénítására és leszerelésére. Aki a forradalmi mozgalom újjáépítésén akar munkálkodni, annak eszmei téren első feladatai közé tartozik, hogy lerázza magáról az identitáspolitika és a hasonló pszeudo-radikális, polgári-liberális ideológiák koloncát.
