Előadásunk, elsősorban Asad Haider  és Salar Mohandesi, Jamie Woodcock, Joe Thorne^[1] eszmetörténeti írásain alapszik. Nem végeztünk forráskutatást, adatellenőrzést. Célunk nem a történészi tudományos pontosság, hanem egy aktivista gyakorlati módszertan kezdeti feltárása, megismerése, és a róla való beszélgetés és vita. Természetesen, idővel jó lenne, ha mindezek tudományos történeti, eszmetörténeti feldolgozása is megtörténne magyarul, de most nem ez a feladat.

Az sem célunk, hogy kimerítő bemutatással, elemzéssel szolgáljunk. A valószínűleg így is igen hosszú vitaindítónk csak azt a célt szolgálja, hogy korabeli tapasztalatok által inspirálva, mi magunk ötleteljünk.

Semmi újat nem mondunk azzal, hogy a radikális munkásmozgalom, az anarchizmus és a kommunizmus hagyományos formái, módszerei sok szempontból elbuktak.

A történelmi tapasztalatok eme feldolgozását az elmúlt évek vitaestjein, publikációiban és egyéb médiumokban, a teljesség igénye nélkül, de mégis elég kiterjedten gyakoroltuk és minden bizonnyal gyakorolni is fogjuk. Ugyanakkor nem vagyunk, ún. „modernisták”, akik azt gondolják, hogy az alapvető történelmi, gyakorlati materialista módszertanban található/találtuk meg a bukás forrását. Inkább úgy véljük, hogy alapvetően, az objektív , valóságos folyamatokon túl, a történelmi materializmus meg nem értése, félremagyarázása, helytelen alkalmazása is hozzájárult a bukáshoz.

Nem állítjuk, hogy megtaláltuk a Bölcsek Kövét, és mi most megmondjuk a tutit, de megpróbálunk felvázolni egy problematikát és egy lehetséges módszertant (ami valójában nem is egy, és most csak belekóstolnánk), amit ha nem is fogadunk el maradéktalanul, és alkalmazunk mindenáron, de arra mindenképp érdemesnek találunk, hogy beszélgessünk, gondolkodjunk, vitatkozzunk róla, és talán a végén még valamiféle gyakorlatibb tevékenységre is rávesz minket.

Az elmúlt évben halottunk olyan előadást, amely alapvetően ideákból, gondolatokból, jó-rossz erkölcsi kategóriákból kiindulva figyeli az ember történelmi tetteit. Létezik olyan megközelítés is, ami a marxista, egyoldalúan determinista kőbevésettség egyoldalúságát mutatja.

Abból az alaphelyzetből indulunk ki, hogy a Marx által észrevett, és elsőként leírt módszertant próbáljuk meg következetesen alkalmazni. Tehát, miközben meghatározónak tartjuk az objektív termelési módot, fontosnak tartjuk az ezzel dialektikus viszonyban lévő termelési tevékenység, jelen formájában munka, bérmunka tevékenység alávetett (szubszumció: formális-reális) helyzetének, vagyis az ún. szubjektív oldal, a munkás nézőpontjának kihangsúlyozását is. (Nem feledve, hogy az ideáknak, gondolatoknak, erkölcsnek, kultúrának is lényegi, történelmi szerepe van.)

Ezzel ahhoz az egyszerű szemlélethez jutunk el, hogy lássuk a mindenkori konkrét, ám mozgásban lévő személy, a történelmi ember, mint központi szereplő, akiből minden társadalom kiindul, milyen objektív körülmények között, milyen tevékenységet folytat, azaz miként tartja fent és termeli újra önmagát, és ezzel a világot.

Az eddigi kommunista (anarchista) mozgalom mindenkori rákfenéje az volt, hogy mint elvont eszme miként tudjon hatni az általa megváltónak, vagy megváltandónak tartott proletár tömegekre. Ebből jött a híres lenini, bakunyini (meg ki tudja kitől eredeztethető) kérdés: kívülről vagy belülről, felette vagy mellette?

A 20. század tapasztalatai alapján megállapíthatjuk, hogy a kérdés, ekképp való felvetése, nemcsak felesleges, hanem hamis is. [a Részeg Hajó újságban nem egyszer kifejtettük a kommunista avantgárd és a proletár tömegek viszonyát, így most erre nem térnénk ki]. Mivel egy eszméhez, és ebből adódóan az egymáshoz való viszonyulás hierarchiája, és nem a valós emberi tevékenység, a fenntartás és reprodukció, azaz világ termeléséből, és ennek a teóriájából, programjából, irányelvéből indul ki (hanem fordítva).

A mindennapokra lefordítva, a hagyományos módszerben már eleve be van kódolva az elidegenedés.

A proletár, és így a mozgalmár, szinte kizárólag olyan tevékenységet folytat, amit nem a belőle is kiinduló valóság inspirál, hanem egy absztrakció.

Az absztrakció meghatározóvá válik és nem következménnyé, majd úgy meghatározóvá (tudat). Ezáltal tevékenységét olyanokkal jellemezhetjük, mint elkötelezett, hobbi, szabadidős…..

Korunk baloldali mozgalmaiban elsődleges kérdéssé vált, hogy miként viszonyuljon a tömegekhez, miként lehessen népszerűbb, miért vesztette el tömegbázisát. Digitális, mesterséges intelligencia, atomizációs, illúzió-, utópia (mese)-, jövővesztett stb. korunkban miként legyen a megújulás, hogy térhessen vissza tömegek politika spektrumába.

Mondanunk se kell ezzel mi mélységesen nem értük egyet. Célunk nem hatalomtechnikai, nem mennyiségi, hanem minőségen keresztül meghatározott mennyiségi emberi tevékenység elérése. Így találtuk meg a munkáskutatás-térképezés módszerét. Erről szeretnénk most pár mondatban beszélni pro- és kontra. És, hogy milyen irányba lehetne ezt tovább fejleszteni.

Pár mondatban, különböző módszereket bemutatva- nem feltétlenül összefüggéseiben- beszélnénk a munkáskutatás történetéről.

 

1. Marx kérdőíve

(Előzménynek vehetjük Engels A munkásosztály helyzete Angliában 1844-ben c. kutatását, ami nemcsak megalapozta Marxszal való barátságát, hanem az elsők egyikeként tárta fel a korbeli proletariátus helyzetét egy olyan államban, ahol elsőként tombolt a tőke terrorja.)

Kezdésként megkérdeznénk, hogy tudjuk-e, hogy ki volt Leonard Horner? Nem kell izgulni, mi magunk se tudtuk a választ mindaddig, amíg nem olvastuk el néhány cikket a munkáskutatás történetéről.

Leonard Horner volt az a skót, „könyörtelen” gyárfelügyelő, akiről Marx azt írta A tőkében, hogy „halhatatlan szolgálatokat tett az angol munkásosztálynak.” Marx ugyanis Horner munkájából adódó kutatásaiból vette művéhez az adatokat.

Marx A tőkében folytatva az Engels által elkezdett tevékenységet, pl. „A munkanap” fejezetben jelentős tényeket tár fel a proletariátus helyzetéről. Ezt a fejezetet, David Harvey nagy örömére (állítólag Harvey így kiálltott fel A tőke olvasásakor: „344 oldal után végre eljutunk az osztályharc gondolatához. Végre!”), a normál munkanapért folytatott küzdelmek bemutatásával zárja le.

1880-ban a La Revue socialiste felkérte Karl Marxot, hogy készítsen egy kérdőívet, amit a francia proletárok között terjesztenének. A „Körkérdés a francia munkásokhoz”^[2] címet  viselő kérdőív 101 részletes kérdésből álló lista volt, amely az étkezési időtől kezdve a béreken át a szállásig sok mindenre kitért. Felépítése a helyitől, a személyestől az általánosig a munkásszerveződési lehetőségek felé terjedt.

A kérdőív bevezetőjében Marx lényegében azt sugallja, hogy tanuljunk magától a munkásosztálytól. Hisz ki más tudhatna többet a tőkés termelési mód alapvető tettéről, a bérmunka kizsákmányolásáról mesélni, mint maga a kizsákmányolt bérmunkás.

Marx írásaiban, pl. A tőkében sok oldalt szentelt a munkafolyamat dokumentálására, ez azonban logikus része az érték, a polgári politikai gazdaságtan absztrakt kategóriáinak kritikai kifejtésének. Tehát az objektív folyamatok leírásának.

Ne feledjük, hogy Marx azért írta meg A tőkét, és tartotta mindennél fontosabbnak a pontos és világos megfogalmazást, „hogy fegyvert adjon a munkások kezébe.”

A „Körkérdésekkel” talán azt a felismerést akarta kifejezetten is megerősíteni, hogy minden ilyen objektív elemzés, leírás, a kommunizmust, a proletariátust képviseli, képviselheti, ezért az Ő szemszögük, narratívájuk legalább annyira meghatározó, mint a folyamatok leírása.

Másrészt Marx azért nem fogalmazta meg ezt kristálytisztán. A munkáskutatás a proletárokhoz való közeledés volt? Vagy csak annyi, hogy munkások is vegyenek részt eme egyetemes tudás létrehozásában, vagy a kommunista mozgalomban?

Világos, hogy Marx szerint csak a proletariátus emancipálhatja önmagát, és az is világos, hogy ezt a folyamatok, és benne a munkáslét megismerése nélkül nem lehet végrehajtani. Maga a kutatás lenne a szükséges első lépés a kommunista projekt megfogalmazásához.

Volt szándék arra, hogy valódi kapcsolatot teremtsenek a munkásokkal (ezért is írja a Körkérdésekben : „Nem kell minden kérdésre válaszolni”, és hangsúlyozza, hogy „meg kell adnia nevét és címét, hogy szükség esetén érintkezésbe tudjunk lépni vele”), ugyanakkor nem beszélt arról, hogy bármilyen munkásszervezet újbóli megteremtésére tenne kísérletet. Sőt, 1881-ben, alig egy évvel e kérdőív megírása után, Marx levelet kapott egy fiatal mozgalmártól, aki tudni akarta, mit gondol a Nemzetközi Munkásszövetség újjáalapítására irányuló közelmúltbeli felhívásokról. Marx elárulta, hogy ellenzi ezt a projektet. Nem érkezett el a „kritikus helyzet” egy ilyen egyesület számára, és egy ilyen egyesület megalakítására tett kísérlet „nemcsak fölösleges, hanem káros” lenne, mivel „nem egyik vagy másik meghatározott nemzet közvetlen, adott viszonyaival foglalkozik.”^[3]

Abból, hogy a La Revue socialiste felkérésére már-már (Marxhoz képest) feltűnő lelkesedéssel válaszolt, arra következtethetünk, hogy abban a konkrét helyzetben, Marx szerint, a kutatás megfelelőbb lépés volt, mint egy szervezet megalapítása, s talán még annak előfeltétele is.

Marx néhány évvel a „Körkérdések” megjelenése után meghalt, és tudtunkkal soha nem kapott egyetlen választ sem.

 

2. Johnson-Forest Tendency[4]

Marx után is, természetesen létezett a munkásszociográfia vagy akár a munkáslevelezés műfaja. Hogy random neveket említsünk: George Orwell, Pierre Naville és Simone Weil vagy említhetjük a „magyar narodnyikok”, népi írók (Kovács Imre, Féja, Illyés, Szabó Zoltán stb.) „mozgalmának” szociográfiáit, akik úgymond első kézből adtak beszámolókat. Vagy épp említhetjük Népi Toll Versenye néven elhíresült munkáslevelezést, Erdélyben stb. stb.

A „marxi projekt” csak 1947-ben éledt újjá, amikor a Johnson-Forest Tendency kiadott egy rövid pamfletet The American Worker^[5] címmel. A Johnson-Forest Tendency 1941-ben alakult meg a Trotskyist Workers’ Party belső ellenzékeként (1947-ben váltak ki), két legismertebb militánsa, C.L.R. James és Raja Dunajevszkaja, Trockij egykori asszisztense.

1951-ben, miután a Johnson-Forest Tendency teljesen szakított a trockizmussal, kiadta a Correspondence[6] című újságot.

 A lapot elsősorban maguk a munkások írták, szerkesztették és terjesztették, egy olyan fórumnak szánták, ahol a munkások megoszthatták saját tapasztalataikat. A lapszámokat négy részre osztották – gyári munkások, feketék, fiatalok és nők számára -, azzal a céllal, hogy a munkásosztály minden rétegének saját, független teret biztosítsanak az őket leginkább érintő kérdések megvitatására.

Mindettől azt remélték, hogy a munkások az életükről szóló írások írása-olvasása , megvitatása közben rájönnek arra, hogy problémáik nem személyes, hanem társadalmi jellegűek, és hogy bár különbözőek bizonyos szempontból (nem, bőrszín, kor stb.), de bajaikat ugyanaz a társadalmi berendezkedés okozza. A munkásújság célja, az osztálytudatosság növelése volt. Ebből a szempontból is, az újság logikus folytatása volt a Tendency korábbi, a kutatással kapcsolatos törekvéseinek. Ezek közül az első és talán leghíresebb az előbb említett The American Worker .

Phil Singer, egy New Jersey-i GM-gyárban dolgozó autóipari munkás, aki kapcsolatba lépett C.L.R. Jamesszel és elvtársaival. Miután Singer a gyárban dolgozó munkások frusztrációiról beszélt, James azt javasolta, hogy írja le gondolatait egy naplóba. Ennek részleteit később összefüggő művé alakították, és Grace Lee Boggs (WP egyik tagja) elméleti esszéjével társították. A pamflet első része, amit Paul Romanónak (Singer álneve) tulajdonítanak, a háború utáni Amerika proletáréletének körülményeit vizsgáló, önreflexív etnográfiai kutatás. A második rész, amelyet Ria Stone-nak (Boggs álneve a pártban) tulajdonítottak, tudatosan támaszkodott az első részben dokumentált konkrét tapasztalatokra, azt kutatta, hogy a szocializmus kérdése miként alakult az automatizálás, a futószalag és a betanított munka által megváltozott tőkés világban.

Kicsit később Ph. Guillaume, a Socialisme ou Barbarie tagja, ezt a műfaj első könyvének nevezte.

Egy munkás, először írta le saját szavaival, más munkások számára, a kizsákmányolás körülményeit, úgy, hogy rögtön elméleti magyarázattal is szolgálni szeretett volna, és hogy mindezt miként is lehetne megváltoztatni.

A kiadványt a melósok országszerte olvasták.

A gyárban folyó kizsákmányolás statikus leírásaiból kiindulva következetesen haladt, a kizsákmányolásból következő, új harcformák felé. Singer leírta munkahelyi ellentmondásokat, a különböző vitákat a vezetőséggel, a bürokráciával, sőt még a szakszervezetekkel szembeni megnyilvánulásokat is. Rámutatott a vadsztrájkra, munkásönigazgatásra, mint a háború utáni időszak új harci formájára.

Grace Lee Boggs a teoretikus részben, nagymértékben A tőkének arra a passzusára támaszkodott, amely leírja, hogy a „részegyént”, aki „egy társadalmi részlet funkció puszta hordozója”, a nagyiparban felváltja a „totálisan fejlett egyén”, aki képes alkalmazkodni a munka különböző formáihoz. ^[7]Boggs szerint a kapitalizmust úgy kellett felfogni, mint az emberiség természetes erőinek fokozatos elidegenedését az általa előállított dolgoktól. Végül azonban ez a folyamat eléri azt a pontot, amikor az egész emberiség, az egész társadalmi lényeg teljesen elidegenedik a termelési eszközöktől. Az egyénnek ez az átfogó dehumanizálódása azonban – érvelése szerint – egyúttal a világ egészének potenciális humanizálódása is. Ezen a ponton végre megérnek az objektív feltételek arra, hogy visszaszerezzük ezeket a hatalmakat, visszaszerezzük az emberi lényeget, és végérvényesen megkapjuk az egyént, mint egyetemes lényt. Az ő szavaival: „Az absztrakt munka a gépi termelésben éri el legembertelenebb mélységeit. De ugyanakkor csak a gépi termelés az, amely megalapozza a konkrét munka legteljesebb emberi kibontakozását”.

Ezeket a gondolatokat, Marx korábbi műveinek (elsősorban a Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből, ezek közül nem egyet elsőként Boggs fordított angolra) a fényében állapította meg.

Azaz,  nem kimondva de, ez a folyamat teremt lehetőséget a szocializmusra. Ennek az kimondatlan szocializmusnak a megvalósítása azonban akadályokba ütközött. A burzsoázia féken tartja ezt az alapvető társadalmi tevékenységet azáltal, hogy az egyéneket a verseny révén elszigeteli egymástól, a termelés szellemi erőit elválasztja a kétkezi munkától, hogy elnyomja a széles tömegek kreatív szervezőtehetségét, és a világot befolyási szférákra osztja fel.

A The American Worker, Marx alapján kimutatja „az értékért végzett absztrakt munka és az emberi szükségletekért végzett konkrét munka közötti különbséget.” Ezt a gondolatmenetet vitték tovább (James, Dunajevszkaja és Boggs), The Invading Socialist Society ^[8] (Az előretörő szocialista társadalom), című könyvükben, amiben a trockistákkal szálltak vitába a Szovjetunió megítéléséről. A trockistákkal ellentétben, azt állították, hogy a Szovjetunióban értéktermelés van, így az kapitalista társadalom. Az 1917-es forradalom és a Szovjetunió tapasztalatából, szerintük, a proletariátus „levonta a végső következtetést”:

„A lázadás az [kapitalista] értéktermelés ellen irányul”. Ez a szocializmus alapja.

Most nem kívánunk ezzel a nézettel külön hosszabban vitába szállni (szerintünk sem volt a Szovjetunió kommunizmus, és ezt fontos volt akkor kimondani, de önmagában az értéktermelés még nem jelent kapitalizmust). De arra rá kell világítani, hogy ha kivesszük a történetből a profitmaximalizálást (tehát a piacot), akkor a történelmet és a valóságot vesszük ki, és lényegében egy absztrakció marad. Így valójában alapok nélkül, lebegve marad a munkásráébredés, a proletártudat kialakulása. Így viszont szerintük ezt a proletártudatot segítheti a munkáskutatás. A munkások, a kutatás révén fognak „ráébredni”, hogy a szocializmus már jelen van, elrejtve mindennapi életükben, és csak arra vár, hogy előtörjön. E kutatások köröztetésével más, hasonló tapasztalatokkal rendelkező munkások is ugyanerre a felismerésre jutnak, párbeszédet indítva egyetemes tapasztalataikról. A munkások így forradalmi osztályként ébrednének önmaguk tudatára. A szervezet alapvető feladata az lenne, hogy elősegítse ezt az öntudatra ébredést azáltal, hogy létrehoz egy olyan teret, ahol a munkások közötti kapcsolatok vagy „levelezések” létrejöhetnek.

A The American Worker paradigmaként szolgált. Olyan művek követték, mint 1952-ben Si Owens: Indignant Heart^[9] címmel írt elbeszélést, amiben egy fiatalember, egy diák életéről írt.

Marie Brant (Selma James) és Ellen Santori (Filomena D’Addario)  A Woman’s Place-ben^[10] a házimunka szerepét, a reproduktív munka értékét és azokat a szervezeteket tárgyalta, amelyeket a nők autonóm módon alkottak meg küzdelmeik során.

Fontos megjegyezni, hogy sem a The American Worker, sem e többi szöveg nem nevezte magát soha munkáskutatásnak. Valójában csak munkáselbeszéléseknek, munkásnarratíváknak vagy talán tanúvallomásoknak nevezhetnénk őket. Boggsék ismerték, használták Marx „Körkérdését”, és mintha válaszolnának a kérdésekre, csak ők nem számozott sorrendben soronként adnak választ, hanem, műfajt váltanak és elbeszélő formát teremtenek.

Már ekkor felsejlik a munkáskutatás un. két ágának a problematikája. Marx törekszik rá, hogy a munkások saját tudását kapjuk meg, mégis a kérdőívforma eleve egy elidegenítő forma. A munkásnarratíva sokkal szubjektívebb, sok lehet a kitaláció, a beleképzelés, a pontosság veszhet el, hisz a személyes beszámoló és az agitáció a cél, és nem az adatok lesznek a döntőek. Így az általános következtetések levonása is problémákba ütközhet.

 

3. Socialisme ou Barbarie ^[11]

Az amerikai munkáskutatási kísérletek visszhangra találtak Franciaországban is. Sőt még kapcsolatban is álltak egymással a két ország csoportjai. A Chaulieu-Montal Tendency a trockista Negyedik Internacionálé francia szekciójának része volt, nevét fő aktivistáinak, Cornelius Castoriadis (Pierre Chaulieu) és Claude Lefort (Claude Montal) álnevei után kapta. A Chaulieu-Montal Tendency is szembefordult a trockista mozgalommal^[12], ami 1948 végén szakadáshoz vezetett. Körülbelül húsz aktivista lépett ki, hogy új szervezetet alapítson, a Socialisme ou Barbarie-t. Újságjuk címe is ez lett. Az első szám a következő év márciusában jelent meg. Ők is úgy vélték, hogy a szocializmus csak a munkásosztály mindennapi tapasztalataiból vezethető le. Míg a Johnson-Forest Tendency némileg értelmiségellenes volt, addig ők úgy vélték, hogy míg a proletariátus a gyakorlata révén, a forradalmi elmélet alapját szolgáltatja, addig az értelmiség feladata ennek szintetizálására és rendszerezésére korlátozódik.

A Socialisme ou Barbarie, ellentétben a Francia Kommunista Párttal (PCF), ami Lenint követve, vallotta, hogy a szocializmust kívülről kell a munkásosztályba bevinni, úgy vélte, hogy a szocializmus a proletárok mindennapi tapasztalataiból fakad.

Azt tudták, hogy a munkásokat nagyrészt a kapitalizmus szocializálta, senki se mentes a kapitalista gondolkodástól, ezért spontán módon nem fog előtörni a szocialista tudat, még akkor sem, ha az mindig az osztályban lappang. A kapitalista ideológiát továbbra is le kell küzdeni. Valamilyen más mechanizmusra volt szükség ahhoz, hogy ez a lappangó tudat megjelenhessen. Ez a módszer a munkáskutatás.

Átvették, megtanulták amerikai elvtársaiktól a munkásnarratíva módszerét (el is kezdték fordítani a The American Workert). Az első beszámoló 1952-ben került ki, Georges Vivier, a Chausson fiatal munkása „La vie en usine” (Élet a gyárban) címmel sorozatot indított a proletárok életéről. A leghíresebb ilyen beszámolók egyike, Daniel Mothé, a Renault-Billancourt gépkezelőjének jegyzetei voltak.

A Correspondence szerint elég egy olyan fórumot biztosítani, ahol a munkástapasztalatok megoszthatók, és „a bennük lévő szocialista társadalom” magától is megjelenik. A Socialisme ou Barbarie nem osztotta ezt a véleményt. Bár alapszinten a szocializmus megtalálható a proletárokban, ez nem aktiválódhat pusztán a tapasztalatok elmondásával, leírásával, átadásával. Ezeket elméletileg is ki kell dolgozni, artikulálni kell őket. A kutatás által feltárt rejtett elemeket politikai síkra kell terelni.

1952-ben Claude Lefort L’expérience proletarianne (Proletártapasztalat)^[13] címmel írt cikket, amiben kifejti a csoport munkáskutás-elméletét^[14]. A cikkben felteszi a kérdést: „Ki fogja előhozni dokumentum rejtett tartalmának mélyéről a dokumentumot vezérlő szándékokat és attitűdöket, és összevetni a tanúvallomásokat? A Socialisme ou Barbarie elvtársai? De ez nem lenne-e ellentétes a szándékaikkal, hiszen ők egy olyan kutatást javasolnak, amely lehetővé teszi a munkások számára, hogy reflektáljanak saját tapasztalataikra?”

Az elmélet gyakorlattá 1954 májusában vált, a Renault-Billancourt-ban, egy Párizs külvárosában lévő autógyárban néhány munkás, bérekről szóló röplapot terjesztett. Ezt a többi munkás melegen fogadta, és ezen a lelkes fogadtatáson felbuzdulva elhatározta, hogy Tribune Ouvrière^[15] néven független, illegális havi lapot indít. Szándékukat már az első számban kinyílvánították:

– nem akartak felülről szervező munkásszervezetet

– a lap a munkások életét és véleményét tükrözze

– a munkásosztályt érintő problémákat maguk a munkások vitassák meg

A Socialisme ou Barbarie rövid időn belül támogatta a lapot, pénzügyi támogatást nyújtott, segített a terjesztésében, részleteket közölt. A két újság – az egyik egy illegális lap, amelyet gyári munkások írtak, szerkesztettek és menedzseltek, a másik pedig egy elméleti folyóirat, amelyet szinte kizárólag értelmiségiek készítettek – egymáshoz való viszonya azonban nem volt egyértelmű, és időnként erősen megosztó volt.

1955-ben a Tribune Ouvrière nehézségekbe ütközött, a munkások közömbösek voltak, előállítási költségek se voltak kicsik, a lap csak kézből kézbe terjedt. Pénzt nem igen lehetett érte kérni.

Daniel Mothé, aki mindkét lap szerkesztőségének tagja volt. A két újság közötti megpróbálta feloldani, „ha a munkásosztálynak szüksége van a forradalmi szervezetre ahhoz, hogy elméletet alkosson a tapasztalataiból, akkor a szervezetnek szüksége van a munkásosztályra ahhoz, hogy ebből a tapasztalatból merítsen. Ennek az ozmózisnak döntő jelentősége van”– érvelt.

Tehát a képlet: munkástapasztalat – általános forradalmi elmélet – munkásosztály.

Kérdés: létezik-e univerzális proletártapasztalat? Elegendő-e annyi, hogy a (bér)munka mindenkit egyazon alapra redukáljon? (ahogy Lefort is állítja)

Nincs meg annak a veszélye, hogy így ne lássuk, hogy milyen sokféle formát ölt a (bér)munka, milyen sokféle módon zsákmányolják ki?

A forradalmi militánsoknak elég egy ágazat, pl. a gyár tapasztalataira támaszkodnia, ha igen, akkor melyik lesz az, amelyik prototípusként szolgálhat?^[16]

Munkástapasztalat (melós) – általános forradalmi elmélet (értelmiség) – munkásosztály képlethez.

Mothé-t kevésbé a folyamat első lépése- a munkásoktól az értelmiségiekig -, mint inkább a második lépés – az értelmiségiektől a munkásokig – izgatta.

A kérdés körül viták robbantak ki, a Socialisme ou Barbarie  és Tribune Ouvrière között.

Castoriadis 1956 júniusában amellett érvelt, hogy a csoportnak külön „munkáslapot” kell létrehoznia, nemcsak Párizsban, hanem egész Franciaországban. Mothé, bár voltak gyakorlati (keserű tapasztalat) kételyei, osztotta ezt a nézetet.

Henri Simon és Claude Lefort ellenezte ezt. Simon azt kérdezte, hogy mennyiben lesz a lap valójában munkáslap, avagy a forradalmi elméletet a munkásokhoz való közeledés miatt formálják? Miben különbözne ez a többi balos, sztálinista munkásújságtól? Nem lenne ez egy „felülről jövő” beavatkozás?

Az ellentét a munkáskutatáshoz való viszonyban is megmutatkozott:

Lefort számára a kutatás lényege a munkásoktól/ból származó egyetemes proletártapasztalat, proletárlényeg megfogalmazása volt.

Castoriadis a szocialista program kifejeződését látta meg benne.

1958-ban (egyébként De Gaulle visszatérése) a vita eszkalálódott.

Lefort és Simon vezette kisebbség kilépett, hogy megalakítsa az Information et Liaisons Ouvrières-t. (ILO)^[17].

Az újjáalakult Socialisme ou Barbarie egyik legelső lépése az volt, hogy az év decemberében új lapot alapított Pouvoir Ouvrier^[18]címmel. A lap Mothé és Castoriadis céljait tükrözte, kezdetben két részre tagolódott: egy politikai részre, ami az elméletek egyszerűsített változatait közölte, és egy másikra, amely a „La parole aux travailleurs” (laza fordításban: A munkások megszólalása) címet viselte, és munkásbeszámolókat, munkásleveleket közölt.

Castoriadis a fenti képletet (munkástapasztalat (melós) – általános forradalmi elmélet (értelmiség) – munkásosztály), azzal egészítette ki, hogy

a militánsok ne egyszerűen terjesszék elméleteiket a munkások között, hanem azokat megerősítésre -azok helyességének ellenőrzésére- bocsássák.

A forradalmi elméletnek nem lesz értéke, ha folyamatosan nem egészül ki a gyakorlatban, a gyakorlat, a munkások tapasztalatai által, ez a folyamat teszi lehetővé, hogy a munkások „neveljék a nevelőt”. Ez azt jelentette, hogy a Socialisme ou Barbarie, amely addig egy „intellektuális” szemle volt, újragondolta a gyakorlatát. „A szervezetnek ezen a téren az a feladata – folytatta –, hogy nézeteinek kidolgozása során az értelmiségieket munkásként egyesítse a munkásokkal.” Ez azt jelenti, hogy a feltett kérdések és a problémák megvitatásának és kidolgozásának módszereit meg kell változtatni, hogy a munkás is részt vehessen benne. A forradalmi elméletnek hozzáférhetőbbé kellett lennie, a szervezetnek fegyelmezettebbé kellett válnia.

Elméleteinek kifutása a munkásönigazgatás, munkástanács felé irányult.

Mivel a munkásbeszámolók nem árasztották el a szerkesztőséget, így a lap egyre inkább ezen elméletek kifejtése felé mozdult el. 1961 tavaszára a „La parole aux travailleurs”, mint különálló rovat, teljesen eltűnt. Proletárbeszámolók nélkül, a Pouvoir Ouvrier egyszerűen egy újabb avantgárd kiadvány lett.

Az ILO egy decentralizáltabb, autonóm munkássejteken alapuló struktúrát szorgalmazott, ahol mindent nyíltan meg lehetett vitatni. A csoport magját ezek, a különböző vállalatoknál működő sejtek képezték. Az ILO szerepe nem az volt, hogy felülről adagolja az ötleteket, hanem az, hogy a tapasztalatokat, információkat és ötleteket továbbítsa a különböző sejtek között. ILO-t, nem annyira a közös nézőpont, mint inkább a pártelleneség kötötte össze. Ezért nem meglepő, hogy hamarosan belső vitákba keveredett. Lefort, a munkások hangját elmélettel akarta összekapcsolni, Henri Simon pedig nemcsak az irányelvet, az orientációt és a pártvonalat, hanem még az értelmezést és az elméletet is el akarta hagyni. Lefort 1960-ban kilépett a csoportból, innentől kezdve a csoportot Informations et Correspondance Ouvrières-nek ( ICO) hívták.

 

4. Operaismo^[19]

Olaszországba is eljutott a különböző munkáskutatási csoportok híre. Danilo Montaldi (ex-OKP), lefordította The American Workert, találkozott a Socialisme ou Barbarie militánsaival, pl. Daniel Mothéval, akinek jegyzeteit később olaszra fordította. Tapasztalatait a gyakorlatba is átültette, és saját munkáskutatást kezdeményezett. A kutatásának célja az volt, hogy feltárja, hasonlóan az eddig tárgyal csoportokhoz, a munkásosztály mindennapi életét és küzdelmeit. Interdiszciplináris módszerrel élt, ugyanakkor irodalmi elemeket használt, például hagyta, hogy az emberek a saját kifejezőeszközeikkel írják le történeteiket és tapasztalataikat.

1961-ben Mario Tronti , Toni Negri és Raniero Panzieri, más, az OKP-ból (pl. Montaldi), OSzP-ből ekivált értelmiségiekkel (organikus értelmiség), szakadár balosokkal, marxistákkal megalapították a Quaderni Rossi^[20] lapot.

Létrejött az operaismo.

Az operaismo, mint mozgalom fellépésének kontextusa egyrészről persze lényegileg ugyanaz, mint máshol: a munkásmozgalom szervezeteinek, hivatalos teóriájának és gyakorlatának mély válsága, vagy másképpen: a tőkés rendszer addig példatlan objektív konszolidációja:

– a fegyveres antifasiszta csoportokat leszerelték

– ebben nagy szerepe volt a hagyományos munkásmozgalmi pártoknak, főleg az OKP-nak, amely a tényleges hatalmi pozíciója mellett, „megújulásra” (hegemóniára alkalmas) kész pártként, valóban tényező volt a munkásosztályon belül (nem úgy, mint az FKP)

– a mezőgazdaság gépesítésével több, mint 10 millió embernek kellett elhagynia a mezőgazdaságot, és 4 millióan költöztek a déli területekről az északi városokba

– a nagyüzemekben a legmodernebb gépi technikát alkalmazták, amely mellett relatíve kevés élőmunkára volt szükség

– korabeli elnevezéssel élve, a „neokapitalizmus”, a munkásosztályt „szubjektívan megfosztotta” és „objektívan ténylegesen (reális) alárendelte a tőkének”, amely így szociálisan gyökértelen és kulturálisan tradíciók nélküli lett, amely repetitív és végletesen elidegenedett munkát végez, ezáltal egyszerre kiábrándult, vad és megzabolázhatatlan

– tehát, operaista fogalmakkal élve, a tömegmunkás (operaio massa, a betanított, munkájával egyáltalán nem azonosuló nagyüzemi proletár) jutott hegemóniára az osztályon belül

talált forma a neokapitalizmus korában: ez az operaio massa.– mindez jelentősen megváltoztatta az osztálykompozíciót, osztályösszetételt. Balázs Gábor szavaival:

„egy szintézis eredményeképpen jön létre. Egyrészről az ún. technikai, objektív karakterjegyek bírnak befolyással, azaz a termelési viszonyok közt elfoglalt hely, a konkrét munkaszervezési körülmények, másrészről a politikai, szubjektív karakterjegyek, azaz mindennek a tudati lecsapódása és az ebből következő politikai kapacitás. Ennek a kettőnek, az objektív és a szubjektív elemnek a szintézise határozza meg egy-egy történelmi pillanatban az osztályharc lehetőségeit, melynek mindig van egy domináns, dinamikus alakja. Az ötvenes évek mozgalmi válságának nem a munkásmozgalmi szervezetek vezetőinek árulása az oka (az operaismo nem trockizmus), hanem az, hogy a történeti szubjektum elvesztette politikai-társadalmi formáját, reprezentációját, vagy pontosabban: a régi formája (a szakképzett, „szervezett”, felelős munkás alakja) válságba került, a munkások nem találják meg önmagukat ebben a tradícionális reprezentációban. Az újra meg”^[21]

Az operaismo, mondhatni, a Johnson-Forest Tendency és a Socialisme ou Barbarie hagyományait követte, de 1. kiindulási pontja nem a Szovjetunió, és főleg nem a bolsevizmus kritikája volt. 2. Az előzőeknél talán inkább Marx korai, „humanista” művei (mindenekelőtt a Gazdasági-filozófiai kéziratok) jelentik az elméleti alapzatot, náluk A tőke felfedezéséről van szó, illetve a kapitalizmus fordista-taylorista szakaszának új jellemzőinek feltárásáról. A felügyelet és ellenőrzés új formáinak az olaszországi gyárakban való megjelenése késztette őket arra, hogy újra elővegyék Marx „Körkérdéseit”. Elsősorban az autóiparban (FIAT), munkásainak tapasztalataira támaszkodtak. 3. Ez a kutatás erőteljesebben fejlődött konkrét proletár osztályharcok során.

Kutatásaikat, és az abból következő elemzéseket arra használták, hogy a kapitalista szerveződés új formáival szembeni ellenállást keressék. Ennek központi eleme volt a folyóirat, az itt közölt tapasztalatok eljutatták őket munkásautonómia álláspontjára.

Az egyik első összehangolt munkáskutatás a torinói FIAT autógyárban történt. Az 1950-es évek végén az autóiparban egy sor konfliktus zajlott. Kutatásuk során a mélyréteget, a mikrorendszereket, viszonyokat próbálták feltárni, ezzel is rámutatva, hogy az esetleges harcok nem a semmiből, úgymond spontán alakulnak ki.

A helyi szakszervezet hozzáférést biztosított a gyárhoz, és lehetőséget biztosított arra, hogy a kutatást magukkal a munkásokkal érintkezve végezzék el; a kutatás során a gyárban foglalkoztatott munkások szubjektív viszonyait vizsgálták. Az eredményeket a Quaderni Rossiban, a folyóirat egyik alapítója, a szociológus Romano Alquati ismertette részletesen. Az interjúkban a munkások saját, megélt munkájukból kiindulva az egész a gyárra kiterjedő általánosabb kérdésekről nyilatkoztak, adtak kritikai észrevételeket.

A megfogalmazott kritikák – „a gyakran zavaros és naiv forma ellenére…” munkásönigazgatás problematikáját vetették fel, annak ellenére, hogy ezek a fiatal munkások soha nem is hallották ezt a kifejezést.

A jelentés célja az volt, hogy a munkáskutatást szervezési eszközként használja fel, így teremtve kapcsolatot a munkásokkal, és kísérletet tett arra, hogy megértse az ott zajló folyamatokat, különösen azt, hogy, hogyan és miért nem volt ipari konfliktus a gyárban a korábbi harcok során.

A Quaderni Rossiban vita alakult ki a kutatás módszertanát illetően.

Különbséget tettek a „felülről jövő” és az „alulról jövő” kutatás között.

A „felülről jövő” szociológiai kutatás, adhat tudományos hátteret, alaposabb lehet, de megmarad tudománynak, ekképp szociológiai kutatások elsősorban a menedzsmentnek szolgáltak adatokkal, és ezen adatok alapján a tőkések rejtettebbé, kevésbé nyilvánvalóvá tehette a kizsákmányolást, jobb teljesítményre ösztönözhette a munkást, jobban fokozhatta az ellenőrzést stb.

Az „alulról jövő” kutatás, meg az, amitől eddig is beszéltünk, hogy a munkások magukat, magukért kutatják. Jobban mondva (újabb operaista fogalom) bevezetik a társkutatást (talán Alquati vetette fel), amikor a kutatók, jelesül az organikus értelmiség (az aktivista) és a munkások közötti militáns együttműködésről lenne szó. A cél nem pusztán gazdasági, hanem kiterjesztett politika is.

Eleinte az operaista mozgalom magából a gyárból indult ki, bolsevik, gramsciánus fogalmiságot használva, munkásosztályról, annak hegemóniájáról beszélt. De a szemük láttára lezajlott tőkés konszolidáció okozta változás, a harci helyzetek, módszerek változása, folyamatos elméleti revíziókra, és szervezeti szakadásokra késztette a mozgalmat. Ezek tárgyalásától most eltekintenénk. Csak rávilágítanánk pár pontra, ami megváltozott, és ami a kutatást is befolyásolta:

– Nem a tőke szerkezeti változásaira reagál az osztályharc, hanem az osztályharcra a tőke. Azaz: maga a munkásosztály a történelem motorja. A gazdasági „törvények” pedig politikai harcok eredői csupán.

– Másképp, a tőkés termelés igazi korlátja többé nem maga a tőke (mint Marxnál), hanem a munkásosztály harcai.

– Minél inkább megtörténik a munkásosztály reális alávetése, minél inkább inkorporálódik a munkásosztály a tőke világába, paradox módon, annál inkább fennáll ez a függőségi viszony a két oldal között.

– A minden szférára kiterjedő termelési logika az egész világból „gyárat csinál”, az egész társadalom a termelés artikulációjává válik.

– Különbségtételét a proletariátus és a munkásosztály között: a munkások a tőkeviszonyon belül állnak, mint termelőerők, míg mint proletárok antagonisztikus viszonyban vannak a tőkével.

Két lényegi következtetés:

– a munkás semmiféle örömet, elégedettséget nem talál többé a munkájában.  Egyetlen, de annál hatalmasabb eszköz van a proletariátus kezében, az ez ellen való küzdelemben:

a bérmunka visszautasítása, kiszállni az értéktermelés rendszeréből.

– a harc kivitele a gyárakból. A tőke reális formájának és konszolidációjának következménye, hogy a tőke már nem csak a munkát uralja, hanem az élet egész területét.

Így a harcot már nem csak a munkahelyeken kell megvívni, hanem az otthonokban, a szabadidős tevékenységekben stb. is.

Mint említettük nem mennénk bele a történeti fejtegetésekbe. Így annak feltárásába se, hogy mi is lett az olasz hosszú 68, az operaismo vége. Lépjünk tovább.

 

5. Wildcat^[22]

A  Wildcat németországi kommunista csoportról, elmondható, hogy az operaista munkáskutatás hagyomány folytatója. Annak egyik legjelentősebb teoretikusa, Sergio Bologna több lapszámukban is publikált. Az Ő hatására is, a következőkre jutottak:

– a burzsoá ideológiával és az ortodox marxizmus merev nézőpontjával szemben, a valódi viszonyok feltárása.

– tehát emberekkel kell kutatnunk, kapcsolatot kell velük felvenni, kérdéseket kell feltenni, anélkül, hogy előre legyártott kliséinket várnánk válaszként.

– másrészt viszont a kutatás politikai-elméleti munkát is jelent. Ahhoz, hogy tudjuk, milyen kérdéseket kell feltenni, szükség van egy hipotézisre. Hipotézis arról, hogy a radikális változás folyamatában az osztály hogyan fogja magát újból politikai szubjektumként kialakítani.

– egy új proletariátus van kialakulóban (a szöveg a 90-es évek közepén íródott) Ki kell deríteni, hogyan néz ki valójában  ez az új proletariátus:

1. kapcsolatok felvétele, kialakítása modern gyárakban dolgozó munkásokkal, a „bizonytalan” vagy „alkalmi” munkásokkal, a bevándorlókkal, az úgynevezett egyéni vállalkozókkal stb.

2. koncepció kidolgozása.

3. aktívan beavatkozni a harcokba és a szerveződési kísérletekbe, hogy katalizáljuk a kommunizmus alapvető megjelenési formáit, tendenciáit, amelyek fellelhetők az osztálymozgalmakban.

 

6. Kämpa Tillsammans^[23]

A 2000-es évek elején az altergolbalizációs mozgalmak hatására is, Svédországban a mozgalom némi felfutás élt meg. E mozgalom tapasztalatainak, illetve a viszonylag hagyományosan erős anarchoszindikalizmus hatására a mozgalmárok egy jelentős része a munkáskérdés felé fordult. El kezdtek Marxot és egyéb munkásmozgalmi klasszikusokat olvasni.

Az olaszországi operaismo olvasása pedig a munkáskutatás és a munkahelyi szerveződés felé tolta el őket. Több ilyen csoport jött létre. Az egyik csoport, egy Malmőből és Göteborgból származó tagokból álló kollektíva volt, ami Kämpa Tillsammans! (Együtt harcolunk!) néven vált ismertté.

Hasonlóképp a korábbi munkáskutatókhoz, ők is abból indultak ki, hogy az osztályösszetétel jelentősen megváltozott, a tőkés termelési mód változásainak hatására. Így a klasszikus baloldali munkásmozgalmi klisék, már nem lehetnek relevánsak. Az volt az alapvetésük, hogy

„Semmilyen harci módszer vagy szervezeti modell nem képes örökre megfelelni az osztályösszetételnek.”

-így azzal szinte szüntelenül foglalkozni kell.

Ugyanakkor Svédországban a szakszervezeti mozgalom hagyományosan erős, a munkavállalók 80%-ka tag, ezért nem volt számukra kérdés, hogy szakszervezeteket felhasználva vagy sem próbálnak a munkásokkal kapcsolatba lépni. Úgy vélték, hogy sem a szakszervezetek mellett, sem ellene nem foglalnak állást; a szakszervezetek a tőke dolgozói számára az élet velejárói, és amíg az embereknek el kell adniuk a munkájukat, addig a szakszervezetek ott lesznek, hogy az üzletet lebonyolítsák.

Nincs béke az osztályharcban! – hirdették, hogy amíg a kapitalizmus létezik, addig osztályharc is létezik.^[24]

Kämpa Tillsammans szerint hiba a szakszervezeti szerveződés kérdésére összpontosítani, az igazi erőt egy konfliktusban az adott munkahely munkásainak militáns fellépése adja, ez független attól, hogy ez szakszervezeten keresztül jut-e kifejezésre vagy sem. A forradalmárok szerepe tehát a munkáskollektíva, nem a szakszervezet építése. A szakszervezeti keretet a vitákhoz a munkások használhatják, amikor az megfelelő, és elvethetik, amikor nem, de a harc alapját mindig a munkások szolidaritásának és szervezettségének kell képeznie.

Azzal a tervvel helyezkedtek el a különböző munkahelyeken, hogy eme szolidaritás és szervezettség kialakulását erősítsék. Rájöttek, hogy a munkahelyi ellenállás minden olyan apró cselekedetét, amely a hagyományos baloldal számára észrevétlen (ezt hívták az Arctalan ellenállásnak – Faceless Resistance^[25]), az osztályharc megértéséhez létfontosságú.

Míg a hagyományos munkáskutatások általában meglehetősen formálisak, gyakran kérdőíveket és interjúkat tartalmaznak (pl. Wildcat), a Kämpa Tillsammans tagjai inkább saját (gyakran humoros) munkatapasztalataik dokumentálását választották, levonták belőlük a tanulságokat, és közzétették azokat az interneten. Szándékosan választották a történetmesélés formáját, mert azt akarták, hogy a munkások olyan módon foglalkozzanak a történetekkel, ami a hivatalos felmérésekkel nem lehetséges.

Felfigyeltek arra, hogy a munkások nem írott brosúrákon vagy szórólapokon keresztül kommunikálnak egymással, hanem beszélgetéssel és történetmeséléssel, így a történetek sokkal jobb módot nyújtanak egy új munkásdiskurzus kialakítására, mint a száraz elemzés és dokumentáció. Ez a gyakorlat népszerűvé vált a svédországi munkásmozgalomban ( pl. egészségügyi dolgozók, munkanélküliek, postai dolgozók stb. között).

A munkahelyi blogolás könnyen terjesztette a munkahelyi tapasztalatokat, megmutatva a napi konfliktusok politikai dimenzióit, valamint támpontokat adhat a munkásosztály változó összetételéről. Arra is alkalmas volt, hogy a személyesen kialakult vitákat továbbfejlesszék, és azokat a különböző részlegekben és az ország más részein dolgozó többi munkás között terjesszék. Azt tapasztalták, hogy amint a munkások megismerték a blogot, megvitatták azt más munkatársakkal.

A munkahelyi blogolás következtében a munkások túlléphettek a munkahelyükön, és összekapcsolhatták tapasztalataikat és ötleteiket az ország másik felén élő más munkásokéval. Lehetővé teszi a politikai érvek és kritikák elmélyítését. Másrészt a munkahelyi blogok új munkadiskurzust hozhattak létre, és segíthettek egy új munkásosztály identitás megalapozásában.

Sokak számára a „munkásosztály” említése egy tucat szürke klisét idéz fel, amelyek közül egyik sem releváns.

A modern munkahelyekről származó történetek és tapasztalatok segíthettek a munka és az osztály fogalmának népszerűsítésében, ami viszont segíthetett a munkásosztály mozgósításának előmozdításában^[26]

 

7. Notes From Below^[27]

A Notes from Below (Alulról jövő megjegyzések) egy olyan nagy britanniai online felület, amit a szocializmus mellett elkötelezett, önkéntes alapon szerveződő munkások és teoretikusok szerkesztenek. A munkásosztály kapitalizmustól és az államtól való emancipációjának érdekében a munkáskutatás módszerével élnek.

Online újságjukat három részre osztják:

1. Kutatás, amely az osztály összetételének kutatása.

2. Bulletin, munkások és militánsok által írt beszámolók.

3. Elmélet.

Kb. 2017-től kezdve módszereiket és elméletüket marxista alapokból kiindulva alakították; ez azt jelentette, hogy a világot a munkások szemszögéből igyekeztek megérteni és megváltoztatni. Ennek érdekében a munkások beszámolóit tették közzé, megpróbálták a küzdelmek kiterjesztését és fejlesztését, és arra törekedtek, hogy a munkások bizalmát növeljék, hogy maguk és magukért cselekedjenek. Megpróbálták a ma Nagy-Britanniában uralkodó „osztályösszetétel” felmérését, térképezését és leírását^[28]. „Az osztályösszetétel azt jelenti, hogy a kapitalista társadalmat alkotó osztályok hogyan szerveződnek technikailag, társadalmilag és politikailag^[29].

Úgy véljük, hogy az osztályösszetétel alaposabb megértése alapvető fontosságú a mai miltánsok számára, ha a jelenünknek megfelelő stratégiákat akarunk kidolgozni anélkül, hogy kizárólag a múltra hagyatkoznánk.” – írták egy cikkükben. Tehát:

„Nincs politika kutatás nélkül!”

– hirdették.

2023-ban megjelentettek egy lapszámot bevezető cikket, The Organisational Question (A szervezeti kérdés)^[30] címmel, amiben kijelentik, hogy „az érem másik oldalára kell fordítanunk a figyelmünket: nincs kutatás politika nélkül. Mindig is világos volt számunkra, hogy a kutatás csak egy momentuma a szélesebb politikának. Ebben a számban azokra agitációs és szerveződési folyamatokra összpontosítottunk, amelyek a kutatásokból indultak ki, azzal a céllal, hogy a munkásosztálybeli forradalmároktól kértünk írásokat. Azért döntöttünk így, mert úgy véljük, hogy a szervezkedés hiánya többé már nem opció, tekintettel a jelenlegi válságok felgyorsulására. Ugyanakkor a jelenleg meglévő szervezeti lehetőségek nem jók: avantgárdizmus, elektoralizmus, szindikalizmus – mindegyik megközelítésnek megvannak a maga hiányosságai. A mi feladatunk, amit ebben a számban kezdünk el kidolgozni, egy alternatíva kidolgozása. Hisszük, hogy a kapitalizmus folyamatban lévő válsága egyedülálló lehetőséget kínál számunkra egy újfajta kommunista politikai szervezet felépítésére. Az ehhez szükséges munka hihetetlenül nehéz lesz. Más munkásokkal együtt akarunk szerveződni, hogy ott találkozzunk velük, ahol élnek, és segítsünk abban, hogy a bérekért és a munkakörülményekért folytatott közvetlen gazdasági küzdelmeiket egy általánosabb, a társadalomszervezéssel kapcsolatos politikai konfliktussá alakítsuk át.”

Milyen politikai forma lehet megfelelő a jelen pillanatban? A szervezeti formának mindig követnie kell a politikát, nem pedig fordítva.

Miközben egyre nagyobbak a társadalmi válságjelek a munkásosztály intézményei eltűnőben vannak, a közösségek pedig egyre inkább széttöredezetté és átmenetivé válnak. Mindezek új kihívások elé állítják a kollektív szerveződést.

A militánsoknak képesnek kell lenni arra, hogy viszonylagos biztonsággal mozogjanak a gazdasági és a politikai kérdések között. De arra is törekedniük kell, hogy a munkahelyi küzdelmeket a társadalmi küzdelmek eszközeként használják fel. Minden mai szervezeti formának közvetlenül szembe kell néznie ezzel a feladattal, és arra kell használnia, hogy hogyan lépjen kapcsolatba másokkal, azokkal, akik jelenleg kizárólag a munkahelyen kívül szervezkednek.

Sokat tudunk arról, hogy mely politikai szerveződési formák nem működnek, fel lett dolgozva a múlt. Ám a legtöbb kommunista, anarchista szerveződés mostanra széttöredezett, elszigetelt, kis létszámú, szigorú fegyelemmel rendelkező káderszervezet. Tevékenységük abban áll, hogy először a pártot építik, versenyezve más politikai irányzatokkal, miközben ezt a tevékenységet a munkások küzdelmeinek támogatására és az azokban való részvételre irányuló politikai munka fölé helyezik. Ezzel a modellel ma azaz alapvető probléma, hogy a párt [nem feltétlenül parlamenti párt, hanem egy adott társadalomszervezési elvet képviselő szervezet- a szerk.] és az osztály közötti olyan kapcsolaton alapul, amely ebben a miniatűr formában nem létezik, és nem is létezhet. Történelmileg e pártok céljai, amikor gyakrabban öltöttek tömeges formát, kettősek voltak. Az első az volt, hogy tanuljanak az osztály legfejlettebb részeitől, és igyekeztek ezeket a tapasztalatokat szélesebb körben általánosítani. A második az volt, hogy kritikus pillanatokban vagy fontos küzdelmek során képesek legyenek beavatkozni.

Egy kis szervezet számára azonban nagyon nehéz lehet tanulni a munkásosztály küzdelmeiből, ha elszigetelődik a munkásosztály túlnyomó többségétől.

Tehát sokat tudunk azokról a formákról, amelyek nem működnek. Arról azonban sokkal kevesebbet tudunk, hogy mi működhetne most a gyakorlatban.

Ebben a szakaszban még túl korai lenne egy új politikai szervezet pontos tervezetét megadni. Azt azonban megtehetjük, hogy elkezdjük felvázolni egy közös kiindulópontot egy koherens kommunista projekt felépítését, ami a munkahelyi szerveződésre irányul.

Az egyik előttünk álló feladat az, hogy feltérképezzük, mit kell tenniük a forradalmi kommunistáknak, hogy szembeszálljanak a tőkével, az állammal és a környezet közelgő pusztulásával.

Ez azt jelenti, hogy stratégiai fókuszt kell kialakítanunk – a vizsgálatok és a szerveződések révén – azokra az ágazatokra és iparágakra, amelyeken keresztül mindhárommal szembeszállhatunk. Meg akarjuk érteni,

hogyan lehet egy alternatív életmódot felvetni, kiharcolni és megvédeni.

Ez azt is jelenti, hogy meg kell értenünk, hogyan kapcsolódnak a stratégiai kulcságazatok: az élelmiszer, a víz, az áram, az ellátás, a közlekedés, a kommunikáció és így tovább, a tágabb értelemben vett gazdasághoz.

Ahelyett, hogy csak álmodoznánk az utópiáról, közösen akarunk taktikákat és stratégiákat kidolgozni annak megvalósítására. Ennek során három fő gyakorlati módszer lesz fontos.

Először is, a kutatás politikájának gyakorlása. Az elmúlt hat évet azzal töltöttük, hogy munkáskutatásokat végeztünk és osztottunk meg egymással. Ez a módszer értelmes módot biztosít a militánsok és a munkások küzdelmei közötti kapcsolat kialakítására. Arra ösztönzi a munkásokat, hogy új szubjektív nézőpontokat, új politikai struktúrákat alakítsanak ki azáltal, hogy reflektálnak arra, hogy hogyan működik a munkahelyük. A kutatás védelmet nyújthat a pótcselekvés ellen, biztosítva, hogy az elképzelések a gyakorlatban alakuljanak ki és kerüljenek kipróbálásra.

Nyitott kérdés, hogy mit foglal magában a kutatáson alapuló szervezet. A módszert továbbra is arra szeretnénk használni, hogy saját körülményeinket kutassuk, valamint hogy kapcsolatokat építsünk más munkásokkal. Ez azt jelenti, hogy rendszeres teret biztosítunk a vitáknak és annak feltárására, hogyan változik az osztályösszetétel. Ugyanakkor azt is jelenti, hogy az osztályösszetétel elemzéséből konkrét stratégiákat dolgozunk ki. Ez kritikus gyakorlati és elméleti kihívásokat is felvet, különösen az új stratégiai ágazatok feltárása, a munkásosztályon belüli megosztottság lebontása, és végül az új politikai összetételhez való továbblépés terén.

Másodszor, a tömeg- és demokratikus szerveződési formák gyakorlása. A tömegorientáció arról szól, hogy milyen tevékenységekben akarunk részt venni. A cél az, hogy olyan kapcsolatokat alakítsunk ki, amelyek túlmutatnak bármely szervezet határain, amelynek részei vagyunk. Ez kétirányú kapcsolatok kialakításáról szól, mind a küzdelmekből való tanulásról, mind pedig arról, hogy képesek legyünk hozzájárulni azokhoz.

Ahhoz, hogy ez működjön, olyan demokratikus kultúrára van szükségünk, amely képes összehasonlítani a küzdelmek különböző tapasztalatait, mind a pozitív, mind a negatív tapasztalatokat. A demokrácia létfontosságú egy olyan szervezeti forma létrehozásához, amely lehetővé teszi a változó küzdelmekre való rugalmas reagálást, és megkönnyíti a reagáló és elkötelezett káderek kinevelését.

Harmadszor, egy közös politikai tér kialakítása. Amint azt számos hozzászólás is megjegyezte, a szakszervezeti és baloldali politikai terek hanyatlása tapasztalható. Kevés olyan hely van, ahol a kommunisták közösen megvitathatják elméletüket és gyakorlatukat. Míg egy folyóirat teret adhat az elméleti vitáknak, a kommunista gyakorlat megvitatásához sürgősen szükség van egy közös térre.

Az Organise Now! megmutatta, hogy a munkásmozgalomban szükség van arra, hogy a szakszervezeti bürokrácián túlmenően máshol is nyújtsunk tanácsadást, mivel nagyon kevés olyan hely van, ahol ezt megtalálhatjuk. Hasonlóképpen szükségünk van egy olyan kollektív térre, ahol támogathatjuk és fejleszthetjük magunkat, mint kommunista militánsok.

Kommunista aktivistaként küzdeni, különösen a munkahelyen, hihetetlenül magányos tapasztalat lehet. Ha nincs helyünk arra, hogy megosszuk és tanuljunk másoktól, valamint hogy érezzük azt a politikai magabiztosságot, amely egy ilyen kollektíva részeként jön létre, akkor a legtöbbször úgy fogjuk végezni, hogy egyszerűen megrágnak és kiköpnek minket azok a küzdelmek, amelyeknek részesei vagyunk.

Az előttünk álló feladat:

Ez a három gyakorlat – a kutatás politikája, a demokrácia és a közös politikai tér kialakítása – kiindulópontot ad ahhoz, hogy hogyan nézhetne ki egy szervezet. El akarunk kezdeni kísérletezni azzal, hogy milyen politikai szerveződési formák alakulhatnak ki a mai osztályösszetételből és kapcsolódhatnak ahhoz. Ez azt jelenti, hogy olyan modellre van szükségünk, amely figyelemmel van az ágazatok közötti osztályösszetételbeli különbségekre, és megpróbál közösen építkezni.

Olyan konjunktúrában vagyunk, amely tele van lehetőségekkel, de jelentős politikai kihívásokkal néz szembe. Lehetőség van arra, hogy egy olyan elvtársakból álló közösséget hozzunk létre, akiknek közös a perspektívájuk és elkötelezettségük a kommunista szerveződés iránt, de az éghajlati káosz és a meglévő intézmények összeomlásának egzisztenciális rémével is szembe kell néznünk. A gyakorlatban ki kell találnunk, hogy milyen szerveződési forma működhet most. A politikai szervezet, függetlenül attól, hogy milyen formában működik, egy eszköz. Azért akarjuk felépíteni, hogy fejleszteni tudjuk kollektív erőnket és kapacitásainkat. Folyamatosan csiszolnunk kell, hogy elmélyítsük az osztályösszetétel megértését, és korlátozott időnket és energiánkat arra irányítsuk, hogy közösen tegyünk valamit.

A múlt egyes politikai szervezeteivel ellentétben mi, akik ma forradalmároknak tartjuk magunkat, nem követhetünk semmilyen tervet. Nincs senki, akitől megkérdezhetnénk, nincs senki, aki megmondaná, hogy mit tegyünk. Ehelyett azért szerkesztettük ezt a szöveget, hogy összegyűjtsük azokat a hozzászólásokat, amelyek segítenek nekünk közösen kidolgozni, hogy mi legyen a következő lépés. Nincs térkép, amely megmutatná, hogyan jutunk el a kommunista jövőbe. A kérdezésen keresztül azonban elkezdhetjük összerakni a töredékeket, hogy kitaláljuk, merre kell mennünk. Ezeket a térképeket harcok során kell megrajzolni, figyelembe véve a munkások és a tőke erejét, keresve a gyenge és erős pontokat. Ezek az egyetlen útjelző tábláink a kommunizmus felé, és figyelnünk kell rájuk. Be kell lépnünk az ismeretlenbe, és ki kell próbálnunk új elképzeléseket. Itt az ideje, hogy ezt az ugrást közösen tegyük meg.

Nincs politika kutatás nélkül!

Nincs szervezés politika nélkül!” – fejezik be a cikket.

 

8. Befejezés

Azért mentünk végig eme hosszúra nyúlt vázlaton, hogy a történelmi példák alapján némi ízelítőt kapjunk eme módszertan különböző formáiról. Ebből kirajzolódik, hogy a kapitalizmus hatalmas változásokon ment át, amelyek az alapvető struktúrát nem is, de a felépítményben akkora változásokat jelentett, amelyek a proletárharc módszereiben komoly változásokat implikálnak. A felépítmény változásait fel kell térképezni, harcunkat ehhez kell igazítani. A munkáskutatás és térképezés módszere, amely a tőke objektív valóságából kiindulva a szubjektív elemet vizsgálja, alkalmas módszer lehet.

Levonhatjuk a tapasztalatot, hogy bizonyos szinten élhetünk a szociológia tudományos módszereivel, de kutatásunknak alapvetően önvizsgálatnak kell lennie, és el kell szakadnia a hagyományos munkásmozgalmi szervezetektől. Kérdés lehet, hogy egy objektívebb kérdőívekre, interjúkra vagy a narratívákra, elbeszélésekre hagyatkozó módszerrel éljünk? Két út mutatkozott meg előttünk az egyik, ami inkább az, amiben a militáns nem avatkozik be a munkásosztály tevékenységébe, csak mediátor szerepet vállal; a másik meg, ami osztályösszetétel vizsgálatokon keresztül politikai szerepre törekszik. Úgy néz ki, hogy a Notes From Below szintézisre törekszik.

Ezek a kérdések számunkra még nyitottak, ezért is szeretnénk, ha minél szélesebb körben lenne róla diskurzus, és ami a fő, ha valódi elméleti-gyakorlattá válna.