A hétvégén a Krúbi nyerte a Keret blog Kikeltető versenyét. Szó se róla, tehetséges gyerekek ezek, de sokadszorra volt alkalmam megtapasztalni azt, amit #ellenállásnak tudnék nevezni: miszerint pajzsra van emelve valaki, mert nagyon bátran elhadarja, hogy azorbánrosszértem, ennek pedig örülni kéne (lásd pl. ezt a HVG cikket).

Hát marhára nem.

Első blikkre persze üdvös, hogy a zenészek és a művészek a közéleti témák felé fordulnak, de ha közelebbről megvizsgáljuk a jelenséget, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem más, mint az ellenállás termékesítése.

Szemben azzal ugyanis, mint amikor a szocializmus idején még kemény volt azt énekelni, hogy „Erdős Péter a kurva anyád”, vagy hogy tépd össze a behívót, mostanra ezek a fajta megnyilvánulások aránylag tét nélküliek. Persze, a Fidesz igyekszik leuralni a kultúrát is, és az így megnyilvánuló művészek bukják mondjuk a Petőfi rádiót vagy az NKA pénzeket — de nincs is rá szükségük.

Jelen viszonyok között ugyanis, a social media és a liberális sajtó világában ezek a fajta jelzések önmagukban felhajtó erővel bírnak, közönséget találnak. Mi több: mivel a közéletünk annyira pokoli állapotban van amilyenben, mindenkit ez foglalkoztat, így az alkotók rá is vannak kényszerítve valamelyest, hogy ezekről a dolgokról szóljanak, különben elvesznek a zajban.

Viszont ezek az üres, tét nélküli odamondások csak fokozzák ugyanezt a zajt. Az nem egy nagy truvaj, hogy elmondjuk, hogy az Orbán egy geci (Simicska után?!), ennél többet is lenne ildomos szólni: hogy mit is akarunk helyette, hogy is képzeljük el a világot.

Persze lehetne azt mondani, hogy a művésznek ezt nem feladata kitalálni, de az elvárható lenne tán, hogy tájékozódjon a dolgokról egy kicsit mélyebben, mint ahogy azt teszi mindenki más — különben nem fog tudni újat mondani.

(Bezzeg szexista alpári bunkóságokat meg igen. Az ám az alternatíva!)

Továbbmenve: a #ellenállás azért is káros, mert ezzel a közönségnek megadja azt az érzületet, hogy ő most itt tett valamit vagy részt vesz valamiben: viszont ez nem cselekvés, csupán annak az illúziója. Persze, lehet majd az lesz, hogy tüntetők lesznek a cool listán, vagy a tegnapi mémekből holnapra vászonszatyrok lesznek a Madách téren — de közben se a művészek, gyakran pedig se a közönség nem vesz részt érdemben semmi olyan szervezeti munkában, ami ennek a rendszernek a véget vetésén dolgozna.

(Lásd még: Kemény Zsófi és a Rabok tovább, meg a Forradalom 2017 Facebook csoport bazmeg.)

Ezzel nem azt mondom, hogy kezdjenek el járni a Gólyába (isten őrizz, így se férünk be!), de Petőfi Sándor Dicsőséges nagyuraka sem azért ütött akkorát, mert jól megmondta, amit mindenki tudott: hanem mert a vidéken felfegyverkező parasztság üzenetét közvetítette az uraknak, hogy ha nincs jobbágyfelszabadítás, akkor bizony ellenük fognak fordulni.

Hasonló mód levonható a tanulsága annak is, hogy az Illés miért a Sárga rózsáról énekelt, vagy a Muzsikás miért lett világhíres magyar népdalokkal.

(Vagy összevetni azzal, amikor G Ras, akit a rendszer pribékjei ütlegelnek énekel erről, vagy a FreeFest szellemiségét tovább vivő antifa punk/rap vonallal, ahol a mozgalmár sikkeskedés helyett tevékeny szerveződés is történik)

Ameddig ez azonban nem történik meg, úgy a #ellenállás képviselőinek termékeit (mert termékek ezek) nehéz másként értelmezni, mint önző, öncélú húzásokat, amik felülírnak bármi kezdeti esetleges jószándékot.

Ugyanis popkulturális értelemben van arra egy kifejezés, amikor valaki más tollával ékeskedik a saját haszna érdekében.

Az pedig az, hogy pózer.