Kinyitom ma a kedvenc gyűlöletlapomat, a Ripostot, és mit látok rajta?
Hogy holnap a környékemen mindent szét fog zúzni a német antifa, a pacifista Gulyás Márton szervezésében.
Megnéztem a noteszomat, de nem találtam benne semmi arra utalót, hogy holnapra a belváros lebontásáról egyeztünk volna meg bárkivel, de lehet csak lemaradtam a meetingről, ahol ez meg volt beszélve, bár az igazság inkább az, hogy ez a „hír” egy szemenszedett hazugság.
Persze érthető, hogy miért — a magyar sajtó a nemzetközi baloldali mozgalmakról rendszerint csak akkor számol be, ha valami iszonyatos balhé van, akkor is ejt minden kontextust, így a félelemben utazó médiának könnyű dolga van, ha az erőszakos anarchistákkal szeretné riogatni az olvasóit.
Ezzel szemben szeretnék egy kicsit árnyaltabb képet adni erről a világról, és ez által megnyugtatni a kedves olvasót, hogy miért teljesen lehetetlen, hogy holnap itt bármiféle balról szervezett fekete tömbök borítsák lángba a belvárost.
A modern nyugati szélsőbaloldal gyökerei a hatvanas években keresendőek. A nagy kommunista pártok és a szakszervezetek válságba kerültek, hisz nem voltak képesek már képviselni a munkásokat, a jóléti demokráciák pedig poshadt unalmat kínáltak relatív létbiztonsággal.
Erre jött 1956 után az, hogy a szovjet típusú államszocialista berendezkedés minden szabadságszerető ember számára vállalhatlanná vált, így olyan megoldások felé nyúltak, ami alternatívája lehet az asztalon lévő lehetőségeknek (a demokratikus kapitalizmusnak és az autoriter szocializmusnak egyaránt).
Mozgalmas évtizedek következtek, szerte Európában indultak a különféle mozgalmak 1968 után: Olaszország, Németország, Franciaország, Spanyolország, Hollandia, Anglia szerte bukkantak fel a vörös-fekete lobogók.
A mozgalom filozófiai magját az adta, hogy nem képvisel minket senki, képviseljük hát magunkat. A cselekmények adták magukat ebből: elfoglalt egyetemek, a házfoglaló mozgalom, blokkolt nagyberuházások, sztrájkok, kigyulladó neonáci irodák sorát láthattuk.
Az élet és a történelem számukra nem állt meg. Ha megnézzük a híreket, a francia utcákon áll a bál a munkajogok átalakítása miatt, egyetemeket foglalnak el, egy reptéri nagyberuházás ellen évek óta független zóna alakult ki az állam területén. Olaszországban rendszeresek az összecsapások a szélsőbalosok és az újfasiszták között. Spanyolországban egy alternatív gazdasági szisztéma alakult ki az önigazgató, elfoglalt kisközösségek és foglaltházak hálózata lévén.
S valóban, tavaly Hamburgban kitört a pokol.
Ez azonban csak a szélsőbaloldal felszíne: a lényeg a föld alatt zajlik.
A mozgalom rengeteg szociális központot, kvázi kultúrházat üzemeltet, oktatási intézményeket tartanak fenn, földet művelnek, kertészkednek, termelnek, szervezkednek, foglaltházakat tartanak fenn, koncerteket és bulikat szerveznek — mindezt non-profit módon, ahol a pluszbevétel szociális, szolidaritási alapon kerül elosztásra, hogy tovább erősödjön az alulról szerveződő mozgalom.
(Mindez nem egy anomália egy működő demokráciában, hanem a hatalom számonkérésének népi eszköze — a „bazmeg” ugyanis nem szerepel a szavazólapon.)
Ha ebből nem lenne egyértelmű, a rend kedvéért leírom: egy ilyen csapat azért sem mozdulna gyújtogatni a NER ellen, mert nem ezt diktálja a logikája. A NER csak a nagytőke helyi bázisa, a tágabb ellenség a rendszer maga, így most politikai oppurtunisták zsoldjába állni az elvszerűség szembeköpése volna.
A magyar szélsőbal hasonló, csak kisebb. Rengeteg apró csoport dolgozik az építkezésen, a kultúraformáláson, hálózatépítésen, a tanuláson, a közös vitákon, fáradhatatlanul, évek óta, s ezt fogja tenni a jövőben is.
Logikus hát most beállítani őket erőszakos állatoknak: a képviseleti rendszer utolsó reménye illant el sokak számára ezzel a kudarcos választással és az előtte lement tragikomédiával, így rengeteg ember keresi azt, hogy mit lehet tenni a változásért — amire adná magát az európai mintára történő szerveződés.
Ha lenne is szélsőbal, akkor az nem holnap, egy facebook-celeb macska szervezésére kezdené az izmozást. Körülnézne inkább, hogy mik azok a felháborító dolgok, amin tetten érhetjük azt, ahogy ez a rendszer elveszi az életünket, akár a politikai elnyomás, akár a „szabad piac” nevében teszi azt, és ott lépne oda, szövetségesként fellépve a helyi szerveződésekkel.
De ez a szélsőbal még nem létezik.
Ahhoz ugyanis nem Srdja Popovicsot kell olvasni, hanem az Eljövendő Felkelést.
Aztán megkeresni a barátainkat, akik már építkeznek.
A többit majd kitaláljuk.