Szélvészként terjedt a hír, hogy a budapesti underground egyik bástyáját azonnali hatállyal bezárják.

A Hely jelentőségét nem csak az adta, hogy mennyi olyan programnak adott teret, ami máshol nem jelenhetett volna meg. A Hely és a körülötte szerveződő közösség az évek során valódi tényezővé forrtak össze, példát mutatva mindenkinek, hogy a lehetetlen dacára is képesek megélni és nőni azok, akik arra elszánják magukat.

Nehéz alábecsülni a Hely hatását: a klubfunkción túl ugyanis a Hely feletti próbatermek és az ott lakók közössége adta a magyar zenei élet legizgalmasabb történéseit az elmúlt években. Megkerülhetetlen volt mindenki számára, aki ezekben a berkekben mozgott, a magyar underground legféltettebb és legrosszabban tartott titka lett egyben.

Helyesnek lenni büszkeség volt és kétes dicsőség.

Az itt lakók helyzete sosem volt rendezett, de a Hely nélkül ki tudja hova sodródtak volna. Évek óta lógott felettük Damoklész kardjaként az ítélet: ahogy a város nagyberuházásai elől eltakarítottak embereket, házakat és más klubokat, átfutott rajtuk mindannyiszor az iszony, hogy hátha ők lesznek a következők.

Végül be is következett, amitől évek óta lehetett tartani: a botrányos Liget projecthez kapcsolodó beruházások keretében a Helynek otthont adó épület gazdát cserélt. A pletykák szerint a miniszterelnök rokonságához köthető, a magyar turizmus fejlesztésében érdekelt bennfentesek kívánnak itt valami csilivilit összehozni.

Amit bejárattak a Gödörnél és a Deák Térnél, annak a sértésnek a nagyobb léptéke hinti be most sóval az eddigi teret. Szétkergetnek mindenkit, a helyére pedig valami olyan komplexum kerül, ami tovább növeli a környék leterheltségét, feljebb viszi az ingatlanárakat, kiárazza a környéket eddig használókat, kiírtja a maradék zöldterületet. A szabadság szigetét lekarámozza és a gazdagok játszóterévé teszi.

A hír hallatára hatalmas botrány kerekedett.

A Hely közössége szolidarítási bulit szervezett, ahol a sajtó előtt is vázolták a terveiket. A Hely státuszát úgy kívánták rendezni, hogy az közösségi tulajdonba kerüljön. Biztosítson olcsó lakhatást, közösségi teret, programokat, legálisan, rendezetten. Hónapok óta próbáltak tárgyalni a beruházást vezető intézményekkel és az önkormányzattal, a lánc már készen állt arra, hogy nemzetközi összefogással megvásárolják maguknak az ingatlant.

A kijelölt szónok azzal zárta a sorait:

A Hely mindenkié, mindenki a Helyért!

Nem voltak azonban naívak. Tudták, hogy harcra kell készülniük: a vázolt, legális tervezet a „jó zsaru” kártya volt csak, amivel időt kívántak nyerni.

Egy héttel később megjelent az új tulajdonos pár biztonsági őrrel, hogy a kulcsok átadásáról és a felszámolásról gondoskodjon.

Ezerötszáz mérges punk fogadta őket. Az addigi biztonsági őr megpróbálta megakadályozni, hogy bejussanak, de ennek a tömegnek az élén nem volt szónok, aki a békés ellenállás morális előnyeit ecsetelte volna, így hát bementek.

Az akció nem a semmiből jött: a bezárás hírére felzördült az egész zenész társadalom. Sorra jöttek a sajtóban a cikkek azt ecsetelve, hogy mennyire pótolhatatlan veszteség lesz a kultúrában, ha a Helynek vége. Zenészek sora mondta le koncertjeit és tiltatta le dalait a rezsimhez köthető helyeken és rádiókon, listák készültek azokról a szórakozóhelyekről, amelyekről lehetett tudni, hogy az új gyarmatosítók helytartói: felhívások mentek körbe, általános bojkottra buzdítva.

Az akció napján nem csak zene alig szólt a városban, nyitott kocsmát is alig lehetett találni – lévén a Hely közösségébe beletartozott így vagy úgy de jelentős része a vendéglátóhelyek kiszolgálószemélyzete is. A zárt ajtón csak a cím szerepelt, és annyi: A Hely mindenkié, mindenki a Helyért!

A koncertek végeztével nem mentek haza az emberek, hanem megkezdődött a munka. Az épület védelmét megerősítették, önkénteseket toboroztak állandó jelenlétre, riadóláncot hoztak létre. A korábban benyújtott javaslatok követelésekké kristályosodtak. A nemzetközi sajtó is felfigyelt arra, ami a Hely kapcsán történik – előbb a mozgalmi oldalakon, később a balos portálokon.

Minderre azért volt szükség, hogy amikor hetekkel később az új tulajdonos rendőrökkel megerősítve érkezzen érvényesíteni az akaratát, addigra ne csak az alkalmi felháborodás, hanem a szervezett ellánállás fogadja őket, és már az első belőtt könnygázgránátot is teniszütővel verjék vissza.

A helyzet lehet reménytelen, de a Hely sorsa nem az. Ameddig a szolidarítás és az ellenállás kitart, van remény arra, hogy a hatalom meghátráljon. A harc úgy tűnik képes kigyűrüzni a telek határáról, és már megpróbálni is érdemes volt, hisz ezreket mozgósított és galvanizált, hogy arról beszéljünk, hogyan is akarunk élni.

A fáradt összefogósdi diskurzust is felváltotta az, hogy meddig hagyjuk elmenni a nagyberuházások címe alatt futó gyarmatosítást, ami kiszorít minket a saját életünkből, és skanzenekké alakítja a városainkat, tovább szakítva ketté a társadalmunkat.

A Hely lett annak a harcnak a szimbóluma, ami már nem csak szimbólumok mentén kíván politizálni.

„Reménytelen hülyék” – állítják sokan, s lehet, hogy végső soron igazuk lesz.

De még mindig jobb, mint halkan levonulni és újra a nulláról elkezdeni.