„S bár a lényeget még nem értheted
Amíg nem éltél nehéz éveket
Hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk
Mi egy vérből valók vagyunk”
Ismerős Arcok

Szerte a Kárpát-medencében, akárhányszor felcsendül ez a dal, a közönség összeölelkezve énekli együtt a sorait. Tán ez már a nyolcadik kerületi választónak is megfelelő konzervatív-jobboldali kultúra, a megszelidített nemzeti rock: egy kis „Kör közepén állok”, egy kis nemzeti érzelem.

A lényeget nem értheted, de valóban csak annak a parafrázisa, hogy „Magyar az, akinek fáj Trianon – a többi csak állampolgár”. Ez az idézet is kacifántos utat járt be: adták Illyés Gyula és Karinthy Frigyes szájába is, de valójában Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke mondta először.

Azért tartom érdekesnek és augusztus huszadikán aktuálisnak ezt a jelenséget, mert rajta keresztül megfogható a mai magyar nacionalizmus és az ellentmondásai is, főleg úgy, ha kicsit hátrébb lépve tudjuk szemlélni a korunkat.

Mit jelent magyarnak lenni? Ez az egyik legmegfoghatatlanabb kérdés, mert mindenkinek személy szerint mást fog jelenteni, más jelentőséget fog tartalmazni, ami nyilván függ attól is, hogy épp milyen tétje van az ebből következő állításnak. Mást jelent a felvidéken, mint a Havanna lakótelepen, mást jelent Petőfiszálláson a huszadik század közepén, mint asszimiláns zsidónak a világháború alatt. Mást jelent az emigránsnak és mást jelent a bevándorlónak: ezekből a nehézségekből pedig leírható, hogy ez nem egy konkrét dolog, csak valami, ami felé tartunk és tarthatunk, s ez a definíciós folyamat válik magává a magyarsággá.

Ennyiben igaza van az Ismerős Arcok dalnak: a lényegét még nem érthetjük. Csak azt felejti ki, hogy sose nem is fogjuk érteni, mert a feladvány megoldhatatlan. A megoldás maga a törekvés.

A mai nacionalizmus pedig ennek a folyamatnak a kizárólagos értelmezésére tör, mert az absztrakt érzületeken túl, ahol az állam gyakorlatán keresztül találkoznak az elvek a valósággal, nagyon is valós tétje van annak, hogy ki a magyar, és ki nem az.

Mi egy vérből valók vagyunk: következésképp, aki nem a mi vérünkből van, azt lehet a menekülttáborban éheztetni. (Erre két válasz érkezik: nem is éheztetjük őket, a körülményeiknél csak a Hilton-szálló lenne jobb; illetőleg ha igen, akkor pedig megérdemlik.)

Az idézet azt is mutatja, hogy a nacionalizmus nem egy tudományos sportág. Nincsen magyar, európai vagy afrikai vércsoport: ez csupán egy metafóra. De míg a metafórát ki-ki magának fejtheti meg és élheti át, addig is létezik a magyar állam, az erőszak kizárólagosan felhatalmazott gyakorlója, aminek szüksége van a metafóra jogilag értelmezhető, intézkedések foganasítására alkalmas értelmezésére.

Különös azért is a vérség példája, mert a nacionalizmus pontosan a vérségi kötelékekkel legitimált rendszer ellenében jött létre. Nyelvében él a nemzet, szólt a kor kulturkampfjának egyik vezénylő mondata, amely kétségbe vonta azt a felállást, miszerint egy kivételezett kaszt előjogokat élvezett a közteherviselés és a politikai akarat képviseletében a nép többségével szemben.

Kellettek ehhez a küzdelemhez persze a kor átalakuló gazdasági viszonyai, amelyben a megerősödő polgárság igényei összefonódtak a parasztság helyzetével: a felszabadulás az egyik oldalon szabad munkaerő a másik oldalon. Össze is forrtak a szabadságharcban ezek a követelések, a nacionalizmus felszabadító zászlaja alatt, részben integrálva a „Szabadság, egyenlőség, testvériség” hármas jelmondatát az immár nemzeti autonómia vágya mellett.

A forradalom és a szabadságharc persze már önmagában megmutatta a nemzeti gondolat ellentmondásait – elég csak arra gondolnunk, hogy az alakuló „echte-magyar” mércével nézve az aradi vértanúk sem állnák ki ezt a próbát – de érdemes megnéznünk a korszak lenyomatait, hogy ráleljünk a konszenzusra.

Hídpénz és a Magyar Tudományos Akadémia – ezek voltak a „Haza és haladás” eszményeinek letéteményesei (Szemben ezzel ma: a hidat a köznép számára felszabadító fiatalok ócsárolása és az MTA autonómiájának megnyirbálása).

A nacionalizmus viszont képtelen volt feloldani a saját ellentmondásait: az egy nemzetté válás ténye a gyakorlatban csak lassan haladt, már ami a jogkiterjesztések kérdését illette. Ezt az ellentmondást fűtötte a „magyar szupremácia” elve, amely a beteljesületlen ígéret, a nemzethez tartozás méltóságának praktikus hiányát volt hivatott elfedni. A bölcs és arra rátermett, tájékozott vezetés majd intézi a dolgokat, a nép pedig örüljön annak, hogy magyar és nem mondjuk oláh vagy tót, mely különbséget tovább lehetett élezni törvényileg és hatóságilag.

A vagyoni különbségek és a jog előtti egyenlőség közt ordító szakadékot pedig ezen osztályok átfazonírozták az „élet természetes rendjére”. Táncsics Mihály ’48-ban kiszabadítattott, majd nincstelenségben halt meg 1884-ben, mivel kritizálta a forradalom minőségét: Kossuth rögvest nekilátott az elszigeteléséhez, a Bach-korszak idején pedig az „egyetlen magyarja volt a birodalomnak, akit írásáért lecsuktak„.

Mindenesetre a „Haza és haladás” szellemében egyesítették Pest-Budát Budapestté, és nagyszabású átépítések kezdődtek. A mai városkép ekkor alakult ki: a francia nagy nacionalizmus formai átemelésében konkrét mintákat és építészeket vettek át. Ma már feledésbe vész, hogy kik nyertek ezeken az építkezéseken (a nemesek és a felsőbb osztályok), amelyet megakasztott egy gazdasági válság, ahogyan az is, hogy a francia típusú széles sugárutak a patina mellett praktikusan arra is szolgáltak, hogy egy esetleges forradalmat könnyebb legyen a lovassággal szétverni.

A város két legmagasabb, jelképesen 96 méteres épülete a kor nacionalizmusának tökéletes szimbólumai: az Országház és a Bazilika. A néphatalom és az isteni hatalom grandiózus intézményei, melyeket összeköt a modern város szövete.

(Az Opera helyén sokáig rossz hírű kocsma állt, míg az építkezés nevében ki nem sajátította az állam. Ma már a kocsmákat előre küldik, hogy megalapozzák az irodákkal- és szállodákkal történő szőnyegbombázás gyakorlatát.)

Húsz év se tellett bele, és a nagy monarchia-kóceráj, amelyben ezek a gesztusok hivatottak voltak szimbolizálni a magyarság felsőbbségét a Kárpát-medence többi népével szemben, összedőlt a francba egy világégés után.

De a nacionalizmusnak metafórákra és narratívákra van szüksége, nem pedig történelemre és történészekre. Az utóbbiak csak a bajt okozzák, állandóan mérlegelnek, az előbbiekhez pedig elég pár fanatikus és lendkerekes propagandista.

Ebben a keretben értelmezhető a PTI vegzálása vagy a Nagy Imre szobor eltávolítása és a Nemzeti Vértanúk Emlékműve, meg annak, hogy Orbán Viktor miniszterelnök úr Tisza István mintájára rendezteti be a dolgozószobáját.

Az a nacionalizmus ugyanis, ami nem vet számot azzal, hogy léte egy folyamatos öndefiníciós munka, hanem kisajátítani akar definíciókat, szükségszerűen nem úgy határozza meg magát, hogy micsoda (hisz ez a vállalkozás eleve lehetetlen), hanem lehetséges kiútként csak abba tud kapaszkodni, hogy MI NEM tartozik hozzá.

Ez a privatizációs munka pedig megköveteli pontosan azt, ami előttünk zajlik: a történelem újrarajzolását- és értelmezését, a megtörtént események és egykor élt személyek kizárását, a kánon feletti harcot, fejlettebb formáiban pedig az áltudományos, jogi- és erőszakos úton meghatározott állampolgárságot.

S ahogy Wass Alberték korában a kor fajvédő-nacionalistái azt ajánlották a térség békéjének zálogaként, hogy egymás torka helyett essünk a zsidók torkának, úgy szól most Orbán Viktor és elvbarátaitól az, hogy az Európára leselkedő legnagyobb fenyegetés a migráció, vagy hát: a migránsok.

A nacionalizmus ugyanis átalakul. Ahogy a korai nacionalizmus tükörképe- és ezért elpusztítandó ellensége a kirekesztési logika csúcsán a zsidóság volt, mint ahogy azt Borbély András a „nemzetgép” leírásában kifejtette, úgy az európai erőd tükörképe és elpusztítandó ellensége a muszlimok és az iszlám:

„A nemzet utáni vágy: beíródni a történelembe. Ha máshogy nem, hát úgy, hogy részeivé válunk egy nagyobb egységnek, egy nemzetnek, amelyről hisszük, hogy fennmarad az idők végezetéig, vagy hisszük, hogy ő maga az időtlen, örökkévaló viszony lehetősége a világegyetemmel. De a nemzeti tudattalan azt is jelzi, hogy a nemzeti tudat, bármennyire hipszteresítjük is, a jelzett történeti okok miatt tartalmazza a rivális, a Nagy Másik elpusztításának a vágyát. Egy modern európai nemzet, melyben szükségszerűen el kell fojtani és racionalizálni kell a vallási igényt (a nemzetvallásban ez a felvilágosult racionalizmus nyoma), sohasem veheti föl a versenyt a zsidó vallással, a tiszta, prototipikus nemzetvallással. Ezért mindig is el akarja pusztítani ezt a riválist, akire végül is vágyik. A nemzeti tudat logikája, nyíltan vagy elfojtott formában nálunk felé mindig tartalmaz antiszemitizmust.”

Szemben a kereszténységgel, a nacionalizmusnak az üdvtörténeti szempontja más súlyponton van. Nem a túlvilágon ígéri az egyén megváltását, hanem az egyén jelenvilági áldozatát követeli meg saját üdvtörténeti, fennmaradási szempontjából. Nem az egyén kárhozatával riogat, hanem a nemzethalállal: ígérete az áldozatért cserébe pedig az elismerés, mely elismerést a szüntelenül üzemelő hőskultusszal kívánja bizonyítani. Mi több: a mozgatórugója nem egy pozitív cselekvés-kimenetel függvény, hanem egy állandó háború a közelgő vég ellen.

Ahogy a nacionalizmus is a saját ellentmondását, miszerint az ígért egyenlőséget a hierarchiák elutasításának vagy újragondolásának hiányában nem tudja teljesíteni, s az ebből fakadó tehetetlenséget úgy kezeli, hogy a nemzethez tartozás állapotát felminősíti, leginkább úgy, hogy a hozzá nem tartozókat leminősíti, idegennek titulálja (napjainkban itthon: cigányok, zsidók, migránsok), úgy az európai unió gondolatában is a felold(hat)atlan hierarchikus különbségeket a „nem ide tartozón” vezetjük le: a különbségtételen, az alanyi jogon járó vagy nem járó életen.

És ahogy az új európai identitás nem képes megegyezni egyetemes alapelveken, mert a szervezetbe épített hierarchia gátolja ezeknek az érvényesülését a nyitottság, egyenlőség, elszámoltathatóság, szabad verseny, stb. tekintetében, úgy nyer teret az a meghatározás, hogy mik NEM vagyunk – amire a leginkább konszenzust lelő válasz az, hogy nem vagyunk „annyira barnák”.

Pedig könnyen belátható, hogy a menekülteknek és a bevándorlóknak is van egy saját nacionalizmusuk, kultúrájuk, szülőföldjük – amelyen az életet pont az amerikai és európai (újabban pedig: orosz és kínai) ténykedések és beavatkozások lehetetlenítettek el, akár azért, mert az ércbányát segélyből fegyverezett gerillák őrzik, akár azért, mert kazettás-bombák hullanak a kórházakra.

De az „euronacionalizmus”, amely integrálni kívánja az európai hierarchia különböző lépcsőfokain (centrumán-perifériáján) létező embereket, mindezzel nem törődik, hisz az a hierarchia (nemzeteken átívelő) csúcsait kritizálná. Ehelyett inkább átrendezi önmagát, mint szabadkereskedelmi övezet és koncentrációs táborok laza hálózata: a menekült nem menekült, hanem migráns, a migráns pedig nem ember, és amúgy is, a rész az egész, a biztonság pedig biztonság, másról szó sem lehet.

Ahogy az iszlám is egy magasabb elrendeltetettség mentén volt képes különböző népeket a zászlaja alá terelni, úgy lesz az európai erőd központi gondolata egy szekularizált fundamentalizmus. Továbbra is ugyanolyan gyarlók vagyunk, de most már nem szükséges magunkat okolnunk, hanem rávetíthetjük bűneinket a nem csak nemzettelen, hanem kontinenstelen „másikra”.

Nehéz látni, hogy mi ennek a korszakalkotó szellemnek a végcélja. Annyi azonban bizonyos, hogy megéri a migrációra (azaz: a tünetre) koncentrálni, és azt beállítani a vízválasztónak, mi több, ezen áll vagy bukik az egész igazság-rezsim (mely hazugságokon alapul). Aggasztó tendencia, hogy a migráció zászlaja alatt valójában Schengen felszámolása történik az új-jobboldalon – noha logikus, ha bevándorlókat nem akarnak, és Rogán Antal sem fog szabadalmazni egy klónozó-gépet, akkor a demográfiai válság megoldása a kivándorlás megállítása az egyetlen eszköz. Emellett a nemzetállamok korabeli nagy szorongása, hogy a globalizált termelésben az állam hatalma visszaszorul: emígy jönnek a képbe a lokális és globális „elitek” harcai.

Hogy közben a fél bolygónk lángol, a termelést pedig inkább automatizálják, mintsem minket tovább tűrjenek – nem téma.

Csak a MOL, a cég, amivel Magyarország profitál a globális katasztrófából, az, amely engedélyt kapott az Országháznál és a Bazilikánál magasabb épület megépítésére (szimbolikus-e a 120 méteres magasság is?) jelzi, hogy hol lehetnek az igazi értékek. A tőke magasabban áll majd a demokráciánál és istennél, noha a cég vezérigazgatóját körözi az Interpol: itt áll az új magyar nacionalizmus, a cinizmus és a gőg végtelen fokán.

Legalább ebben sikerült felzárkóznunk az áhított Nyugathoz.

A többit pedig húsz év múlva meglátjuk.