Bosszantó felismerés, hogy a kormány és a látható/hallható ellenzék közös nevezője az antikommunizmus, valamint a sajátos kapitalizmus-kritikájukat kiadó kapitalizmus-felfogásuk.

Ami mindkét vitát összeköti, az egy morális alapállás. A létező kommunizmus rossz volt, tehát a kommunizmus rossz: a létező kapitalizmus nem jó, tehát a szabályozása kívánatos.

(Van néhány marginális elmebeteg, aki pedig azt vallja, hogy a létező kapitalizmus nem az igazi kapitalizmus, de majd ha oda elérünk, akkor eljő a kánaán. Ők feltehetőleg már transzcendáltak a felvilágba, azért beszélnek ekkora ökörségeket, mindenesetre komolyan már senki sem bírja venni őket. Kivéve a kripto-anarchistákat és a transzhumanista haverjaikat, de ők egy másik téma.)

Ezek a megállapítások logikailag ugyan konzekvensek, noha eltérő következtetésekre jutnak. A NER legfőbb politikája a piac nemzeti keretek közé szorítása és a nemzeti bajnokok kiemelése: a baloldali kritikája ennek a rendszernek pedig az újraelosztás kinek-hogyan részét érinti, amely ugyanúgy egy erősebb állam kívánalmát fejezi ki, hogy ezt a programot megvalósítsa.

(Közben a marginális hangok még kevesebb államért és még több privatizált intézményért vagy civil szervezetért kardoskodnak, amelyek majd lefedik ezeket a „réseket”.)

Ezen vita pedig szó szerint életre-vérre menő kérdéseket feszeget, akár a lakhatásról, akár az egészségügyről, akár a ki/bevándorlás kérdéseiről beszélgetünk: csak a vita beszorul abba a térbe, hogy ez „helyes-e vagy sem”, amelyet aztán ki-ki a maga számára tetsző módon értelmezhet. (Jó példa erre a multik támogatása: amíg a szocik csinálták, komprádor árulás volt, amíg a NER csinálja, szükséges áldozat. Az érv akkor is ugyanez volt, csak az érveket képviselő táborok cseréltek helyet.)

Ezzel szemben a kommunizmussal és vele a kommunistákkal szembeni kritika valahogy úgy hangzik, hogy ugyan szép elvek mentén indult, de embertelen borzalmakat szabadított a nyakunkra, ezért minden, ami kommunista, vagy kommunizmussal vádolható, már kezdeti stádiumában magában hordozza a gulág és a vörösterror borzalmait (tehát: eltiprandó). A kormányzati olvasatban még ráadásul „nemzetigeden” is.

Ennek a két álláspontnak a logikus kompromisszuma a közös valóságunk.

A probléma pedig nem az vele, hogy az állítások helyesek-e vagy sem, hanem az értelmezési keretük, mely az ember szempontjából, az emberi értékrend szerint értékeli a jelenségeket és a rendszereket. Lévén emberek vagyunk akik emberi életet élnek, milyen más szempontból értelmeznénk a velünk történő, általunk üzemeltetett dolgokat?

Amint pedig ezen a kérdésen elkezdünk töprengeni, ott bontja ki önmagát a téboly. De ezzel a szakadékkal szembe kell néznünk.

Mi a kapitalizmus?

Ez a kérdés olyan, mintha egy haltól próbálnánk megkérdezni, hogy mi az a víz. A kapitalizmus az uralkodó termelési rendszer, és ezáltal a világunk. Legitimációját tekintve ez a legfejlettebb elrendezés, amit az emberiség valaha kitalált, már ami a technológiai fejlődés és a kívánalmak kielégítésére elképzelhető. Ennek köszönhetően az emberiség meghódította a világűrt és megtanította a köveket számolni, összekötötte a bolygót és korábban elképzelhetetlen és értelmezhetetlen csodákat állított elő.

Ebben a tekintetben a kapitalizmus helyessége emberi szempontból szétbomlik. Értelmetlen feltenni azt a kérdést, hogy jó-e, hisz jó annak, aki megkaphat egy Iphone-t: rossz annak, aki az Iphone nyersanyagát állítja elő. Jó annak, aki toronyház tetején lakhat, és rossz annak, akit a földjéről eltávolít a toronyház tulaja. Jó annak, aki olcsó repülő-járattal utazhat bármely strandra a világon, de rossz annak, aki a repülőt vezeti, vagy annak, akinek a strandját privatizálták a turizmus miatt.

A kapitalizmus morális kritikái pedig mind ebben a keretben mozognak, hogy többeknek rossz, mint ahány embernek jó – nyolc emberé a világ vagyonának fele, mi vagyunk a 99%, stb. A másik oldalról pedig úgy szól az érvelés, hogy noha egyenlőtlenségek vannak és lesznek, előbb-utóbb mindenkinek jó, hisz többet keresünk, több termékünk van, a modernitás vívmányai lassan mindenhová elérnek, stb.

A két vita sosem ér össze, mert ugyanazt a jelenséget két különböző paradigmával magyarázzák. Az egyik szerint a fejlődés motorja az egyenlőség és az egyenlő esélyek, a másik szerint pedig a hierarchia és a verseny természetes, mi több, szükséges ehhez a dinamizmushoz.

Villám-mennykő; krumpli-burgonya. Mindkettő téved, és mindkettőnek igaza van: megállapításaik csupán aszerint rendeződtek, hogy az általuk képviselt osztályok érdekei mit kívánnak meg.

A kérdés ugyanis nem az, hogy mi a kapitalizmus az ember szempontjából, vagy hogy mi a víz a hal szempontjából.

A kérdés az:  mi az ember a kapitalizmus szempontjából?

Így feltenni a kérdést elsőre nonszensznek mutatja magát. Hisz a kapitalizmus nem egy dolog, nem úgy, mint egy folyó: azért létezik csupán, mert az emberiség kollektíven úgy tesz, mintha létezne, és ettől válik valósággá. Az emberiség pedig ebben a viszonyban kényszerítve van arra, hogy úgy tegyen, mintha létezne, hogy betartsa a szabályait, különben pusztulás vagy elzárás az egyén sorsa.

(Láthatólag minden más esetben könnyebb úgy tenni, mintha egy emberileg adott viszony nem létezné. A nőverőket vagy a fajgyűlölőket legalábbis nem tartóztatják le például ezerszámra, bezzeg azokat, akik nem tudják fizetni a devizahitelt, tömegével lakoltat ki a rendőrség, és a bankrablóbat olyan áron is elkapják, ami adott esetben többe kerül, mint ami a zsákmányuk.)

De a folyó sem egy „létező dolog”, csupán annak hat, amennyire meg tudjuk figyelni: rengeteg víz áramlik, áramlását pedig a magasság és a dőlésszög szabályozza. Meg tudjuk különböztetni viszont a folyót a parttól, attól, hogy hol a medre, és le tudjuk írni, hogy a folyó áramlásának milyen szabályai vannak. A halak pedig ebben tudnak mozogni, úgy, hogy a folyó közömbös azt illetően, hogy halak mozognak benne – noha a kérdés értelmet ott nyerhet, hogy a folyó élővilágára miként és hogyan hatnak a benne élő halak.

A kapitalizmus morális kritikái pedig ebben a keretben olyanok, mintha a halak arról vitatkoznának, hogy merre és hogyan menjen a folyó – egy olyan kérdésről, amire valójában semmi ráhatásuk sincs.

Ahogy nincs „jó” „rossz” vagy „igazságos” folyó, úgy nincs „jó” „rossz” vagy „igazságos” kapitalizmus.

A példa persze ott sántít, hogy mivel a kapitalizmus az emberi együttműködés függvénye, így az emberi együttműködés szabályozásával, ami hagyományosan a politika szerepe, és amelynek nagy sikere van újabban a jobboldalon, régen pedig nagyobb sikere volt a baloldalon, valamennyire mégis tudjuk módosítani ezt a folyamot, hogy merre menjen, és hogy ebben a különböző halak/emberek milyen érvényesüléssel tudnak majd mozogni.

Ez az értelme és mozgástere az olyan kérdéseknek, mint az ingyenes/privatizált oktatás, az ingyenes/privatizált egészségügy, a befogadó vagy kiutasító menekült/bevándorlási-politika, a szabályozott/latlan lakáspiac vagy a munkavállalói/munkáltatói jogok: minden esetben valamiféle áramlatot igyekszünk szabályozni vagy szabadjára engedni, esetleg az áramlás miatti visszásságokat valahogyan egyensúlyozni.

De ezek a kérdések továbbra is az emberek-halak szempontját követik, nem pedig a folyóét: pedig ahogy a halak mozgástere végső soron a folyó logikájából következik, úgy az emberi lehetőségek is a kapitalizmusból fognak következni.

Van-e a kapitalizmusnak szempontja?

Ezt a kérdést már könnyebb belátni, és következik a kapitalizmus-párti érvelésekből is. A magántulajdon szentségére épülő rendszer ez, amely azt vallja, hogy az egyének egyéni sikertörekvései és az egymással való versengésük egyfajta kollektív jóléthez vezetnek majd, és ennek a tézisnek valóban van egy tagadhatatlan, bizonyított eredménye. A történelmi viták jórészt arról szólnak, hogy a piac eleve az állam segedelmével jön létre, és hogy az igazi vívmányok az állam által befektetett közös erőfeszítések révén válik lehetővé – az egyenlő versenyfeltételek gondolata és vitái ezek után következnek.

Ennek a rendszernek a logikáját az adja, hogy van egyfajta követelménye az elszámoltathatóság, az absztrakció felé. Végső soron ez az a művelet, ami a pénzt és a tőkét megkülönbözteti: nekem van pénzem a megélhetésemre, másnak pedig van egy termelő-üzeme és a hozzá tartozó birtokok. A logika annyi, hogy ezeknek az elszámolt javaknak bővülniük kell, különben jön valaki más, aki helyettünk bővül majd arra a térre.

Köznyelven ezt a logikát hívják szabad piacnak, amelyben az ember redukálódik egy, a rendszert üzemeltető elemmé, akár meg kell dolgoznia a kenyeréért, akár a rendszert tőkésként üzemelteti.

S amikor a kapitalizmust morális alapon kritizáljuk, hogy lehetne emberségesebb, akkor egy lehetetlen feladatra vállalkozunk (amellett, hogy az emberségesség fogalmán iszapbírkózunk). Ugyanis ennek az izének az egyetlen logikája, az egyetlen szempontja az, hogy nőjön. Ehhez a növekedéshez pedig egy felfüggeszthetetlen igénye van arra, hogy mindent, ami létezik, azt el tudjon számolni, a saját logikája szerint értelmezhetővé tudjon tenni.

(Ezért is nonszensz a hétköznapi korrupcióról beszélni, amikor emberi szívességekről beszélünk, majd ugyanezen mércével valami erkölcsi tisztaságot megkövetelni a korrupt hatalmasságoktól, akik a piacot a saját emberi szívességeik rendszere szerint kezelik.)

A folyó „szempontja” az, hogy folyjon. Addig bővül, ameddig a meder nem enged, kiteljesülése pedig a sósvízű tenger, ahol már az édesvizi halak nem élnek meg.

A kapitalizmus „szempontja” az, hogy bővüljön, ameddig az emberiség enged. A kiteljesüléséről nem tudunk semmit, de az elmondható, hogy számára az ember egy „meghaladandó dolog„, egy alkalmatlan alkatrész.

A rendszer ugyanis pontosan olyan, mint a székely-szocialista viccben Pista bácsi szakállvágó-gépe. Ha nem illik hozzá az arcél, hát majd formára vágja, amint azt tette a kapitalizmus előbb az emberi életrenddel, majd az emberi értékrenddel.

(Ennek a kérdésnek hosszú és borzalmas szakirodalma van, többek között Polányi Károly „A nagy átalakulás” című műve, a modern kapitalizmus egyénre gyakorolt hatásairól rengeteg író értekezik: de amúgy se nehéz belátni, hogy pl. a „mindenki legyen önmaga vállalkozója” hogyan termeli újra a piaci viszonyok logikáját az egyéni szorongás szintjére, vagy hogy a gépesített termelés hogyan kíván egyfajta beidomított viselkedést az emberektől. De ez messzire vezet.)

Mert elvégre a hal is olyan formájú, amilyennek a folyami- vagy tengeri áramlások engedik. Úgy lesz az ember is hasonló.

Ebből a szempontból a kapitalizmus a szó legszorosabb értelmében embertelen. Nem morálisan az, miszerint kegyetlen, hanem úgy, mint mondjuk egy gomba. A saját szempontjain kívül semmit sem lát és semmit sem láthat, minden, ami külső szempontból közelíti meg, betagozódik a rendszerébe.

Ezért fáj azt olvasni, hogy az új generáció szocializmusa nem akarja lecserélni a kapitalizmust. Ez a rendszer maga az ördöggel kötött alkunk, a pillanat uralma a hosszú elátkozásért cserébe. A huszonkettes-csapdája, hogy mi csináljuk ezt, és cserébe ő csinál minket: a nagy gőg, aminek nagy lesz majd a böjtje.

A kapitalizmus ugyanis közömbös, nem hibaként, hanem tervezett funkcióként az iránt, hogy az emberiség mit akar. Törekszik is arra, már ami a tőke áramlatai alapján sejthető, hogy minket lecseréljen. Automatizálja a munkánkat, béranyaságot hoz amíg nem tud klónozni, szexrobotokat termel vagy virtuális valóságot. Ha pedig át kell rendeznie önmagát, hát, az egész világunk véletlen pont alkalmas a tömeges kipusztításunkra, csak pár kapcsolót kell átállítani a gépeken. A cigarettagyárból lőszer jön ki, a rovarírtóból lesz emberírtó, a drón, amely képeket készít, hordozhat gránátot is.

Kikapcsoló gombot pedig nem terveztek bele.

Naivitás azt gondolni, hogy egy ilyen dologgal szemben tudunk érvelni, ha egy pillanatra elfogadjuk, hogy lehet, hogy a saját érvrendszere minket nem tud (s nem is akar[hat]) értelmezni.

Ehhez azt sem kell feltételeznünk, hogy ennek a dolognak saját akarata lenne – bár mostanság népszerűek azok a magyarázatok, amelyek a dolog működését emberi tevékenységhez vezetik vissza (lásd például: a Soros-terv, korábban meg a Cion bölcseinek jegyzőkönyve). Emberi szempontból a felfoghatatlannál jobb a felfogható, még akkor is, ha tényszerűen helytelen.

A kommunizmus tehát nem ennek a dolognak a megszelídítési kísérlete, hanem ennek a totális, teljes megtagadása, a kilépés gondolata. Ma a kommunizmusnak nincs definíciója, csak annyi: AZ nem EZ.

Minden más: meddő dőreség, egy embertelen, emberen túli hatalom fenyegetésének fényében, ami gond nélkül elpusztít minket is, ha érdekei azt megkívánják – vagy csak leír minket járulékos veszteségként.

Mert a folyóból magából kell kilépnünk, ha élni akarunk.