Értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Legyél képben! Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Egy világnyi szakadék

 Patrick Iber cikkének fordítása.

 

Nehéz szédelgés nélkül a világ idei állapotára nézni. Az emberiségnek soha nem volt ekkora kapacitása a termelésre, és arra, hogy elpusztítsa a világot – többszörösen is akár. A termékek és szolgáltatások, melyektől függünk – legyen az étel, üzemanyag, kommunikáció – a középkori faliszőnyegeknél is sűrűbb láncolatokba fűződtek. Néhány ember mikroszekundumok alatt meggazdagszik, míg mások a szikkadt talajból kaparnak maguknak megélhetést. Nyolc ember birtokol ma annyi vagyont, mint a Föld lakosságának szegényebb fele – 3.6 milliárd ember. Egy globális rendszer húzódik a javak és hatalmak mérhetetlen egyenlőtlensége alatt.

De mi ez a rendszer? Hogy hívják?

Nem elég kapitalizmusnak hívni. A kapitalizmus évszázadok óta jelen van, és nagy ügyességgel alakítja át magát. A “kései kapitalizmus” fogalma ezt a változást érzékelteti, de egy olyan feltételezést is magával von, hogy majd lesz máshogy is – pedig ezt nem tudhatjuk. Amit látunk, az egy, az 1970-es években bekövetkezett változás, melynek során a gazdag országok elfordultak a szabályozott tömegtermelés és tömeges fogyasztás nemzetállami keretekben létező világától. David Harvey 1990-ben úgy írta, hogy az új rendszer a “poszt-Fordizmus”: egy gazdaság, ami kizárólag a pillanatnyi és azonnal szükséges termelésre fókuszál; a tőke nemzetköziesedése; az ipar szabályozásainak csökkentése; bizonytalan munkaerő; és a vállalkozói szellem. Az eltelt években ezek a jelenségek csak felerősödtek az információs technológiák megerősödésével. Kevesen hívják azonban poszt-Fordizmusnak ezt a rendszert, amit elsősorban neoliberalizmusként ismerünk.

A szó kimondása is ellentéteket szül. Jonathan Chait szerint a neoliberalizmus mint szó nem sokkal több egy degradáló jelzőnél a baloldalon, ahol a liberalizmus általuk nem szeretett formáit jelölik meg ezzel. A piaci megoldásokat mind neoliberálisnak nevezik, ezzel pedig a balközép erőket rátolják a jobboldalra, hogy a szocializmus maradjon egyetlen alternatívaként. De nem kell sokat keresgélni a baloldalon sem, hogy a fogalomtól tartózkodókat találjunk. Bill Dunn túlságosan elszigeteltnek tartja, a legritkább esetben használva azokra, akik valóban neoliberálisok. Daniel Rodgers pedig pont amellett érvel, hogy a neoliberális túl sok dolgot jelent egyszerre, ezért nem megfelelő.

 

 

A világ a szemantikai vitáktól függetlenül valahogy működik, erre pedig szükséges egy fogalmat találni. A kritikusok felvetése jogos, a jelenlegi túl sok dolgot jelent, és inkább pejoratív, mint leíró. De van egy szellemi öröksége is, aminek okán a történetét nagy gonddal kell rekonstruálni, hogy megérthessük a globális gazdaságot. Quinn Slobodan pontosan ezt teszi a Globalisták című könyvében, bemutatva a neoliberális gondolatok létrejöttét bizonyos történelmi körülményekből, mindeközben kijavítva bizonyos félreértéseket a neoliberalizmus céljairól és jelentéséről.

A neoliberális elképzelések az Osztrák-Magyar Monarchia romjain szöktek szárba. Ugyan a birodalom ipari nagyhatalommá nőtte ki magát, mégis csupán sereghajtó volt Németország, Anglia, és Franciaország mögött. Az első világháború megtörte a birodalmi rendszert és gazdaságát. Ausztria demokrácia lett, és szocialista jelöltek sorra nyertek el választott pozíciókat a kozmopolita fővárosában. 1918 és 1934 között a “vörös” Bécs modellvárosa lett a demokratikus szocializmusnak, szociális lakhatási projektekkel és kiterjesztett köz- és felsőoktatással – mindezeket pedig egy militáns munkásmozgalom védte. A város inspirálta Polányi Károlyt is, aki egész életében a szociáldemokrácia védelmezője volt. Ahogy írta,

“a vörös Bécs egy erkölcsi és szellemi fejlődést hozott a magasan fejlett ipari munkásosztály körében, amivel az iparosodott államokban korábban soha nem látott szintre emelkedett egy néptömeg”.

Nem mindenki látta ugyanígy. A háború letörte a nemzetközi kereskedelmet, és széles körű beavatkozást tapasztalhattak az emberek az addigi magántulajdon-központú rezsimektől elszakadva, mikor a kormányok államosították a külföldi tulajdont és a gazdasági erőforrások felett is egyre nagyobb irányítást szereztek. Ludwig von Mises, a bécsi Kereskedelmi Kamara tagjaként a szabadkereskedelem és a tulajdon szentségének visszaállítására vágyott. A háború előtti Monarchia volt az igazodási pont számára és a később Osztrák Iskolaként elhíresült köre számára. Egy többnemzetiségű birodalom, ami eltörölte a kereskedelmi akadályokat, de nem erőltette a kulturális homogenitást. Véleményük szerint Ausztria sosem válhat önellátóvá az ipari korszakban, így a nyitott piacokon való kompetitív viselkedésével válhat csak életképessé.

A munkásmozgalom azonban Mises számára akadályt jelentett. Ugyanaz, ami Polányit inspirálta, Mises számára elnyomó volt. A szakszervezetek az utcán demonstráltak a piacinál magasabb fizetésért, és a piacinál olcsóbb lakhatásért. A város a költségvetését magas és progresszív adókkal tartotta kordában, és a vállalkozások ugyanolyan jól működtek, mint bárhol máshol az országban. A szociális lakhatás azonban aláásta a bérbeadók helyzetét, és a burzsoázia személyes sértésnek vette a figyelemfelkeltő fogyasztásra kivetett adókat. Egy időben még ebadó is volt, ami egyre magasabb lett a kutya pedigréjének javulásával. Mises számára Bécs egy hadszíntér volt, ahol a munka és a piac ereje összecsapott. Ezért is töltötte el megnyugvással, mikor 1927-ben tucatnyi halott és ezernyi sebesült árán vertek le egy antifasiszta megmozdulást – hiszen pont azokat törték le, akik tömegeket tudtak megmozgatni.

A demokrácia Mises számára nem volt abszolút, mindig tisztelendő érték. Jó rendszer volt, mert békés, fokozatos változást tett lehetővé. Számára a demokrácia funkciója a béketeremtés, az erőszakos forradalmak elfojtása volt. Amikor ezt a feladatát már nem tudta ellátni, Mises számára fontosabb volt a gazdasági növekedés alapjait megvédeni erővel, mint a demokráciát hagyni megbontani ezeket. Ugyan sokszor beszélnek arról, hogy a neoliberálisok gyenge államot akarnak, ahol a piac old meg szinte mindent, ez nem pontos kifejezés. A piac ellenségeivel szemben (gazdasági nacionalisták és demokratikus követelések) fel kell lépnie az államnak, jogszabályok alkotásával és a szükséges erőszak felmutatásával.

A neoliberálisok Slobodian szerint nem a piac felszabadítását szerették volna, hanem annak keretbe foglalását. A céljuk nem anarchia volt, hanem egy globális rendszer, ami megvédi a kapitalizmust politikai hatásoktól. Friedrich Hayek, aki Mises keze alatt dolgozott, egy szupranacionális szervezetben gondolkodott, ami megalkotja a piaci szabályokat. Hayek elkülönítette a kulturális és a gazdasági kormányokat is: előbbiket a részvételi vágy kielégítésére használta volna, míg az utóbbiak kizárólag a piacnak felelnek. Slobodian szerint a neoliberális világ “nem egy határok és államok nélküli piac, hanem egy párhuzamosan működő szerkezet, ahol a szociális igazság és az egyenlősítő újraelosztás nincs kihatással a gazdaságra”. A neoliberalizmus – más szóval élve – a tulajdont a demokrácia hatókörén kívül helyezi.

A huszadik század közepén a neoliberálisok úgy érezték, hogy veszítenek, még annak ellenére is, hogy egyre jobban ki tudtak épülni. A “neoliberális” szót 1938-ban, Párizsban fogadták el magukra nézve, ahol a Walter Lippmann Kollokvium keretein belül Mises és Hayek bábáskodása alatt szakértették meg a jövőjüket. 1947-ben Hayek Svájcban megalapította a Mont Pelerin Társaságot, intézményi hátteret biztosítva a neoliberális gondolkodásnak. A világ mégis egy szociáldemokrata irányba indult el. A társadalmi igazságosság követelései új fórumokat találtak maguknak a világháború után. Az ENSZ intézményei – legalábbis papíron – szuverenitást biztosítottak minden államnak, és számos új állam jött létre a dekolonizálódó területeken. Az európai államok jóléti talapzatot építettek maguknak, míg a globális Dél elvárta, hogy figyelembe vegyék a gazdasági érdekeiket. A neoliberálisok pedig nem örültek.

 

 

Nem a dekolonizáció ellen voltak, sőt azt feltételezték, hogy a kapitalizmus anti-imperialista. Az ellenkezésük abból fakadt, hogy szerintük a jogok nyelvezete és a dekolonizáció fenyegeti a piacot.

Ahogy Wilhelm Röpke szarkasztikusan megjegyezte, “az ENSZ által manapság létrehozott emberi jogok magukba foglalják a szentséget, mely szerint egy erőművet el lehet venni a tulajdonosától”. Sok állam valóban az államosításban látta a gazdasági szuverenitása egyik zálogát. 1938-ban a mexikói kormány államosította az olajipart, 1952-ben pedig Bolívia és Uruguay vetette fel, hogy minden népnek joga legyen a saját erőforrásait kihasználnia. A neoliberálisok ezzel szemben olyan szabályokat szerettek volna, amelyek a tőke tulajdonosait védik.

Slobodian szerint időről időre megismétlődik ugyanaz a minta: egy népszerű jóléti követelésnek alávág a neoliberális társadalomszervezés. Nagyszerű példa erre a Mont Pelerin Társaságon belüli ellentétek bemutatása a Dél-Afrikai apartheiddel kapcsolatban. Számos tag nyíltan rasszista volt, és valamely “civilizációs státuszhoz” kötötte a hitelességet. A tipikus válasz mégis a rasszok elvetése volt, még elemzési szempontként is. Hayek maga is igazságtalannak és hibának tartotta az apartheidet. A rendszer végső soron elzárta a fekete afrikaiakat a szabad piacon való részvételtől és számos erőforrástól, illetve a munkájuk és képességeik hatékony elosztásától. Az apartheid vége viszont elkerülhetetlenül a tulajdonok átrendeződéséhez vezet, hiszen a fekete többség vissza fogja venni a fehérek által magánkézbe vett földeket. Hayek számára ez elfogadhatatlan volt.

A Mont Pelerin Társaságon belül a kolonizáció kérdése sok vitát szült. William Hutt gazdasági alapú szavazati súlyozás mellett érvelt a választások tekintetében. Milton Friedman szerint az “egy ember, egy szavazat” elve szörnyű lenne az országnak, míg Hayek attól félt, hogy a gazdasági szankciók felborítanák a világgazdaságot. Nem támogatták az apartheidet, de elleneztek szinte mindent, ami az apartheid végét jelentette volna.

Hasonló volt a helyzet Chilében is. Hayek kétszer látogatott a Pinochet diktatúrája alatti Chilébe, és egyszer Pinochettel magával is találkozott. (Pinochet kedvelt volt a neoliberális közgazdászok körében. – a szerk.) Második látogatása alkalmával azt nyilatkozta egy helyi lapnak, hogy “lehetséges, hogy egy diktátor liberálisan kormányozzon”, és hogy számára “jobb egy liberális diktátor mint egy demokratikus kormány liberalizmus nélkül”. Mivel Pinochet uralma nem az erőszakmentességéről volt híres (17 éve alatt legalább 3197 embert öltek meg és közel harmincezret kínoztak meg), sokan ezt a neoliberálisok és a nyíltan autoriterek összeborulásaként értelmezték, míg Hayek védelmezői csupán egy személyes aberrációként. A válasz valójában egyszerű: Hayek így látta a világot. Allende szocialista kormánya Hayek számára elfajult demokrácia volt, majd az őt megpuccsoló Pinochet volt az, aki a piacgazdaságot helyreállította az emberi jogok és a társadalmi igazságosság árán. A diktatúra nem volt kívánatos Hayek számára, de jobban tiltakozott a diktatúra ellenzői ellen.

 

Milton Friedman (k) Augusto Pinochet társaságában.

 

Még ha úgy is tűnt, hogy a neoliberális gondolkodók elveszítik a háború utáni rend meghatározásának lehetőségét, számos győzelmet is arathattak. Slobodian könyvében több utat is bemutat a neoliberális sikerhez. A The Road from Mont Pelerin, The Great Persuasion, és a Democracy in Chains című könyvek részletesen taglalják, hogyan váltak a neoliberális alapvetések az Egyesült Államokban a Republikánus Párt központi programpontjaivá.

Slobodian azonban mégis az Európában történtekre fókuszál, amely neoliberális ágát “genfi iskolának” nevezte el. A jog világa felé fordulva a neoliberálisok ezen iskolája kétoldalú kereskedelmi egyezményekkel és nemzetközi szerződésekkel érte el, hogy a piac nyitott maradjon, és a szerződéseket betartsák, valamint a kormányok ne tudjanak államosítani – mechanizmusok, amelyek kiemelik a tulajdont a demokráciából és megerősítik a tőkét. Komoly ráhatással voltak az Európai Gazdasági Közösségre a Római Szerződésen keresztül, a hetvenes és kilencvenes évek során pedig irányt mutattak a világkereskedelmi szerződéseknek és szervezeteknek. Slobodian szerint itt nem kell háttérben megbúvó titkos alkukra gondolni, és összeesküvés-elméleteket gyártani, egész egyszerűen egy hosszú, folyamatról van szó, ahol egy érdekcsoport évtizedes munkával kiemelkedett.

A jelenlegi szabályok a tőke mindenek feletti védelmét segítik elő. Ez a cél, akár a demokratikus döntések feláldozása árán is. A kormányok rá vannak kényszerülve, hogy a tőke javát szolgálják, ugyanis a tőke ellenkező esetben komolyan megbüntetheti őket. Ezért beszélünk arról, hogy ma neoliberálisabb a világ, mint régen. Függetlenül attól, hogy a neoliberális gondolkodás sem egységes, és akármennyire is elcsépelt, valami valósat ír le.

Az ideológia természete, hogy némely dolgokat világosan ír le, némelyeket elrejt, hogy így jöjjön létre hasznos elképzelések egyfajta egyvelege – és közben elrejti az önérdeket. Ötletek, amelyek népszerűek lesznek, különösen jól teljesítenek az utóbbiban. Nem arról van szó, hogy a neoliberalizmus kizárólag tévedésekből állna: van ráció abban, hogy elkerüljük a hiperinflációt, és az a felismerés is empirikus alapokon nyugszik, hogy az árak mozgása információt nyújt mind a vevők mind az eladók számára arról, hogy kell viselkedni a piacon. És valóban létezik a veszélye annak, hogy politikai döntések annyira megnyomorítják a piacokat, hogy azok képtelenek működni – ennek talán a tavaly tizenhárom százalékot zsugorodó gazdaságú Venezuela a legjobb példája jelenleg, ahol tavaly 13 százalékot zsugorodott a gazdaság, és folyamatos gyógyszer- és élelmiszerhiány uralkodik.

De amit a neoliberalizmus nem lát, sokkal nagyobb veszélyeket hordoznak magukban: mély, húsba vágó egyenlőtlenségek, az erőtlenség érzésével párosulva, elhagyatva egy globális világban, ami a többség igényeire fittyet hányva működik. A venezuelai szocialistáknak esélyük sem lett volna a hatalomra, ha a nyolcvanas években nem vezetnek be megszorításokat a neoliberális kiigazitás keretein belül – és a tiltakozásokat nem verik le állami erővel, több ezer halottat hagyva maguk után. Az Egyesült Államok és Európa szélsőjobboldali erősödéseit nem lehet pusztán a neoliberális globalizáció elleni akcióként magyarázni (már csak azért sem, mert számos szereplője meglehetősen tehetős, lásd a trumpista gazdasági donorokat). A felemelkedésük közvetlenül a 2008-as gazdasági válsághoz köthető, amely a túlságosan szabadjára engedett piac következménye volt.

 

mintpressnews.com

 

A tőke uralma miatt a kríziseket a szegények hátán fogják megoldani, a jóléti államok lebontásával és a közszolgáltatások visszanyírásával – miközben nem a szegények, akik a kríziseket okozzák. Még a Nemzetközi Valutaalap is, amely foggal-körömmel követelte a nyolcvanas években a sokkterápiát, elismerte néhány neoliberális ötlet “túltolását”, mondván a növekvő egyenlőtlenség visszafogja a növekedési fenntarhatóságát. Hasonlóan, a közgazdászok nagy része túllendült a neoliberális gondolatokon, és elfogadták, hogy számos módja van egy egészséges gazdaság irányításának. Dani Rodrik kiemeli, hogy gazdag országokban az állam mérete 33 százaléktól akár 60 százalékig is terjedhet. A nagy állami szektor nem ellentétes a személyes szabadságokkal – erősítheti is azokat.

A neoliberalizmus nem veszi észre, hogy egy szabályoktól mentes világ még mindig tele van egyenlőtlenségekkel. Amikor a tőke szélesebb jogkörrel rendelkezik, mint az emberek, akkor garantálható a demokratikus deficit. A szavazók egy erős jóléti államot akarnak, helyette megszorítást kapnak. Számos államban, mint az Egyesült Államok, a pénz ereje a politikában folyamatosan egy kardot lógathat a demokrácia feje felett. Ahogy a tehetősek egyre nagyobb befolyással bírnak a politikai folyamatokban, úgy jutunk egyre közelebb akaratlanul is William Hutt súlyozott szavazataihoz. A neoliberálisok számára azonban ez a működés természetes rendje. Hayek szavaival élve: “a szabadság fegyelme”. A probléma csak az, hogy így rettentően nehéz relatív egyenlőséget elérni demokratikus úton.

Mises azt írta 1922-ben, hogy “az egész civilizációnk azon alapszik, hogy az emberek sikeresen verték vissza az újraelosztók támadásait”. De ha ez valaha is igaz lett volna, akkor száz évvel később világosnak kéne lennie, hogy a kapitalista gazdaságokon belüli javak elosztását figyelmen kívül hagyni nem ésszerű, politikailag nem hasznos, és gazdaságilag nem előnyös. A neoliberálisok nagyszabású világépítésbe kezdtek, hogy az emberek a piacok uraltjává váljanak. De a neoliberálisok és kritikusaik tudják, hogy a piacok ember alkotta intézmények. És hogy milyen világot akarunk építeni, az még mindig a mi választásunk.

Olvass tovább!