A Művésznek mentem, idegen lettem című kiállítás a kultúracsinálás társadalmi feltételeire kérdez rá, és ehhez kapcsolódott a megnyitó kerekasztal-beszélgetése is, melyen egy képzőművész, egy író, egy filozófus és egy társadalomtudós vett részt. Közös bennük, hogy mind elsőgenerációs azaz kívülről jött művészként, értelmiségiként boldogulnak, és erre reflektálnak is. „De miért fontos ez egyáltalán?” – hangzott el a kérdés a másfél órás beszélgetést követően a közönség soraiból. „Miért vizsgáljuk egy ponton túl az egyéni habitusokat?” Nos, igen, miért is?

A válasz röviden: az egyéni életutakban megmutatkozó elemek feltűnő hasonlósága miatt. Básthy Ágnes, az est moderátorának szavaival: „Szó volt arról, hogy mi a percepció (…)  Az az érdekes ebben, hogy ezek olyan kódok, amelyeket mindenkinek dekódolnia kell, de nem ismerjük a másik valódi származását. Senki nem beszél arról ebben a közegben, hogy ki honnan jön, mintha ez abszolút nem is lenne fontos. A legnagyobb probléma az egésszel az, hogy el [kell] játszani azt, hogy ezek nem fontos dolgok, ez a tabusítás, csak arra alkalmas, hogy újratermelje az egyenlőtlenségeket.” A helyzet tehát úgy áll, hogy nem egyéni sorsok általánosításáról van szó, hanem éppen fordítva – a rendszer működésének az egyénen lecsapódó tipikus elemei köszönnek vissza minden meghívott résztvevő szavaiban – szakmától-hivatástól függetlenül.

Tipikus elem, hogy a nem értelmiségi családból származó fiatalnak első írásait, műveit nincs kinek megmutatnia, és nem tudja, hová forduljon, hogyan induljon el és nagyjából a véletlen, illetve a szerencse sodorja néhány (számos) elvesztegetett év után a startvonalra. „Valahogy meg kell találni az utakat. [az irodalomban] nincsen iskola, nincsen információd arról, hogy ki segíthet ebben (…) ha nem tudod, hogy kik azok az írók, akik nyitottak arra, hogy elvidd hozzájuk a kis kezdeményeidet (…) akkor ez egy egészen magányos ügy, ahol otthon egy békásmegyeri ebédlőben egy piros lambéria mellett ülve fényévekre vagy attól, hogy valaha író legyél.” – mondja Mán-Várhegyi Réka.

Tipikus, hogy a közeg, ahonnan az egyén érkezik, nevetségesnek és feleslegesnek látja azt, amivel az elit, vagy oda tartozni kívánó szülők büszkén teleharsogják a rokonságot. „Én is innen jöttem, vidék, Salgótarjánban születtem (…) egy ilyen világból, aminek például olyan következményei vannak, hogy ha valahová eljutsz, hogy fogalmuk sincs. Az én apám azt se tudta hol tanulok, hallotta már ezt a szót, hogy „filozófia”, de fogalma sincs. Azt, hogy most hol dolgozom, azt nagyjából tudja, hogy ELTE, ez megvan neki, de amúgy semmi.” (Seregi Tamás) A közeg, ahonnan a fiatal érkezik, jobb esetben ignorál, mint Sereginél, rosszabb esetben kaján megjegyzéseket tesz, és folyamatosan kínos magyarázkodásra késztet. Ráadásul ez az évek során nem változik. Az ember nem lesz hős, aki kikupálódva hazatér a sajátjaihoz. Nyilván jól van ez így, talán egészségesebb ez az egó, aki tudja hol a helye, de a tapasztalat ott van és nagyon más: a „támogató közeg” fogalma erőteljesen viszonyítás kérdése lesz. Ráadásul ez a viszony oda-vissza működik: „A legijesztőbb az volt, amikor elkezdtem egzotikusnak, érdekesnek, izgalmasnak látni azt, ahonnan jövök, de már egy teljesen átalakult tudattal… és ezek azért nagyon kimozdítanak, nagyon instabillá tettek ebben az időszakban.” (Trapp)

Tipikus, hogy az elsőgenerációs művész és értelmiségi a mezőbe kerülve „alap” dolgokkal vagdalkozó bennfentesek előtt áll zavartan és szégyenkezve, hogy nem ismeri, nem tudja. Vagy tudja, de nincs hozzá nyelve. Ekkor vagy elhallgat és csendben odébb áll, vagy görcsösen próbálja behozni hiányosságait és igyekszik megfelelni, kitalálni, hogy mi a „szint”: „Sok ilyen mobilizációs pont volt az életemben és nekem az volt mindig a nem is tudatosan kitalált stratégiám, hogy tökéletesen leutánoztam, hogy ott mit csinálnak és úgy viselkedtem. (…) Tökéletesen nyújtottam azt, amit ott normálisnak érzékeltem.” (Mán-Várhegyi) Trapp Dominika szintén próbált alkalmazkodni az éppen aktuális normákhoz. Képzőművészeti kisképzőbe kerülve a saját közegét jellemző tömegkultúra termékei helyett a kortárs művészeti szféra alkotásait fogyasztotta nagy kanállal, de később: „Mikor az egyetemre kerültem, elkezdtem másfajta emberekkel is ismerkedni, más háttérrel rendelkező, budapesti, értelmiségi fiatalokkal, akik ironikus módon fogyasztották a trasht. (…) Elkezdtem nagyon-nagyon furcsán érezni magam. Azok a dolgok, amiket megvetettem lázadó tinédzserként mások számára rendkívül izgalmasak, vagy legalábbis úgy csinálnak mintha az lenne (…) ez egy nagyon furcsa meghasonlás volt számomra.”

Tipikus a csalódás is. Miután végre sikerül bekerülni az áhított szférába, az elégedettséget – amit vélhetően érez az egyén, bár az est során nem került szóba – nagyon gyorsan az illúzióvesztés stádiumai követik. „Felolvastam a szöveget, ami kicsit militánsra lett véve, a tanácsköztársaságról kár katalógusszöveget írni, szóval militánsabb szöveg lett és amikor befejeztem és körbenéztem akkor azt láttam, hogy most akkor ez vagy nem tetszett senkinek, vagy az egész csak egy játék.” (Böcskei) „Akkor már tanítottam, ültünk valamilyen kocsmaasztalnál neves írókkal, és akkor azt éreztem: b#meg, ezekkel fogom én az életemet…? Akkor kifaroltam… én nem vagyok egy nagyon konfliktusgeneráló ember, és átálltam a filozófiai közegbe és akkor ugyanazt éreztem a filozófusokkal is, hogy én ezekkel fogom…?” (Seregi)

A beszélgetést hallgatva konkréttá és átélhetővé vált az, ami könyvek lapjain olvasva már-már közhelyesen unalmas – hogy a kultúra, a művészet, a tudomány egyaránt saját határait féltékenyen őrző rendszer, aminek a szabályaiban egyesek könnyen, mások vért izzadva ismerik csak ki magukat. De hangsúlyt kapott az is, amin sokan hajlamosak átsiklani, hogy az itt zajló tematizálási-definiálási küzdelmek, engedélyezett és nem engedélyezett diskurzusok alá- és fölérendeltségi viszonyokat teremtenek, minek következtében egy bizonyos megközelítés, egy bizonyos beszédmód valójában nem ízlés, stílus vagy ismeretanyag, hanem pozíció kérdése.

Ezek a pozíciók márpedig politikailag telítettek.

Kérdés, hogy miután a kezdetben naiv első generációs alkotó, művész, tudós vagy értelmiségi ráeszmél helyzetére, ez milyen reakciót vált ki belőle. Milyen választása van az egyénnek, aki kívülről érkezett? Lényegében semmilyen – sem a kultúra, sem a tudomány nem nyílt vagy demokratikus. Be kell olvadni, fel kell mondani a leckét – de aki kívülről jött, idegen is marad.

Az ezzel való szembesülés az illúzióvesztés végpontja. „Egy idő után nem tudtam megállni, hogy ne szólaljak fel: figyeljetek, a szegény emberek azok nem jó emberek. Azok szegény emberek. És ugye az van, hogy ezt én mondhatom. (…) Amit a művészetről gondolok, abban is van egy ilyen… fel szoktam szólalni a könnyes szemű, komolykodó, szociális művészeti vonalnak, hogy ez engem nem érdekel, és jogom van, hogy ne érdekeljen. Én azt gondolom, hogy arra való a művészet, hogy szabadon végre valamit lehessen csinálni.” így Seregi Tamás, aki ezt egy cinikus stratégiának tartja, akárcsak Mán-Várhegyi Réka: „Az ember cinikussá válik, én is nagyon cinikus vagyok.”  Böcskei pedig inkább távol marad: „ezekre a kizárásokra és igazságtalanságokra én a magam részéről nagyon erőteljes dühvel és haraggal válaszoltam (…) és erre jött a másik elitstratégia, hogy aki így reagál, az frusztrált, az szorongó, az hiába, a szocializációt nem tudta megugorni. (…) Az, aki egy csóróra, egy kulturális kódokhoz hozzá nem férőre, egy generációsan a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésére ítélt emberre azt mondja, hogy frusztrált, nekem azzal nincsen közös utam.”

A beszélgetésből pozitív kicsengésként leszűrhető, hogy pro forma bekerülni a kulturális elit tagjai közé nem reménytelen – így vagy úgy, de meg lehet ugrani a lécet. Az életutat azonban meghatározza, hogy az egyén kívülről jött, idegen – és hogy erre az idegenségre reflektál-e vagy sem, tudatosítja-e a megélt tapasztalatot vagy sem. A gyakoribb megoldás a domináns, uralkodó pozícióknak a beleszületetteknél is tökéletesebb felmondása, kiszolgálása, egyszerűen azért, mert abba az irányba ki van taposva az út. Ez okoz egy kis pszichés terhet, komplexusokat, de jutalmaz is: ösztöndíjak, elismerések, ifjúkorban csodált, „nagy emberektől” kapott bátorító szavak, egzisztencia.

Az idegenség felvállalása – ami a kerekasztal résztvevőiben közös – sokkal nehezebb vállalás: nem kis pszichés feszültséget okoz, ellenben sikerrel sem kecsegtet, sőt, a perifériára kerülés szinte törvényszerű. Azonban egyedül ebből a pozícióból van lehetőség mondani valamit. Valamit, ami több mint rendszerapologetika, ami mentes az ideológiától, ami nem a bejáratott klisék újrafogalmazása – ami megkérdőjelezi a hatalmat. Aminek tétje van.