Sok elemzés született a napokban az EP választás eredményéről, amelyek azt taglalták, hogy a liberalizmus feltámadása, a szélsőjobboldal elmaradt áttörése, valamint a zöld-baloldali politika eltűnése mit is jelent most.

Ebben talán ami nekünk fontos az az a vetület, hogy mit is kéne most tennünk és miért – amiben számomra a legmeggyőzőbb magyarázat, hogy ott vagyunk, ahol 2009-ben voltunk. Ennél fogva talán érdemes megnézni azt is, túl a pártpolitikai totó-lottón, hogy miért, hátha így felfedik magukat azok a hibák, amelyeket feltétlen meg kell haladnunk, ha nem akarunk ugyanide visszakerülni.

Vélekedésem szerint ez pedig így hangzik: a magyar újbaloldal nem egy politikai közösség. A magyar újbaloldal egy identitás, és ameddig az marad, addig nem beszélhetünk baloldali politikáról, a kudarc pedig kódolva van a felfogásban.

Az identitás pedig itt egyben identitás-politika is, és az a sajnálatos helyzet, hogy bár az amerikai-típusú identitáspolitikának a kritikája és elutasítása egyre fajsúlyosabb, addig nem vesszük észre, hogy a termék importja nem egy-az-egyes másolatban történt meg, hanem a helyzet adottságaihoz képest mutálódott, így még az angolszász-típusú identitáspolitika kritikusai is a magyar újbaloldali identitás csapdájában vergődnek.

Az egyszerűség kedvéért: amit én értek angolszász identitáspolitika az az, amikor a politikánkat (és érdekérvényesítésünket) az identitásunkból vezetjük le. Ennek ismert formái a melegjogi mozgalmak, az isztambuli egyezmény értelmében vett feminizmus, a fekete polgárjogi mozgalom (a békés, nem a párducos), a különböző velünk született betegségekben szenvedőknek egyenjogúságot követelő mozgalmak, röviden minden, ami az emberi jogok egyetemessége mentén érvel, és nagyjából velünk született tulajdonságok alapján alakít ki politikai csoportosulásokat.

 

Google Ngram: kifejezések említése könyvekben, idő szerint. Az emberi jogok diskurzusa vezet a ‘történelem végéhez’

 

Ennek a fajta politikának Magyarországon a képviselete apró, de a médiánk angol nyelvű sajtóhoz bekötött, alárendelt viszonya miatt hangos, képviselői főként a civil szervezetek, hajdanán a különböző liberális képviselők- és frakciók voltak, ma pedig tetten érhetőek nem is annyira gyakorlatok, mint inkább felfogás- és szóhasználat értelmében, amennyiben pl. a fehérterror által fenyegetett romák a saját cigány és magyar identitásukat hangsúlyozzák ki, vagy ahogyan a Pride az egyenjogúság zálogának a házassághoz való jogot köti meg, az ellenzék „európa pártisága” pedig fehér sapkás fiatal(os) nőket vonultat föl képviseletként.

Nem arról akarok vitatkozni, hogy ezek a törekvések helyesek-e vagy sem, mert van olyan középosztálybeli szög, ahonnan azok, és vannak olyan alsóbb osztálybeli nézőpontok, ahonnét értelmezhetetlenek (az érintettek számára is). Ennek a vitának könyvtárnyi irodalma van, ezt a könyvtárat pedig azok dolga összeszedni, akiknek tétjeik vannak ebben a küzdelemben: számomra csak az identitás alapú politizálás felszínes jellemzőinek példái ebben a cikkben.

Ez pedig végső soron az, hogy az identitás az individualizmus föloldása egy vélt vagy valós közösségiségben, ami mentén elképzelhető értelmes politikai cselekvés, de legfőképpen: alkotható egy közösség.

Menten rátérek arra, hogy a hazai újbaloldalra ez miért igaz halmozottan, de előbb a vállalkozás esélytelenségével kell szembenéznünk a magyar „ugaron”: az pedig a nemzeti identitás kérdése, ami a jobboldal táptalaja.

 

Egy vérből valók vagyunk?

 

Az identitás, vak antropológus szemmel nem más, mint azon gyakorlatok összessége, ahol egyének közös nyelvhasználat, szimbólumrendszer és rituálék mentén közösségeket formálnak. Ennek lehet az alapja a nyelv, szöveg, zene, tánc, közös cselekvés, rítusok és hagyományok, de a lényege a közösségen belüli koherencia megteremtése, ami garantálja a közösség tagjai számára a kölcsönös megértést, mind racionális, mind érzelmi-bizalmi síkokon. Az egyén elmélyülve az identitás gyakorlatában magáévá teszi annak logikáját és értékeit, így biztosítva azt, hogy a közösség pillanatnyi fölbomlása után is képes legyen az összerakni magát, és a tagok cserélődését is hosszú távon túlélje.

A nemzetet csak egyszer kellett „kitalálni”, hogy onnantól mindenki, aki egy nyelvet beszél, egy közösségbe valónak vallja magát: ahogy a punkok is felismerik egymást, legyen bármilyen az anyanyelvük. Ezek nem csak a külsőségek, hanem az élő hagyományok-rituálék folytonos gyakorlása révén jönnek létre: amint ezek a gyakorlatok megszünnek, mert többé nem alkotnak egy megkülönböztetést másokhoz képest, onnét fogva nem beszélhetünk identitásról. Levegőt minden élőlény vesz, az élőlények összességének pedig nincsen identitása: az emberi nyelvben alkotott fogalom a természetről is azon alapszik, hogy van valami, ami nem természetes.

Így vissza az identitáshoz: lehetetlen definiálni pontosan azt, hogy ki- vagy mi a magyar, de megállapítható a különbségtétel pezsgő határain, hogy mi- vagy ki nem az. A magyarság pedig az elmúlt kétszáz évben sokszorosan lett ebben a kérdésben próbára téve, össze-vissza lett tépve, a népírtás tébolyába menekülve az öndefiníciós válsága alatt, míg ki nem ürült a térkép-fetisizmusban és az utángyártott irredentizmusban: ennek ellenére, vagy pont ebből kifolyólag, a magyar identitásra (a lokálpatriótizmustól a sovinizmusig) politikát építeni nyerő volt, mert létező kötelékeket tudott megmozgatni, és így különböző érdekeket integrálni, esetleg elfedni.

Miért is baj, ha Mészáros Lőrinc lop? Legalább addig sem a külföldieké: a „mienk” itt az identitás tulajdona, nem pedig az egyéneké. Az egyének is csak az identitás részei: a misztikum pedig a siker, ahogy a részek többek lesznek, mint önmaguk összessége. A Stadler-stadiont is benőtte a fű, egyszer majd a felcsúti Makoveczet is be fogja.

Mert bármennyire is le lehet leplezni a nemzetet, mint hamis ideát, attól még a nyelvi korlát tagadhatatlan, és nem hiába került annyi vérbe megteremteni. Ez a fajta nyelv, és az állami oktatás, a kvázi-törzsi kötelékek által megteremtett közösség az, aminek talapzatán megfér a mezei konzervativizmus, a hungarizmus, fasizmus: de megfér rajta a liberalizmus is és a patriótizmus, valamint a szociáldemokrácia- és a kommunizmus is – igaz, utóbbiak már kényelmetlenül (nem függetlenül a hazaárulózás kizárási vágyától).

Ennek az oka az, hogy a nyelvünk (melyben élni hivatott nemzetünk) egy közös tő, amivel ki-ki a maga módján élni tud: ennél fogva végtelen erőforrás a maga nemében. Csakhogy: a nemzetek létrejötte a kapitalizmus fejlődésének, tehát a tőkésosztályok érdekvédelmének terméke egyben, így az antikapitalista álláspont nemzetek között tartása addig, ameddig a kapitalizmus a nemzeti tőkésosztályok versengésén alapul: tarthatatlan.

 

Haza? Szeretet? Európa?

 

Ezzel szemben a baloldal ennek a kérdésnek a megfordított lován ül. Méghozzá úgy, hogy hiába van egy nagyon tágan vett „baloldali érzület”, ami a létező társadalmi igazságtalanságok elutasításán, egy jobb világ reményén alapul (már ahol nem a lemondó nihilizmus érvényesül), ez nem képez egy közös talapzatot, amiben jól megférünk egymás mellett. Helyette különböző szervezetlen szekták vannak, pár szervezett (nem elsősorban politikai tevékenységet végző, hanem tagjainak megélhetést biztosító!) intézmény található, amik aztán gyanúsan tekintenek minden hivatalos politikai eseményre vagy rendezvényre, vagy azért, mert a lapok előre le vannak osztva (szerintük), vagy azért, mert az egész: reménytelen.

Ez a fajta szkepticizmus természetesen nem indokolatlan, hisz sokszor láttuk már azt, amint a hivatalos politika és a civil szervezetek az önálló kezdeményezések gyalujaként, és nem felkarolójaként szerepelnek, melyet tetéz az a médiahelyzet, hogy a közelmúltig a rendszerkritikus baloldallal szimpatizáló, nagy elérésű újság nem állt rendelkezésünkre (mármint a Puch-féle izétől függetlenül).

A magam részéről nem tudom eldönteni, hogy ebben a helyzetben az identitás-alapú baloldal adja a struktúra gyengeségét, vagy a struktúra gyengesége adja az identitás-alapú baloldalt: az azonban bizonyos, hogy valódi hatalom, befolyás és olyan intézmények hiányában, amelyek képesek lennének az újakat befogadni és a megfelelő pályára rakni, a struktúrában megmaradt egyének számára nem marad sokkal több, mint a baloldali identitáshoz való ragaszkodás, ami megköveteli azt, hogy másokat minősítsenek „nem eléggé igaz” baloldalinak, pontosan úgy, ahogy a legszegényebb ember is inkább elfogadja a nemzeti identitást minden visszásságával együtt, amennyiben az egy akár elképzelt közösséghez őt hozzá köti.

Anyagi javak hiányában szellemi- és szimbolikus javak mentén kapaszkodunk össze, melyet a baloldalon felgyorsít a fizetett pozíciók hiánya (és szűkülése).

Bár az általám ismert újbaloldal számára az MSZP egy életidegen kényszer, mégis beszédes, hogy mit tettek meg kampányuk szlogenjeként, és miért zakózta meg őket a DK és a Momentum, mert a maga granulátom-formájában kifejezi ennek a közegnek a rákfenéjét: a legkisebb közös többszörös és a legnagyobb közös osztó között félúton vesztek el, olyan semmitmondásba kavarodva, amit külső, érzületileg baloldali szemlélő sem tud megbocsájtani.

Mert abban, hogy „Haza. Szeretet. Európa.” pont ugyanaz a gondolati sekélység búvik meg, mint a baráti, haveri körökön, baloldali érzület mentén működő, politikán kívüli esetleges újbaloldalon: az egész baloldali (forradalmi!) projekt félreértése. Amiből aztán persze, kivirágzik a százféle segélyszervezet, a jófejség és a hősies kiállás, a segélyszervezetek- és a hősies kiállások kritikája, a marakodás, a megmaradt pozíciókért való (akár öntudatlan, akkor szociopatikusan) törekedés: a kiégések, emigrációk sorozata, az intézmények tiszavirág-élete. Ebben a helyzetben szinte természetes, hogy a legerősebb gravitációs pont a „legkisebb rossz” elve mentén választott pártstukturák és civil szervezetek lesznek, amelyek a médiával való sajátos viszonyuk miatt is megkövetelik a radikalizmus feladását, ami párhuzamosan kialakítja azt a hangos követelést, hogy válljon már el a baloldal a liberalizmustól – mintha ez az egész mind egyéni döntések összességéből állna csak és kizárólag.

Mert míg a hazaszeret, a nemzeti identitás politikája működik a jobboldalnak, hisz ebben a tőkés úgy tesz, mintha érdekelné a többi magyar sorsa, a magyar melós meg úgy, mint aki ezt elhiszi – ez adja a rendszer legitimációs bázisát, és csak az urizálások és a rabszolgatörvény bontja meg a kényes egyensúlyát, addig a történelmi baloldalnak az identitása a proletár internacionalizmusban gyökeredzik, mely mára a civil szervezetek, a bürokrácia, az egyetemi politizálás miatt valamiféle középosztálybeli kozmopolitanizmussá üresedett ki.

Innét jön Európa: még mindig a cukrászdanyitás ígérete Bécsben, nem pedig a londoni mosogatás vagy a német- vagy olasz nyugdíjas ápolásának valósága.

Ebből is fakad a baloldal „kéne már egy párt” dilemmája: nem csak az elveink képviselete, hanem egy olyan intézmény létrehozása, amely hosszútávon képes integrálni a tenni akaró baloldaliakat, ellentartva a többi rendszer nyomásának és elszívó erejének.

De amikor a párt-dilemmáról beszélünk, és érdekes módon nem vesszük figyelembe a meglévőket (vagy a korábbiak kudarcait), az leleplezi ugyanezt az identitás-politikát: hogy olyan párt kéne, ami értelmes, azaz mégis csak minket tükröz, hozzánk hasonló: különben nem érdemes arra, hogy magunk segítsük ki az esetlenségéből, nehogy ránk égjen a kudarc szégyene és felelőssége.

Az egykoron volt proletár internacionalizmus viszont nem csak egy szlogen vagy egy jelképrendszer vagy egy párt, hanem olyan munkásmozgalmi intézmények sokasága, amin keresztül a forradalmi gondolat a tömegeket meg tudta szólítani: a biztosítók, lakástakarékok, szakszervezetek, kultúrházak rendszere, amelyek a nálunk dúvadabb kiszolgáltatottság alatt is életben tartották a munkásságot, és valami apró teret nyújtottak a küzdelemre. Mindezekhez hozzásimult nem egy, hanem több kommunista, szociáldemokrata párt, hogy ezeket képviselje: márpedig látható, hogy első sorban ezek az intézmények hiányoznak.

Magyarországon nem genetikailag nincsen szolidarítás, hanem az intézményi háttere hiányzik: intézményi háttér nélkül pedig minden valódi baloldali pártkísérlet a falnak fog szaladni. Egyrészt azért, mert a rendszer uralkodó ideológiája szerint nincs alternatíva, így a másfajta, piacon- és polgári politizáláson kívüli cselekvés elképzelhetetlen: másfelől a korábbi baloldali pártok politikai kudarcai a hiteltelenség árnyékát vetik az új kezdeményezésekre is.

Márpedig itt válik el a lényeg: nem elég azt mondani, hogy az állam dolga az elesettek segítése és a biztos megélhetés garantálása, a fenntartható fejlődés megoldása. Azt is meg kell mutatni, hogy az állam hiányában hogyan vagyunk ezt képesek mi magunk, emberek megoldani, akkor is, ha ehhez határokon átívelő megoldások és szervezetek szükségesek.

Röviden szólva: a melós nem tekint magára melósként, amíg szórakozását megkapja olcsón, ha bajba jut ott a bank, és némi hálapénzzel a kórházat is megússza élve. Az új baloldali politika akkor jön létre, és lép ki az identitásharcok sivatagából, ha ezekre a kérdésekre ad intézményi válaszokat, és arra épít egy politikai képviseletet – miközben rámutat arra, hogy a status quo segedelme egyben népnyúzás is, míg az ő alternatívája egyfajta néphatalom.

Nem csak azért, mert ez eltér a „kúlmunizmus” felfogásától. Hanem azért is, mert ezek a hosszú küldetésű intézmények képesek a szokásos aktivista, pártmunkás vagy diákságon túli rétegeket is bevonni a mozgalomépítési munkába, ami azért stabilabb hátország. A felnőtt embereket kevésbé szórja szét a történelem rotokapája: és csak az lesz a megtartó baloldal, amit a magukénak éreznek, mert lesz benne tétjük.

A jövő itt van, kezdjük újra. Vagy ahogyan az újból referencia-ponttá érő költő mondja, nem csak versei, hanem kritikai esszéi miatt is:

Hol titkolni kell a harcot,
burzsibőrbe kösd be Marxot;
de ne Marxot, hanem inkább
Bakunint és Kropotkinkát,
ugy biz édes cimborám!