Nem az a kérdés, hogy a magyar újbaloldal az identitáspolitika csapdájában van-e. Sem az, hogy az identitás ebben a kérdésben micsoda, sem az, hogy ez az identitás átalakítható-e reálpolitikává.

A kérdés az, hogy hogyan kerülünk ki belőle, és hogy mióta vagyunk benne.

Kezdem az utóbbival. Az előbbire már tettek elegen javaslatot előttem, melyekre szintén kitérek.

Déjà Vu

Ahogy olvastam a napokban előjött, periodikus „Mégis hogyan tovább?” cikkeket, elfogott egy furcsa érzés – hogy mindezeket az érveket már hallottam valahol, valakitől, valamiért.

Némi keresgélés után viszont arra jutottam, hogy a folytatásnak szánt cikkemet is dobhatom nettó a kukába, hiszen azt is megírta már más előttem: ennek ellenére egy tapodtat sem mozdultunk előre, legalábbis én nem egy olyan baloldalra találtam, ami konkrétan ugyanezen vita tanulságai szerint működne.

Ha „haladónak” lenni nálunk a „kórházgyilkos” Kókát és az „egyetemgyilkos” Hillert jelenti, akkor biztosan nem kérnek belőle sokan. Ha Gyurcsány „antifasiszta”, és megveregeti a Marx Károly Társaság buksiját kiállásukért a Ságvári-ügyben, akkor inkább védjék meg a nácik a vasútvonalakat, a tömegközlekedés kedvezményeit, a munkahelyeket – gondolhatják megint mások. Ha a szocialista „vadkapitalista”, a demokratikus „hazug”, a radikális pedig „népnyúzó”, akkor e szavak hitele bizony gyorsan semmivé foszlik – akkor mit sem ér a posztkommunisták híres-nevezetes „köztársasága”. Ha a „vörös” szín a politikában is veszélyt jelez, akkor inkább jöjjön a narancssárga. Az úgynevezett „demokratikus erők” hiába bújnak a rettegő középosztály és a karhatalom véd- és dacszövetsége mögé, ameddig a randalírozók joggal képzelhetik magukat „a népnek”.  Kiss Viktor – A megvalósult rémálom, 2006 (Népszabadság)

Ejtsünk hát itt egy pontot rögzítésnek: az EP választás baloldali- és balos-populista megsemmisülése, nem csak itt, hanem Európa szerte brutális következményekkel fog járni hosszabb távon. Ezek a számok nem csak azt jelentik, hogy az általunk kedvelt politikusok nem jutnak majd döntési pozícióba, hanem azt is, hogy a következő választásokon is lefelé ívelő pályákra jutnak, ami érinti a finanszírozásukat és az általuk fenntartott európai hálózatokat. Ez összességében ahhoz vezet majd, hogy a jelenleg megmaradt, értelmiségi újbalos bázisok forrásai felszámolásra fognak kerülni, nálunk hamarabb, mint másutt. S mindez a neoliberalizált egyetemi világ reformjai közepette, a Soros ellenes háború közepette, a dúvad tudományellenes rohamok- és a szélsőjobboldal egyre hangosabb éhes szájainak vágyai mellett.

Aki ennek a következményeivel nem számol, az semmit nem ért a politika világából. Most nem az a rész jön, amikor a felívelő győzelemre készülünk, hanem amikor a túlélést és az újraépítést szervezzük meg. Ebben kétségkívül lehet szerepe egy pártnak, elsősorban mint erőforrás-teremtő, munkaszervező eszköznek.

De tekerjük vissza egy kicsit az időt, a 2015-ös WTF Baloldal vitájára.

„Nem titok és nem meglepetés, hogy a mozgalmi lét is, mint minden fajta emberi tevékenység, erőforrásokat igényel, márpedig az erőforrások felett a fejlett kapitalizmus rendszerében a tőke az úr. Ha a mozgalom valaha is tényleges és hatékony ellenállást volt képes kifejteni a kapitalizmus játékterével szemben – amit kétlek – ez csak úgy volt lehetséges, hogy olyan erőforrások felett tudott rendelkezni, amelyre a tőke hatalma még nem terjedt ki. Ha azonban a tőke hatalma a huszadik század végére teljessé vált az egyén felett, úgy ilyen ellenállásra többé nincs lehetőség – feltéve, hogy valaha volt.

Más szavakkal: ahhoz, hogy mozgalmi életet tudjunk élni, szükségünk van ennivalóra, vízre, szobákra és házakra, szabadidőre. Ezek felett azonban nem rendelkezünk szabadon. Sipos felhívása, hogy rendezzünk lakásegyetemet és segítsünk katartikus módon elesett embertársainknak, nemes és helyénvaló. De a lakásegyetemhez lakások kellenek, azokat bérelni kell vagy megvenni, az előadónak kell, hogy legyen ideje előadást tartani, és kell, hogy emellett legyen hol kutatnia, és megterveznie az előadását, és hogy tudjon mit enni és tudjon hol aludni.” – Kapelner Zsolt – Forradalom Helyett, 2015 (kettősmérce)

„A hazai és a nemzetközi munkásmozgalom munkásfillérekből építette fel magát, autonóm szervezeteket tudtak létrehozni, közösségi helyeket, nyomdákat, sportlétesítményeket fenntartani, amelyekkel ideológiailag mozgósítani tudták a tömegeket és képesek voltak fejlett és határozott osztályharcos tevékenységre, azaz önvédelemre. Ha ma is meg tudna szerveződni egy olyan autonóm mozgalom, amely egyszerre tudna küzdeni a demokratikus és a szociális jogokért, az még a jelenlegi nehezített körülmények között is simán le tudná váltani a megfáradt és megvetett politikai elitet. Sajnos azonban ilyen mozgalom még a kanyarban sincs, és nem is lesz mindaddig, amíg a radikalizmust bevállaló baloldalt az ellenzéki oldalon domináns liberálisok legalább olyan ellenségnek tekintik, mint a szélsőjobbot.” – Kalmár Szilárd – Csönd van, mintha nem is rezzennénk, 2015 (kettősmérce)

„A magyar újbaloldal előtt két veszély van: egyrészről a régi baloldalhoz hasonlóan az államot akarja megszerezni, s nem megváltoztatni (azaz kicsiként vagy nagyként, de hatékonyabbá tenni), másrészről beleragad egy olyan baloldali szubkulturális szerepbe, amely egyetemi szemináriumok fogalmaival zsonglőrködik, és két-három pesti alternatív helyre koncentrál, s ha nyit is a társadalom problémái felé, elsősorban olyan rétegproblémák felé, amelyek fontosak, de nem mindenkit szólítanak meg. A menekültek, a hajléktalanok, a drogosok, a szexuális kisebbségek fontos témák bizonyosan, de nem volt a történelemben még sikeres baloldali párt, amely az ő témáikkal, őrájuk támaszkodva tudott volna demokratikusan hatalomra kerülni és a széles társadalom számára politizálni.” Techet Péter – Létezhető és létező, baloldal és jobboldal, 2015, (kettősmérce)

Ma már a történelem kényelmes távlati székéből látható, hogy a fent idézett szerzők nem csak jogos aggályokat fogalmaztak meg, de egyben jó javaslatokat tettek azóta is többnyire járatlan utakra.

Adja hát magát a kérdés, hogy miért: valóban úgy van-e, ahogy mostanság elterjedt, miszerint a neoanarchista hozzáállás, vagy a liberalizmus túlzott befolyása miatt nem volt – s tán most sem – alkalmas a közeg a fentiek befogadására?

Ez az egyének moralitását, hozzáállását, gondolati világát bíráló elképzelés adja a keretét annak, amit mostanság a Corbyn- vagy a Bernie láz körüli fellángolást kínálja feloldásnak.

De ha az ember marxista alapról közelíti meg a kérdést, akkor nyilvánvalóan nem az aktuális emberanyag gyenge tartása az egyedüli magyarázat – hisz látjuk, hogy a magyarországi újbaloldal (beleértve a zöldeket is), egy olyan fajta ciklikusságot követ, amit nem lehet a benne részt vevő egyének butaságára kenni.

Tekerjünk hát még hátrébb:

„A Milla annyiban közel áll az OWS elveihez, hogy távol kíván maradni a pártpolitikától, és céljaként a civil aktivitás megerősítését tűzi ki. Abban is hasonlít az OWS-re, hogy egy értelmiségi szervezőbázisra támaszkodik, dominánsan értelmiségi érzékenységeket szólaltat meg, értelmiségi szókincset használ, s ugyanakkor nem reflektál erre a korlátra, amikor minden állampolgárt civil aktivizmusra, vagy éppen újságírásra szólít fel. Ugyanakkor a Milla nem követi az OWS antikapitalista agendáját, s távolról sem az OWS hazai alkalmazásának a munkáját végzi. A magyar kontextusban különösen ironikus körülmény, hogy a Milla civil aktivitásra való felszólításai egy olyan évtized után hangoznak el, amely során a Milla szervezőinek kapcsolathálója kulcspozíciókban volt mind politikailag, mind a civil szféra és a nyilvánosság tekintetében, az „alulról jövő”, „civil” aktivitás nagyobb részét pedig olyan jobboldali mozgalmak tették ki, amelyeket természetesen ma a Milla nem ismer el valódi „civilekként”. – Gagyi Ágnes – Új baloldali mozgalmak és értelmiségi osztályvakság, 2011 (Fordulat)

Toxik úgy döntött kedden, hogy a kiszűrődő nevetés alapján vidám hangulatú Az utca embere aktívát hagyja maradni nyolc után is, akkor is, ha így a mozi csak később kezdődhetett. „Lehet, hogy csinálnak egy forradalmat. És akkor megéri. Talán.” Abban a szobában szokott ülésezni az Anarchista Gondolkodó- és Olvasókör is. Vasárnap pedig a Lehet Más a Világ Klub. Pénteken a Zöld Fiatalok szalont tartanak. Magyari Péter – Forradalomról pusmognak az első pesti squatban, 2005 (Origo)

A fönti idézetek értelmezéséhez hozzátartozik a társadalmi-történeti kontextusuk. A WTF Baloldal egy évvel az első összefogás-kísérlet és kudarca után született, ami magával sodorta a kor összes mozgalmát a HaHától a baloldali populista 4K-ig. Ági elemzése ez előtt született az Occupy térségi kudarcairól, amikor épp csak felsejlett a várható, az Orbán-rendszer első kétharmados lényege.

A 2000-es évek világáról kevés információ áll rendelkezésre: ekkor az indymedia.hu volt a fő platform, amely mára szőrén-szálán eltűnt. A kor tudása pár olyan ember fejében- és kapcsolati hálójában van meg, akiket azóta a szélrózsa minden irányába szétszórt a válság, no meg abban a néhány kutatásban, ami erről született.

Ebből következne, hogy a korábban élő-mozgó mozgalmárok nem rögzítették a tudásukat oly módon, hogy az átadásra kerüljön: de aki csinálja a történelmet, annak ritkán van ideje azt megírni. Ebből az áldatlan állapotból jött az a rossz feloldás, hogy most csináljuk is, meg írjuk is, de amennyiben a baloldal még mindig egy írott kultúra – az írásainkat továbbra sem tároljuk és rendszerezzük, nincs könyvtár ami az újaknak ezen tudásokat átadna. Arról a kérdésről pedig, hogy ha valaki „új”, akkor milyen módon irányítanánk ebbe az irányba az akadémián kívül – érdemben sem elméleti, sem gyakorlati munka nem folyik.

Kiesik a látképből.

/Egy szerzői megjegyzés erejéig: ez tényleg egy komoly probléma. A magam részéről pár éve csak úgy tudtam felvenni a fonalat, hogy még a 2007-es hullámból megmaradtak kapcsolataim, és tudtam kit kell keresni: de annak ellenére, hogy a piaci munkám része, hogy olyan dolgokat találjak meg, amiket nehéz megtalálni, még így is sokszor egyszerűbb egy-egy tanulmány vagy könyv megszerzése angolul. Az élő történelemhez való hozzáférés további csavaros kihívásokat jelent. Nem csoda, hogy az „újbaloldal” nem tud nőni – vagy hogy azt sem tudják, hogy micsoda./

Ebből persze következik feladat (amihez kell erőforrás), de talán többre megyünk vele, ha kritikusan elemezzük a helyzetünket a fenti ciklikus, vagy egyenesen visszhangszerű mozgások fényében.

A lánc és a kard

Némileg lebutítva a fent említett mozgalmi hullámok mögötti logikát, a következő láncolatra jutunk:

– Vannak meglévő informális hálózataink
– Ezek valami külső hatásra átpolitizálódnak
– Ezek valamilyen politikai formában artikulálódnak
– Ezen artikuláció, ha rezonál többekkel, előbb-utóbb valami szervezeti formációba alakul át

Sok magyarázat nem szükséges ehhez a modellhez, de a közelmúlt magyar történelme rávetíthető. Az emberek értelemszerűen a haverjaikkal, kapcsolataikkal, családjukkal vannak hálózatban (amelyet persze determinál a rendszer, máshogy néz ez ki Gönyün mint a belvárosi elitgimiben), amelyek aztán egy politikai identitást találnak maguknak, majd amikor rájönnek, hogy erőforrásnak hiánya van, akkor kezdenek szervezeti kereteket keresni, mert ez képes felszívni a tevékenységet támogató erőt (pénzt, embert, helyet).

Hogy milyen informális hálózat milyen irányba fordul, azt rábíznám a kutatókra, de determinálja a benne részt vevő egyének meglévő létező- és kulturális tőkéje. A baloldal számára egész egyszerűen azért nem adoptálható a Fidesz vagy a Momentum modellje, mert ugyanazokért az erőforrásokért küzdünk: ez pedig elsősorban a felsőoktatásból (vagy csatolt tőkés rétegekből) fölszívott aktivista bázis. Ennek ellenére a hazai újbaloldal hagyományos értelmiségi bázisa miatt valahol mindig ebben a világban csírázott ki, majd fennakadt a növekedése természetes gátján – miszerint a Campus világon kívül nehéz átadnia az üzenetét, vagy a szervezeti formáját.

Véleményem szerint jelenleg egy újbaloldali párt létrehozása ugyanennek a problémának a tetőzése lenne. Ez pedig szervezetileg problémás, nem csak abból a szempontból, hogy amúgy ideológiailag az értelmiség mennyire képviselheti-e a dolgozó osztályok érdekeit.

Ez a fenti tendencia ráadásul szorosan kapcsolódik a nyugat-kelet eszmeimport világába, hisz azok aktivizálódnak elsősorban politikailag, akik tájékozódnak, akiknek van hozzáférésük nem csak a magyar nyelvű sajtóhoz (vagy egyetemekhez), hanem a külföldiekhez is. Így a fenti működés számunkra mindig úgy jelenik meg, mint valami késleltetett hatású, erőltetett honosítású újdonság: legyen az az alterglob, az Occupy, újabban a Fridays For Future vagy az Extinction Rebellion, máskor a baloldali populizmus, mostanság a Momentum / DK Macronizmusa, a Bernie/Corbyn-láz.

Ha elutasítjuk azt, hogy ezek azért nem vernek gyökeret, mert a magyar nép zsigerileg alkalmatlan a nyugatra, meg azt is, hogy akik ezeket bevezet(nék) teljesen hülyék (lévén mindkét gondolati keret önmagára zár), akkor alkalmunk nyílik egy másik tendencia felfedezésére, ami pont az EP választás egyetlen tanulsága.

Miszerint létezik egy globális, anticiklikus mozgás is, ami a válságokhoz köthető.

Amikor beüt a centrumban a bazdmeg, akkor annak a legdurvább jelei a periférián keletkeznek, így a hegemóniát kihívó megoldások is itt jelentkeznek azonnal. Az újbaloldal hosszú története Európán kívül először Latin-Amerikában jelentkezett, onnan futott Seattle-ig, majd a 2008-as válság nyomán az európai déleken, követve azt, hogy hol „foszlik” a Birodalom: másutt véres háborúk formájában jelentkezett ugyanez a jelenség. Ezek persze sehol nem győztek, mint valódi forradalmak, csupán a különböző nacionalista, reakciós, tőkével szövetkezős erők győzedelmeskedtek: de szembetűnő, hogy amit mi Orbánnal 2010 óta nyögünk (politikájával és ellenzékével, meg az összes csatolt magyarázatával) az csak 2016-ban ért révbe Amerikában.

Ez az anticiklon pedig akkor az, hogy a válság legélesebben a széleken üti fel a fejét, és lassan mászik föl a centrumba, ahol aztán ugyanazokat a jegyeket produkálja: mi viszont újra megkapjuk importálva azt, amit már láttunk egyszer!

Corbyn és Sanders tehát nyilván látványos sikereket ér el – de nem győzedelmeskedik, és radikális baloldali retorikájuk dacára aggasztó, hogy milyen nemzetállami megoldásokat kínálnak egy olyan világban, ahol a nemzetállam elvesztette a kontrollját a tőke felett (és a helyi tőkés csoportoknak is csak relatív pozíciókat tud kiharcolni, amiben inkább azok történelmi súlya dominál).

A modelljeiket nem lehet egy olyan világba importálni, ahol már többszörösen kudarcot vallottak. Ha az MSZP-t úgy találták volna ki, hogy el lehessen foglalni, akkor az már megtörtént volna: hasonlóan, ha a közmegegyezés ebben a rozsdásodó közegben a rabszolgatörvény után az lett volna, hogy pártot kell csinálni, akkor az a párt már állna.

(Most is van rá kísérlet: de tudják, hogy a mozgalom nélkül gyöngék.)

Ide veled, régi

Alighanem a meglévő újbalos intézményrendszer megroppanása mellett tényleg nem lesz más opciónk, mint a munkásmozgalom radikális újraszervezése. Ehhez azonban nem szimbolikus gesztusok kellenek, hanem egy sornyi olyan szervezet, ami a mai magyar dolgozó rétegek problémáit lefedi akkor is, ha arra a piac nem ad választ (és akkor is, ha a piac megpróbálja majd a mozgalmat kitúrni). A futótűz itt az informális, meglévő kapcsolatok átpolitizálása lesz- és lehet, és számtalan apró mozzanat utal már arra, hogy ez a munka megkezdődött.

A nehézség abban áll, hogy fel tudjuk-e ismerni, milyen informális kapcsolatokat használnak az emberek arra, hogy a világban túléljenek, és ezeket hol próbálta már tranzakciós jellegűre formálni a piac. Ott a mi helyünk.

A kérdés ebben nem az, hogy ez fog-e történni. A kérdés az, hogy kik, milyen gyorsan ismerik-e ezt fel, és mennyire alkalmasak kitalálni majd végrehajtani ennek a feladatnak a kívánalmait: nehezen, életük egy jó részét rászánva felépíteni ezeket az intézményeket, kreatívan, amelyek egyben politikailag is képesek lesznek majd fellépni, erőteljesebben – és akár a létező összes médiánk ellenszelében mint az eddigiek.

Afelől nincs kétségem, hogy a tehetség ehhez meg van a jelenlegi gárdában. Afelől már sokkal több, hogy nem-e fogják sokan inkább a struktúra kényelmesebb alternatíváit választani, legyen az a megmaradó civil szféra, az intézményes politika, emigráció vagy csak a versenyszféra.

Egyénileg eszem ágában sem lesz ítélkezni, ha valaki így dönt: ilyen a világ.

De részemről az egész liberális, nem liberális, identitáspolitikai kérdésnek ez a demarkációs-vonala. Olyan intézmények kellenek, amik képesek osztályalapon harcolni.

Az értelmiség pedig osztályhatalma végleges megfosztásának pillanatában eldönti, hogy szeretne-e még kapaszkodni a reprezentációba.

Minden kéz elkél.