Filmkritika: Bong Joon-ho: Parasite – a neoliberalizmus legfelsőbb foka

Bong Joon-ho (Dél-Korea) „Parasite” c. filmje a mai kapitalizmus szélsőségesen egyenlőtlen társadalmainak kíméletlen, gyilkos humorú portréja. A film két család, „gazdagék” (Park) és „szegényék” (Kim), kapcsolatának története: hogyan válik az utóbbi család minden egyes tagja az előbbiek háztartási alkalmazottjává, a hazugságok folyamatosan fonódó hálójával elmozdítva összes elődjüket a háztartásban. A hazugságok persze katasztrófához vezetnek. A film diagnosztikus értéke abban van, ahogy a katasztrófában vízió-szerűen megnyilvánul milyen relációk is kötnek össze minket ebben a „társadalomban”: hol és merre tartunk?

„Szegényék”, Kim Ki-Taek családja lépésről lépésre sikeresen veszi át gazdagék háztartásának egészét – nyelvtanárt, rajztanárt, sofőrt és házvezetőnőt adva a Park családnak, mindvégig titkolva, hogy családtagok. Miután hadműveleteik sikeresek voltak, kénytelenek felfedezni, hogy mégsincsen egészen elvarrva az általuk kirúgatott előző „brigád” története. Mint megtudjuk, a volt házvezetőnő férje titokban az atombunkerként kialakított pincében él több éve, uzsorások elől bujkálva és hálásan a háztulajdonos „Mister Park” (aki minderről persze nem tud) jóságáért, hogy meghúzhatja magát itt.

Amikor a megfelelés és a hazugságok labirintusában – és az atombunker konkrét labirintusában – bolyongó új és régi család szembetalálkozik – ne felejtsük, a pincében – a gazdasági versengés közelharccá válik: a „versenytársadalom” végső fázisa.

Ebben a társadalomban ami öröm az ún. „sikerrel” kapcsolatban előfordul az jórészt már nem tényleges materiális előnyökből származik, hiszen ezek egyre ritkulnak, hanem mások szimbolikus legyőzéséből vagy megalázásából: azok ott lemaradtak a versenyben.

De itt már túl vagyunk ezen is: a rendszer rabszolgái egymás torkának mennek, egymást gyilkolják le, mint egy ketrecben egymást széttépő állatok. Geun-se, a gazdagok pincéjében a totális elfogadás (mondhatni positive thinking, #élvezdapincét) állapotában élő szerencsétlen, végső gesztusa, miután végül kitör a pincéből, hogy tisztelegni akar „gazdájának”, aki nem is tudott létezéséről: „Respect, Mister Park!” üvölti, miközben a grillparty vendégei a rendőröket hívják. Ennél nincs teljesebb asszimiláció: a „táplálék-versenytársaival”, a Kim családdal folytatott közelharcban szó szerint felnyársalják, a grillparty kolbászaival az oldalában hal meg, mint egy darab ínyencség, amit sajnos senki sem akar.

A pincelakó Geun-sét Kim Ki-taek (a családapa) kétségbeesetten kérdezi, amikor felfedezi földalatti rejtekhelyét: semmilyen terved nincs? Így akarsz élni?

Parazitaként, pincebogárként, jó cserkészként – Geun-Se öntudatos cserkészként rendezi be és tartja rendben odúját – önkéntesen villanyt oltogatva a gazdáidnak, akik azt sem tudják, hogy létezel? Geun-se ezt választotta – és a pohár csak akkor telik be, amikor a versenytársai veszélyeztetik pincelakói „státuszát”.

Kim-ki Taek családja nem csak az integritását veszti el a hazugságok és a megfelelés labirintusában: miközben gyilkosokká válnak, szembekerülve elődjeikkel, a vihar (gondolj a gazdasági válságokra) elönti és megsemmisíti egykori otthonukat. Miután visszamennek a Park család domboldali villájából saját nyomornegyedükbe, a víz mindent elmosott, az egyetlen viszonyítási pont Ki-jeong (a lánygyermek) számára, hogy a majdnem plafonig elárasztott lakásban a WC-n ülve mobilozzon cigizve – ott ingyen van a szomszédok wifije. Amennyire értelmetlen, talán annyira az autonómia morzsája.

A film akaratlan igazolásának érzem a magyar szinopszist: a port.hu „igazi semmirekellő családnak” írja le a Kim családot, akik „bármit megtesznek, csak dolgozni ne kelljen” (nota bene: a magyar cím „Élősködők” lesz, többes számban, míg az eredeti cím az ambivalens „Parasite”). Amit konkrétan megtudunk a filmből az az, hogy Ki-Taek családja nyomorog és kétségbeesetten keres munkát. Dehát Geun-se se feltételezi, hogy Mister Park tévedhet.

Kétségtelen, hogy gátlástalanná válnak, vagy már rég azok: a játékszabályokat próbálják követni. És ebben a játékban nem nagyon van határ: a családfő Kim Ki-taek bohócként, a kertimulatságra beöltöztetett indiánként fejezi be ezt a karrierjét. S ez az a pont ahol eltörik benne valami, egy pillanatra összeérve a „versenytárssal”, Geun-se-val: az ő szaga az amit Mr Park még a vérfürdő közepén sem bír ki. Park miközben a kocsikulcsot próbálja megszerezni, hogy gyáván elmenekuljön, be kell fogja az orrát, hogy ne érezze Geun-Se szagát, mint ahogy korábban a kanapé alatt rejtőzködő Kim Ki-Taek szaga zsenírozta.

Ez az a pont ahol Kim Ki-Taek nem bírja tovább: látva saját elvérző gyerekeit, egy sosem látott összeszedettség és eltökéltség jelenik meg arcán és egyetlen tökéletes mozdulattal leszúrja a gazdát (ki a parazita?), Mr Parkot, aki nem bírja a „paraziták” metrószagát.

Miután a „paraziták” egymást ölik meg, majd Kim Ki-Taek Mister Parkkal végez, az epilógusból megtudjuk hova tűnt el Kim: átvette Geun-se helyét a pincében. Amikor véres kézzel körbenéz a villa előtti utcában, azonnal megérti, hogy – a film sok emlékezetes mondata közül az egyik ez – nincs számára más hely, ahol meghúzhatná magát. Fia arról álmodik, hogy egyszer majd megveheti a villát és apja feljöhet a pincéből. Vannak még más intermundiumok a luxuskéglik pincéjén kívül?

A jelen – nem is annyira eltúlzott – rémálma ez a film? Ez biztos. Talán mindig is egy dzsungel volt az emberi társadalom? Ez a kérdés már túlvezetne a filmen, amely egy valamit mindenesetre elég meggyőzően illusztrál: a kiszolgáltatottság és perverz asszimiláció egy szintje után már csak egy dolog van hátra. Jön az erőszak.

(Élősködők, dél-koreai dráma, 132 perc, 2019. Magyarországi bemutató dátuma: 2019. december 5., Forgalmazó: Mozinet)

Olvass tovább!