1961-ben jelent meg Frantz Fanon legnagyobb hatású műve, A föld rabjai. Témáját tekintve a gyarmatosítással foglalkozik, pontosabban azt vizsgálja, hogy a gyarmati viszony miként határozza meg egy népesség gondolkodását, milyen hatása van az egyének pszichológiájára. Sorra veszi a felszabaduló afrikai gyarmatok történelmét és az ott lezajló folyamatokat, és hosszan taglalja a nemzet- és a nemzettudat kérdéseit és problémáit.

Első blikkre nehéz elgondolni, hogy mi lehet a relevanciája ennek Magyarországon 2019-ben, de most mégis szeretnék részleteket közölni ‘A nemzettudat eltévelyedései’ fejezetből. Tetőfokára hágott az elmúlt hetekben a nemzeti hisztéria, ennek fényében pedig érdemes elővenni ezeket a sorokat, mert akár a 2019-es NER-ről is írhatta volna őket.

Ajánlom hát a művet az olvasó szíves figyelmébe, különösképp mert a jobboldalon is van valami kísérlet arra, hogy beintegrálják a NER-t legitimáló ideológiai képződménybe. Így hátha ez kicsit nehezebb lesz.

(A magyar fordítás 1985-ben jelent meg, Kovács Anikó és Staub Valéria munkája.)

A nemzettudat, ahelyett hogy összehangolná és kikristályosítaná az egész nép legbensőbb törekvéseit, s a nép mozgósításának legkézzelfoghatóbb közvetlen eredménye volna, végeredményben csak tartalom nélküli, törékeny, elnagyolt forma marad. Hiányosságai bőséges magyarázatot adnak arra, miért választják oly könnyen a fiatal független országok a nemzet helyett az etnikumot, az állam helyett a törzset. Ezek a törésvonalak a nemzet felemelkedésére, a nemzeti egységre nézve oly kártékony és fájdalmas múltba merülésről tanúskodnak.

A gyarmati rendszer letűntével egy elmaradott nemzeti burzsoázia kerül hatalomra. Gazdasági ereje csaknem a nullával egyenlő’, mindenesetre össze sem hasonlítható az anyaországi burzsoáziáéval, amelynek helyébe kíván lépni. A nemzeti burzsoázia a maga voluntarista önimádatában könnyűszerrel meggyőzte magát arról, hogy képes sikeresen helyettesíteni az anyaországi burzsoáziát. A függetlenség azonban, amely a szó szoros értelmében sarokba szorítja, végzetes reakciókat vált ki belőle, és arra készteti, hogy szorongatottságában a hajdani anyaországhoz kiáltson segítségért. Az új állam legfelvilágosultabb elemeire, az egyetemi emberekre és a kereskedőkre tulajdonképpen az jellemző’, hogy kevesen vannak, a fővárosban tömörülnek, tevékenységük jellege szerint pedig kereskedők, mezőgazdászok, szabadfoglalkozásúak. Ε nemzeti burzsoázián belül nem találunk sem gyáriparosokat, sem pénzembereket. Az elmaradott országok nemzeti burzsoáziáját nem érdekli a termelés, a kezdeményezés, az építés, a munka. Teljes egészében közvetítő jellegű tevékenységet űz. Úgy látszik, igazi hivatása az, hogy bennfentes legyen, benne legyen a buliban. A nemzeti burzsoáziának nem iparvezéri, hanem üzletemberi lelkülete van…

Láttuk, egy bizonyos időponttól a nacionalista pártok célja szigorúan nemzeti jellegű. A függetlenség jelszavával mozgósítják a népet, egyébiránt pedig a jövőre hagyatkoznak. Amikor arról faggatják ezeket a pártokat, milyen lesz az általuk követelt állam gazdasági programja, milyen kormányformát szándékoznak bevezetni, képtelenek válaszolni, mert teljesen tájékozatlanok saját országuk gazdaságát illetően. Ez a gazdaság mindig is rajtuk kívül fejlődött. Hazájuk felszínének és a föld mélyének meglevő és potenciális kincseiről csupán könyvekből szerzett, megközelítő ismereteik vannak, következésképpen csak elvontan, általánosságokban tudnak beszélni róla. Ez az elmaradott, kis létszámú, tőkével nem rendelkező burzsoázia, amely visszautasítja a forradalmi utat, a függetlenség kivívását követően siralmas stagnálásba süllyed. Nem képes kibontakoztatni tehetségét, amelyről kissé elhamarkodottan állította, hogy a gyarmati uralom gátolja. Anyagi eszközeinek ingatagsága és csekély létszáma évszámra kisipari jellegű gazdálkodásra kényszeríti. Szükségképpen szűk látókörében a nemzetgazdaság tulajdonképpen az úgynevezett helyi termékekre alapozott gazdaságot jelenti. Fennkölt beszédek hangzanak el a kézműiparról. A burzsoázia képtelen az országnak és saját magának egyaránt jövedelmezőbb nagyüzemek létrehozására, ezért a neki egyébként jelentős hasznot hozó kézműipart övezi majd azzal a soviniszta gyöngédséggel, amely az új értelmű nemzeti méltóságot előlegezi. A helyi termékek kultusza, az új irányok kialakítására való képtelenség nyilvánul meg abban is, hogy a nemzeti burzsoázia megreked a gyarmati időszakra jellemző’ mezőgazdasági termelésnél.

A nemzeti burzsoázia mégis szüntelenül követeli a gazdasági rendszer és a kereskedelmi ágazatok nacionalizálását. A nacionalizálás ugyanis nem azt jelenti számára, hogy a nemzet szolgálatába állítják a gazdaság egészét, és a nemzet valamennyi szükségletének kielégítését tűzik ki célul. A nacionalizálás számára nem az új társadalmi viszonyoknak megfelelő, azok kibontakozását elősegítő államigazgatást jelent. A nacionalizálás az ő szemében egészen pontosan azt jelenti, hogy őslakosokra ruházzák át a gyarmati korszakból örökölt kivételezéseket.

Mivel a burzsoáziának sem az anyagi eszközei, sem a szellemi eszközei (mérnökök, technikusok) nem elegendők, csak arra törekszik, hogy újra működőképessé tegye a korábban a gyarmatosok kezében levő ügynökségeket és kereskedelmi vállalatokat. A nemzeti burzsoázia elfoglalja a hajdani európai telepesek – orvosok, ügyvédek, kereskedők, képviselők, főmegbízottak, tranzitáru-kereskedők – helyét. Úgy véli, a haza méltósága és önnön védelme érdekében el kell foglalni ezeket az állásokat. Ettől kezdve megköveteli, hogy a nagy külföldi vállalatok az ő közvetítésével intézzék ügyeiket, akár fenn akarják tartani uralmukat az országban, akár az a szándékuk, hogy behatoljanak oda. A nemzeti burzsoázia fölismeri, hogy történelmi küldetése a közvetítés. Amint látjuk, nem a nemzet átalakítását célzó elhivatottságról van szó, hanem csupán arról, hogy közvetítőként szolgálja az álcázásra kényszerülő, manapság neokolonialista maszkot öltő kapitalizmust. A nemzeti burzsoázia gátlástalanul és teljes méltósággal tetszeleg a nyugati burzsoázia ügyvivőjének szerepében.

A nemzeti burzsoázia dekadens jellegének kialakulását jelentős mértékben elősegítik azok a nyugati burzsoák, akik egzotikumért, vadászatért, kaszinókért rajongó turistaként érkeznek az országba. A nemzeti burzsoázia pihenő–, üdülő– és szórakoztató-központokat szervez a nyugati burzsoázia számára. Ez a tevékenység majd az idegenforgalom nevet veszi fel, sőt alkalomszerűen nemzeti iparként kerül szóba. Ha bizonyítékot akarunk arra, hogy a volt gyarmati burzsoázia egyes tagjai a nyugati burzsoáziát kiszolgáló „partik” szervezőjévé válhatnak, érdemes felidéznünk a Latin-Amerikában történteket. Havanna és Mexikóváros kaszinói, Rio strandjai, a brazil és mexikói nőcskék, a tizenhárom éves mesztic lányok, Acapulco, Copacabana – mind a nemzeti burzsoázia lealjasodásának szégyenbélyegei. A nemzeti burzsoázia – mivel nincsenek eszméi, mivel a néptől elszakadva magába zárkózik, emészti vele született képtelensége arra, hogy az összes problémákról az egész nemzet képviselőjeként gondolkozzék – felvállalja a nyugati vállalatok ügyvezetőjének szerepét, s hazáját gyakorlatilag Európa bordélyházává teszi.

A gazdag földművesek már a függetlenség kikiáltásakor követelték a mezőgazdasági üzemek nacionalizálását. Nem kevés ügyeskedéssel sikerül megkaparintaniuk a korábban a gyarmatosok birtokában volt gazdaságokat, így erősítve hatalmukat a vidék fölött. Meg sem kísérelik azonban a mezőgazdaság korszerűsítését, hatékonyságának növelését, beépítését egy valóban nemzeti gazdaságba. (…) A földbirtokosok voltaképpen azt fogják követelni a hatóságoktól, hogy sokszorozzák meg az ő javukra azokat az engedményeket és kivételezéseket, amelyeket korábban az idegen gyarmatosok élveztek. Fokozódik és törvényessé válik a mezőgazdasági munkások kizsákmányolása. Ezek az új gyarmatosok két-három jelszóval manipulálva roppant munkát követelnek a mezőgazdasági munkásoktól, természetesen a nemzeti törekvések nevében. Nem korszerűsítik a mezőgazdaságot, nem lesz fejlesztési terv, sem kezdeményezések, mivel még a legkisebb kockázattal járó kezdeményezések is riadalmat keltenek ezekben a körökben, és visszakozásra késztetik a habozó, óvatos nagybirtokos burzsoáziát, amely mindinkább megreked a kolonializmus által kijelölt pályákon. Ezeken a vidékeken a kormány dolga a kezdeményezés: mindezt a kormány határozza meg, bátorítja és pénzeli. A földbirtokos burzsoázia a legkisebb kockázatot sem hajlandó vállalni. Szemben áll minden kalanddal. Nem akar homokra építeni. Gyors és biztos haszonra törekszik. A nemzeti jövedelemhez képest hatalmas nyereséget vág zsebre, s ezt nem fekteti be újra. A földbirtokosok lelkületét a kicsinyes kuporgatás jellemzi. A nemzeti burzsoázia olykor, főleg a függetlenség kivívását követő években, nem átallja külföldi bankokra bízni a nemzet földjéből kisajtolt nyereséget. Ellenben jelentős összegeket költ fényűzésre, kocsikra, villákra; mindezt a közgazdászok az elmaradott országok burzsoáziáját jellemezve már részletesen leírták.

Azt mondtuk, hogy a hatalomra jutó gyarmati burzsoázia osztályagresszivitását a korábban idegenek által betöltött állások megszerzésére használja. A függetlenség másnapján csakugyan szembekerül a kolonializmus emberi söpredékével: ügyvédekkel, kereskedőkkel, földbirtokosokkal, orvosokkal, főhivatalnokokkal. Kíméletlen harcot indít hát ezek ellen az emberek ellen, akik „sértik a nemzeti méltóságot”. Erélyesen követeli a káderek nacionalizálását, afrikanizálását. Fellépése végeredményben egyre inkább rasszista színezetet ölt. Nyersen és határozottan felszólítja a kormányt: szükségünk van ezekre a helyekre. Indulatai pedig csak akkor tompulnak, ha már valamennyit elfoglalta. A városi proletariátus, a munkanélküliek tömege, a kézművesek, az úgynevezett kisiparosok felsorakoznak e nacionalista magatartás mellett; de legyünk igazságosak: ők csupán utánozzák burzsoáziájuk magatartását. A nemzeti burzsoázia az európaiak vetélytársaként lép fel, a kézművesek és kisiparosok pedig a nemzetükön kívüli afrikaiak ellen indítanak harcot. Elefántcsontparton hamisítatlan faji zavargások törnek ki a dahomeyiek és a voltaiak ellen. Közvetlenül a függetlenség kivívása után az elefántcsontpartiak ellenséges megnyilvánulásai azokat a dahomeyieket és voltaiakat sújtják, akik fontos szektorokat foglaltak el a kiskereskedelemben. A nacionalizmustól elérkeztünk az ultranacionalizmushoz, a sovinizmushoz, a fajüldözéshez. Követelik az idegen távozását, felgyújtják üzleteiket, lerombolják boltjaikat, meglincselik őket, az elefántcsontparti kormány pedig, elégtételt szolgáltatva a hazaiaknak, távozásra szólítja fel Őket.

A fiatal nemzeti burzsoázia fajelmélete félelmen alapuló, védekező fajelmélet. Lényegét tekintve nem különbözik a közönséges törzsi szellemtől, a törzsek, illetve felekezetek között dúló viszályoktól. (…) A nemzeti burzsoázia a belpolitikai, valamint az intézményrendszer terén is tehetetlenségről tesz tanúbizonyságot. Jó néhány elmaradott országban alapvetően hibás a parlament működése. A gazdaságilag tehetetlen burzsoázia, mivel képtelen létrehozni az osztályuralmának megfelelő társadalmi viszonyokat, a számára legkönnyebbnek tetsző megoldást választja, az egypártrendszert. Még nem olyan nyugodt a lelkiismerete és nem olyan higgadt, amilyenné csak a gazdasági hatalom és az államhatalom megragadása tehetné. Az általa teremtett állam háborgatja az állampolgárt, nem nyugtatja meg. Az államnak szilárdságával s egyben tapintatosságával bizalmat kellene ébresztenie, békítő, csillapító szerepet kellene betöltenie; ezzel szemben itt hivalkodóan előtérbe tolakodik, durván és erőszakosan viselkedik, ekképpen hozva az állampolgár tudomására, hogy szüntelen veszélyben forog. Az egypártrendszer a nyílt, leplezetlen, lelkiismeretlenül cinikus burzsoá diktatúra modern változata. Tény, hogy az effajta diktatúra nem jut túl messzire. Állandóan újratermeli önnön ellentmondásait. Mivel a burzsoáziának hiányoznak az anyagi eszközei ahhoz, hogy megszilárdítsa uralmát, s ugyanakkor juttasson néhány morzsát a nemzet egészének is, másfelől, mivel minden igyekezete arra irányul, hogy minél gyorsabban, egyszersmind a legközönségesebb módon tömje tele a zsebeit, az ország az eddiginél is mélyebb fásultságba merül. A burzsoáziának egyetlen lehetősége nyílik arra, hogy elrejtse ezt a tespedést, takargassa a visszafejlődést, hogy megerősítse helyzetét, és ürügyet találjon a büszkélkedésre: nagyszabású építkezésekbe kezd a fővárosban, ahogy mondani szokás, presztízsköltségekbe veri magát.

A nemzeti burzsoázia mindinkább hátat fordít a belföldnek, a parlagon heverő ország valóságának, és a hajdani anyaország felé tekint, az idegen tőkések felé, akik megvásárolják szolgálataikat. Minthogy nem osztja meg kiváltságait a néppel, s az utolsó fillérig magának tartja meg a nagy külföldi társaságoktól húzott zsíros jövedelmeket, hamarosan ráébred, hogy szüksége van egy népvezérre, akire kettős szerep hárul majd: meg kell szilárdítania a rendszert, és állandósítania kell a burzsoázia hatalmát. Az elmaradott országok burzsoá diktatúrája a vezér létéből meríti szilárdságát. A fejlett országokban, tudjuk, a burzsoá diktatúra a burzsoázia gazdasági hatalmának terméke. Az elmaradott országokban viszont a vezér képviseli azt az erkölcsi hatalmat, amelynek oltalmában a fiatal nemzet csenevész és fegyvertelen burzsoáziája a meggazdagodás útjára lép. A nép, amely éveken át látta vagy hallotta beszélni a vezért, s távolról, egyfajta kábulatban figyelte viszályait a gyarmati hatalommal, ösztönösen megbízik ebben a hazafiban. A függetlenség kivívása előtt a vezér általában a nép vágyait testesítette meg: a függetlenséget, a politikai szabadságjogokat, a nemzeti méltóságot. A függetlenné válást követően azonban a vezér nemhogy a nép konkrét szükségleteit nem testesíti meg, nemhogy a nép valódi méltóságát nem juttatja érvényre – ami abban állna, hogy kenyeret és földet ad, s az országot visszaszolgáltatja a nép szent kezébe –, hanem fény derül arra a titkos megbízatására, hogy ő töltse be a nemzeti burzsoázia alkotta élvhajhász, nyerészkedő társulat elnöki tisztét. A vezér, noha gyakran becsületes és őszinte kijelentéseket tesz, tulajdonképpen a nemzeti burzsoázia és a volt gyarmati vállalatok immár összefonódó érdekeinek ádáz védelmezője. Becsületessége pusztán belső hajlam, s fokozatosan szertefoszlik. A tömegekkel való kapcsolata olyannyira irreális, hogy a vezér végül is meggyőzi magát arról, hogy a tekintélyére törnek, és kétségbe vonják a hazának tett szolgálatait. A vezér szigorúan ítéli meg a tömegek hálátlanságát, és napról napra határozottabban csatlakozik a kizsákmányolók táborához. A tények ismeretében tehát a korrupcióban és élvezetekben lubickoló fiatal burzsoázia cinkosává válik.

A fölsejlő veszélyek azonban a hatalom megerősítését és a diktatúra megjelenését vonják maguk után. S mert a vezér – aki mögött harcos, önfeláldozó, hazafias élet áll – kezességet vállalt e kaszt vállalkozásáért, és szemet hunyt arcátlansága, középszerűsége és alapvető erkölcstelensége fölött, válaszfalként áll a nép és a kapzsi burzsoázia között. Késlelteti a nép öntudatra ébredését. A kaszt segítségére siet, eltitkolja a nép elől a kaszt mesterkedéseit, s ezáltal a népámításnak, a tudat eltompításának legbuzgóbb munkása lesz. Valahányszor a néphez szól, felidézi korábbi, gyakran hősies életét, a nép nevében folytatott harcokat, a nép nevében kivívott győzelmeket, így hozva a tömegek tudomására, hogy továbbra is bízniok kell benne. (…) Mivel még évekkel a függetlenség elérése után is képtelen konkrét munkára szólítani a népet, valóban megnyitni előtte a jövőt, a nemzet építésének, azaz önmaga építésének útjára irányítani a népet, unalomig ismételgeti a függetlenné válás történetét, s a felszabadító harc szent egységére emlékeztet. A vezér, minthogy nem hajlandó megtörni a nemzeti burzsoáziát, felszólítja a népet, hogy tekintsen vissza a múltba, és mámorosodjon meg a függetlenség hőskölteményétől. A vezér – tetteinek objektív tartalmát tekintve – lefékezi a tömegeket, s minden erejét latba veti, hogy vagy kiűzze őket a történelemből, vagy megakadályozza, hogy megvessék lábukat a történelemben. A felszabadító harc idején a vezér ébresztgette a népet, hősi és radikális haladást ígért neki. Ma viszont megsokszorozza erőfeszítéseit, hogy elaltassa a népet, és évente háromszor négyszer felkéri, hogy emlékezzék a gyarmati korszakra, s mérje fel a megtett út nagyságát.

Nos, meg kell jegyeznünk, hogy a tömegek teljesen képtelenek értékelni a megtett utat. A paraszt, aki továbbra is a földet túrja, a munkanélküli, aki továbbra is munka nélkül van, az ünnepek és még az új zászlók ellenére sem tudja meggyőzni magát arról, hogy bármi is valóban megváltozott volna az életében. Hiába bizonykodik újra meg újra a hatalmon levő burzsoázia, nem tudja illúziókba ringatni a tömegeket. A tömegek éhesek, s az immár afrikai rendőr felügyelők sem nyugtatják meg őket jobban. Elégedetlenkedni kezdenek, elfordulnak, elhidegülnek attól a nemzettől, amelyben semmiféle hely nem jut számukra.

Időnként mégis cselekvésre vált át a vezér, rádióbeszédeket tart, körutazásokat tesz, csillapít, nyugtat, ködösít. A vezérre annál is inkább szükség van, mert nincsen párt. A függetlenségi harc időszakában létezett ugyan egy párt, amelyet a jelenlegi vezér irányított, azonban ez a párt azóta siralmasan szétforgácsolódott. Csupán a párt formális eleme, az elnevezés, a jelvény, a jelmondat maradt fenn. Az a szerves párt, amelynek a nép valóságos szükségletei alapján kialakított eszme szabad áramlását kellett volna lehetővé tennie, egyéni érdekeket védő” szakszervezetté alakult át. A függetlenné válás óta a párt nem segíti már a népet követelései megfogalmazásában, szükségleteinek mélyebb tudatosításában, hatalmának megalapozásában. A párt feladata manapság az, hogy továbbítsa a népnek a felülről áradó utasításokat. Nincs többé termékeny kölcsönös kapcsolat a tömegek és vezetés között, pedig ez a párton belüli demokrácia alapja és biztosítéka. Éppen ellenkezőleg, a párt válaszfalként áll a tömegek és a vezetés között. Megszűnt a pártélet. A gyarmati időszakban megszervezett sejtek jelenleg teljesen működésképtelenek.

A függetlenség kivívása után a párt látványos letargiába süllyed. A pártmunkásokat már csak népinek nevezett gyűlések, nemzetközi konferenciák vagy függetlenségi ünnepek alkalmából mozgósítják. A párt helyi kádereit adminisztratív állásokba nevezik ki, a pártból puszta adminisztráció lesz, a pártmunkások visszalépnek az egyszerű állampolgárok sorába. Miután betöltötték történelmi küldetésüket, és hatalomra segítették a burzsoáziát, határozottan felszólítják őket a visszavonulásra, hogy a burzsoázia nyugodtan betölthesse saját küldetését. Láttuk pedig, hogy az elmaradott országok nemzeti burzsoáziája képtelen bármiféle küldetés betöltésére. Néhány év leforgása alatt a párt szétesése olyannyira nyilvánvalóvá válik, hogy még a legfelületesebb szemlélő is beláthatja, a régi párt mai váza csupán a nép megbénítását szolgálja. A párt, amely a harc idején az egész nemzetet magához vonzotta, most darabokra hullik. Azok az értelmiségiek, akik a függetlenség előestéjén csatlakoztak a párthoz, mostani magatartásukkal igazolják, hogy csatlakozásuknak nem volt más célja, mint részesedni a haszonnak a függetlenség utáni elosztásából. A párt az egyéni boldogulás eszköze lett.

Ezekben a szegény, elmaradott országokban, ahol egymás mellett fordul elő a legnagyobb gazdagság és a legnagyobb nyomor, a hadsereg és a rendőrség a rendszer két pillére. Olyan hadsereg és rendőrség ez, amely – s ez ismét figyelemre méltó szabályszerűség külföldi szakértők bevonásával működik. Az efféle rendőrség ereje, a hadsereg ütőképessége megfelel annak a pangásnak, amelyben a nemzet többi része senyved. A nemzeti burzsoázia egyre nyíltabban eladja magát a nagy külföldi vállalatoknak. Megvesztegetéssel az idegen csikarja ki a koncessziókat, sokasodnak a botrányok, a miniszterek meggazdagodnak, feleségeik felcsapnak kokottnak, a képviselők ügyeskednek, nem akad senki, beleértve a rendőrt és a vámost is, aki kimaradna a korrupció nagy karavánjából. Nő az ellenzék támadó kedve, s propagandáját a nép fél szavakból is megérti. A burzsoáziával szemben táplált ellenséges érzület ettől fogva nyíltan megmutatkozik. A látszólag korai agyérelmeszesedésben szenvedő fiatal burzsoázia nem fogadja meg a reá pazarolt tanácsokat, nem képes felfogni, hogy saját érdekében legalább valamelyest lepleznie kellene kizsákmányolói mivoltát.

Az Európában kialakult burzsoázia képes volt rá, hogy saját hatalmának megszilárdítása mellett kidolgozzon egy ideológiát. Ez a dinamikus, művelt, világi burzsoázia teljes sikerrel hajtotta végre a tőkefelhalmozást, és a nemzet számára is biztosította a minimális jólétet. Láttuk, az elmaradott országokban nincs igazi burzsoázia, csak egy falánk, mohó, telhetetlen, kis létszámú és kisstílű kaszt, amely beéri a volt gyarmati hatalomtól kapott osztalékkal. Ez a kosztpénzen tartott burzsoázia nem képes nagy eszmékre, ötletekre. Emlékszik a nyugati tankönyvekben olvasottakra, és – mintegy észrevétlenül – már nem is Európa utánzatává, hanem karikatúrájává vedlik át.

A nép egészétől mindinkább elforduló burzsoáziának még látványos engedményeket, az ország gazdaságát kedvezően befolyásoló beruházásokat, néhány iparág telepítését sem sikerül kicsikarnia a Nyugattól. Ezzel szemben nő az összeszerelő’ üzemek száma, szentesítve a nemzetgazdaságot sorvasztó neokolonialista jelleget. Nem arról van tehát szó, hogy a nemzeti burzsoázia hátráltatja az ország fejlődését, hogy időveszteséget okoz neki, vagy esetleg zsákutcába vezetheti a nemzetet. Az elmaradott országok történelmében a polgári szakasz voltaképpen fölösleges. Ha majd ez a kaszt megsemmisül, ha felfalják önnön ellentmondásai, akkor észrevesszük, hogy semmi sem történt a függetlenség kivívása óta, hogy mindent elölről kell kezdeni, újra nulláról kell elindulni. A váltás nem azokhoz a struktúrákhoz képest következik be, amelyeket a burzsoázia létesített uralma idején, mivel ez a kaszt nem tett mást, mint változatlan formában átvette a gyarmati gazdaság és gondolkodás, a koloniális intézmények örökségét.

A függetlenséget megelőzően a gyarmati burzsoázia tulajdonképpen nyugati burzsoázia, az anyaország burzsoáziájának valóságos fióküzlete, amely létjogosultságát, erejét, stabilitását ettől az anyaországbeli burzsoáziától nyeri. A függetlenség kivívását megelőző nyugtalan időkben az importált burzsoázián belül a bennszülött értelmiségiek és kereskedők igyekeznek azonosulni ezzel a burzsoáziával: a bennszülött értelmiségiek és kereskedők szüntelen törekvése az anyaország burzsoá képviselőivel való azonosulás. Ez a burzsoázia, amely fenntartás nélküli lelkesedéssel tette magáévá az anyaországra jellemző gondolkodási mechanizmusokat, és tudatát jellegzetesen idegen alapokra építve csodálatosan elidegenítette saját gondolkodását, hamarosan száraz torokkal veszi észre, hogy hiányzik nála az a valami, ami a burzsoáziát burzsoáziává teszi: a pénz. Az elmaradott országok burzsoáziája csupán lélekben létezik. Sem gazdasági ereje, sem képviselőinek dinamizmusa, sem elképzeléseinek nagyvonalúsága nem éri el az igazi burzsoázia minőségét. Éppen ezért lesz kezdetben, majd hosszú időn át funkcionárius burzsoáziává. Az új nemzeti közigazgatásban betöltött állásokból meríti nyugalmát és biztonságát. Ha a hatalom időt és lehetőséget hagy számára, ez a burzsoázia végül összegyűjt magának valamelyes tokét, s ez megszilárdítja hatalmát. Mindig alkalmatlan lesz viszont egy igazi polgári társadalom s az azzal járó összes gazdasági és ipari következmények kialakítására. A nemzeti burzsoázia kezdettől fogva a közvetítő jellegű tevékenységek felé fordul. Hatalmának alapja érzéke a kereskedelmi ügyletek iránt, képessége a jutalékok összeszedésére. Nem a pénze, hanem az üzleti érzéke működik. Nem fekteti be a tőkéjét, nem hajtja végre az igazi burzsoázia születéséhez és kibontakozásához nélkülözhetetlen tőkefelhalmozást.

Manapság az elmaradott országokban általában valóban elfogadják a tömegek politikai nevelésének elvét. Úgy látszik azonban, hogy nem helyesen közelítik meg azt az elsőrendűen fontos feladatot. Amikor a nép politikai nevelésének szükségességét hangsúlyozzák, egyben azt is ki akarják fejezni, hogy igényt tartanak a nép támogatására a soron következő vállalkozásban. Az a kormány, amelyik kijelenti, hogy politikailag nevelni kívánja a népet, annak az óhajának ad hangot, hogy a néppel és a népért kormányozzon. Ezt nem teheti a burzsoá vezetés álcázására hivatott nyelv segítségével. A tőkés országok polgári kormányai régóta túlléptek már a hatalom e gyermeteg korszakán. Hidegen kormányoznak, törvényeik, gazdasági erejük és rendőrségük segítségével. Most, hogy hatalmuk szilárdan kiépült, már nem kénytelenek idejüket demagóg szerepjátszásra felcserélni. Érdekeik szerint kormányoznak, és bátran élnek hatalmukkal. Megteremtették a legitimitást, és erőt merítenek önnön jogosultságukból. Az újonnan függetlenné vált országok burzsoá kasztjából hiányzik a régi burzsoáziák hatalmon alapuló cinizmusa és derűje. Innen származik az a törekvés, hogy palástolja mély meggyőződését, megtévesszen, röviden: népinek mutatkozzon.

Mindezek alapján szemügyre kell vennünk, mi is a politikai párt szerepe egy elmaradott országban. Az előző oldalakon szó volt arról, hogy némely egyszerű lelkek, akik egyébként a kialakuló burzsoáziához tartoznak, unos-untalan azt hajtogatják, hogy az ügyeknek egy erőskezű hatalom, mi több, diktatúra által való irányítása szükségszerű ezekben az országokban. Ebből a meggondolásból azt a küldetést bízzák a pártra, hogy őrködjék a tömegek felett. A párt megkettőzi az adminisztrációt és a rendőrséget, ellenőrzése alá vonja a tömegeket; nem mintha afelől akarna megbizonyosodni, valóban részt vesznek-e a nemzet ügyeiben, hanem azért, hogy szüntelenül figyelmeztesse őket: a hatalom fegyelmet és engedelmességet vár tőlük. Ez a diktatúra, amely úgy véli, hogy ő a történelem választottja, s hogy nélkülözhetetlen a függetlenség kivívását követő időszakban, valójában a burzsoá kasztnak azt a szándékát jelzi, hogy előbb a nép támogatásával, majd csakhamar annak ellenében kormányozza az országot. A párt fokozatosan hírszerző szolgálattá alakul át, ami annak a jele, hogy a hatalom mindinkább védekezésbe szorul. Az alaktalan néptömeget mint vak erőt érzékelik, amelyet akár a népámítás, akár a rendőri erők által keltett rettegés révén állandóan pórázon kell tartani. A párt barométerként, hírszerző szolgálatként működik. A pártmunkásból besúgó lesz. Feladata abban áll, hogy megbüntesse a falvakat. Az ellenzéki pártok csíráit bottal és kővel likvidálják. Fölgyújtják az ellenzéki képviselők házait. A rendőrség egyre több provokációt hajt végre. Ilyen körülmények között természetesen egyetlen párt létezik, és a szavazatok 99,99%-a a kormánypárti képviselőknek jut.

Számos jelenleg független afrikai országban a politikai párt elkeserítő mértékben elveszítette hitelét. A nép elhallgat, birkának tetteti magát a párttagok jelenlétében, és hódoló szavakkal nyilatkozik a kormányról, a vezérről. Az utcán viszont, vagy este a falu szélén, a kávéházban vagy a folyón a nép keserű csalódottságát tapasztaljuk, a reménytelenséget, de a visszafojtott haragot is. A párt, ahelyett hogy segítené a nép fájdalmainak kifejezését, és legfőbb küldetésének tekintené a népi gondolatok szabad áramoltatását a vezetés felé, válaszfalat emel és tilt. A pártvezetők közönséges segédtisztként viselkednek, szakadatlanul arra figyelmeztetik a népet, hogy „a sorokban csendnek kell lennie”. Ez a párt, amely a nép szolgálójának vallotta magát, és a népi energiák kibontakoztatásán akart munkálkodni, sietve visszaküldi a népet a barlangjába, midőn a gyarmati hatalom átadja neki az országot. A párt a nemzeti egység kérdésében szintén tévedést tévedésre halmoz. így eshet meg, hogy egy nemzetinek mondott párt etnikai pártként viselkedik, valóságos párttá alakult törzs. Ez a magát előszeretettel nemzetinek kikiáltó párt, amely azt hangoztatja, hogy a nép nevében beszél, titokban, és néha nyíltan is, valóságos etnikai diktatúrát szervez. Nem burzsoá, immár törzsi diktatúrával állunk szemben. A minisztereket, a kabinetek vezetőit, a nagyköveteket, az állami tisztségviselőket a vezér népcsoportjából, sot olykor egyenesen a családjából választják. Ezek a családi jellegű rendszerek mintha az endogámia ősi törvényeit elevenítenék fel; az ember nem haragot, hanem szégyent érez ekkora butaság, csalás, lelki és szellemi nyomor láttán.

Több ízben utaltunk már a vezér gyakorta végzetes szerepére. Egyes vidékeken ugyanis a párt szervezete olyan, mint egy gengszterbandáé, amelyben a legkeményebb egyéniség vállalja a vezetést. Előszeretettel mesélnek a vezér fölemelkedéséről, erejéről, s nem átallják egyfajta cinkossággal és némi csodálattal elegyített hangnemben leszögezni, hogy még közvetlen munkatársai is reszketnek előtte. Ε számtalan buktató elkerüléséért szívósan kell küzdeni, nehogy a párt valaha is engedelmes eszközzé váljon egy vezér, egy leader kezében; leader mint az angol „vezetni” ige származéka. A nép vezetőjének fogalma már nem létezik. A nép nem csorda többé, és nincs szüksége arra, hogy vezessék. Ha a leader vezet engem, azt akarom, hogy tudja: egyúttal én is vezetem Őt. A nemzetnek nem szabad egy istenség vak eszközévé válnia. így érthetjük meg, miért keríti hatalmába pánik a vezető köröket, valahányszor megbetegszik egy leader. Ilyenkor ugyanis az utódlás kérdése gyötri őket. Mi lesz az országgal, ha a leader eltűnik? A vezető körök, amelyek lemondtak a leader javára, és felelőtlen vakságukban csupán az élet kellemes oldalával, koktélpartik szervezésével, utazásokkal, az üzletet és jövedelmezőségével törődnek, időről időre fölfedezik a nemzet lelkében tátongó űrt.