Kedves olvasó,

Ez egy hosszú esszé lesz, így sanszos, hogy ha mobilról nyitottad meg, akkor nem fogod elolvasni soha, ha csak le nem mented későbbre. Ha asztali számítógépről, akkor az esélyeink valamivel jobbak, de alighanem fél percen belül átnyomsz egy másik ablakra, mert kaptál egy üzenetet, vagy csak elkalandozik a figyelmed. Még olyan húsz másodpercem van hátra, hogy itt tartsalak, de hidd el, hogy az alábbi írás fontos, és sajnos rövidebben – vagy képes formátumban – nehéz lenne összefoglalni.

Az elmúlt tíz évben ugyanis lezajlott egy digitális bekerítés, aminek a végeredménye egy digitális feudalizmus, ebben pedig te és én vagyunk a jobbágyok.

Pár nagy techóriás kisajátította magának az internet szinte teljes felületét, vele az összes felhasználóval, aminek eredményeképp a nyilvánosságunk pozdorjává zúzódott, az egykor volt szabad média haláltusáját vívja, és mindez a mi ingyenes munkánk révén jön létre.

Most arra vállalkozom, hogy elmondjam, mi, miért és hogyan történt az elmúlt tíz évben, hátha így fel tudunk készülni a következő évtizedre.

Külön ajánlom ezt az írást azoknak, akik az átlagnál tanultabbak és olvasottabbak. Tapasztalataim szerint közöttük erős az a meggyőződés, hogy műveltségük, tájékozottságuk okán őket ez a probléma nem érinti, hatalmukban áll kivonulni, ezen felül emelkedni, és hogy ez az egész rémálom elmúlik majd, ha visszatérünk a tényeken alapuló, racionális viták korába. Most azt hagyjuk is, hogy ez mennyire állt rozoga lábakon eleve, de fontosabb figyelmeztetés a szélhámosok első szabálya: az a legtökéletesebb célpont, aki azt hiszi, hogy őt nem lehet csőbe húzni. Márpedig itt mindannyiunkat csőbe húztak, legfeljebb a csalás csomagolása változik célcsoport szerint: más jár a vidéki nagymamának, és más a belvárosi értelmiségnek.

Nem szégyen hát beismerni, de nagyon veszélyes tovább tagadni.

Ha a mobilosok a cikket lementették, akkor kezdjünk bele.

Ahhoz, hogy a digitális bekerítést megértsük, előbb érdemes felidézni azt, hogy milyen volt az internet korábban, a Facebook előtt.

Esetleges vadnyugat

Nem volt egy bonyolult gondolatmenet, mert pont az volt benne a lényeg, hogy a nemzeti kultúrát rá kell tenni az internetre. És akkor emiatt engem meghívtak ebbe a bizottságba, távközlési klubba mielőtt mentem Amerikába. Ahol azt mondták, hogy megcsinálják és én kiröhögtem őket. Azt mondtam nekik, hogy ne haragudjanak, nem szoktunk villamosmérnököket megkérdezni arról, hogy a villanykörte alatt mit olvassunk. – György Péter, Média történet, 2016.

A „régi internet” világát a következőkkel lehetne jellemezni, nagy vonalakban, a nosztalgia érzése nélkül: többnyire anonim rendszer volt, kevés magyar nyelvű tartalommal. Mi több, az Origo is eredetileg azért indult el, hogy a Matáv több internetelőfizetést tudjon eladni. A főoldala sokak számára a keresőmotor, a Google volt, mert azzal lehetett megtalálni bármit, még ha kellett is hozzá némi szakértelem, hogy hogyan kell keresni és mire is szabad kattintani, de emellett a legtöbb nagy híroldal egyben szolgáltató is volt (innen a „portál” kifejezés, a belépőkapu az internet világába). Mivel ez az internet asztali számítógépekről volt hozzáférhető, feltételezte, hogy a felhasználói módos, technológiában járatos, érdeklődő emberek, ami nagyjából meg is határozta a tartalmat és a hangvételt. Az e-mail is maximum a számítógépen jelzett, hogy jött egy új, a tartalmat akkor fogyasztottuk (és alkottuk) rajta, amikor géphez kerültünk.

Ez együtt járt egyfajta tudatossággal, hogy az internet: nem a valóság. Viccek sokasága emlékszik meg erről („senki sem tudja a neten, hogy ha valójában egy kutya vagy”, „az interneten minden férfi férfi, minden nő férfi, és minden 14 éves lány FBI ügynök”, „csak egy bolond fogadná el igaznak azt, amit itt olvas”). Ez azt jelenti, hogy még furcsa volt élőben arról beszélgetni, hogy mit olvastunk az interneten (hisz sokaknak nem volt hozzáférésük, vagy nem ugyanazokban a szubkultúrákban pörögtek), jókat nevettünk azon, hogy a „komoly sajtó” mennyire nem tud mit kezdeni az interneten keletkező dolgokkal, és volt valami izgalmas abban, hogy névtelen senkik a világ különböző pontjairól, közös érdeklődés mentén össze tudtak haverkodni egymással.

Ilyen típusú kommunikáció emberek között soha korábban nem volt – mondjuk a betelefonálós rádiók világa közel járt, de az internet időzítése, adagolása, azonnalisága, anonimitása, képisége, esetlegessége és végtelensége történelmileg új volt, izgalmas volt, hatalom volt és megerősítő volt.

Mert bár ha nem is tudta senki, hogy valójában egy kutya vagy, ha úgy érezted magad kutyául, hogy azt körülötted senki sem érti meg, akkor megtalálhattad könnyen a többi kutyát a ‘neten.

Ennek az internetes modellnek az alapja pedig az ingyenes tartalom volt: mivel bárki írhat bármiről, bármikor, bárkinek, csak a villanyt kellett fizetni a szerver miatt, amit könnyű volt fedezni hirdetésekből. A Google dominálta internet ugyanis nem csak azt jelentette, hogy az ügyesen kereső felhasználók számára odarakjuk a tartalmadat, ha az ügyesen van megírva és a témába vág, hanem a hirdetési rendszerük miatt egész komoly pénzt lehetett keresni azzal, ha az ember kigyúrta magát egy témából csak azért, hogy abban az ő írása legyen a legjobb – ami számtalan üzleti vállalkozást indított útjának.

(Aki pedig nem követte a Google szabályait, azt a rendszer könyörtelenül száműzte a feledés homályába. Ekkor azonban még nem kongott a vészharang, hogy az elviekben egyenlő, lapos kommunikációs felületet nyújtó internet valamiféle egyenlőtlenségeket fog okozni szaktudás- és tőkebefektetés mentén: egy-egy honlap kiépíthetett visszatérő közönséget akkor is, ha nem felelt meg a Google szabályainak, akkor is, ha valami apró témával foglalkoztak, meg akkor is, ha hírportálok voltak. A másik végén pedig felfutottak az olyan oldalak, mint itthon is a startlap, amelyek levették a felhasználó válláról a keresés és a szortírozás terhét, és ezzel lettek sokak kezdőlapja.)

Az ingyenes, anonim, érdekes és néha bizarr, öntudatos internet mögött tehát ott állt szponzorként a hirdetési ipar, amit első sorban az érdekelt ebben az új technológiában, hogy a megfelelő embernek, a megfelelő pillanatban tehessen ajánlatot a vásárlásra, és ennek érdekében kész volt szponzorálni internetes portálokat, kicsiket és nagyokat, akkor is, amikor ezeket az üzleteket még telefonnal intézték (és sokat még a mai napig kb. fénymásolt excel-táblákkal intézik, legalábbis itthon).

Ekkoriban kezdtek el terjedni azok a megoldások is, amelyek mára a mindannapjaink részei: a csetszolgáltatások, amik bájos kísérletező korszakuk után foglalták el a napi kommunikációs szükségleteink nagy részét (a telefonnal vagy az SMS-sel szemben), valamint a szociális hálózatok, amelyek szintén valamiféle magamutogatást elégítettek ki, egy fokkal személyesebb (és személyesíthetőbb) rendszerben, mint a blogolás vagy a honlap-készítés. Ennek a hullámnak a csúcsa volt talán az első, igazán internetről fakadó populáris szubkultúra kialakulása, az emo – mármint abban az értelemben, hogy rengeteg, döntően a neten folyó diskurzust, vitát, stílust, hangzást, érdeklődést vitt az utcára és jelenített meg, mint komoly közönség, hisz a myspace révén a stílusjegyek, viselkedésformák kvázi kopipéjszt módon terjedhetettek. Magyarországon is előbb voltak emók, mint sikeres emo zenekarok, és világszerte egyfajta pánikreakció, felháborodás, gyakran bántalmazás fogadta a megjelenésüket.

(Az ős-emohoz pedig természetesen köze már alig volt, mire divatjelenséggé érett – noha ha az elemeit nézzük, tudatosan vagy tudattalanul sok jegyét átvették az eredeti színtérnek, hangzásban, témákban, ruházatban: a nóvum igazából az az esztétika volt, hogy fenntről fotózva bármilyen hülyén kinéző ember a maga módján jól tud festeni, és a harsány színkombinációkat filterezve érdekessé lehetett tenni. Ennyiben tehát az emo az első olyan jelenség volt, amely hús-vér divat-mozgalom volt, de önmagát tudatosan az interneten keresztül szemlélte, vizsgálta és értékelte.)

Ezt a fenti ívet azért rajzoltam fel, mert ennek a tükrében értelmezhető az, ami most körülvesz minket. Ez az internet szőrén-szálán eltűnt, visszahozhatatlanul, és mára már csak kísértő esztétikai elemekként, a véget nem érő nosztalgia-hullám üzemanyagaként létezik. Ami elmúlt vele együtt az az a gondolat, hogy az internet valamiféle vad, különleges dolog, ami alapvetően egyenlítő tendenciákkal bír, egy olyan társasjáték, ahol mi hozzuk a szabályokat, miközben tudjuk, hogy az egész egy játék – komolyan komolytalan.

Ebben a világban olvastuk mindannyian azt a hírt, amikor Steve Jobs 2007-ben bejelentette az első iPhone-t, és a kaliforniai forradalmi csinnadratta cinikus fogadtatása mellett senki nem gondolta komolyan, hogy az addig ismert világunk tíz éven belül felszámolásra kerül ennek egyenes következményeként.

Pedig forradalom volt ez a javából, de nem olyan fajta, amit a történelmi mitológiából ismerünk, hanem technológiai, amelynek metafóráját a cyberpunk atyja, William Gibson adta meg: „a jövő már itt van, csak egyenlőtlenül elosztva”. Így a 2007 után napjainkig végbemenő digitális bekerítést nem egy hirtelen vágóképként, valami drámai hirtelen változásként éltük meg, hanem egy szüntelen, megállíthatatlan és megfoghatatlan akadozásként.

Nem csoda, hogy szédülünk

„Csak úgy elküldték [az adataikat]… nem tudom miért… megbíznak bennem… hülye faszok” – Mark Zuckerberg

Az okostelefon-forradalom egyenlőtlen elosztását természetesen a szabad piac intézte, alkalmazkodva a termékciklusok sajátos világához: így ami eleinte elhivatott kockák játékszere volt, pár éven belül tömegtermék lett, különösen a jó minőségű mobilinternet elterjedésével.

Ez egy hatalmas gazdasági boom volt, ömlött a tőke a szektorba, hisz azt jelentette, hogy az internethasználók száma megsokszorozódik, ezek az emberek pedig új szolgáltatásokra vágynak, amiből rengeteg pénzt lehet csinálni.

Ezek az új felhasználók azonban mások voltak, mint a korábbiak. Az okostelefon levitte a belépési küszöböt, hisz a fogyasztó itt már nem a technika iránt érdeklődő kocka volt, hanem a lakossági ügyfél, aki az egyszerűséget, gyorsaságot, megbízhatóságot tartotta fontosnak. Ennél szembetűnőbb az, hogy az okostelefon nem olyan, mint egy klasszikus számítógép: a képernyője kisebb, nincs hozzá egér és rendes billentyűzet, így a felhasználó kontrollja is valójában kisebb, és az internetes szolgáltatásoknak ehhez kellett alkalmazkodniuk. Fontosabb azonban, és kevésbé egyértelmű, a felhasználó idejének a megváltozása: az asztali számítógép olyan felhasználót feltételez, aki hosszan ül előtte, keresgél, elmélyül, míg az okostelefon ennél kisebb adagokban kerül elő, így az elkapható figyelem mennyisége is valójában kevesebb.

Bár banális állításoknak tűnnek ezek elsőre, ezek azok a fix paraméterek, amik az internet sorsát végső soron meghatározták – hisz az egész üzleti modellje azon alapult, hogy az ingyenes tartalmat a reklámok tartják el. A reklámok pedig végső soron az emberi figyelem megszerzéséről szólnak, az emberiség összfigyelme azonban véges, ez pedig az időben mérendő: így az a platform lesz sikeres, amelyik a lehető legtöbb emberi figyelmet magával ragadja, bármi áron.

Már tudjuk, hogy ezek a platformok a Facebook/Instagram, az üzenetküldő szolgáltatások és a Youtube lettek, rajtuk kívül pedig minden más szép lassan elpusztul.

Hogy miért? Mert ha az emberi figyelem véges, akkor a reklámokra kiadható pénzmennyiség is véges, noha a digitális kapitalizmus felívelő szakaszában ezt a kényelmetlen tényt sokan figyelmen kívül hagyták. Márpedig a reklámköltés minden országban aránylag fix, maximum 1%-a a GDP-nek, így hiába nőtt meg az internetet használók száma, a reklámköltés-torta arányaiban nagyjából ugyanannyi maradt, csak a megszülető új platformok elvették azoktól, akik eddig kapták belőle a legtöbbet: a médiától.

Konkrétan: az online reklámköltések 61%-a megy a Google / Facebook ‘duopóliumhoz’.

Ennek a változásnak a jeleit most érzékeljük, amint egyre több weboldal szorul arra, hogy az olvasói adakozzanak, egyre több tartalom lesz csak fizetősen elérhető, és egyre több oldal jelzi, hogy kapcsoljuk ki a reklámblokkolót. Pedig az igazság az, hogy ebbe a csapdába ők sétáltak bele, és kevesen vették észre, hogy a Facebook megosztások és a lájkok valójában nem új felhasználókat hoznak nekik, hanem az eddigieket ejtik foglyul.

A hirdető számára pedig egyszerű a képlet: oda ad pénzt, ahol a legtöbb koncentrált figyelmet kapja cserébe. Az új éra óriáscégei pedig az emberi figyelem origóját vették célba olyannyira sikeresen, hogy sokak számára a Facebook maga az internet, amin keresztül a többi része elérhető – már amennyiben a Facebook úgy dönt, hogy az figyelemre érdemes.

Ezt az állapotot, hogy a Facebook legyen az internet kapuja, pedig úgy értük el, hogy a vállalat ügyesen foglalt el olyan csatornákat, amelyek a mindannapi életünket befolyásolják. Az azonnali üzenetküldés kétségkívül sokkal jobb, mint az SMS, bizonyos esetekben kiváltotta a telefonhívásokat is (és arra is van funkciója). Az események meghirdetése, ami korábban egy költséges folyamat volt, lényegében egyszerű a platformon keresztül, és több visszajelzést is ad a szervezőknek, mint ha csak posztereket raknának ki vagy hirdetésekért fizetnének. A képek- és gondolatok megosztása az ismerőseinkkel is hatékonyabb lett – de mindezek a társadalmi funkciók nem így jöttek volna létre, ha a Facebook nem vezet be egy teljesen új paradigmát, ami a tartalomgyártást hajtja: ez pedig a visszajelzések küldése, mérhetősége és azonnalisága, ami egyfajta jutalmazó-büntető szabályrendszer, melyet még megfejel az értesítésekkel.

Nem egyszerűen szól, hogy melyik ismerősünknek van születésnapja, hanem még nyomaszt is, hogy osszunk meg valamit, elénk tolja az ismerőseink kedvelt (vagy megosztó) posztjait, és mivel az algoritmust csak az érdekli, hogy minél több időt töltsünk el az appon, ha kell, elkülönít minket „online gettókba”, amiknek az egyetlen vezérlőelve az, hogy minél több interakciót hozzon létre, és ezzel minél több figyelmet ragadjon el.

Ez pedig egy éles váltás minden korábbi médiához képest: még a televíziós tömegtájékoztatást is jellemezte valami elválasztása a pénzért megkapható figyelemnek, a szórakoztatásnak és a tájékoztatásnak. A Facebook számára azonban ezek a tartalmak funkcionálisan ugyanazt jelentik: a felhasználói figyelmet megragadó, pénzre váltható blokkokat. A legjövedelmezőbb vállalkozás pedig mindig is a vámszedés volt, így egész egyszerűen mára a vállalat képes azért is pénzt kérni, ha csak a saját ismerőseinket hívjuk meg egy eseményre, vagy ha a létező követőinket akarjuk elérni egy poszttal – miközben az emberek nagy része ebből tudatosan semmit sem érzékel, mert az összhatás ugyanaz: egy végtelenségig görgethető fal, ami azt ígéri, hogy tájékoztat, noha a nyilvánosságot apró nyúlványokra szorítja vissza, de a reakciók rendszerével megadja azt az illúziót, hogy itt tömeges kommunikáció történik.

Összességében tehát így lettünk digitális jobbágyok: a mindennapi élethez szükséges kommunikációnkat már ezeken a nagy techplatformokon, döntően a Facebookon folytatjuk, ami még különféle módokon ösztönöz is erre, ezzel pedig függőkké váltunk, hisz az élet jelentősen megnehezedik, kimaradunk dolgokból, ha leiratkozunk róluk, bizonyos munkakörök esetében pedig nem is tehetjük ezt meg. E mellett viszont minden egyes interakció amit végzünk, egyfelől adatot szolgáltat a platformnak magunkról (és a hozzánk hasonlókról, meg azokról, akikkel kommunikálunk), másrészt viszont felfogható ingyen munkaként is, hisz végső soron a Facebook abból él, hogy cégek fizetnek neki azért, hogy tartalmat jelenítsen meg, ami az általunk ingyenesen előállított tartalommal versenyzik ugyanazért a figyelemért.

A globális falu, rendezte „M. Night” Shyamalan

A digitális feudalizmus pedig nem csak egy bekerített internet, meg a rajta ingyenes munkát végző jobbággyá-tett felhasználók világa, amelyet pár óriáscég ural, hanem egy lelki állapot, egyfajta valóság-felfogás is egyben, ami leginkább a középkori falvakra volt jellemző.

Mert azzal, hogy egyre több mindent rendelünk alá a való életben is annak, hogy az online térben hogy fog az festeni (és itt számtalan példát lehetne sorolni az ételek, az enteriőrök, a külterek, a hanghatások, de még a tüntetések koreográfiáját is), úgy valójában az egész életünket ezen az online lencsén keresztül vizsgáljuk, ennek a filterekkel tupírozott, lájkok és megosztások által megítéltetett világnak kell megfelelnie a valóságnak ahhoz, hogy valóságként fogadjuk azt el.

Az elektronikus média nagy gondolkodója, Marshall McLuhan jósolta azt, hogy egy nagy, globális falu leszünk – de azt elfelejtettük hozzágondolni, hogy a falu egy rettenes hely, ahol a viselkedési normát a könyörtelen közvélemény, a rosszindulatú pletykák határozzák meg, ami bizalmatlan a kívülállók felé, és ahol a világ történéseit a pap, a helyi értelmiség és a kocsma legnagyobb szájú egyénei értelmezik.

Ennek pedig van egy közkeletű olvasta, a filterbuborékok, a hamis hírek feletti aggódás, ahol a mosdatlan tömegeket sötét hatalmak megvezetik – de ha az ember figyelmesen olvassa ezt a fajta elemzést, szembetűnő, hogy ugyanolyan provinciális paranoia, mint a migránsoktól való félelem, és ugyanúgy egy digitális, többé-kevésbé globális falu lelkületét jellemzi, ami retteg azoktól, akik tőle különböznek.

Nem csoda hát, hogy amikor először felmerült a probléma, hogy a nagy platformok sok adatot gyűjtenek rólunk, amikkel esetleg vissza is élhetnek, senki vállat sem rándított – hisz ami valójában történt az az, hogy az adatainkból kiolvasható hasonlóságainkat és különbségeinket, félelmeinket és vágyainkat a rendszer arra használja, hogy homogén csoportokba tereljen minket, amelyek adott esetben egymással ellenséges, kölcsönösen rettegő viszonyban állnak. Ettől lett olyan polarizált és törzsi a politika.

Hasonlóan járt az álhírek feletti hisztéria is, mivel azt még csak-csak fel lehetett fogni, hogy a hír nem az igazságtartalma miatt hír, hanem a kontextus miatt, amiben megjelenik (hogy híroldalnak látszik), a nagyobb probléma elsuhant mellettünk: a Facebookon ugyanis a felhasználók is hús-vér emberekként jelennek meg, sokszor azok vagy pont olyanok, akiket a való életben is ismerünk, és akiknek a véleményére adunk. Mint kiderült, társadalmi értelemben az igazság inkább valamiféle konszenzus kérdése, a fix tények csak egy szűk réteg fixa ideája.

A konszenzust pedig a versengő világmagyarázatok adják, amelyet cinikusan úgy jellemeztek a szociális média megálmodói, hogy a jobb ötletek szükségszerűen felülkerekednek majd a vélemények szabad versenyében – azzal pedig nem számoltak, hogy akiknek több pénze van hirdetésre vagy szakértelemre, azoknak a magyarázatai fognak elterjedni. Az igazság így egymással versengő hangos hazugságok kimenetele lesz, miközben az eltérő magyarázatok közötti határ a fizikai térben a családi ebédlőasztal, a szomszédok közötti fal, az utca egyik és másik vége, stb. lesz.

Ebből pedig feloldás egyhamar nem lesz: hiába terjednek olyan dolgok, mint a digitális vegánizmus, ami a szociális médiából való kivonulásra ösztökél, ha mellette a mesterséges intelligenciával olcsón lehet nagy számban hihető kamuprofilokat üzemeltetni és olyan tartalmat előállítani algoritmikusan, amit az ember sem tud azonosítani mesterségesként.

Máshogy: mindegy, hogy hányan döntünk úgy egyénileg, hogy kivonulunk a pusztába vagy a közügyektől, ha a körülöttünk lévők valóságát kitapétázza egy szimulált nyilvánosság, ami bármikor dönthet úgy, hogy minket jelöl ki ellenségnek.

A hatalom nyelve ugyanis mára nem véletlenül a trollkodás és a paranoia-keltés: a Cyberwar and Revolution című, nemrég megjelent könyvben ezt hívják „ködgépnek„, mert a politikai marketing rájött arra, hogy nem egy-egy hírt kell eljuttatni az olvasó fejébe, hanem a számára a világot értelmező „folyamot” kell egy adott látásmóddal – vagy a teljes káosszal – leuralni.

Ezért is virágzanak az összeesküvés-elméletek (meg az összeesküvés-elméletekben hívőktől való félelmek): tartalmuktól függetlenül megadják azt a hitet, hogy ha minden rosszul is megy a világban, van egy hatalommal rendelkező csoport, aki az eseményeket irányítja, akinek van befolyása. A feltételezhető valóság, hogy az emberiségben nem maradt már cselekvő aktor vagy csoport, hogy a romboló káosz öngerjesztő (vagy a kapitalizmus magyarázatai szerint: igényeinkből táplálkozik) – felfoghatatlan, elfogadhatatlan. A gyíkemberek létezése ehhez képest a kisebbik rossz.

Ezt erősíti az is, ami a globális politikai folyamatokban vagy adott esetben egy-egy félresikerült reklámkampány utáni visszacsapásként jelenik meg: a teljes értetlenség és a pánik, a hibáztatás és a vallásos gondolkodás azok részéről, akik elviekben vannak olyan pozícióban, hogy a világ folyamatait értsék (és befolyásolják). Ehhez képest azt látjuk, hogy a közvélemény gyakorlatilag mérhetetlen, a pillanatnyi szeszély és a polarizáció gyorsabban változik, mint ahogy a róluk készült adatokat feldolgozni lehetne, és az ezzel kapcsolatos viták soha nem jutnak dűlőre, mert a megtörtént események szétporladnak az azokról alkotott versengő magyarázatok kavalkádjában.

Nem tudni, hogy mit hoz a jövő, hogy mi lesz ebből a kiút. Nem egyedül kongatom én sem a vészharangot, több szálon futnak azok a kezdeményezések, hogy az új internet hasznos funkcióit megtartva „kezdjük újra”, építsünk új szolgáltatásokat amik talán egy közszolgálatibb modellben működnek, a meglévő óriásokat pedig daraboljuk föl.

Ameddig ez megtörténik, mert nem fog egyhamar véget érni a küzdelem, addig is érdemes több figyelmet szentelni arra, hogy mi ma a politika, a média és a digitális jobbágyság viszonya – kitanulni a hálózat logikáját, különben egyszerűen eltüntet minket, és a munkánkat nálunk felkészültebb aktorok fogják lefölözni. Ha valaki politikai munkára adja a fejét, ezzel elkerülhetetlenül szembe kell majd néznie.

Sokkal tudatosabban kell hozzáállnunk ahhoz is, ami a saját viszonyunk a saját buborékunkhoz és a számokhoz, amiket a platform nyújt, hogy mennyiben illúziók – és lehetőleg minél jobban függetlenedni a rendszertől, tudatosítva ezt másokban is. Nem véletlen hogy az új underground titokban szerveződik, gyakran még a fotózást is tiltják a rendezvényeken – sokaknak van már csömörük ettől az egésztől.

A feladvány valahogy így hangzik: ha a régi internet tudta magáról, hogy az nem valóság, akkor mit tudtunk kezdeni egy olyan valósággal, ami az internet torz tükréhez méri magát, egymással párhuzamosan?

Addig is, kedves olvasó, javaslom, hogy kapcsold ki az összes értesítésed. Ki tudja, hátha nem maradsz le semmiről.