Tavaly novemberben Kié a világ? címmel rendezett konferenciát a New York-i New School egyetemen a Platform Cooperative Consortium azzal a céllal, hogy az alakuló platform-szövetkezeti mozgalom jelenlegi állását és kihívásait felmérje.

A platform-szövetkezetiség egy konkrét válasz arra, hogy sokan jellemezték úgy a 2008 utáni világot, mint „platform-kapitalizmust”: a legnagyobb, legerősebb vagy legdinamikusabban növekvő vállalatok mind olyan tech cégek lettek, amik egyben platformok is – azaz nemcsak egy szolgáltatást nyújtanak, hanem inkább új piacokat teremtenek vagy meglévőket szerveznek át. Ezek a piacok pedig minden korábbinál hatékonyabbak és olcsóbbak, köszönhetően a technológiai ajánlórendszereknek, másrészt a szabályozás megkerülésével a bedolgozó munkaerő potenciálisan végtelen és alulfizetett.

Ezt a jelenséget sok néven ismerjük – haknigazdaság, sharing economy – és sok szolgáltatást magunk is használunk vagy azon dolgozunk: a NetpincérGO-t, a Facebookot, Amazont, Woltot, Ubert, Taxify-t, Airbnb-t és társaikat, amelyek mára behálózták az életünket.

Azonban ha közelebbről vizsgáljuk ezeket az új cégeket, akkor azt találjuk, hogy a technológiai innováció többnyire kimerül abban, hogy a piac megszervezéséből kiiktatják magát a menedzsmentet, tehát a főnököket. Ha ez pedig így van, akkor elviekben legalábbis semmi akadálya annak, hogy ezeket a szolgáltatásokat újraépítsük úgy, hogy dolgozói és felhasználói tulajdonban legyenek, ne pedig a részvényesekében, ezzel pedig egy igazságosabb, etikusabb és demokratikusabb gazdaságot építhetnénk.

Ez volna a platform-szövetkezetiség.

Ez a gondolat pedig nem magában áll, hanem rácsatlakozik a kétezres években elinduló Peer2Peer termelés filozófiájára, magába szívja a digitális munka autonómista-workerista kritikáját, a „digitális közjavak” eszméjét kívánja tovább vinni, egyik végén ott áll az ős-szövetkezetiség, a másik végén pedig a szabad szoftver mozgalom.

Eddig ez nemcsak utópistának, hanem optimistának hangzik, és nehéz is külső szemmel megítélni, hogy a mozgalom mennyire virtuális és mennyire valódi. A szövetkezetiség alapú működésben eleve van egy olyan kódolt lokalitás, ami nem kedvez a nagy médiasztoriknak, másrészt meg az akadémikus Trebor Scholz szabályosan turnézott a platform-szövetkezetiség kifejezéssel: létezik egy online mikroklíma, ami erre a témára van ráállva.

E kettő alapján Magyarországról nézve kell eldönteni, hogy ez most tényleg a következő mozgalmi hullám fontos pillére lehet, vagy csak egy trenyó buzzword, amire konferenciákat és gyorsan elhaló projecteket lehetne felhúzni.

Maga a konferencia erre elég meggyőző választ adott, hiszen több, mint harminc ország 150 képviselője vett részt rajta a legkülönfélébb szegmensekből, megmutatva hogy ez már tényleg egy erősődő, sokszínű mozgalom, nem csak utópista gondolkodás.

Ez a sokszínűség pedig itt nemcsak egy tokendiverzitást takar, hanem a kőkemény anyagi valóságot tükrözi. Amerikában sikeresek tudnak lenni olyan vállalkozások, mint az Ampled vagy a Resonate, amelyek a zenestreaming-óriások szövetkezeti tulajdonú alternatíváját kívánják nyújtani, a szabadúszó fotósok által tulajdonolt Stocksy, vagy a házimunkásokból álló Up&Go (sőt, még az alig kétszázezres lakosú ohiói Akronban is elműködik egy szövetkezeti tulajdonú, helyi ügyekkel, szubkultúrával és művészettel foglalkozó The Devil Strip nevű magazin).

Ehhez képest Brazíliában a hajléktalan szemétszedők (kiskocsijuk miatt carogásnak hívott) alakítottak platform-szövetkezetet, ami egy ‘Pimp my Caroga’ nevű mozgalomból nőtt ki, és potenciálisan 64 millió embert tudna megsegíteni világszerte a Cataki nevű appal, Dél-Afrikában a Truckers for Unity a tengeri szállítmányozást kiszolgáló kamionosokat és rakodómunkásokat fogja össze, míg Európában a biciklisfutárok tömörülnek olyan szövetkezetekbe, mint a spanyol Mensakas vagy a több országban jelenlévő CoopCycle-federáció.

Érdekes még a belga eredetű, mára kilencvenezernél is több tagot számláló SMart, amit eredetileg művészek hoztak létre 1989-ben, hogy a kényszervállalkozói lét bizonytalanságaira közös jogi entitással válaszoljanak. A szociológiai érdeklődés középpontjába akkor kerültek, amikor Belgiumban elindult a Deliveroo, és egy ideig ők kezelték a futárok szerződéseit, kvázi szakszervezeti funkciót is betöltve, mielőtt a cég szerződést nem bontott velük, miután nekik kedvező szabályozást hozott a kormány. Ők Magyarországon is jelen vannak, szabadúszóknak nyújtanak az eredeti céljuk mentén különféle szolgáltatásokat.

Hasonlóan: míg Svájcban sikeres tud lenni a Midata, ami platform-szövetkezeti modellben nyújt lehetőséget arra a pácienseknek, hogy az adataikat kutatásra adják; Angliában a techdolgozók szövetkezete évi 10 millió fontos forgalommal bír és nagyon komoly háttérinfrastruktúrát alakítottak ki saját szövetkezeti bankkal(!) és inkubátor-programokkal a mozgalom építésére; Indiában pedig az 1,8 millió, döntően kisiparos nőt tömörítő Sewa szövetkezeti federáció olyan platformokkal kísérletezik, amik az ételkiszállításra, egészségügyre, oktatásra és a házimunkára fókuszálnak, addig a hongkongi mozgalom honlapját  rendszeresen feltörik – vagy unatkozó rosszakarók, vagy a kormányzat.

Ezekből a példákból talán látszik, hogy a platform-szövetkezetiségnek nem is annyira az a kérdése egyelőre, hogy lehetséges-e csinálni egy közösségi tulajdonban lévő Ubert, hanem hogy az adott országban mik az anyagi körülmények és mi a jogi környezet, és hogy helyi szinten erre hogyan reagál a mozgalom.

Az indulótőke akut hiánya mindenhol felmerülő probléma, ami egy idő után kimeríti a közösségi finanszírozás lehetőségeit, és adja magát a bankalapítás gondolata. Másutt a jogi környezet könnyíti vagy nehezíti a szövetkezetiséget, az etalon ebben a barcelonai szabályozás, de Corbyn programja is tartalmazott egy digitális demokrácia manifesztót. Ezen túl pedig ott a papírbarikád, ami ezen szervezetek tulajdonviszonyait megvédi, a külső függőségeiket csökkenti pl. abban a tekintetben, hogy kinek a tulajdona a platform által felhalmozott adat? Ezeket pedig minél hamarabb végig kell gondolni, különben később a szervezeti döntéshozatalt fogja megnehezíteni.

Magyarországról nézve persze ez kicsit science fictionnek tűnik, hisz itt a takarékszövetkezeteket beszántották, az új szövetkezeti törvény értelmében be kell venni az egyházat vagy az önkormányzatot, a haknigazdaságot szabályozó KATA tekintetében pedig a tűzoltás alatt valami elképesztő büntető-kapkodás megy éppen végbe, miközben a járvány miatt épp százezrek szembesülnek azzal, hogy a rugalmas foglalkoztatás azt jelenti, hogy rajtuk verik le a válság költségeit.

Ettől függetlenül látszik, hogy a platform-szövetkezetiség egy nagyon is legitim gondolat, a gazdasági harc egy fontos eszköze lehet, miközben a mozgalom megerősítését is szolgálhatja (az Airbnb alternatívának induló Fairbnb pl. a keletkezett haszon ötven százalékát vissza akarja forgatni helyi szociális vállalkozásokba). A sikerük viszont azon áll vagy bukik, hogy az elmélet gyakorlata mennyire tud rákapcsolódni valós gazdasági igényekre, és ezt a témát mennyire tudja helyesen politizálni, nem pedig sima üzleti vállalkozásként futtatni.

A jó példák és kész szervezetek tehát adottak, és a dolog mozgalmi jellegéből adódóan nyitottak is a segítségnyújtásra és az együttműködésre, például konkrét kézikönyvekkel a hogyanokat illetően.

A kérdés csak az, hogy be lehet-e vetni itt a félperiférián ezeket sikeresen, ezzel részben feloldva a hipsterkapitalisták és a mozgalom közötti feszültséget és támaszt nyújtva esetleg Schrödinger munkásosztályának, vagy ezek a szektorok is az urambátyám rablótőke martalékává válnak.