Meló a korona-rezsim alatt

A brit Angry Workers egy Kelet-Londonban működő radikális kollektíva, ami 2014 óta próbálja elősegíteni a dolgozók önszerveződésen alapuló harcát raktárakban, élelmiszer-csomagoló üzemekben, nagy áruházláncokban és fuvarozásban. Tapasztalataikról ‘Class Power on Zero Hours’ címmel hamarosan könyv jelenik meg, mely már most előrendelhető, március 27-én pedig Facebook live-on lehet tőlük kérdezni. Ma az alábbi kommünikét tették közzé a blogjukon, amelyet gyorsan lefordítottam, hisz a hazai közeg jellemzően az angol-amerikai mozgolódásokat amúgy is követi – álljon itt egy pártpolitikán kívüli perspektíva.

Míg sokan a baloldalon vártak vagy a kormányokat kérték, hogy mondják meg nekik, mit kéne tenniük, addig munkások világszerte limitált, de komoly lépéseket tettek a munkáshatalom felé. Spontán sztrájkok kezdtek terjedni olasz, kanadai és amerikai autógyárakban, brazil call centerekben, spanyol, francia és New York-i Amazon dolgozók egyszerűen kisétáltak, a közterületi dolgozók és a bányászok sztrájkolnak Peruban, Bengaluruban a ruhaipari munkások nem lépnek be a gyárba védelmi felszerelés nélkül.

Már ilyen rövid idő alatt kitűnik a politizáltság az osztály globális mozgásában.

A munkások azonnali követelései természetesen a Covid-19 elleni védőfelszerelések biztosításával kapcsolatosak. De sok sztrájk ennél tovább ment: az AvioAreo olasz munkásai megkérdőjelezték, hogy a munkájuk, a repülőgép-hajtóművek gyártása, ténylegesen létfontosságú-e ezekben az időkben. A Ferrari gyár munkásai értelemszerűen ugyanezt kérdezik. Az a tény, hogy nem látunk hasonló akciókat Nagy-Britanniában, következhet abból, hogy az általános figyelem az államra és a parlamenti megoldásokra összpontosul. Nem ez lenne az első eset, hogy ez a fajta fókuszálás a Munkáspártra útját állja a dolgozói irányítás kérdéseinek, mint történt pl. a Lucas-terv megvitatása alatt.

Pedig ezek az első, fundamentális lépései és igazi, anyagi élményei a dolgozói irányításnak. Ettől a ponttól kezdve nincs egyenletes vagy fokozatos út ezen irányítás kiterjesztése előtt, az csakis a dolgozók által vívott harcon múlik. De mi mint munkásosztálybeli forradalmárok, pár dolgot azért tehetünk, hogy támogassuk a fejleményeket:

  1. Dokumentáljuk és rendszerezzük a jelen helyzetben kialakuló munkásosztálybeli harcokat.
  2. Osszuk meg, hogyan alakulnak a mai munkával kapcsolatos tapasztalatok és viták. Ha elnézzük pár elvtársunk munkáját, akik épp szupermarketek házhozszállításánál sofőrködnek, akkor világos a tendencia: ha kockázatos minden egyes kiszállítás, akkor te és a kollégáid elkezdik majd megkérdőjelezni, hogy tényleg több értelme van-e sushi tekercseket szállítani a City irodáinak, vagy jobb lenne-e friss zöldséget vinni a nyugdíjasotthonba. Amint ez a kérdés felmerül, a menedzsment pozíciója is megkérdőjeleződik, és világossá válik, hogy ők elsősorban az üzlet érdekében szervezik meg a munkát – nem pedig azért, hogy hasznos-e vagy sem.
  3.  Osszuk meg a beszámolókat a dolgozók azon konkrét lépéseiről, amit annak érdekében tesznek, hogy a szolgáltatásukat vagy a terméküket társadalmilag hasznossá alakítsák. Néhány ilyen lépés kormányzati elrendelésre jön majd létre, de végső soron a mérnökök és az üzemi dolgozók fogják anyagilag megváltoztatni a termelést, hogy például ne autóalkatrészeket, hanem lélegeztetőgépeket gyártsanak. Ebben a helyzetben a szellemi- és a kétkezi munka válaszvonalai megkérdőjeleződnek és újrarajzolódnak, amiből egyenlőbb viszonyok nőhetnek ki a munkahelyeken.
  4. Segítsük az egyenlőségért tett törekvéseket. A kérdés már több ízben felmerült: miért kapjanak a bérmunkások több állami támogatást, mint a kényszervállalkozó kollégáik? Miért dolgozhatnak a ‘privilégizált’ fehérgalléros munkások otthonról, míg másoknak raktárakban és gyárépületekben kell egész nap állniuk? Az egyenlőség ilyen kérdései szervesen fognak tovább terjedni: hogyan osszuk meg egyenlőbben a munka terheit a létfontosságú iparágakban? Hogyan kerüljük el, hogy míg valakik tizenkét órás műszakokba kényszerülnek, addig másoknak otthon kelljen ülniük?
  5. Támogassuk a munkahelyeken túli kapcsolatokat. A dolgozói irányítás korlátai az egyéni munkahelyek szintjén már most láthatóak. A legtöbb munkahely, különösen az ételelőállítás és egyéb gyártási funkciók, bonyolult, nemzetközi ellátási láncoktól függenek. Még a legalapvetőbb termelési szint biztosítására is újra kell forrasztani a termelőegységek közötti kapcsolatokat. Minél tovább tart a korona-válság, annál nagyobb lesz a nyomás a termelőegységek közötti pénzügyi kapcsolatokon. Egy vállalat likviditási és adósságbeli gondjai az egész szektor termelését képesek veszélyeztetni. A nemzeti valuta és az árfolyamok drasztikus bezuhanásával veszélybe kerülhet az ellátás. Ebben meg fogjuk majd látni, hogy a ‘pénz és az áruforma kritikája’ nem intellektuális gyakorlat, hanem anyagi szükségesség.
  6. Óvakodjunk az államtól! Az a baloldal, amely a „társadalmi távolságtartás szigorúbb betartatását” követeli az államtól, az a munkásosztály ellensége, pont. A kapitalista állam nem „ambivalens”, a „hegemóniaharc” egyszerű megfutamodás: bassza meg Gramsci és az összes tanítványa! Portugáliában a „baloldali kormány” felfüggesztette a sztrájkhoz való jogot. Franciaországban a menedzsment a rendőrséget használja azon postai dolgozók megfegyelmezésére, akik nem hajlandóak kockáztatni az életüket a rossz egészségügyi és biztonsági feltételek miatt. Olaszországban az állam folytatni kívánja a termelést, és a dolgozók azok, akik betartatják a védelmi intézkedéseket azzal, hogy nem állnak közel egymáshoz olyan gyárszalag mellett, amely felesleges baromságokat állítana elő.

Ebben a pillanatban kitűnik minden hátulütője annak, hogy a radikális baloldal az elmúlt évtizedekben elfordult a munkásosztálytól. Látjuk a korlátait mind a „kommunizációs”, mind pedig a „forradalmi” ultra-baloldalnak: mi lenne a hatása egy hatalmas fosztogatási- és lázongási hullámnak a jelenlegi társadalmi hangulatban? A vagyon újraosztása és az állam elleni önvédelem nélkülöznek minden alapot, ha nincs mögöttük egy összetartó és fegyelmezett dolgozói réteg, akik a létfontosságú iparágakban garantálni tudják a társadalmi szintű túlélést.

A radikális baloldal nem rendelkezik elég mély gyökerekkel a munkásosztályon belül, hogy a gyakorlatban is segíteni tudja a dolgozói hatalom kiterjesztésére irányuló törekvéseket. Hovatovább nincs olyan munkásosztálybeli politikai szervezet, ami képes lenne ötvözni mind a „tudományos munkásokat” és az „üzemi munkásokat” egy közös, társadalmi felszabadulás irányába. Ezt a szervezetet még fel kell építeni, és az új könyvünk egy szerény hozzájárulás ehhez a feladathoz. A bevezetőt itt találjátok.