A hidegháború nem ért véget

Ez a cikk több mint 3 éves.

Jól érzékelte a nem kifejezetten intellektuális képességeiről ismert Alex Jones, amikor a pénisznagyobbító-kufárkodásra és konteókra építő portálját InfoWars-nak nevezte el. Arra tapintott rá, hogy harc folyik a lelkekért (őket ma „fogyasztóknak” és „választópolgároknak” hívjuk), az idomított tömegeket pedig át lehet terelni más akolba is. Infóháború zajlik.

Ez persze nem újdonság: egy üvöltöző elmebetegtől ilyesmit nem is várnánk el. Mindössze látta, hogy a lojalitások irányát meg lehet változtatni megfelelő mennyiségű és jól célzott tartalmakkal. Ebben egyébként hajdanán a baloldal is egészen ügyes volt, aztán elvesztette baloldal jellegét. A jobboldal kifejezetten remekel, a liberálisok pedig dühösen csapkodnak, mint akik éppen elveszítik a játszóterüket (végre).

Pandémiás időkben felerősödnek a tendenciák: a hidegháborús retorika, amelynek 1989 után már nem sok értelme lett volna, különösen, hogy Fukuyamával együtt tapsolt az euroatlanti értelmiség zöme a történelem végén, valahogy mégsem kopott ki. Úgy tűnik, hogy ma is választani kell aközött, hogy melyik elnyomó birodalomnak az árnyékában szeretnénk helyet foglalni. Én például találtattam már ügynök-gyanúsnak, mert nem tapsoltam a kínaizós Momentum-üzenetnek, és azt mertem gondolni, hogy:

Különböző táborok vannak: itt van rögtön az a hétdiplomás, jólfésült, nyugatjáró „européer”, aki számára az Európai Unió majdhogynem tökéletes, már csak az hiányzik belőle, hogy mindenki a Momentumra szavazzon. Ők például rendkívül érzékenyek a rasszizmusra, bár ez alól kivételt képez, ha az oroszokról vagy kínaiakról van szó. Nyilván nem állítom, hogy Vlagyimir Putyin vagy Hszi Csin-ping és kormányaik azonosítandók a néppel – az ilyesmit hagyjuk meg Viktornak és előkelő kompániájának. Az azonban kérdés, hogy a nyugati „centrista” elit pofára esései miért Vlagyimir Vlagyimirovicsnak tudhatók be, és az is, hogy a „Brüsszelből a pénz jött, Kínából a vírus” haiku-töredék mivel jobb az „Üzenjük Brüsszelnek, hogy ők is megértsék!” plakátoknál. Egy ilyen szöveg ugyanis nagyjából azt jelenti, hogy ezek a rohadt kínaiak csak a vírust adták a világnak, hiába, hát mindig is a szart küldték nekünk, a fröccsöntött walkmaneket meg a… oh wait, a laptopokat és telefonokat, amikről lájkoljuk a liberális rasszizmust. Ráadásul a Nature is elnézést kért, amiért Kínával kapcsolták össze a Covid-19-et.

Ez az engedékenység borzasztóan káros. Egyrészt, mert tesz a morális álláspontokra: igazából nem a rasszizmus zavarja, hanem a rasszizmusnak egyes formái. Különösebben nem izgatja például, hogy a járvány idején a német tőke valamiért csak román vendégmunkásokkal tud spárgaszedő munkát végeztetni, az osztrák egészségügy meg román ápolókkal tudja tartani a „nyugati” szintet, és az sem izgatja, hogy ha a jóízű burkavitákon kívül a muszlim bevándorlókat egyéb sérelmek is érik – ne adj’ isten olyanok, amelyeket már csak az osztályellentétekkel lehetne magyarázni.

Itt jön be a másrészt: ugyanis ez a zárt, dogmatikus világnézet, amely olyan szépen berögzült, képtelen bármilyen alternatívát befogadni. Miközben néhány ismerősöm például szektásnak tart, mert olyan őrült eszméket dédelgetek, mint a munkás-demokrácia vagy a tőkeakkumuláció őrületig fokozott gyakorlatának megszüntetése, a szektásságot máshol kell keresni.

Az epistemic governance (episztemikus kormányzás) néven ismert elméleti keret egyik fontos állítása, hogy a (foucault-i értelemben vett) hatalomgyakorló szereplők egyik hatékony érvelési eszköze azokra a paradigmatikus dimenzióban fellelhető „tudásokra” hivatkozni, amelyek alaposan beágyazottak. Ezek pedig a leginkább akkor működnek, amikor nem vesszük észre őket.

A „centrista” dogmatizmus éppen abból fakad, hogy ezeket a jól beágyazott premisszákat képtelenek meghaladni: már azt sem, hogy az euroatlanti felsőbbrendűség egy jól beazonosítható kór sokuknál, még akkor is, hogyha az ember nem szívesen koktélozna sem Vlagyimir Vlagyimiroviccsal, sem kínai kollégájával. Megmerevedett toposzok között próbálnak kiigazodni: a mániákusan ismételt komcsizások (százmilliózás, gulágozás és így tovább), a „szabadpiac” irracionális védelme, az embertelen privatizálás, a munkahelyi demokrácia visszautasítása, a gyarmatosító attitűd mind megszokott alapvetések, amelyekből a további gondolatok kinőnek. Ezek mentén sem a valós társadalmi-gazdasági alternatívák nem elképzelhetők, sem az, hogy nem kell választanunk az euroatlanti rablógazdálkodást, sem a „keleti” autoriter uralmakat – elég, ha valahogy úgy lavírozunk, hogy se a CNN-nel ne mocskoljuk be magunkat, se az RT-vel.

Ez azonban elégtelen, úgy tűnik. Nagy erőkkel kell felelősöket keresni, és ez rendre sikerül is. Ha az Európai Unió egyes tagállamaiban rosszul kezelik a helyzetet, akkor az tagállami bukás volt, ha Oroszországban, akkor a HBO-sorozatra hivatkozunk, ha Kínában, akkor a denevérekre és a kommunizmusra. Ha az USA-ban, akkor Trumpra (Medicare for all? Ugyan már!). A kínázás egyébként erős szál: Missouri állam például bepereli Kínát, hiszen egy tökéletesen felépített egészségügyi rendszerük van, amelyet a kétpárti demokrácia keblén dédelgetett évtizedeken át, csak hát a denevérzabálók belerondítottak ebbe. A Bild nevű német lap pedig 149 milliárd eurós számlát állított ki Kínának, hiszen… ööö… Kína. Ez hasonló ahhoz, amikor mindenhol az orosz propagandát gyanítjuk. Persze, aljas gazfickók vannak a Kremlben, nem ez a kérdés. De sem Trump, sem a brexit, sem Bolsonaro, sem a járvány elégtelen kezelése nem múlott az orosz hatalmon. Ők csak azt teszik, amit a Nyugat: rámutatnak a másik képzelt fronton levők hiányosságaira, és ezt az üzenetet célzottan tolják orrba-szájba, segítségül hívva különböző autoritásokat. Hogy nem ízléses? A Wall Street Journal sem és az Economist sem.

Az sem mellékes egyébként, hogy mi zajlik a fogalmak értelmezésében. A patologikus komcsizás csak akkor működhet, ha azt az apró tényt mellőzzük, hogy kommunista társadalom még soha nem létezett, a félénk szociáldemokrata programokkal is úgy lehet a legjobban riogatni, ha szélsőbaloldalinak nevezzük azokat. Az izraeli fasiszta politikára gyógyír kritikusok antiszemitázása, a liberálisokat centristának kell nevezni, sőt, azt a kollektív téveszmét kell ismételgetnünk, hogy csak ők a józan szereplők, az alfa és omega, akiktől már csak eltérni lehet (magyarán: a fegyvereladás, rabszolgamunka csak akkor elfogadható, ha a perifériákon okoz kárt – ott legalább van, akire fogni). Tulajdonképpen nemcsak, hogy cselekedni nem szabad, de elgondolni is alig: megakadályoz a gazdasági „ráció”, a címkézés, a kritikával szembeni gyanakvás.

Személy szerint inkább tartsanak ügynöknek, mint elvtelennek. A mccarthyzmus primitív ellenségképző technikái itt maradtak velünk, úgy látszik. Sem az alternatívák, sem a másik fél megértése, illetve a másik fél eszközeinek a „mi” eszközeinkkel összevetése nem dívik (ezért is lehet hatékonyan eladni azt, hogy a talpig becsületes nyugati sajtó és politikum belső és külső ellenségei csupán csak történelmi tévedések, nem legitim szereplők az információs háborúban). Ezek a szembenézések csak aláásnák a demokráciát, mint annak a rohadt, aljas ügynök Assange-nak a leleplezései.

Mondjuk ő is kínai, biztosan.