Nem fizetünk a válságért!

1817-ben Robert Owen utópista szocialista megfogalmazta és közzétette a munkások követeléseit, amelyek között szerepelt a 8 órás munkanap bevezetése az akkor általánosnak mondható 12-16 órás munkanappal szemben, mindezt legtöbbször heti hét napon. Gyárában bölcsődét, óvodát, iskolát rendezett be munkásai gyermekeinek. Leálláskor fizetést adott dolgozóinak.

Bevezette a haszonból való részesedést, a prémiumot. Röpiratokban fejtette ki nézeteit és szólította fel gyártulajdonos társait, hogy kövessék módszereit. A korabeli angol uralkodó elit gúnnyal, megvetéssel és növekvő gyűlölettel fogadta felvetéseit.

Akkor még csak a legbizakodóbbak gondolták, hogy többet is elérhet a kizsákmányolt munkásság, és nem csak Angliában.

Az elkövetkező időkben a Föld szinte minden pontján az ipari forradalom fokozta a munkások kizsákmányolását, de a 70 évvel azelőtt leírt gondolatot már nem lehetett megállítani. 1886 május elsején 350.000 munkás vonult Chicago utcáira, hogy 8 órás munkanapot követeljen, de ennél többet akartak, a bérmunka eltörlését és az elnyomottak teljes felszabadítását.

A tüntető tömeg élén az anarchisták mentek. A napokig tartó tüntetéssorozatnak egy május negyedikén történt rendőri provokációból kirobbanó mészárlás vetett véget. Négy anarchistát halálra ítéltek a világméretű felháborodás ellenére, de elrettentetés helyett mártírrá tette őket a hatalom, ezzel új lendületet adva a nemzetközi munkásmozgalomnak. 1890 május elsején a világ minden pontján felvonultak a dolgozók, jogaikat követelve és szolidaritásukról biztosítva sorstársaikat. Valóra vált az elnyomó elit rémálma, a kizsákmányoltak összefogtak és kiálltak egymásért.

A 20. század elejére elterjedt a 8 órás munkanap, sok helyen a heti két pihenő nap, vagy rövidített hatodik nap.

A legtöbb országban, hogy ne általános sztrájknapként kelljen szembenéznie vele, a hatalom inkább szabadnappá nyilvánította május elsejét.

Mivel már megállítani nem tudta, ezért az uralkodó elit inkább megpróbálta irányítani a munkások szervezkedését. Ez olyannyira sikerült, hogy a II. világháború után már, a magukat szocialistaként aposztrofáló rendszerek is átnevezték „a munka ünnepének” május elsejét, és a sör és virsli ünnepévé degradálták, szépen lassan elfeledtetve az emberekkel a kezdeti célokat, a kizsákmányoltak teljes felszabadítását, a bérmunka eltörlését, a termelés teljes munkásirányítás alá vonását és nem utolsó sorban az uralkodó osztályok közötti háborúkban való részvétel megtagadását; így biztosítva a munkásságot eláruló és őket ugyanúgy elnyomó és kizsákmányoló párvezetés hatalomban maradását.

Persze a jóléti demokráciának titulált rendszerekben némileg nagyobb volt a szabadság, de a bőség és a növekvő gazdaság – amit fejlődésnek hazudnak – nyújtotta jobb életkörülmények csak arra szolgáltak, hogy azt az elképesztő mennyiségben előállított árut, melyről elhitetik velünk, hogy szükségünk van rájuk, legyen aki meg tudja vásárolni, így elindítva azt az ördögi folyamatot, ami nem vezethet máshova, csak ciklusosan bekövetkező gazdasági összeomlásokba. Nem mellékesen pedig elhitette a tömegekkel azt is, hogy az osztálytársadalom megszűnt.

A hitelhazugság világméretű lufijának 2008-as kidurranása megmutatta, hogy a tőkés elit bármit megtehet a pénzünkkel a mi rovásunkra, mert az emberek állítólagos érdekében beavatkozó államok újra és újra megmentik a gigantikus bank és cégóriásokat a mi kárunkra. Hiszen az állam nem termel pénzt, az államnak nincs pénze, állampolgárainak munkáját adóztatja meg, így a mi pénzünkkel monopoly-t játszó elitet a mi pénzünkből menti meg a csődtől, miközben tőlünk kér megértést a gazdasági megszorítások elviselésére, hogy megmentsük gazdaságunkat, vagyis mentsék gazdagságukat.

Ez valóban a mi gazdaságunk lenne?

Nem, mi csak apró – bár a legfontosabb – fogaskerekei vagyunk ennek a hatalmas gépezetnek, ami a hasznot, az osztalékot termeli. Ezt a gépezetet mi működtetjük, a bérből és fizetésből élők. Tudással és fizikai munkával fokozzuk a termelés hatékonyságát, gazdaságosságát, így elégítve ki a rendszer folyton növekvő és csillapíthatatlan kapzsiságát. Egyre rövidebb idő alatt egyre nagyobb értéket állítunk elő, de az értékes időnkért cserébe nem kapunk arányosan több pénzt vagy nem dolgozhatunk kevesebbet, a nyugdíj korhatár csökkentéséről nem is szólva, amit gazdasági érdekekre hivatkozva folyamatosan emelnek, így nyerészkedve a ki nem fizetett nyugdíjakon is.

Nyilvánvaló, hogy ez a rendszer igazságtalan!

Az államot a benne élő emberek hozták létre, hogy az gondoskodjon jólétükről és biztonságukról… meddig hisszük még el ezt a hazugságot?

A mostani járvány megmutatta a modern kapitalizmus igazi arcát, ami nem is sokban különbözik a 200 évvel ezelőttitől. Jól látható a világszervezetek bürokráciájának csődje, ami a nemzetállamok kicsinyes önzésének következménye, az Európai Unió bürokratikus monstrumának tehetetlensége és kormányaink korruptsága, amivel az utolsó pillanatig a kapitalista rendszer töretlen működését szolgálták és szolgálják az emberek érdekei, egészsége és biztonsága helyett. A rendőrség és a katonák nem a mi védelmünkben vannak az utcán!

A valódi bajban – ahogy mindig – közösségeink védekező ösztöne felébredt és a kölcsönös segítség körei alulról szerveződve építették fel a mindennapi élet kis rendszereit, megmutatva, hogy boldogulunk atyáskodó parancsolgatás és felügyelet nélkül is. Az állam nem osztott maszkokat, azokat megvettük, ha tudtuk, vagy varrtunk magunknak és másoknak, ha módunk volt rá.

A digitális oktatás hazugsága már az első nap nyilvánvalóvá vált, a tanárok és a diákok leleményessége kellett ahhoz, hogy működjön.

Sokaknak azonban továbbra is dolgozniuk kell egészségüket veszélyeztetve, akár védőfelszerelések nélkül is, kormányunk a média hathatós közreműködésével pedig nem átallja hősöknek nevezni őket, akikről ennek ellenére alig, vagy egyáltalán nem gondoskodik. Az igazság az, hogy a dolgozók nem csak a válsághelyzetekben végzik heroikusan munkájukat, hanem – kötelesség-, és hivatástudatból – mindig.

A kisvállalkozásoknak nyújtott állami segítségről a kalkulációk és becslések végére kiderül, hogy nagyon keveseknek nyújt valódi segítséget.

Milyen válságkezelés az, ahol a bankokra kivetett válság-adót, azok az általuk kiválasztott sportegyesületeknek ajánlhatják fel?

Milyen válságkezelés az, hogy ezt az extra adót a bankoknak majd jóvá írja az állam? Tévedés ne essék, a mi pénzünkből!

Miféle állam az, amelyik azt mondja, ingyen pénz nincs, miközben a mi adóforintjainkból segíti a neki érdekből szolgálókat, és elzárja tőle a rászorulókat?

Ha gondoskodik rólunk az állam, akkor miért vannak az országnak pontjai, ahol nem a digitális oktatás a legnagyobb probléma, hanem hogy mit esznek a családok a kieső keresetek – sok esetben az önkényesen osztogatott közmunka állások – hiányában? Az oktatáshoz való jogot hogyan biztosítja az állam, ha elképzelése sincs arról, hogyan juttassa el a tananyagot azokhoz, akiknek sem internet hozzáférése nincs, se arra alkalmas eszközeik, és ezek biztosítására csak civil szervezetek és magánszemélyek csoportjai tesznek elkeseredett erőfeszítéseket?

A hatalmat olyanok kezébe adtuk, akik visszaélnek vele, és nem tudunk ez ellen tenni semmit a jog keretein belül, kormányunk nem visszahívható, nem elszámoltatható és felelősségre sem vonható. Képviselőink betartatlan választási ígéreteik és nyilvánvaló hazugságaik ellenére továbbra is – folyamatosan emelkedő fizetésért – büntetlenül asszisztálnak egy működő parlament látszatának fenntartásához. A különleges jogrend totálissá tette a hatalmat felettünk, és senki nem tudja megmondani, mikor lesz vége ennek a törvényeket zárójelbe tevő állapotnak, ha egyáltalán vége lesz.

Az idei május elsejét önkéntes karanténban töltjük, nem azért, mert engedelmeskedünk az államnak és a kormánynak, hanem azért, mert felelősséggel tartozunk embertársaink felé. Találkozzunk, ha véget ér!

Várakozunk! Eközben gondolkodjunk el azon, ha a járvány végeztével újrakezdhetjük, akkor visszatérjünk-e a jól bevett, megszokott életünkhöz, vagy élünk a lehetőséggel és a karantén alatt szerezett tapasztalatinkat hasznosítva megpróbálunk egy új, egy jobb és igazságosabb társadalmat felépíteni? Megőrizzük e kölcsönös segítségen alapuló közösségeinket és segítségükkel teljesen új irány adunk a világunknak?

Kaptunk egy lehetőséget, amivel élnünk kell, mert kétségeink ne legyenek, ha vége lesz, majd meg akarják velünk fizettetni az elmaradt hasznot, a kifizetetlen osztalékokat, a profit termelést újra nekünk kell csúcsra járatnunk. Rajtunk múlik, kezünkbe vesszük-e sorsunkat és végre önmagunk urai leszünk! Mert van egy világméretű jelenség, ami a vírusnál is ártalmasabb és több áldozatot követel, mint bármilyen járvány; és ez maga a kapitalizmus! Itt az ideje gyógymódot találnunk rá!

A 150 évvel ezelőtt megfogalmazott követelésekből még sok van, ami nem teljesült, ideje elővenni őket! Az állam elbukott a rá bízott feladatok elvégzésében, nem képviseli a benne élőket, nem biztosítja sem jólétüket sem biztonságunkat, egy egészen kis csoportot kivéve!

Már nem elégszünk meg a 8 óra ígéretével és pár százaléknyi fizetésemeléssel. Többet akarunk! Világ méretű forradalmi változásra van szükség, hogy ne csak megszüntessük ezt az igazságtalan rendszert, hanem valami jobbat állítsunk helyére, megmentve önmagunkat és a bolygónkat is a pusztulástól.

Nem fizetünk a válságukért!