Miközben a pandémia a maximálisra futtatta fel az 5G-től és Bill Gatestől rettegők paranoiáját, a magyar kormány meg hasonló színvonalú konteókra idomítja a lakosság egy részét, a rendőrség azzal foglalkozott a napokban, hogy „rémhírkeltés” gyanújával állítson elő állampolgárokat. Tudvalevő volt, hogy a társadalmi kontrollnak világszerte újabb lendületet ad az előállt helyzet, éppen ezért érdemes néhány szót szánni a liberális demokráciák és a konteók viszonyára.

Carl Schmitt hívja fel ugyanis a figyelmünket a liberalizmus gyakorlatára, amely a társadalmi konfliktusokat elsimítani próbálja, miközben azok értelemszerűen velünk maradnak. Erre különböző eszközei vannak, amelyek közül arra érdemes most koncentrálnunk, amelyek a társadalom depolitizálásához vezettek. A kortárs dogmák szerint ugyanis minden világok legjobbika ez, kérdezzük csak meg Steven Pinkert, szegényt, aki Sztahanov fáradhatatlanságával igyekezett kimutatni ezt kínos munkájában. A minden világok legjobbika természetesen a szabadpiac (szabad, amennyiben az állam mégiscsak védi a tőkét, különösen ilyenkor, szabad, amennyiben a nagyobbak felzabálják a kisebbeket, szabad, amennyiben egész kontinenseknek nincs beleszólásuk saját környezeti adottságaik és lakosságuk sorsába és így tovább) és a liberális demokrácia. A fennálló dogmák szerint e kettő házassága amolyan csoda, mondhatni maga az Úr teremtette meg a maga örömére és a miénkre.

Ezt a csodálatos mechanizmust pedig, amely oly kiegyensúlyozott és majdhogynem tökéletes, az emberi természetbe és, mondhatni, az Univerzuméba vésett alapszabályok határozták meg (innen például az affinitás a technokrata kormányok iránt). Ezek az alapszabályok kiterjednek a gazdaságra, az emberi együttműködés alapjaira, és valahogy ott érnek véget, ahol az offshore partok.

Depolitizáció

De mindenképpen béklyót jelentenek számunkra. Miközben a szabadságra és individuumra hivatkozás a kiindulópont, az embernek mint cselekvőnek nem sok tennivalója akad már. Elbattyoghat ugyan szavazni pártokra az ún. „képviseleti demokrácia” szabályai szerint, választhat a szürke két-három árnyalata között is, és fejet hajthat a tudás birtokosainak, akik elé tárják a közgazdaság, a helyes öltözködési és viselkedési minták, a megfelelő társas kapcsolati formák, az éppen kívánatos várostervezési logikák és hasonlók egyetlen igaz tudását.

Ő azonban kimarad az alkotásból. Nem sok tennivalója akad.

Az ember persze sokáig nem volt még papíron sem a maga sorsának kovácsa, viszont sokáig sokan nem is gondolhatták el, hogy azok lehetnek. Éppen ezért nem is jelentett különösebb problémát az alávetettség, csak amennyiben különleges állapotok léptek fel, vagy néhány hóhányó (mostanság: huligán, terrorista, Soros-bérenc) rávette őket erre. A felvilágosodást követően azonban egy másik önkép interiorizálódott: az, amelynek már része a népszuverenitás, a jog ahhoz, hogy emberként vegyenek számba és önmagunk életét igazgassuk.

Ezt az önképet viszont nem érte utol a valóság. Az olyan bohózatba illő mesterkedések, mint a képviseleti demokrácia, számos problémát megoldottak, de ahogy Schmitt rámutat erre, elkenték a valódi antagonizmusokat, és ez rengeteg feszültséget okozott. Jelenleg ott tartunk, hogy „az elit” és „az emberek” között nincs valódi párbeszéd, a politika – nem szólva a gazdaságról – elidegenedett szférája az életünknek. Tulajdonképpen nem beszélhetünk népszuverenitásról. Ha pedig arra gondolunk, hogy Snowden vagy Assange milyen valódi titkokat fedett fel, ezzel hogyan roncsolta a maradék bizalmat is, és milyen represszióval válaszoltak rá (Assange az életéért küzd, Snowden nem térhet vissza a hazájába), akkor tudhatjuk, hogy mi vár azokra, akik számítanak és kellemetlenkednek.

Repolitizáció

Egy ilyen világban két dolog egyáltalán nem meglepő: az egyik a populizmus (újbóli) felemelkedése, a másik az összeesküvés-elméleteké.

A két jelenség között rengeteg az összefüggés: mindkettő ellenségre és barátra, fent és lent lévőre, homogén, egymással szembeálló táborokra osztja fel a világot, amelyben nincs demokratikus kontroll. Mindkettő némileg paranoid, és tovább növeli a meglévő és egyébként jogos bizalomvesztést, sőt, bizonyos fokig, és bizonyos feltételek mellett mindkettő repolitizáló jellegű (a fogalmazás azért óvatos, mert ez gyakran vagy rendkívül káros, vagy csak látszat – mint például a Nemzetthy Koncultációk).

A jobboldali populizmus jelentős mértékben támaszkodik a konteókra, ehhez elég megnyitni egyes magyarországi „lapokat”, de bőven van rá példa világszerte – hiszen ez mégis egy globális jelenség.

A bizalmatlanság tehát nő, és minden, ami hivatalos, az gyanússá válik, hiszen a politikai és gazdasági döntések jószerével titokban zajlanak, a tömegek kizárásával, és amikor nem, akkor is gyanút keltenek. Az ilyen korszakokban természetesen megjelennek a kuruzslók, az élet minden területén: a politikában, az egészségügyben, a vállalkozói szférában általában és így tovább. A repedésekben találnak lehetőséget, akik pedig minden bizalmukat elveszítették – és a kritikai gondolkodásuk sem igazán cizellált –, itt találnak menhelyre.

Belőlük lesznek az antivaxxerek, 5G-sek, billgatesezők, sorosozók, fénymunkások stb. – akiket aztán előszeretettel aláznak olyanok, akik adott esetben annyira önreflektívek, hogy még mindig a neolib mantrák elkötelezett hívei.

Kritika és konteó

A politikai perifériáról persze érthető, hogy érzékeny vagyok minderre. Ahogy Moldova írta, aki tőlem balra áll, az leesik. Innen nézve – és máshonnan nézve rám – a távolság épp akkora, mint a maszkkal alvó állampolgár és az oltásellenes atombunker-építő között. Épp ezért érdemes néhány szót erről is ejteni: a kritikai elmélet, általában a radikális baloldali gondolat és a konteók között a felszínen sok a hasonlóság.

Mindegyik esetben találni olyan elemeket, amelyek az örökös gyanút és bizalmatlanságot keltik, és egy tőlünk függetlenedő társadalmi réteg ügyködéseire figyelmeztetnek (ld. az általam eddig felvázoltakat is). Azonban számos különbség is adódik: a baloldal strukturális problémákra világít rá, egymással is versengő aktorokra, és jó esetben valós információkkal érvel (ld. a baloldali populista Sanders kampányát), míg a konteók teljhatalmú, kifejezetten rossz szándékú szereplőkre, az összeesküvésekre mint magyarázatokra összpontosítanak, és egészen gyakran álhírekre építenek. Hogy érzékeltessem a különbséget: nem mindegy, hogy Drábik Jánost vagy Shoshana Zuboffot olvas az ember, Kövér Lászlóra hallgat vagy Naomi Kleinra.

A szörnyek ideje

A „rémhírkeltők” vadászata politikai kérdésnek tűnik, miközben tömegek gondolják, hogy a vírust egy technológiai innováció terjeszti, vagy nincs is vírus, Bill Gates meg akar ölni minket és így tovább. Ezek a tömegek sokkal veszélyesebbek, mert a paranoiából nehéz a visszaút: olyan, mint a himlő, mindig ott marad a nyoma. Teljesen szétforgácsolják a még fennálló társadalmi párbeszédet is, hiszen elvesznek azok a közös pontok, amelyekre építeni lehet, ráadásul nem a valódi problémákra összpontosítanak. Az 5G kapcsán fontosabb kérdés, hogy a társadalmi kontrollra hogyan hat ez majd, miként fog az állam és a tőke élni ezzel, a pandémia kapcsán pedig nem az a kérdés, hogy „ez igazi vírus-e” vagy „laboratóriumban készült-e”, hanem az, hogy a neoliberális dogmákba hányan fognak belehalni, a járványon túl.

A bizalmatlanság tehát jogos: a népszuverenitás illúzió, a tőke és az állam önérdekeket képvisel, a saját sorsunkba kevés beleszólásunk van (apropó: munkástanácsok nélkül a demokrácia minimuma sincs meg). Azonban nem mindegy, hogy milyen problémákat azonosítunk, és persze, milyen információk alapján. Pedig egy gyorsan változó korszakban, amelyben „a régi világ haldoklik, az új most éli szülési fájdalmait: a jelen a szörnyek ideje” (Gramsci), alkalmunk van arra, hogy mi is beszivárogjunk a repedésekbe.