A hazai baloldali diskurzus egyik nagy vívmánya volt az elmúlt években, hogy a világrendszer-elmélet segítségével eljutott addig a felismerésig, hogy a társadalmi mozgalmakat nem lehet csak úgy importálni és elvárni, hogy maguktól működjenek. Ennek a vitának az egyik leágazása annak a közvetítő / köztes / középosztálybeli / értelmiségi osztálynak a kritikája és vizsgálata, ami általában ezt az importmunkát végzi.

Most pedig kissé megrökönyödtem az elmúlt hetek kitárulkozásait illetve az Eszméletben is futó „merre tovább” baloldal vitáit nézve-hallgatva és olvasgatva.

Egyrészt azért, mert úgy érzem mintha a világrendszer-elemzésből eljutottunk volna oda, hogy ha nem jó nekünk a Coca-Cola akkor csináljunk Kofolát – másrészt pedig voltaképp ez a mostani vita is gyakorlatilag a baloldali diskurzusban részt vevő szereplők egymáshoz képest relatív pozícióit igazolja csak, pont úgy, mint az összes eddigi ilyen kör korábban, legfeljebb a szereplők változtak (a szokásos vérfrissítés / kikopás arányában). Lásd a korábbi eszméletes körkérdést, ahol ugyanez ment, idestova tizenhárom éve.

Tehát nem az történik, hogy az olvasót próbáljuk meggyőzni a magunk irányvonalának igazáról, hanem mindenki elmondja hogy mit szándékozik csinálni és kivel nem, ehhez pedig hozzákanyarint valami elméleti igazolást, hogy miért (és miért nem).

Én ezt nem nevezném vitának, majd szóljatok kire szavazzak.

Viszont.

A világrendszer-elmélet „árnyoldalában” egy csomó olyan önfelmentő érvet találunk, hogy nálunk azért nem lehet X vagy Y, mert nincsenek meg hozzá azok a körülmények, amik a „bezzegországban” megvannak. Innét kezdődik a helyes és a helytelen „bezzegországok” elkülönítése.

Lenne azonban egy másik következtetés, ami viszont úgy hangzik, hogy az eltérő körülményekhez eltérő fejlemények vezetnek, már ami a küzdelmek szintjét illeti.

Tehát ebben az értelemben a most falnak ment amerikai baloldali populizmus előzménye az Occupy kudarca: az Occupy elődje az alterglob kudarca, az alterglob elődje pedig a „hosszú hatvannyolc” és az újbaloldali mozgalmak kudarcai. Ez a láncolat szellemi síkon könnyen lekövethető, és a magyar „fejnehéz” baloldal ezen a szinten ezt többnyire meg is tette.

De ezek a mozgalmi fejlődések elsősorban nem szellemi jellegűek voltak, hanem éles konfliktusról éles konfliktusra haladtak: ezekhez a konfliktusokhoz szükségük volt a helyzetüket értelmező elméletekre, de szükségük volt eszközökre és infrastruktúrákra, szervezeti formákra, anyagi forrásokra, médiastratégiára és harcmodorbeli innovációkra.

Minden egyes új hullám pedig nemcsak az előző hullám tapasztalataira tudott támaszkodni, hanem az összes eszközükre és hagyományukra, ezért nem kellett újból feltalálniuk a kereket. Sőt, a meglévő hálózatokon sokkal könnyebben tud terjedni egy-egy innovatív gondolat, mint amikor a gondolatnak kell pluszban létrehoznia a saját hálózatát is.

Ez látszik abban is, hogy a rendszerváltás óta eltelt évtizedek globális hullámai hol apadnak el – ez az elapadás pedig kivétel nélkül a volt vasfüggöny határát követi, ami mögött a globális mozgalom már csak mint valami kisebb mozgalmacskaként jelenik meg.

Erre a bevett magyarázat az, hogy innét már félperiféria, mások a körülmények. De ez önmagában nem indokolná azt, hogy a kelet-európai baloldal miért forog látszólag a saját tengelye körül, hogy csak formájában újul meg, de számottevően nem lesz nagyobb vagy erősebb.

A tézisem az, hogy a félperifériás baloldal „jellemfejlődéséből” valójában kimaradt egy fázis, a maga harcaival, stratégiai és szervezeti innovációival és az ezzel járó tanulságokkal, ami nyugaton különböző formákban ugyan, de végbement, és létrejött egy új alap, amivel a mozgalmak képesek megújulni.

Ez a fázis pedig a hosszú ’68, különösen az európai autonóm marxista mozgalmak korszaka. Érthető módon ezek – mivel a létezett szocializmussal szemben is határozták meg magukat – mifelénk tiltott anyagnak számítottak. De a rendszerváltások végbemenetele után is csak „részlegesen” lettek importálva, legyen az a Látványosság társadalmának szerencsétlen fordítása, vagy úgy általában 1968 „diáklázadásként” való értelmezése, ami a fiatal értelmiségiek afférja volt csak, az is Párizsban.

(Amiben az a vicc, hogy a francia 1968-nak egy olyan pamflet volt az egyik előzménye, amelynek a címe „A diákélet nyomorúsága” – ez olyan szinten küldte el az értelmiséget és az egyetemi világot a búbánatba, hogy ahhoz képest a mai középosztály-viták kedélyes kvaterkázásnak tűnnek. Kiváltképp mert a terjesztését az egyetemi diákszervezet pénzének lenyúlásával finanszírozták.)

Ezt a részleges-hibás importot a szokásos kelet-európai szűklátókörűség számlájára is lehetne írni, de ennél zordabb kép bontakozik ki, ha belegondolunk, hogy mi volt 1968 tétje és következménye a nyugati baloldali mozgalmak számára.

Hogy mi a teendő akkor, ha a munkásosztály szervezetei, a pártok és a szakszervezetek nem képviselik már a munkásosztály érdekeit? Egyáltalán hogyan lehet megszervezni az átalakuló munkásosztályt, hogyan lehet vele kommunikálni és vizsgálni? Mi van, ha a sztrájk már nem annyira hatásos fegyver? Mit tegyünk, ha ellenünk van a komplett média és ránk támadnak a fasiszták? Milyen szervezeteket hozhatunk létre, ha az emberek mélyen csalódtak a létezett szocializmusban és elutasítják az autoriter stílust és megoldásokat?

A válasz nem (csak) elméleti írások hosszú sora volt. A válasz maguk a mozgalmak lettek, az antiautoriter baloldal, az ellenkultúrájával és a milliónyi csoportjával, tömeglapjaival, rádióival, pamfletjeivel, graffitijeivel, kiadóival, radikális írásaival, infoshopjaival, közösségi helyeivel, kongresszusaival, federált szervezeteivel, utcai harciasságával, humorával és spontaneitásával: egy újfajta forradalmi pártot kerestek, és a poszt-’68as baloldalt találták.

A kérdés az volt, hogy mi a teendő – a válasz pedig az, hogy meg kell újulni, ha kell, akkor az autoriter intézmények ellenében, rajtuk kívül.

Ennek a vitának pedig van itthon is aktualitása, hiszen a magyar baloldal újabb és újabb hullámai előbb-utóbb vagy szertefoszlanak, vagy „belesimulnak” a megújulni képtelen strukturákba, amolyan békés egymás mellett élés jegyében.

Én pedig nem azt mondom, hogy játsszuk el a poszt-’68-at, hiszen az anakronisztikus lenne. De ha valaki meg szeretné érteni, hogy ez a közeg miért ilyen zárt, elidegenítő és a saját tengelye körül forgó, politikai súllyal nem rendelkező, bratyizós világ, ami épp anakronisztikusan vágyódik vissza egy elképzelt ’30-as évek tömegmozgalmába, akkor az antiautoriter fordulat elmaradásával kell kezdenie.

Ennek a fordulatnak a hiányában nem alakult ki az a mentalitásbeli és infrastrukturális alap, amelyről könnyűszerrel lehetne politikát indítani, önállóan és függetlenül a nagy intézményektől. Ennek a fordulatnak a hiányában nálunk egy lassú, intézményről intézményre történő araszolás van, ami a szorult helyzetben dicséretes, de politikailag amikor szükség lenne rá nem működik, mert nem tud reagálni. Ennek a fordulatnak a hiányában pedig megrekedünk egy radikális szlogenekkel hirdetett szociáldemokrata program keretein belül, mert az összefogás fogságában sínylődő baloldal autoritásai fenyegetve érzik a pozícióikat bármitől, ami ettől balrább áll.

Úgyhogy én a magam részéről sok szerencsét kívánok azoknak, akik szerint ha eleget mondjuk, akkor lesz majd itt egy tömegpárt – mert ezen a ponton nem velem és nem az anarchistákkal vitatkoznak, hanem a hetvenes évek óta masszívan átalakult társadalomszerkezettel.

Akiket meg esetleg érdekel, hogy a nyugati marxisták hogyan vívták meg a maguk antiautoriter harcait, azoknak ajánlom a Storming Heavent, a Fire and Flames-t és a Subversion of Politicsot. De ha ezek hosszúnak tűnnek elsőre, akkor a „Living with an Earthquake” is egy kiváló válogatás abból, hogy náluk hogyan néztek ki a „Mi a teendő?” típusú viták egy negyvenezres példányszámban terjesztett lapban.

Ki tudja, hátha tanulhatunk belőlük valamit arról, hogy mit is kéne csinálni, ha visszajöttünk a strandról, de még mindig itt lesz a válság.