Mit olvassanak a zöldfülű anarchisták? Edouard Mathieu interjúja Ruth Kinnával, az anarchizmus egyik legismertebb nemzetközi kutatójával

Edouard Mathieu: Először is kezdjük azzal, hogy tudnál-e mondani egy saját definíciót az anarchizmusról?

Ruth Kinna: Ez mindig trükkös kérdés. Szerintem az anarchizmus gyakorlatok halmazát írja le. Az anarchizmus politika, mint ahogy hagyomány is, és e hagyományon belül megtalálható kultúrák halmaza. Jól körülhatárolt politikai mozgalom, amelyet azonban a támogatói definiálnak, akik anarchistának vallják magukat. Ők azok, akik elkötelezik magukat ezek mellett a hagyományok és kultúrák mellett, és idővel megváltoztatják gyakorlataikat.

Ruth Kinna a politikaelmélet professzora a Loughborough University-n, a Politika, történelem és nemzetközi kapcsolatok tanszék munkatársa. Eszmetörténettel foglalkozik, különösen a 19. és korai 20. századi szocialista eszmekörrel, valamint kortárs radikális politikával, kiváltképp az anarchizmussal. 2007 óta az Anarchist Studies folyóirat szerkesztője. Rendszeres munkatársa a londoni székhelyű STRIKE! Magazine-nak, továbbá felkért hozzászólója a BBC Radio 4’s Ideas in Our Time-nak és a 3’s Nightwaves-nek.

Edouard Mathieu: Megtörténhet, hogy az anarchizmus a legjelentősebb félreértésekkel terhelt politikai elmélet. Az esetében például hatalmas ellentét feszül aközött, ahogyan a teoretikusok definiálják, s ahogyan például egy olyan személy írná körül, akit találomra kiválasztunk az utcán. Szerinted ez miért lehet így?

Ruth Kinna: Komoly nehézségeik támadnak a más politikai irányból érkező embereknek a tekintetben, hogy értelmet tulajdonítsanak az anarchizmusnak a mainstreamen belül. A fősodratú elképzelések keretezik azt, ahogy az intézményeinkről, alkotmányainkról és politikai szervezeteinkről gondolkodunk: alapvetően az az elméleti előfeltevés, hogy szükségünk van valamifajta struktúrára annak érdekében, hogy az állampolgárokat engedelmessé és együttműködővé tegyük.

Az anarchisták nagyon eltérő alapról közelítik meg a kérdést: szerintük az ember lényéből fakadóan együttműködő. Lehet ezt nagyon szociábilis módon érteni, abban az értelemben, hogy baráti kapcsolataink vannak, vagy szűkebb értelemben, hogy szorongásaink, antagonizmusaink és konfliktusaink ellenére is képesek vagyunk az együttműködésre. Az anarchisták pedig úgy gondolják, hogy az együttműködés révén alkotjuk meg az intézményeinket.

A politikai gondolkodók számára komoly kihívás az anarchizmusról nem negatív értelemben beszélni, mivel mindannak ellentmondani látszik, amin a konvencionális politika alapul, vagyis azon az eszmén, hogy szükség van egy konstruált és meghatározott rendre, és nem vagyunk képesek a tevékenységeink koordinálására, amíg valaki nem segít benne.

Az anarchisták azzal az eszmével lépnek fel, hogy az anarchia a rend, míg a fennálló a rendetlenség.

Ez rémisztően hat az emberekre. Az a mód, ahogy az anarchista mozgalom a francia és az amerikai forradalom utáni helyzetben megjelenik, azt a látszatot kelti, hogy az anarchisták jóval fenyegetőbbek más kritikai csoportoknál, mivel nem a játékszabályok szerint játszanak.

Ruth Kinna

Az anarchista praxis korai története így ragadható meg: amikor az anarchisták a 19. században reagálnak az ellenük bevetett represszív erőkre, bekapcsolódnak az erőszak köreibe és olyan hírnévre tesznek szert, amely ellentétes azzal, amit magukról kialakítottak. Könnyen evidenciává válhat, hogy az anarchisták terrorisztikus, agresszív, destruktív, nihilista egyének, egyszerűen azért, mert különféle merénylőkre és csoportokra mutathatsz rá, akik erőszakos eszközök mellett érvelnek annak érdekében, hogy megdöntsék a fennálló intézményeket. Ez a róluk alkotott kép elég erőteljes és bizonyos szempontból majdhogynem romantizált. Az irodalomban, majd később a filmekben nagy figyelmet kap, melyek segítik fenntartani ezt az értelmezést. Az anarchisták számára jelentős akadályt jelent megszabadulni ettől a képtől, bár néha ők is beleélik magukat és eljátszanak vele.

Edouard Mathieu: Ez az, ami miatt ritkán hallani az emberektől, kiváltképp értelmiségiektől, hogy magukat anarchistának vallják? Míg még mindig úgy tűnik, hogy a szocializmust és a kommunizmust – egyformán terhelt történelmük ellenére – sokan nyíltan támogatják.

Ruth Kinna: Még mindig vannak értelmiségiek, akik anarchistának tartják magukat. Például Noam Chomsky vagy Naomi Klein – bár nem vagyok biztos benne, hogy Klein anarchistának vallja magát, de egyértelműen képvisel olyan nézeteket, melyek anarchisták. Klein anarchista mozgalmakról beszél és anarchista gyakorlatokat támogat. Tehát léteznek olyan társadalmi mozgalmak, amelyek anarchistaként határozzák meg magukat, vagy ismertek olyan munkásszervezetek is, amelyek tele vannak anarchistákkal, még ha a szakszervezet nem is vallja magát annak. A Világ Ipari Munkásai [Industrial Workers of the World] tagsága például lényegében anarchista szakszervezet, még ha nem is köteleződik el konkrét ideológia mellett.

Bizonyos, hogy a kései ‘90-es évek társadalmi igazságosság-mozgalmának felemelkedésével – az anarchizmus tágabb értelmében – még inkább jelen van, az alulról szerveződő baloldalt anarchista eszmék határozzák meg.

Jelenleg hatalmas irodalma van az anarchizmusnak. Vannak magukat anarchistának valló kiadók és kooperatív mozgalmak. Tehát az anarchizmus itt van, létezik, de igazad van: nem létezik a széles nyilvánosságban, legalábbis nem a mainstreamben.

Edouard Mathieu: Mikor kezdtél el érdeklődni a téma iránt?

Ruth Kinna: Egyetemista koromban. Korábban soha nem találkoztam az anarchizmussal. Gyakorlatilag ilyen vagy olyan módon mindent a marxizmus határozott meg. Minden irodalom annak meghatározásáról szólt, hogy milyen fajta marxista voltál. Néhány szokatlan kurzus is elkezdett beáramlani az egyetemekre, mint például a feminizmus. Elkezdtem érdeklődni ezek iránt, de az egyetemen egyetlen aktív marxista csoporttal sem azonosultam.

Aztán elvégeztem néhány kurzust. Az egyik a modern Spanyolországról szólt, a spanyol polgárháború és forradalom eredetét és kitörését vizsgálta. Ekkor találkoztam először az anarchista mozgalommal és soha nem láttam ehhez foghatót. Ösztönözve éreztem magam arra, hogy elgondolkodjam azon a dilemmán, amivel az anarchista mozgalom szembesült a spanyol környezetben:

a forradalomért harcolsz vagy kompromittálod a forradalmat annak érdekében, hogy döntő csapást mérj a fasiszta rezsimre?

Megismerkedtem a dilemmára adott néhány anarchista válasszal, és ez volt az a pont, amikor elkezdtem anarchista irodalmat olvasni.

Edouard Mathieu: Szerintem ma is elég hasonló a helyzet: tíz évvel ezelőtt politikaelméletet tanultam, és bár tanultunk szocialista gondolkodókról, röviden még Proudhon is említésre került, nem hiszem, hogy valaha is olvastunk volna Kropotkint vagy Bakunyint.

Ruth Kinna: Ez azért is van így, mert az anarchistákra nem tekintenek jelentős teoretikusokként. Néhány hihetetlenül összetett eszmével játszadoznak, és többnyire a politikaelmélet fősodrához kapcsolódnak, beleértve Rousseau-t, Hobbest, Marxot, Machiavellit… Az anarchisták viszont hajlamosak esszéisztikusak lenni, így nincs egyetlen nagy mű, amire könnyen rá tudnál mutatni, mondván, hogy ez az elmélet lényege – nincs A tőke, nincs Kommunista Kiáltvány. Ez megnehezíti az anarchizmus beillesztését a tanrendbe, mivel nemcsak hogy nagyon másképp kell gondolkodnod és kétségbe kell vonnod minden öröklött eszmédet ahhoz, hogy lásd, honnan jönnek az anarchisták, hanem mert nincs egy világos szöveg, ami elvégezné ezt a munkát. Ugyanakkor néhány szerzőn könnyű gúnyolódni: Bakunyin hosszú, strukturálatlan, szerkesztetlen értekezéseket írt, amelyekre könnyű azt mondani, hogy híján vannak a szigornak és csak üres fecsegések. Ezek azonban elhibázott ítéletek.

1.

Edouard Mathieu: Mivel említetted őt, beszéljünk akkor először az első választásodról, ami Pjotr Kropotkin (1842-1921) 1911-ben megjelent bejegyzése az anarchizmusról az Encyclopædia Britannicában. Hogyan kérték fel ennek a cikknek a megírására?

Ruth Kinna: Nem vagyok biztos abban, hogy ki kérte fel őt, de 1911-re Kropotkin már biztosan helyet talált magának az irodalmi körökben. Száműzték Oroszországból, és száműzetésének első részét Svájcban, majd Franciaországban töltötte, ahol bebörtönözték. Szabadon bocsátásáért nagy kampányt szerveztek, így az 1880-as évek elején Angliába utazott. Kropotkin földrajztudósként, tudósként és arisztokrataként volt ismert. Alapvetően negatívan írt róla a sajtó, de volt egy támogatói köre is, és jól integrálódott egyes irodalmi körökbe. Így nem meglepő, hogy felkérték, írjon valamit az anarchizmusról a Britannica számára. Persze nem tudok elképzelni olyasmit, hogy egy őhozzó hasonló alakot ma felkérjenek egy enciklopédiacikk megírására. Különösnek tűnhet, de a 20. század eleje tényleg más korszak volt, és Kropotkinra egyszerűen szakértőként tekintettek.

Akkoriban már létezett néhány könyv az anarchizmusról, az egyik Ernst Viktor Zenkertől, az osztrák újságíról, a másik híres könyvet pedig Paul Eltzbacher német jogprofesszor írta. Elkezdődött annak a kidolgozása, hogy mi is voltaképpen az anarchizmus. Kropotkin a cikkében Lev Tolsztojt is említi, aki addigra már sokat tett az anarchista eszmék felkarolásáért, még ha nem is nevezte magát anarchistának. Ezek az eszmék forgalomban voltak és bizonyos berkekben komolyan vették őket.

Edouard Mathieu: Gondolom, azért esett elsőként Kropotkinra a választásod, mert az ő cikke hosszú és precíz definícióját adja mindannak, ami az anarchizmus alá vonható és annak is, ami anarchizmusként érthető. A legelső mondat úgy határozza meg az anarchizmust, mint „egy elv vagy egy lételmélet nevét, melyet kormányzat nélküli társadalomként gondolnak el – egy ilyen társadalomban a harmóniát nem törvénytisztelettel vagy bármiféle autoritásnak való behódolással érik el, hanem a különféle területi és hivatásbeli csoportok között megkötött szabad egyezségekkel, a termelés és fogyasztás kedvéért önként megalkotva, illetve a civilizált lét szükségletei és törekvései végtelen változatosságának kielégítéséért.” Később az anarchizmust a „szocializmus balszárnyának” hívja. Szerinted ez jó összefoglalás?

Ruth Kinna: Sokáig azt gondoltam, hogy ez a Britannicának írt anarchizmus-bejegyzés meglehetősen korlátos. Mindig is jobban kedveltem Kropotkin rövidebb és korai esszéit, Az ifjakhoz[1] például fantasztikus írásmű. Ám minél többször olvasom a bejegyzést, annál jobbnak tartom.

Bizonyos módon az egész cikk egy definíció, és Kropotkin különböző perspektívákból szemléli az anarchizmust. Abból az elképzelésből indul ki, hogy az anarchizmus a szabad egyezségről szól, és megpróbálja kibontani, mit jelent a „szabad egyezség”. Ez nem szerződés, hanem bármiféle megállapodás, melyet önkéntesen kötnek. Bizonyos értelemben nagyon liberális eszme. De Kropotkin mindenféle autoritást lehánt róla, mondván, hogy a szabad egyezség csak alulról jöhet, az embertársaiddal való tárgyalás útján, mindazokkal, akikkel együtt élsz és akikkel osztoztok a közös kilátásokban.

A szabad egyezség az, amely meghatározza a politikádat, és ez elméletileg összeköttetésben áll a változékonysággal és az áramlással. Az anarchiában nem létezik végső megállapodás vagy szabálykészlet, amivel szemben minden mást megítélünk. Az anarchia folyamat, amelybe belépünk. Ez a kiindulópont.

Kropotkin kifejti, hogy ez az eszme mindig is velünk volt: találkozhatunk vele a görögöknél, az ókori kínai gondolkodásban, mindenütt. A modernitásban az I. Internacionálé szervezetével kristályosodott ki. Az 1860-as évektől kezdve egy anarchista politikai mozgalmat látunk magunk előtt, amely magáévá teszi a változékonyság, áramlás és szabad egyezmény időtlen eszméit, és a munkások kizsákmányolóik ellen folytatott harcának meghatározott kontextusába helyezi át őket. Az anarchizmus egyben urakról, szolgákról és uralomról is beszél.

Ebben az értelemben Kropotkin azt mondja, hogy az anarchizmust a szocializmus baloldalán helyezhetjük el, mert az anarchisták nem olyan emberek, akik egyszerűen át akarják venni a kormány ellenőrzését és használni az eszközeit annak érdekében, hogy egyenlőséget érjenek el. Az anarchisták teljességgel el akarják törölni azt a rendszert, amely szabálykészleteket és szabályozásokat ír elő, s amelyeket mindig a praxisod szempontjából kell megítélned. Ez az, amiért az anarchizmus a baloldalon található.

Edouard Mathieu: Amikor Kropotkin végigmegy az anarchizmus fogalomtörténetén, beszél a preszókratikus filozófusról, Kitiai Zénónról, említi a középkort, de kifejti, hogy az első igazi anarchista Pierre-Joseph Proudhon volt. Egyetértesz ezzel?

Ruth Kinna: Az egyik dolog, amit szeretek ebben az esszében, hogy Kropotkin megpróbálja megkülönböztetni az „anarchia” fogalmát az „anarchizmus” ideológiájától. Itt van tehát az ellenállás politikája és egy, az egyéni szuverenitás igényén alapuló eszme, amely elismeri, hogy az emberek társadalmi környezetbe születtek, de végül is minden általuk hozott döntés visszaszáll rájuk.

Proudhon azért fontos, mert ő használta elsőként az anarchia mindenkiben rémületet keltő fogalmát, amelyet pozitív értelemben határoz meg. Ezzel megalapozza az anarchista mozgalom ugródeszkáját. Számára az anarchizmus, ellentétben a konvencionális gondolkodással, nem a demokrácia korrumpálódása, hanem valami olyasmi, amit szívvel-lélekkel kell felkarolnunk. Ez egy igen jelentős állítás.

Kropotkin nagy szolgálatot tesz azzal, hogy rákérdez arra: mit jelent az anarchia a szabadság, a változékonyság és a változás tekintetében. Amikor Proudhon anarchistának nevezi magát, pontosan erről beszél: a szabad erők áramlásáról és annak módjáról, melyben az emberek egy harmadik fél közbeavatkozása nélkül lépnek interakcióba egymással. Kropotkin szerette idézni a francia utópikus szocialista Charles Fourier-t, mondván:

„Végy egy doboznyi követ és rázd meg őket, majd meglátod, hogy elrendezik magukat.”

Edouard Mathieu: Korábban említetted Hobbes-ot and Rousseau-t. Bizonyos értelemben azt gondolják az anarchisták, hogy az ember alapvetően természeténél fogva jó és hogy még kényszerek és szabályok nélkül is pozitív módon viselkedik?

Ruth Kinna: Amikor az anarchisták azt mondják, hogy az egyének együttműködőek, nem feltétlenül arra gondolnak, hogy az emberek jók, csupán arra, hogy együttműködőek. A Hobbes-ra és Rousseau-ra vonatkozó kritikájuk abban áll, hogy a gondolatkísérleteikben az emberek egyedül vannak és elszigeteltségük szabja meg túlélési feltételeiket. Ez azt jelenti, hogy az egymással szembeni versengéssel végzik.

Ám nincsenek olyan feltételek a világon, ahol az emberek teljesen egyedül lennének. Az anarchisták azt mondják, hogy ha az emberek olyan körülmények között találják magukat, amelyekben az erőforrások korlátoltak, akkor a legjobb opciójuk az együttműködés, mivel együttműködéssel sokkal többet tudsz nyújtani, mint egymagadban. Az együttműködés pedig létrehozza a saját szabályait. Nincs olyan, hogy bárki e kereten kívül megítélhetné, hogy milyen szabályoknak kell lenniük. A szabályok idővel megváltoznak és az emberek új gyakorlatokat fognak magukévá tenni, de mindig együttműködőek lesznek.

Edouard Mathieu: Gyorsan vitassuk meg „A tulajdon lopás” Proudhontól – és valószínűleg az anarchizmustól – származó leghíresebb idézetét, ami egyben talán a leginkább félremagyarázott is. Mit értett Proudhon ez alatt?

Ruth Kinna: Proudhon kétfajta tulajdont különböztet meg: használati tulajdont [property in use] és birtokosi tulajdont [property as dominion]. Amikor azt mondja, hogy a tulajdon lopás, akkor a kizárólagos tulajdonjog [ownership] alkotmányos jogáról beszél. Ha az alkotmány fenntartja valakinek a kizárólagos jogát arra, hogy földet, munkát vagy bármit mást birtokoljon, akkor ez szükségképpen egyenlőtlenséget von maga után, mivel az erőforrásaink szűkösek. Következésképpen néhány ember tulajdonossá válik, míg másokat kisemmiznek.

Itt az a felismerés, hogy az egyéni tulajdonjognak nincsen morális alapja. A világban minden mindenkihez egyaránt tartozik. Hogy nekem miért lehet több, mint neked, ennek igazolására fel kell találnod egy elvet. És amint ezt teszed, mondja Proudhon, mindenki mást megfosztasz a tulajdonjogtól. A kisemmizett mindenben függővé válik a tulajdonostól, hogy fenntartsa jóllétét és fedezze megélhetését. Míg ők dolgoznak és termelnek, az így megtermelt javakat valaki másnak kell beszolgáltatniuk. Ez lopás! Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne birtokolhatnál valamit. Az emberek gyakran kérdik: „ezt még mindig a fogkefémnek hívhatom?” Hát persze.

Edouard Mathieu: Egy másik Kropotkin által említett aspektus Max Stirner individualista hagyománya, hiszen a német filozófus kötődik az anarchizmus köréhez. A gondolatai nagyon is élnek az olyan ideológiákban, mint az anarchokapitalizmus. Számos ember anarchistának vallja magát, akik nem is a  baloldalról jönnek?

Ruth Kinna: Max Stirner újra divatba jött, nagyrészt olyan emberek munkáinak köszönhetően, mint amilyen Saul Newman brit politikai gondolkodó, aki a posztanarchizmusnak szentelt könyvet. Stirner mindig problematikus volt a szocialista anarchistáknak. Az Egyesült Államokban Stirnert más individualista anarchistákkal együtt felkapták az anarchokapitalisták és a minarchista[2] jobboldali libertariánusok. Tehát úgy néz ki, hogy van egy átfedés, amelyet a szocialista anarchisták mindig megtagadnak, visszautasítanak.

Kropotkin igenlően viszonyul Stirnerhez, ahogyan Friedrich Nietzschéhez is. Azt mondja, hogy fantasztikus, hihetetlenül inspiráló irodalmat alkottak meg. Stirner nagy ötlete, hogy nem szabad alárendelned magad valami nagyobb eszménynek, amelyet nem magad hoztál létre. Az egyetlen és tulajdonában[3] kifejti, hogy az egyéneket miként kényszerítik bizonyos elvek elfogadására azok a csoportok, amelyek azt mondják, hogy van egy emberiséget szolgáló programjuk. De Stirner felteszi a kérdést: mi az emberiség? És miért kellene kényszereket elfogadnom annak érdekében, hogy kivitelezzék ezt a programot, ami állításuk szerint mindenki javát szolgálja? Egy bizonyos ponton azt írja, hogy a francia forradalom az emberi jogok nyilatkozatából indult ki, és az emberek lefejezésével végződött. A korrupció olyasvalami, aminek tudatában kell lennünk. Kropotkin teljességgel egyetértene ezzel. Amit ő mond, miszerint az anarchia az egyén szuverenitásának elismeréséről szól, az mindannyiunk esetében mint az egyének fontosságára vonatkozó állítás.

De a különbség kettejük között az, hogy Stirner az egyéntől mindenféle társadalmi környezetet elvonatkoztat, aminek következtében minden társadalmi megállapodásra [arrangement] kényszerként tekint. Kropotkin viszont azt mondja, hogy nem tudjuk kivonni magunkat a társadalmi környezetből, és ezt azt jelenti, hogy el kell gondolkodnunk arról, hogy hogyan lehet megszervezni a társadalmi viszonyokat olyan módon, ami lehetővé teszi az egyének számára, hogy kétségbe vonjanak normákat, hagyományokat, magatartásokat és szokásokat.

Stirner hibája abban a megállapításában rejlik, hogy „elméletileg az egyént leválasztom a társadalmi környezettől és ezért normatív módon kijelentem az egyén ahhoz való jogát, hogy bármiféle célt megvalósítson bárkivel szemben.” Ez, ahogyan Kropotkin mondja, problematikus, mert arisztokratikus, kompetitív és feltehetően egy „akinél a hatalom, annál az igazság” elvén alapuló egyenlőtlenségben végződik. Nincs tekintettel azoknak a jóllétére, akik nem elég alkalmasak, hozzáértőek vagy erősek, vagy egyszerűen csak nem kívánnak ennek a szellemben élni. Etikailag alapvető különbség áll fenn egy Kropotkinhoz hasonló szocialista és egy Stirnerhez hasonló individualista között.

Ezt mondván nem gondolom, hogy csak azért, mert az anarchokapitalisták örökségüknek vallják, ebből arra kellene következtetnünk, hogy Stirner valamennyi eszméje szükségszerűen terhelt. Például azt gondolom, hogy Stirner nagyon érdekesen beszélt az oktatásról.

2.

Edouard Mathieu: Ez nagyszerű átvezetés az általad választott második könyvhöz, Eugenia C. DeLamottéhoz, mely egy individualistaként induló anarchistáról szól: Voltairine de Cleyre-ről (1866-1912). Ki volt ő és miről írt?

Ruth Kinna: Voltairine de Cleyre amerikai író és költő volt, de eredetileg szabadgondolkodóként érkezett az anarchista mozgalomba. Az apja után nevezték el Voltairine-nek, a francia felvilágosodás korabeli filozófus, Voltaire után. Szabadgondolkodású hagyományban nevelkedett és anarchizmusát a következő ismertetőjegyek fémjelzik: kritizálja az egyházat, Thomas Paine-t olvas, és elmerült az amerikai republikánus hagyományban. Pályafutását pedagógusként kezdi Philadelphiában, de számára és sok más anarchista számára akkoriban nagy fordulópont volt a haymarketi anarchisták kivégzése 1887-ben.

Az 1880-as évek Amerikája, különösen Chicago, intenzív munkásharcok színhelye volt. A munkások a nyolcórás munkanapért kampányoltak, nagy munkástüntetéseket szerveztek, amelyeket hihetetlen erőszakkal vert le a Pinkerton-féle magánhadsereg, melyet a munkáltatók béreltek fel és vetettek be a munkások ellen. Az anarchista csoportok nagyon aktívak voltak Chicagóban.

Sok német bevándorló menekült el az Óvilágból, és helyet akartak maguknak találni az Újvilágban, csakhogy rá kellett jönniük, hogy az elnyomást illetően Amerikában sem mások a viszonyok.

Sokan közülük megtapasztalták a párizsi kommünt és Németország egyesítését. Látták az állam felemelkedését és annak módjait, ahogyan az oktatást alattomosan kiterjesztették. Amerikai környezetbe kerültek és rájöttek arra, hogy Amerika nem a „szabadok földje”. Ezért elkezdték megszervezni magukat, különösen a nyolcórás munkanap kivívásáért alakult mozgalomban voltak tevékenyek.

1886-ban Chicagóban tüntettek a Haymarket Square-en. Ledobtak egy bombát és több embert meggyilkoltak. De a kulcsesemény a tüntetés után történt: számos anarchistát összetereltek, pusztán azért, mert anarchisták voltak. Bíróság elé állították őket, de az esküdtszék döntése borítékolható volt, a per teljesen méltánytalanul zajlott. Egyértelmű, hogy a tárgyalás korrupt volt, hiszen nem létezett konkrét bizonyíték a vádlottak ellen. A tárgyalás azonban lehetőséget adott az anarchistáknak ahhoz, hogy megvédjék magukat, ezért anarchista meggyőződésük igazolására hosszú nyilatkozatokat tettek. Albert Parsons, aki a bíróság elé állított személyek közül a legvilágosabban beszélt, nyolc órán keresztül tartó, hihetetlenül előterjes beszédet mondott az esküdtszéknek.

Az eljárást hosszas fellebbezések sorozata követte és a tárgyalás nemzetközi cause célèbre-vé vált, de végül öt vádlottat halálra ítéltek. Egyikük kivégzése előtt öngyilkos lett, a többieket pedig felakasztották. Néhány évvel később az ítéletet semmisnek nyilvánították, elismerték, hogy a tárgyalás teljesen korrupt és méltánytalan volt, de addigra a haymarketi anarchisták precedense a korai anarchista mozgalom csatakiáltásává vált. Amikor az anarchisták a szocializmus más formáival, például a marxista szocializmussal szemben kezdték el meghatározni önmagukat, már számos olyan alakja volt az anarchistáknak, akikkel azonosulhattak, voltak nyilatkozataik és évenként megrendezett ünnepségük is. Mindezen adottságok együttesen járultak hozzá az anarchista álláspont meghatározásához.

Ettől az eseményektől fogva Voltairine de Cleyre úgy tekintett magára, mint aki a mozgalomhoz tartozik. Nem csak a mindennapjaiban foglalkozott az anarchisták ügyével, hanem az esszéiben is, kezdve a mexikói forradalommal, de bírálta az amerikai gyarmati uralmat is.

A másik ok, amiért őt választottam, az az, hogy de Cleyre foglalkozik azzal, mit jelent az anarchizmus a mindennapok társas viszonyaiban. Írt egy sorozatot arról, amit ő „szexuális rabszolgaságnak” nevez, és szólt a házasság kérdéséről is. Nem mondja magát feministának, mert ekkoriban a feminizmust többnyire a választójogért küzdő nőkkel társították. Mégis ő az egyik legerőteljesebb hangja azoknak, akiket ma anarchista feministáknak nevezünk.

Edouard Mathieu: Éppúgy a nők szavazati jogáért való küzdelemmel szemben szállt síkra, mint kortársa, Emma Goldman?

Ruth Kinna: Általában véve úgy látták, hogy a szavazati jogért folytatott kampány voltaképpen tárgytalan küzdelem. Az anarchisták már korábban így érveltek a marxista szociáldemokratákkal szemben, amikor a munkások felszabadulásáról volt szó. Lefektették azt az alapelvet, miszerint a képviseleti intézményekben történő, egymással vetélkedő szavazásokkal lehetetlen elnyerni a hatalmat – hiszen a hatalom magába szippant. Nem eszközölhetsz ki lényegi változásokat az effajta intézményekbe való belépéssel, hiszen ezek az intézmények maguk is a cselekvéstér korlátozására szolgálnak. Az egyetlen, amit tehetsz, hogy rajtuk kívül tevékenykedsz.

Az anarchista nők, mint de Cleyre és Goldman, ugyanígy érvelnek, amikor tulajdonképpen azt mondják:

harcolhatsz ugyan a szavazás lehetőségéért vagy egyéb jogokért (például hogy beiratkozhass az egyetemre), de mindez nem fog alapjaiban változtatni a rendszeren belüli függőségeden, ami a házasságot szabályozó törvényekben vagy a férfiaknak való alávetettségben érhető tetten. Ezeken a terepeken kell küzdened.

A Közvetlen akció című esszéjében de Cleyre arról ír, hogy az anarchisták és a szavazati jogért küzdők abban különböznek, hogy az utóbbiak élnek ugyan az anarchista taktikával, ám csupán eszköznek tekintik. Valójában nem köteleződnek el az önfelszabadítás mellett, mindössze a tüntetés fontos számukra. De Cleyre nem ítéli el a szavazati jog mellett kampányolókat, de azt mondja, hogy a közvetlen akció révén való, napról napra folytatott küzdelem az egyetlen módja annak, hogy valóban magadénak tudhasd a jogaidat. A szabadság kapui című esszéjében így ír:

„azoknak vannak jogaik, akiknek van merszük ragaszkodni hozzájuk”.

A társadalmi rendszereket aszerint is megítélhetjük, hogy milyen jogokat biztosítanak az embereknek, de végső soron a jog azon dől el, hogy milyen kihívást fogalmaznak meg az elnyomottak az igazságosságért való küzdelmük során, nem pedig azon, hogy milyen megállapodásokat kötnek, miként egyezkednek.

Edouard Mathieu: Említetted, hogy de Cleyre szabadgondolkodóként kezdte, majd igyekezett bírálni a különböző társadalmi konstrukciókat, mint a házasság, a vallás, a szépség vagy a szexualitás, elutasítva a róluk való népszerű vélekedést és a különböző prekoncepciókat. Ebben a tekintetben John Stuart Mill nyomdokain haladt, aki úgy vélte, önértéke van, ha lehetővé tesszük a szabadgondolkodásnak, hogy létezzék, és ha egy pillanatra sem hagyunk fel az életmódunkra való rákérdezéssel. Szabad akaratunkból kell választanunk, hogy a készen kínált lehetőségeknél maradunk-e.

Ruth Kinna: Érdekes, hogy John Stuart Millt említed, mert őt – akárcsak Voltairine de Cleyre műveit – egy angol filozófus, Mary Wollstonecraft inspirálta. Mindketten úgy vélték, hogy az uralom republikánus elutasítása a politikáról való gondolkodásuk sarokköve.  Van valami közös abban, amit de Cleyre és Mill mond – egyikük arról, hogy az uralom szolgalelkűvé teszi az embereket és korlátozza a képzeletüket, a másikójuk pedig A szabadságról lapjain, jelesül: mindketten a sokszínűséget ösztönöznék, lehetővé tennék az emberek számára, hogy különbözőképpen gondolkodjanak, kövessék az érdekeiket és a vágyaikat – járjanak az általuk választott úton. Ez a törekvés akkor lesz anarchisztikus, amikor egy bizonyos irányt vesz. Amennyiben az általad követett elvből az következik, hogy „bármely vágyat kövessük és meglátjuk, hol lyukadunk ki”, ez különbözik a kizsákmányolás és az uralom anarchista elutasításától. A szabadgondolkodás számít, de nem igaz, hogy „bármi megteszi” – és ez Millnél sincs így. Adott számunkra egy etika.

Edouard Mathieu: De Clayre később „jelzők nélküli anarchistának” tekintette magát, ami felveti az anarchizmushoz társuló jelzők kérdését. Úgy véled, hogy a szabadgondolkodásra való törekvés teszi az anarchizmust olyan politikai elméletté, melynek számos változata van?

Ruth Kinna: Maga az érv az anarchizmuson belüli váltásból fakadt, melynek Kropotkin is részese volt, de Errico Malatesta és az olasz anarchisták is. Az I. Internacionáléval való szakítás után az anarchisták önálló szervezkedésbe fogtak. Számos anarchista a proudhoni vagy a bakunyini hagyományból érkezett, és a meghatározó felfogás a kollektivizmus volt, ami alatt mindinkább azt az elvet értették, hogy a javakat az elvégzett munkamennyiség figyelembevételével osszák el.

Kropotkin érve szerint ez aggályos, hiszen valamiféle tulajdon következik belőle, és szerinte, ha az anarchisták következetesek lennének, kommunistáknak neveznék magukat. Kropotkin és mások küzdöttek a kommunizmus azon felfogása ellen, mely a francia forradalom óta létezik. Eszerint a kommunizmus kifejezetten centralizált, tervszerűen működő kormányforma. Ez a jakobinizmusból fakadt, olyan emberek közvetítésével, mint Gracchus Babeuf vagy az utópisták. Kropotkin alapvetően azt állítja, hogy az anarchistáknak a szükségletek szerinti elosztás elvére kell építeniük, mert elejét veszi a gazdasági egyenlőtlenség és az uralom felbukkanásának.

Ahogy a mozgalom átalakult és Kropotkin győztesként került ki a vitákból, a kommunizmus az anarchizmus fő áramlata lett. Ám voltak olyan helyszínek, különösen Spanyolországban, ahol a bakunyini tradíció gyökerei mélyre nyúltak, és felvetették a kérdést: „miért lennétek az egyetlenek, akik megmondják, hogyan szerveződjünk? Úgy lehet, mi éppenséggel el kívánjuk ismerni a tulajdon egy fajtáját. Anarchistákként rugalmasaknak kell lennünk, majd menet közben eldöntjük.” Vagyis Spanyolországban kibontakozik egy mozgalom, amely úgy véli, hogy a forradalmárok következetessége érdekében a népnek magának kell döntenie a társadalmi viszonyokról. Ahelyett, hogy a „kommunista” vagy a „kollektivista” jelzőt aggatták volna magukra, „jelzők nélküli anarchistáknak” nevezték magukat. Voltairine de Cleyre egyetértett ezzel.

Hogy az anarchizmusnak ilyen sok változata tűnt fel – mint az ökoanarchizmus, az anarcha-feminizmus, az anarchoszindikalizmus – azért van, mert a mozgalom a gyakorlat révén és a politikai feltételek változása közepette bontakozik ki.

Miután az anarchizmus feltűnt a színen, voltaképpen hozzá lehetett kapcsolni bármely problémához vagy küzdelemhez, mint amilyen a patriarchátus, a gazdasági fenntarthatóság, a nemnövekedés stb. Bármely elköteleződést illetően lehetünk többé vagy kevésbé anarchisták. Az emberek ökoanarchistáknak tekintik magukat a környezetvédő mozgalomban, hogy kifejezzék a hierarchiával szembeni elutasításukat. Ekképpen magukévá teszik az anarchista hagyomány egyes elemeit. Mindez egyfajta családot képez, és segít a közös alapok kialakításában.

Edouard Mathieu: Nem gondolod, hogy az anarchizmus zavarba ejt, amikor először találkozunk az alapvető eszmékkel, és közben felfedezzük a különböző változatokat és mozgalmakat?

Ruth Kinna: Alighanem igen, de gondolj bele: más hagyományokban, például a marxizmusban is számos válfaj akad: lehetsz sztálinista, leninista, trockista, lukácsista stb. De személynevekhez kötődnek, és ez valahogy megközelíthetőbbé teszi őket.

3.

Edouard Mathieu: A harmadik választásod Tolsztoj (1828-1910) esszéje, a Korunk rabszolgasága[4]. Gyakran keresztény anarchistának tekintették (ismét egy jelző), de mint már korábban említetted, ő sohasem nevezte magát annak.

Ruth Kinna: Így van, de az anarchisták világszerte maguk közül valónak tartották. Tolsztoj volt a legtöbbet fordított anarchista szerző például Kínában és Japánban, és óriási hatást gyakorolt Mahatma Gandhira Indiában.

Edouard Mathieu: Történetileg milyen az anarchizmus és a vallás viszonya? Elsőre ellenséges viszonyt várnánk, tekintettel az egyház uralmára.

Ruth Kinna: Csakugyan problematikus a viszony. Kétségtelen, Európa-szerte, például Franciaországban vagy Spanyolországban a katolikus egyház erős volt, és az anarchisták hagyományosan antiklerikálisok voltak, ellenségesek a vallás társadalom feletti kontrolljával szemben, különösen az oktatást illetően. Spanyolországban Francisco Ferrer az egyház ellenében hozta létre az Escuola Modernát.

Ugyanakkor sokan, mint például Bakunyin is, azt az érvet hangoztatták, hogy nem annyira az egyházról van szó, mint inkább arról, ahogy egyes, az ember gonoszságára, hiányosságaira vagy cselekvésképtelenségére vonatkozó eszmék keretezik a gondolkodásunkat. Ez a kritika nem csak az egyház, hanem az állam híveire is érvényes. A szekuláris politika általában hasonló logika szerint jár el, mint az egyház: az embereket tökéletesíteni kell, és ezt csak az erkölcsi intézmények révén lehet elérni. Ezt nevezte Bakunyin politikai teológiának.

Amennyiben ellenzed a politikai teológiát, valószínű, hogy antiklerikális leszel, de elképzelhető a teológia nélküli vallási gyakorlat is. Úgy vélem, az anarchisták így gondolkodtak és maga Tolsztoj is. Az ő hite nem a külső szabályok belsővé tételére támaszkodott. A Korunk rabszolgaságában Tolsztoj arról ír, hogy lehetetlen a szabad egyetértés, ha közben végig büntetéssel fenyegetnek, evilágon vagy a túlvilágon. A hit annyi, mint mozgásba hozni azt, ami benned és másokban jó – hogy jobb életet éljünk.

Szót se róla, számos anarchista ezt nem tudja elfogadni, hiszen magával vonja az istenség eszméjét, ami ellenkezik az elveikkel. Ám úgy vélem, az anarchistáknál is lehet esélye a hitnek. A mai anarchista mozgalmakban tetten érhető egyfajta mozgástér a különböző hitrendszereket illetően, amelyek fedhetik egymást, kereszteződhetnek, például a gyarmatosításellenes vagy az őshonos népekkel szolidáris csoportokon belül – és rezonálhatnak az anarchista gyakorlattal.

Edouard Mathieu: A könyv egy pamflet arról, hogy Tolsztoj milyen nézeteket vall a munkások 19. századi helyzetéről, és arról, mit kellene tenni ezzel kapcsolatban, és hogy miért nem bízhatunk abban, hogy az állam elvégzi ezt a feladatot helyettünk. Először is leírja a férfiak és nők rémesen hosszúra, akár megállás nélkül 36 órára nyúló munkidejét, részletezi a munkát, melyet csaknem ingyen végeznek, s  bemutatja a rossz életkörülményeiket, a túlzsúfolt, egészségtelen szálláshelyeiket. Noha manapság is világszerte sokan nagyon rossz körülmények között élnek, Európában javultak a munkafeltételek. Úgy véled, hogy ezért volt az anarchizmus fénykora a 19. században, illetve hogy nehezebbé vált mozgósítani a tömegeket az állam rendszerével szemben, hiszen az életfeltételek általában véve elfogadhatóbbak lettek?

Ruth Kinna: Nagy a kísértés hogy azt mondjuk: ezek a nehézségek nem léteznek. Egy ponton Tolsztoj azt állítja, hogy „hipnotizáltak” minket. Azt is sugallja, hogy „lekenyereznek” bennünket a számunkra hozzáférhető javak. Szerinte a szocializmus egyik hiányossága, hogy feltételezi, elegendő kisajátítani a termelési eszközöket, és mindenkinek meglesz az, ami manapság csak a gazdagoknak adatik meg. Tolsztoj szerint ez nevetséges; ha valóban anarchista életet kívánsz magadnak, hozzá kell szoknod egy másfajta, a rendelkezésre álló eszközökre, forrásokra hagyatkozó élethez. Napjainkban ez az ökológiai forrásokra való támaszkodást jelentené, Tolsztoj pedig a falusi társadalom helyi termelése gondolt.

Manapság a prekárius lét, a bizonytalanságban tengődés széleskörű, és más problémákkal nézünk szembe, mint Tolsztoj a maga idejében: szorongással, depresszióval, unalommal, bűnözéssel, vagyis mindazzal, amiről a később anarchisták szóltak, mint Paul Goodman az 1960-as években. Ezek továbbra is a rabszolgaság feltételei.

Tolsztoj azt mondja, hogy ez nem metafora – csakugyan erről van szó. Kapard meg a felszínt, és meglátod. Nem fogsz megszabadulni tőle, amíg az életedet alapjaiban nem változtatod meg. Részben azért választottam ezt az esszét, mert egy elbeszélés, egy történet keretében tárja elénk mindezt. Belecsöppensz a munkások közti párbeszédbe, és el tudod képzelni egy mai, másfajta kontextusban is.

Edouard Mathieu: Úgy véled, hogy a bullshit munka, amiről David Graeber ír[5](még egy példa a kortárs anarchista értelmiségire), a rabszolgaság modern formája lenne? Vagyis a naponta végzett munkád értelme, célja elvész?

Ruth Kinna: A rabszolgaság arra kényszerít, hogy dolgozz a puszta fennmaradásod érdekében. Tolsztoj akkor élt, amikor Amerikában megszüntették a rabszolgaságot, és húszmillió jobbágy szabadult fel Oroszországban. Mégis azt állítja: mindez illúzió.

Nincs valódi szabadság. A „felszabadított” jobbágyok adósságba keverednek, hogy szolgálhassák uraikat, akik korábban birtokolták őket. Graeber pontosan így érvel: az adósság révén tartanak minket rabszolgaságban.

Tolsztoj azt firtatja, hogy mi a különbség az ura pöcegödrét kipucoló John, a rabszolga és az immár munkásként dolgozó John között, akinek van „szabadon megkötött” szerződése, és elvileg elutasíthatja, hogy kitisztítsa a munkáltatója pöcegödrét, de a helyét bármikor elfoglalhatja valaki más, aki készen áll a munkára. Ez továbbra is rabszolgaság, hiszen uralmon alapszik. Mindössze a tulajdonforma változott meg.

4.

Edouard Mathieu: A negyedik könyv az Autonómia, szolidaritás, lehetőség[6], vagyis Colin Ward (1924-2010) brit anarchista válogatott írásai. A 20. század egyik legjelentősebb anarchistájának tekintették.

Ruth Kinna: Colin Ward a II. világháború vége felé kezdett el anarchista műveket olvasni, de nem indult tudatos lázadóként. Wardnak a bíróságon kellett tanúskodnia, amikor néhány anarchistát zendülés vádjával fogtak perbe [mivel a katonákat az engedelmesség megtagadására biztatták – a fordítók], hiszen maga Ward is olvasta a [per alapjául szolgáló] lázító pamfletet. Így vált anarchistává. Tíz éven át szerkesztette az Anarchy című folyóiratot, és szószólója lett annak, amit olykor pragmatikus anarchizmusnak nevezett. Az foglalkoztatta, hogy az anarchisták jelentős történelmi múlttal rendelkező eszméi miként alkalmazhatóak a háború utáni világban konstruktív módon a szociálpolitikában és azokban az intézményekben, melyek „anarchizálhatják” a társadalmat. Ez a tulajdonképpeni hozzájárulása.

Autodidakta, rendkívül olvasott ember volt, a helyi településtervezésből indult ki. Számos írása a politikára, a szociológiára és a várostervezésre is kiterjed. Úgy ír Angliáról, ahogy csak kevesen George Orwell óta; arról az Angliáról, melyet az alulról szerveződő közösségi, azaz grassroots cselekvés formál. Nem aktivista mozgalmakról beszél, hanem a mindennapi életüket élő emberekről, akik úgy tevékenykednek, hogy közben a tekintéllyel és a központi tervezéssel szemben terjesztik ki szabadságterüket.

Edouard Mathieu: Colin Ward 2010-ben hunyt el. Miként írnád le az időközben átalakult anarchista mozgalmat a 21. században? Hol bukkanhatunk rá egyáltalán? Azokban a mozgalmakban, melyek rányomták a bélyegüket a 2010-es évekre?

Ruth Kinna: A társadalmi mozgalmak számos elemzője azt mondaná, hogy a társadalmi igazságosságért küzdő csoportok, a térfoglaló mozgalmak, az Occupy, vagyis az elmúlt évek e nagy mozgalmai anarchista jellegűek voltak. Különösen az Occupy, hiszen a Wall Street-i megmozdulás globális hullámokat vert, és olyan anarchisták is részt vettek benne, mint David Graeber.

Számos széttöredezett társadalmi csoport van, de az anarchizmus olyanokból áll, akik meglátják bennük a lehetőséget: a házfoglaló mozgalmakban, a prekárius munkásokban, az őslakosokban, a határok nélküli [no-border] mozgalmakban, a feministákban stb. Úgy fogalmaznék, hogy manapság az anarchizmus az éltető erő, ahogy egyetemista koromban a marxizmus is annak számított. A vezetőktől mentes cselekvés eszméje, a kölcsönös segítségnyújtás, a horizontális szerveződés alapvető elveknek számítanak az aktivizmus legtöbb változatában – és mindezt az anarchizmus inspirálja.

Edouard Mathieu: Az egyik leggyakrabban vitatott kérdése az anarchizmusnak manapság, különösen a média fősodrában, a black bloc csoportoké vagy a Láthatatlan Bizottságé Franciaországban[7] . Vajon az anarchizmus puszta maradványait képezik, melyek még a forradalomban reménykednek?

Ruth Kinna: Úgy tűnik, hogy a forradalom eszméje kevésbé van előtérben, mint bármikor korábban. Bizonyos értelemben ez szégyen, a forradalmiságot pedig gyakran azért olvassák az egykori mozgalmak fejére, hogy hiteltelenítsék őket. Ha azonban utánanézel, hogy a Voltairine de Cleyre-hez hasonlók mit gondoltak a forradalomról, látni fogod, hogy nem feltétlenül a barikádokra utaltak.

Nem veszem biztosra, hogy azok, akik belépnek egy black bloc csoportba, forradalmárokként tekintenek magukra. A black bloc csoportoknak nyilvánvalóan van egyfajta belső kultúrájuk, de nem az erőszak határozza meg őket, hanem a düh, az ellenállás vagy valamely eszme, ami köré a tüntetés szerveződik. Mi sem könnyebb, mint elolvasni a szalagcímeket, és levonni a következtetést, hogy ezek az emberek irracionálisak, őrültek. A legnagyszerűbb az, hogy bárki a black blochoz tartozhat, anélkül hogy bárki más tudna róla. Csatlakozol és anélkül éled át ennek az erejét, hogy bárki is karmesterként vezényelne.

Edouard Mathieu: Ez az Anonymous csoportot juttatja eszembe, egy másik mozgalmat, melyet az elmúlt években anarchistának tekintettek. Alighanem nehezebb megállapítani, hogy csakugyan anarchistaként működött-e, hiszen különböző emberek voltak a részesei, egymástól elég különböző politikai nézetekkel. De vajon az általuk használt eszközök és a mozgalom vezető nélkülisége jó ok-e arra, hogy legalább az anarchizmus egyes elemeit lássuk viszont benne?

Ruth Kinna: Van anarchista eleme, és ez azért érdekes, mert az Anonymouson belül voltak viták annak az etikájáról, amit csinálnak, és arról, milyen célpontjaik legyenek az akcióiknak, miként gondolják el őket. Megint csak az van, hogy az egyes csoportok úgy is anarchista jellegűek lehetnek, hogy belül viszont csak többé-kevésbé anarchisztikusak.

5.

Edouard Mathieu: Az utolsó választásod egy nemrég megjelent könyv, az akadémiai szférában kutatók műve. Steven Hirsch és Lucien van der Walt könyve, az Anarchizmus és szindikalizmus a gyarmatokon és a posztkoloniális világban[8]. Miért esett erre a választásod?

Ruth Kinna: Szerettem volna megmutatni, milyen széleskörű az anarchizmus, és milyen munka zajlik e téren. Rendkívül fontos könyvről van szó, amely korrigálja az egyes anarchizmusról elterjedt mítoszokat, például azt a sematikus ívet, miszerint a mozgalom leginkább Spanyolországban dicsőült meg, majd eltiporták, és csak 1968-ban és a rákövetkező hullámok során tért vissza.

Az egyik legmeggyőzőbb érvük szerint nem helyes az anarchizmust kizárólag európai keretek között szemlélni, mi több, kifejezetten félrevezető, figyelembe véve az anarchizmus globális kiterjedtségét.

A szerzőket nem csupán az érdekli, hogy hangsúlyozzák az Európán kívüli területek anarchista mozgalmainak jelentőségét, mind városi, mind falusi környezetben, hanem felvázolják azt a hálózatot is, melynek révén az anarchizmus működni tudott.

A könyvet olvasva megértheted, hogy a kis csoportok, néha tényleg csak egy maroknyi ember, miként tudtak jelentős mozgalmat építeni azokban az országokban, amelyekről általában nem gondolnánk, hogy bennük az anarchizmus meghatározó volt.

Argentína, Kuba, Kína, Egyiptom, Dél-Afrika mind megjelennek. Ez a munkásmozgalom hálózata, mely a közös eszmékből táplálkozott, másrészt a helyi körülmények közepette szervezte meg magát, hogy küzdelmeit az adott helyzetben vívja meg. Ekképpen az anarchizmust sokkal számottevőbb erőnek láthatjuk, mint manapság Európában szokás. Az anarchizmus nem csupán a múlt jelensége […], hanem tovább rezonál a jelenben.

Edouard Mathieu: A 20. század első felének Spanyolországán kívül másutt is kísérletet tettek az anarchia megvalósítására?

Ruth Kinna: Manapság az emberek Rojava példájáról beszélnek, Észak-Szíria Demokratikus Föderációjáról, ahol az amerikai társadalomteoretikus, Murray Bookchin révén igyekeznek elgondolni alternatív, nem állami jellegű viszonyrendszert egy etnikailag hihetetlenül sokszínű népesség keretében. Bizonyos értelemben hasonló a helyzet, mint Spanyolországban, mert olyan sok ellensége van a forradalomnak, hogy a falhoz van szorítva, mégis működik. Van egy felfoghatatlanul dinamikus feminista vonulata, amely horizontalista, szövevényes és anarchista.

Mindig kihívással jár, ha példákról beszélünk, mert noha az egyes esetek és pillanatok fontosak, Hirsch és Van der Walt hangsúlyozzák, hogy az anarchizmus szüntelen nyomásgyakorlásának fenntartása, a mozgalmak és küzdelmek sokrétű szerveződése az, ami számít. A helyi mozgalmak megfontolt kísérletek arra, hogy a közösségen belüli hatalom működőképes maradjon, és hogy a politikusokkal való megegyezés kedvéért ne adják fel, különösen ne a munkáscsoportok. Ez egy szélesebb típusa a küzdelemnek, amely figyelembe veszi azt, ahogy a munkások helyi közösségei működnek és működni kívánnak.

Edouard Mathieu: Úgy gondolod, hogy más mozgalmakhoz hasonlóan (mint a társadalmi nemek tanulmánya vagy a feminizmus esetében), az anarchistáknak is időbe telt, mire felismerték mindazt, ami Európán és az Egyesült Államokon kívül történik?

Ruth Kinna: Csakugyan, és ez részben az akadémiai kutatómunka jellege miatt van. Nehéz kiküzdeni a megfelelő manőverezési teret az anarchizmus számára az egyetemi rendszerben, és az a kevés ember, akinek megvan az a privilégiuma, hogy ezzel a témával foglalkozzék, nagy valószínűséggel elsőként a hozzá térben közel álló mozgalmakat fogja figyelembe venni.

Már régóta léteznek anarchizmus-tanulmányok, amelyek a helyi mozgalmakkal foglalkoznak, de ezt a könyvet az teszi különlegessé, hogy nem csak a különböző nemzeti történelmeket veszi figyelembe, hanem a nemzeteken átívelő mozgalmakat is. A több nyelvet beszélő tudósok, akik megírták, meg tudták osztani a tapasztalataikat és az értelmezésüket annak érdekében, hogy képet kapjunk arról, hogy mi a világszerte működő anarchizmus.

Van értelme, mert másképp hogy érthetnél meg egy, a határokat és államokat megszüntetni kívánó mozgalmat, ha nem globálisan?

Ruth Kinna által ajánlott anarchista irodalom:

DeLamotte, Eugenia C.: Gates of Freedom: Voltairine de Cleyre and the Revolution of the Mind. Michigan: University of Michigan Press 2004.

Hirsch, Steven, Lucien van der Walt: Anarchism and Syndicalism in the Colonial and Postcolonial World, 1870–1940: The Praxis of National Liberation, Internationalism, and Social Revolution. Amsterdam, Brill Press, 2010.

Kropotkin, Pjotr: Anarchizmus. Fordította: H. Kovacsics Zsuzsa. Budapest, Karta, 2007.

Tolsztoj, Lev: Korunk rabszolgasága. Budapest: Adler Sándor 1900.

White, Damian F., Chris Wilbert, Colin Ward (eds.): Autonomy, Solidarity, Possibility: The Colin Ward Reader. California, AK Press, 2011.

Kapcsolódó irodalom:

de Cleyre, Voltairine: „Közvetlen cselekvés”. In (szerk.: Misetics Bálint): Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás. Fordította: Lázár Júlia. Budapest, Napvilág, 2016, 79–93.

Kropotkin, Pjotr: Kölcsönös segítség mint természettörvény. Fordította: Madzsar József. Budapest, Népszava, 1924.

Stirner, Max: „Az egyetlen és tulajdona”. In (szerk.: Bozóki András, Sükösd Miklós): Anarchizmus. Fordította: Farkas Mária. Budapest, Századvég, 1991, 45–59.

Losoncz Márk és Tillmann Ármin fordítása. Az interjú eredetileg a RedNews oldalon jelent meg.

[1] – Pjotr Kropotkin: Az ifjakhoz. Budapest, Világosság Ny., 1905 (Szocialista diákok könyvtára).

[2] – A minarchizmus a liberalizmus olyan válfaja, amely a piaci anarchizmussal ellentétben nem kívánja teljességgel megszüntetni az államot, csak minimális hatókörre redukálja, ún. éjjeliőr államra (rendőrség, honvédelem, igazságszolgáltatás, adóztatás). (A ford. megj.)

[3] – Max Stirner: „Az egyetlen és tulajdona”. In (szerk.: Bozóki András, Sükösd Miklós): Anarchizmus. Fordította: Farkas Mária. Budapest, Századvég, 1991, 45–59.

[4] – Lev Tolsztoj: Korunk rabszolgasága. Budapest, Adler Sándor, 1900.

[5] – David Graeber: Bullshit munkák. Fordította: Boross Ottilia. Budapest, Typotex, 2020.

[6] – Damian F. White, Chris Wilbert, Colin Ward (eds.): Autonomy, Solidarity, Possibility: The Colin Ward Reader. California, AK Press, 2011

[7] – Láthatatlan Bizottság: Az eljövendő felkelés.

[8] – Steven Hirsch, Lucien van der Walt: Anarchism and Syndicalism in the Colonial and Postcolonial World, 1870–1940: The Praxis of National Liberation, Internationalism, and Social Revolution. Amsterdam, Brill Press, 2010.

Kiemelt kép: Wikipédia