A tudat mint kormányzat

Úgy érzed, hogy kontrollálni tudod az agyad? Hogy uralod, kormányzod? Ha az agyadat kormányzati formához kellene hasonlítanod, akkor a tudatod diktatúrának számítana? Netalán demokráciának?

Úgy lehet, belülről olykor diktatúrának tűnik, olykor demokráciának. Amikor reflexszerűen elkapsz egy leeső tárgyat, mintha gyors közbeavatkozával, központosított diktatúrával lenne dolgunk. Ám amikor erkölcsi döntést kell hoznod, inkább esküdtszéknek tűnik, amely egy gyilkossági perről vitázik. Vegyes érzések fognak el, mert a különböző alkotóelemeid különböző utakra terelnek.

Azonban az, ahogyan mindez belülről megjelenik számunkra, különbözik attól, ahogyan az agyunk valójában működik. Az agytudomány egészen mást sugall ahhoz képest, ahogyan érezzük magunkat. A legjobb metafora az agyunk kormányzati formájára voltaképpen az, hogy nincs neki – nem kormányozzák. Az agyunk alapvetően úgy működik, mint az anarchia.

Az anarchia nem azonos a káosszal. Az anarchia nem azt jelenti, hogy „nincsenek szabályok [rules]”, hanem azt, hogy „nincsen, aki uralkodna [rulers]”.

A nézet, amely szerint az anarchizmusból puszta káosz következik, annak a téves neurotudományos elméletnek felel meg, amelyet ekvipotenciálisnak neveznek.

Eszerint az emberek „agyának bármely része végrehajthat valamely feladatot, így hát nincsen specializálódás…. Egykor úgy gondolták, hogy az idegrendszerben »bármi megteszi« [anything goes], azaz hogy nincsen jól strukturált rendszer.”^[1] Hasonló az anarchizmussal kapcsolatos tévképzet, amely azt sugallja: bármi megteszi. Az igazság azonban az, hogy az anarchizmus nem a szabályokat ellenzi, hanem csupán a felülről ránk kényszerített törvényeket.

Ha először talákozol az anarchizmussal, és szeretnéd jobban megérteni, mielőtt folytatnád a cikk olvasását, a figyelmedbe ajánlom a TV Tropes bejegyzését. Ez egy popkulturális wikipédia-oldal, amely a cselekmények mozgatórugóihoz kínál különböző anyagokat, ám egyúttal meglepően jó bevezetőt ad az anarchizmushoz is. Ha továbbra is vannak kérdéseid, mint például „Az emberek eredendően versengőek-e?”, vagy hogy „Mi akadályoz meg valakit abban, hogy megöljön egy embert?”, avagy „Ki viszi ki a szemetet?”, akkor ajánlom Peter Gelderloos Az anarchia működik című művét. [Készül a magyar fordítása – a ford.].

Végül is azt fogom megmagyarázni, hogy a tudat miért nem jelenik meg úgy, hogy arra juthassunk: anarchikus. Ám a következő részben azt is kifejtem, hogy miért az anarchia a legjobb metaforája annak, ahogyan az agyunk szerveződik.

Milyen értelemben anarchikus a tudat?

Michael Gazzaniga úttörő kutatónak számít a kognitív neurotudományban. A Ki az ügyeletes? A szabad akarat és az agytudomány című művében leírta, hogy az agyműködés miként tér el ahhoz képest, amit várnánk tőle. Gazzaniga alighanem elvitatná a fentebb javasolt metaforát. A központosított hierarchia hiányát egészen másfajta terminusok révén írja le. „Szabad piacnak” nevezi az elmét, és azt mondja, hogy afféle „változatos portfólió”. Ám úgy vélem, amit leír, inkább anarchiának tűnik.

„Elkezdtünk kételkedni abban, hogy létezne egyetlen mechanizmus, amely lehetővé tenné a tudatos tapasztalatot…, megértettük, hogy a tudat szerte az agyban oszlik meg. … Mindezek a modulok nem egyetlen osztályvezetőnek tesznek jelentést, hanem mindenekelőtt egy minden szereplő szempontjából szabad, önszerveződő rendszerről van szó. … Nincs központi vezérlőközpont, amely gondoskodna arról, hogy egy ötcsillagos tábornok parancsaira az agy többi részei ugrásra készen várjanak. … Az agyban nincsen főnök”.

Az anarchizmus nagyban hasonlatos az agyszerveződésnek ehhez a felfogásához. Még ha nem is vagy járatos az anarchizmusban, annyit bizonyára belátsz, hogy a tudatunk nem diktatúraként működik.

Érthető lenne, ha valaki azt feltételezné, hogy mi, emberek azért kerültünk a tápláléklánc csúcsára, mert méretes agyunk van. Eszerint mi, emberek azért lettünk intelligensebbek, mert arányosan nézve több neuron van az agyunkban, mint más főemlősöknek – ez azonban nem igaz. Hasonlóképpen feltételezik, hogy a nagyobb kormányzati kontroll és a rendőrök számának növelése jelentik a megoldást a társadalmi gondjainkra. Ám az evolúció mást sugall. „Az emberi agy egy arányosan felnagyított főemlős agya: éppen ennyi várható el egy magunkfajta méretű főemlőstől, és másokkal való összehasonlításban nincsen több neuronunk.”

Az ember fejlődését nem az jellemzi, hogy arányaiban nagyobb agyra tett volna szert vagy hogy még központosítottabban szerveződne. Az intelligencia ugyanis a lokális, szoros összekapcsolódásokból fakad. Ez egyezik az anarchista elvvel, miszerint a legfontosabb a helyi döntések serkentése. „Mivel a főemlősöknek méretesebb agyuk van, a corpus callosum [kérgestest], a nagy neuronális rostpálya, amely az információkat közvetíti a két félteke között, arányosan kisebb lett. A megnövekedett agyméret tehát a féltekék közötti csökkent kommunikációval függ össze. Az emberi voltunk evolúciója közepette a két félteke mind kevésbé kapcsolódott egybe. Ugyanakkor mindkét féltekén belül nőtt a kapcsolódások, a helyi hálózatok száma, ami megnövelte a helyi adatfeldolgozást.”

Metaforánk szerint az emberek testesítik meg az agy egyes neuronjait. Egy anarchista társadalomban az emberek az egyes szomszédságokra támaszkodva gyűléseket alakíthatnak, amelyeket önkormányzatoknak vagy kommunáknak nevezhetünk. A neuroncsoportok hasonlóképpen formálnak modulokat az agyban.

A modulok helyi, speciális szerepkörrel bíró, különböző funkciókat ellátó hálózatok. „Az agy egyik része reagál, amikor szavakat hallasz, egy másik, amikor olvasol, majd egy további, amikor beszélsz, s képesek egyazon időben működni.”

A modulok és az önkormányzatok önmagukra támadszkodva keveset tehetnek, ám ha együttműködnek, izgalmas dolgokra lesznek képesek.

A vaklátás jelensége tökéletesen illusztrálja, hogyan működnek az agyi modulok. A vaklátással küzdő embernek két tökéletesen funkcionáló szeme lehet. Nincsenek tudatában, hogy látnak, ám az agyuk továbbra is reagál a látottakra. Hogy tesztelhessenek, a kutatók megannyi akadályt helyeztek el egy folyosón anélkül, hogy figyelmeztették volna rájuk a vaklátással küzdőket. A vaklátásos azt gondolta, ez egy szokványos folyosó, mégis elkerülte a felállított akadályokat. Miután a falhoz tapadt, hogy elkerüljön egy szemeteskukát, megkérdezték a vaklátásost, miért járt el így. Azt válaszolta, hogy mindössze úgy sétált, ahogyan egyébként is szándékában állt, nem azért, mert bármi útját állta volna a folyosón.

A vaklátásosak képesek a színek, fények, alakzatok közötti különbségek felismerésére, és képesek a mozgás észlelésére, követésére is. Nem látnak voltaképpen, de az agyuk egyes részei mégis feldolgozzák a vizuális információt. Az agy számára továbbra is létezik érzéki bemenet, amely a szemtől az agyig húzódik, ám az egyik modul a folyamat végén rosszul működik. Az agy továbbra is reagálhat arra, amit „lát”, de nincs tudatában, hogy látja.

Azt felelhetitek minderre, hogy „bizonyára azért van így, mert létezik a modulok azon csoportja, amely képes a csúcsról kontrollálni az összes többit”. Michael Gazzaniga évtizedeken át folytatott kutatásai azonban mást sugallnak, azt ugyanis, hogy „miközben a modulokon belül van hiearchikus természetű adatfeldolgozás, az egyes modulok között nincs alá-fölérendeltség.”

E témát kutatva mindegyre olyan könyveket találtam, amelyek az idegrendszert a kormányzatokhoz hasonlítják. Ani Berkowitz, a sejt- és viselkedés neurobiológia professzora A viselkedés kormányzásának szerzője. Az idegrendszer különböző funkcióit úgy írja le, mint diktatúrákat és demokráciákat, ám azt mondja, hogy „nem kell léteznie egyetlen, kizárólagos kormányzati formának”^[2], amely a teljes idegrendszert lefedné. Azért is így van, „mert számottevő különbségek vannak az állatok, illetve az egyes országok kormányzatai között”^[3]. Sosem találnátok ki, hogy mely szervezetekre utal a szóban forgó három különbségfajta!

„Az egyik különbség az, hogy az idegrendszer nem egyetlen kottából játszik, amelyet mintegy alkotmányként és törvényekként írnak elő. … Az idegrendszer többfajta kottát használ, gyakran egyazon időben. … Ha egy ország kormánya megkísérli két, egymással versengő mechanizmus gyakorlatba ültetését, abból problémák fakadnak. Ám az idegrendszerrel nem ez a helyzet. Az idegrendszer képes különböző kormányzati irányelveket a gyakorlatba ültetni, szövevényes konfliktusok nélkül. … Hogyan lehetséges ez? Hosszú időbe tellett, mire az idegrendszer kifejlődött, hogy igazgatni tudja a viselkedést (a megfelelő hatékonysággal), s közben építeni tudjon a korábban létezett kormányzati formákra. … Úgy lehet, az egymással versengő mechanizmusok képesek egyszerre fennállni az idegrendszerben, mert egy állat célja nem az, hogy egyetlen sajátos kormányzati struktúra irányelveit ültesse a gyakorlatba – a cél az, hogy a lehető legjobb viselkedés legyen a végeredmény.”

Az anarchista társadalom célja azonban szintén ez. Az anarchisták azt akarják, hogy az emberek ne csupán megfelelni akarjanak valamely merev, készen kínált eszméknek arra vonatkozóan, hogy milyen legyen az adott társadalom. Azt kívánják, hogy mindenki csatlakozzon annak elgondolásához, hogy miként szervezzük meg a társadalmat, amelyben élünk. A lokális csoportok pedig döntenek arról, hogy a dolgok miként működjenek, így hát az anarchista társadalmak számos kottával állnak elő.

Ha az anarchizmusra változatos módszerek sokaságaként tekintünk, nem pedig szigorú ideológiaként, beláthatjuk, hogy ezen eszmekör szerint az emberek számára lehetővé kell tenni, hogy javíthassanak a létfeltételeiken, ahelyett, hogy valamely sajátos elváráshoz idomítanák őket. Miként Ashanti Alston fogalmazott,

„az egyik alapvető tanulsága az anarchizmusnak az, hogy elegendő azokra az radikális dolgokra tekinteni, amelyeket már most megteszünk, s csak további bátorításra van szükség”.

A „radikális” ebben az esetben nem „extrémet” jelent. „A radikális annyi tesz, mint a dolgokat a gyökereiknél megragadni” (Angela Davis).

„A másik különbség az egyes országok kormányai és az idegrendszer között az a képesség, amelynek révén az idegrendszer azonnal és önálló módon korrigálja magát”. Pjotr Kropotkin a szerves élet ezen rugalmasságát az anarchista társadalomhoz hasonlította. „Egy efféle társadalomban nem lenne semmi mozdulatlan. Ellenkezőleg, amiként az általában vett szerves élet esetében, a harmónia az erők és hatások egyensúlyával kapcsolatos, folyton változó kiigazításokból és módosításokból fakadna, s ezekre a változtatásokra könnyebben sor kerülhet, ha egyetlen erő sincs különleges oltalom alatt az állam részéről.”^[4]

Pjotr Kropotkin részben az evolúciós biológusként végzett munkájának köszönhetően lett anarchista.

„A harmadik különbség az egyes országok kormányai és az idegrendszer között az lehet, hogy a különböző idegrendszerek megannyi módon képesek elérni valamely célt, és megközelítőleg egyforma hatékonysággal.”

Ez elvileg a szervezetek háttérbe szorulásának előnye. A vertikális szervezetek a felül meghozott döntésekre jók. Ám máris baj van velük, amint a láncolat egy ponton megszakad. Ezzel szemben a horizontális szerveződések rugalmasak, mert nincs egyetlen pont, amelynek meghibásodásából baj fakadhatna. Amennyiben egy csomópont felmondja a szolgálatot, van más módja is annak, hogy az adott dolgot elintézzük.

Ám ha az agyban nincsen központosított hierarchia, akkor miért tűnik olyan meggyőzőnek, hogy van? Azért, mert a modulok jelentős része roppant elfoglalt, s az a benyomás alakul ki, hogy diktátorok vagyunk az agyunkban.

Az agybeli történetmondás: miért tűnik a tudat diktatúrának?

Gazzaniga és Sperry úttörő kutatásai a kognitív neurotudományok terén jól illusztrálják, hogy az elmét miért nem éljük meg anarchiaként. A kutatásaik során agyhasításnak kitett páciensekkel foglalkoztak. Ezeknek az embereknek olyan borzasztó rohamaik voltak, hogy végül agyműtéttel választották szét az agyféltekéiket. E két féltekét egyébként a corpus callosum, a kérgestest köti össze, amely az agytörzs csúcsán található. A műtét során kettévágják a kérgestestet, megszüntetve minden kommunikációt a két félteke között.

Miért egyezne bele bárki egy ilyen beavatkozásba? Nos, segít a rohamoktól való megszabadulásban, és a felépült páciensek arról számoltak be, hogy a műtét sikeresnek bizonyult. Továbbra is ugyanannak a személynek érezték magukat, illetve a verbális intelligenciájukat, a problémamegoldó készségüket nem érte károsodás. A két félteke továbbra is kapcsolatban áll, de immár közvetlenül nem fordulhatnak egymáshoz.

Azt hihetnénk, hogy egy efféle, az agyban történő hatalmas változás súlyos mellékhatásokkal járhat, amellett, hogy csökkenti a rohamok számát. Így aztán Gazzaniga és Sperry a tesztelés során újabb eszközöket vettek igénybe, hogy felmérhessék, mi a helyzet.

Ezeket a műszereket úgy tervezték meg, hogy kimutassák az agy sajátos, kapcsolódásokkal teli szerkezetét. Azt hihetnénk, hogy minden, amit az agy lát, egyetlen egészként, együttesen feldolgozott, de még sincs így. A bal szem adatait együttesen dolgozza fel az agy, amint a jobb szem adatait is, azonban a másik féltekén. Ez különösen érdekes: testednek a teljes bal oldalát, beleértve a látásodat, valójában a jobb félteke dolgozza fel, és fordítva. Ez lehetővé tette Gazzaniga és Sperry számára, hogy felváltva vagy a bal-, vagy a jobb oldali féltekéhez forduljanak ezeknek az agyhasításon keresztülment pácienseknek az esetében. Két képernyőt helyeztek el a páciensek látóterének valamelyik oldalán. Így aztán amikor a páciens a középen található pontra néz, lesznek olyan képek a képernyőn, amelyeket csupán az egyik félteke vesz észre. Például a bal oldali képernyő képeit csak a jobb félteke észleli.

Két gépet is igénybe vettek, a páciensek keze számára egyet-egyet, mintha a féltekék egy játékbemutatón versengtek volna egymással. Jobb felől bekapcsoltak egy fényt, és, mint számítani lehetett rá, a páciens a jobb kezével megnyomta a gépet és azt mondta, látta a fényt.

Ám valami egészen rendkívüli történt, amikor az oldalakat felcserélték. A fény most balról tűnt fel és a páciens bal keze megnyomta a kép kapcsolóját, mégis azt mondta: semmit sem látott!

Mindkét félteke csak egy képernyőt láthat. Márpedig mindkét félteke képes értelmes módon reagálni azokra a dolgokra, amelyeknek nincs tudatában. Csak az egyik félteke felelős a beszédért, de a másik, „szégyenlős” félteke általában véve nem kevésbé intelligens. Egyszerűen csak másfajta modulokkal rendelkeznek.

Példának okáért a „szégyenlős” féltekének van modulja, amely „segít megérteni az elhangzott szavak szélesebb társadalmi jelentését, például hogy valamely vicc gonoszkodó volt-e”^[5]. Ha tehát a bal féltekéd viccet csinált a jobb félteke balgaságából, úgy lehet, a viccre végül senki sem lesz vevő.

A tesztelést azzal folytatták, hogy csirkelábat mutattak fel balrólt, illetve hófödte mezőt jobb oldalt. Ezután megkérték a pácienseket, hogy mutassanak arra képre, amely megfelel a képernyőn látottaknak. Erre a jobb kezükkel a „csirkére” mutattak, bal kezükkel pedig a „lapátra”. Azt hihetnénk, hogy a páciens azt mondta, „azért mutattam a »csirkére«, mert csirkét láttam, és feltételezem, a másik felem lapátot látott”. Ám az agyhasításon keresztülment páciens mindkét folyamatot teljességgel a sajátjának érezte. Ahelyett, hogy zavar támadt volna a lapátra mutató kezükkel kapcsolatban, így magyarázták a történteket: „hogy a csirkék csűrjét kitakaríthasd, lapátra van szükséged”.

„[A bal félteke] mit sem tudott a hófödte tájról, ám meg kellett magyaráznia a lapátra mutatás értelmét. Nos, a csirkék rendetlenek, fel kell utánuk takarítani. Megvan! Ennek van értelme. Érdekes, hogy a bal félteke nem mondta, hogy »nem tudom«, ami a helyes válasz lett volna. Inkább egy post hoc választ ötlött ki, amely megfelelt az adott helyzetnek. Konfabulált, fogódzókat talált azt illetően, amit tudott, majd egyesítette őket egy olyan válaszban, amelynek már volt értelme. Azt mondtuk erre, hogy a bal oldali félteke adatfeldolgozása nem más, mint tolmácsolás”.

Michael Gazzaniga ezt nevezi tolmácsoló modulnak, de nekem jobban tetszik, hogy történetmesélői modulnak hívjam. Vagy, hogy az esszénkben használt politikai metaforával folytassuk, nevezhetnénk propagandista modulnak is. Gazzaniga olykor tolmácsoló modulnak, máskor pedig tolmácsoló rendszernek hívja. Úgy hiszem, a „rendszer” pontosabb kifejezés, hiszen nyilvánvalóan nem egyetlen modul felelős e komplex viselkedésért.

„A tomácsoló megkapja a modulok sokaságának komputációs eredményeit. Nem kap információt arról, hogy a modulok miként működnek. Nem kap információt arról sem, hogy a jobboldali féltekében van egy mintafelismerő rendszer. … Minden bemenet révén információt kap az adott szituáció lényegét illetően, megkísérel mintára bukkani bennük, végül pedig értelmesnek tűnő interpretációvá alakítja őket. Amikor te és én átevickélünk az életen, egyik feladatról a másikra áttérve, különböző, szerte az agyban megoszló régiók aktiválódnak és zökkenőmentesen társulnak egymáshoz, percről percre uralva a tudatunkat. … Ezt teszi az agyunk egy-egy nap során. Befogadja az agy különböző területeiről, illetve a környezetből érkező inputokat, majd egyetlen történetben egyesíti őket. … Amire büszke vagy, az voltaképpen a tolmácsolási modulod által összefoltozott történet, amely többé-kevésbé számot ad a viselkedésedről, illetve tagadja vagy racionalizálja azt, ami kimaradt.”

A történetmesélői rendszer nem csupán arra vonatkozik, hogy a testünk miért tesz meg valamit, hanem az agyban lévő érzések okairól is tudósít. Mindkét félteke továbbra is közös agytörzshöz kapcsolódik, így hát az érzelmeket is megosztják.

„A tolmácsoló rendszer roppant elfoglalt. Még az érzelmeket illetően is aktív, igyekszik megmagyarázni a hangulatváltásokat. Az egyik páciensünkben negatív hangulatot váltottunk ki a jobb oldali féltekében azzal, hogy egy tűzbiztonságról szóló videót mutattunk meg, amelyben valakit a tűzbe löknek. Amikor arról kérdeztük, mit látott, azt felelte, »nem igazán tudom, mit láttam. Azt hiszem, csupán egy fehér villanás volt.« Ám amikor arról kérdezték, hogyan érezte magát, azt felelte, »nem igazán tudom, miért, de féltem. Zaklatott voltam, talán mert nem tetszik ez a szoba, vagy Ön idegesít fel«. Majd az egyik segédkutatóhoz fordult, és ezt mondta: »tudom, hogy kedvelem Dr. Gazzanigát, de valamiért most félek tőle«. Vagyis tudatában volt a videóra adott – önálló – érzelmi válaszainak, de nem tudta, mi okozhatta őket. A bal agyfélteke tolmácsolójának meg kellett magyaráznia, miért fél.”

Ugyanakkor nem volt teljesen meglepő, hogy a két félteke egymástól különböző értelmi folyamatokat működtet.

„Amikor egy agyhasításon keresztülment páciens öltözködni kezdett, miközben az egyik kezével feljebb húzta a nadrágját (az agyának ez a része szerette volna, ha felöltözik), a másikkal lejjebb tolta (ez a része nem szerette volna). Beszámolt arról, hogy egyszer a bal kezével megragadta és erőszakosan rázni kezdte a feleségét, majd ezután a bal keze a segítségére sietett és megfékezte az agresszív mását. Ugyanakkor ezek a konfliktusok ritkák. Ha sor kerül rájuk, az egyik félteke általában a másik fölé kerekedik.”

S az agy rugalmassága miatt ezekre a konfliktusokra csak nem sokkal a műtét után kerülhet sor. Idővel a féltekék megtanulnak együttműködni, illetve különböző utakon jeleznek egymásnak. A jobb oldali félteke akár megtanulhat beszélni is, ha nem is olyan folyékonyan, mint a bal oldali. Olyan lesz mindez, mint a két félteke között zajló barkochba.^[6]

Nehéz elgondolni, az agyhasításon keresztülment páciens miért nem vette észre azonnal, hogy csak a felét észleli annak, amit látni szokott. Íme Michael Gazzaniga magyarázata. „Ha rögtön a műtét után megkérdezed a pácienst, hogy érzi magát, azt fogja felelni: »jól«. S ha megkérdezed, észrevesz-e valamilyen változást, nemmel fog felelni. Vésd eszedbe, hogy miközben a páciens rád tekint, semmit nem képes leírni, ami a látómezeje bal oldali részébe tartozik. A bal félteke azt sugallja, hogy minden rendben van, ám nem láthatja a dolgok felét, és nem is képes viszonyulni hozzájuk. Hogy ezt ellensúlyozza, amikor éppen nem tesztelik, az agyhasításnak kitett páciens tudattalanul úgy irányítja a fejét, hogy mindkét félteke befogadhassa a vizuális információkat. Ha másfajta műtétből ébredsz fel, és semmit nem látsz a látómeződ bal oldalán, bizonyára szóvá teszed, „ó, semmit nem látok bal oldalt – mi történik?”

Az agyhasításon keresztülment páciensek azonban soha nem nyilatkoznak erről. Még sokényvi tesztelést követően sem, amikor arról kérdezik őket, mire szolgál a tesztelés, nem érzik úgy, hogy különlegesek lennének, nem tűnik úgy számukra, hogy ők vagy az agyuk különböznének. Az agyuk bal oldali része nem véti el a jobb oldalit vagy annak bármely funkcióját. Ennek nyomán beláthattuk, ahhoz, hogy tudatában lehessünk a tér valamely szeletének, közrejátszik az agykéreg azon része, amely az adott térszeletet feldolgozza. Ha nem működik, akkor a térnek ez a része többé nem létezik ezen agy, illetve személy számára. Ha arról kérdezlek, tudatában vagy-e a bal oldali látómezőben található dolgoknak, ha az adatfeldolgozás a függetlenül működő, jobb oldali féltekében le is zárult, tudatában van a látottaknak, míg a bal oldali félteke nincs. Ez a terület egyszerűen nem létezik a bal oldali félteke számára. Nem véti el azt, amivel kapcsolatban nem végez adatfeldolgozást, éppen úgy, ahogyan nem tekinthetsz el egy olyan tetszőleges személytől, akiről sosem hallottál.”

Az agyhasításos kísérlet vitaserkentőnek bizonyult. Az egyik népszerű kérdés: vajon a pácienseknek továbbra is egyetlen agyuk van? Vagy kettő? Vagy több? Éppen e ponton működik jól az anarchia metaforája.

Az agy nem válik ketté a műtét után, ahogyan a híddal összekapcsolt anarchista társadalom sem lesz két diktatúrává, miután a híd összeomlott. Ugyanis soha nem volt egyetlen elme, legalábbis nem úgy, ahogyan gondolni szoktunk rá.

Az agyhasításon keresztülesett pácienseknek nincs két elméjük, a fő különbség a műtétet követően az, hogy a történetmondó rendszernek nincs információja, amellyel dolgozhatna, így a történetek kevésbé meggyőzőek.

A fejünkben levő propagandista folyton jelen van. Nem hiszem, hogy meg tudnánk szabadulni tőle. Ám folyton arra emlékeztetem magam, hogy nem uralkodik semmiféle király a fejemben. Mindig is a neuronok együttműködése tette lehetővé, hogy a gazdag belső életünk gyarapodhassék.

Összességében véve: a modulok ezen halmaza miatt érezzük úgy, mintha diktatúra lenne az egyébként anarchisztikusan működő agyunkban. Van egy propagandista, aki egy sor viselkedést úgy magyaráz, mintha pusztán szeretett vezetőnk akaratát tükröznék. Alighanem az evolúció is előnyben részesítette az ilyenfajta gondolkodást. Ha úgy véled, a tudatod egységes, előre, hosszú távon tervezhetsz, s gondoskodhatsz arról, hogy a jövőd jól alakuljon. Motiváló, kristálytiszta történet ez. Lehetővé tette a túlélésünket és a fajfenntartást, az evolúció pedig az idők során egyre inkább segítette mindezt.

A tudat anarchia – miért használjuk ezt a metaforát?

A metafora azért jutott eszembe, mert az emberek többnyire hasonlóképpen tekintenek el mind az anarchiától, mind a neurotudományok meglátásaitól.

„Hogyan lehetséges rend, ha nincs, aki ránk kényszerítené? Nyilvánvalóan szükségünk van valamilyen egységes tekintélyforrásra, nem?”

Úgy tűnik, az evolúció úgy látta jónak, ha rendelkezésünkre áll egy elbeszélés, amellyel megérthetjük a világunkat, az alakulását. E sztori szerint csaknem minden cselekedünket uraljuk, vagy akár tényleg az összeset. A kormányok is azt mondják, hogy teljesen urai az ország sorsának. Szó sincs arról, hogy az emberek ne lennének felelősek a tetteikért, vagy hogy a létező kormányoknak semmit sem kellene tenniük. Ám ha így tekintünk az emberekre és a kormányokra, akkor jobbá tehetjük magunkat, illetve a kormányainkat. Vagy kialakíthatunk olyan új, kormányon kívüli szervezeteket, amelyek végül a kormányokat olyan fölöslegessé tehetik, mint amilyenek a férfiak mellbimbói.

A következtetés, miszerint az agynak nincs központi vezérlőegysége, zavarba ejthet. Ha az agynak az önmaga számára írott történetei tévesek, mi végül is az igaz történet? Hogyan gondolkodjunk önmagunk önátéléséről?

Nehéz megválaszolni, erre az előző posztomban tettem kísérletet. Ha kíváncsi vagy a válaszra, olvass bele.

De hadd kíséreljem meg elmagyarázni az anarchia metaforája segítségével.

Talán nem vagy az agyad diktátora, de ez nem tesz jobbággyá vagy valamiféle képviseleti kormányzat rendszerének honpolgárává. Gondolhatnál magadra úgy, mint az elméd anarchista társadalmának tagjára. Nem kontrollálhatod a társadalmat, mégis közvetlenül hathatsz a működésére.

Ez az érvet bizonyára nehéz megemészteni. Talán gyalázatos lenne elfogadni, hogy nem vagy több, mint neuronok egy csoportja, amely bolondot csinál magából.

Ám van egy másik lehetőség is, amelyet Carl Sagan szavaival szemléltethetek.

„Ami engem illet, semmi megalázó, letaglózó nincs abban, hogy a tudat, illetve az értelem »mindössze« a kellőképpen komplex módon elrendezett anyag eredménye; ellenkezőleg, felemelő hozzájárulás az anyag és a természettörvények kifinomultságához.”

Losoncz Márk fordítása.