Anarchizmus Szibériában

Az olyan akadémikusok, mint Paul Avrich, az olyan militánsokkal együtt, mint Volin, Gorelik és Arsinov csupán vázlatát adták nekünk a szibériai anarchizmusnak. Az anarchizmus itteni fontos szerepe homályban maradt.

Anatolij Stirbul munkája most ráirányította a reflektorfényt erre a régióra és annak anarchista történelmére.

A fordítás Nick Heath libcom.org-on fellelhető „1900-1923: Anarchism in Siberia” kompilációja alapján készült, amely lényegében Frank Mintz Egy szibériai Mahnovscsina címmel írt szemléjét kivonatolta. A szövegben sűrűn hivatkozott Anatolij Alekszejevics Stirbul (1958-) az Omszki Állami Pedagógiai Intézet történész munkatársa, aki doktori disszertációja keretében foglalkozott kifejezetten és behatóan a szibériai anarchizmus témakörével.

Stirbul Az anarchista mozgalom Szibériában a 20. század első negyedében: Államellenes lázadás és állammentes munkás-önszerveződés című munkáját 1996-ban tette közzé az Omszki Egyetemen, de nyugat-európai országokban mindeddig[1] semmiféle fordításban nem jelent még meg. Kétkötetes műve éppúgy tartalmaz a Cseka és a Kommunista Párt archívumaiból való számos dokumentumot, mint különféle forrásokból származó szemtanúi beszámolókat.

Stirbul bizonyára nem anarchista, csupán szimpátiával viseltet az anarchizmus iránt, de mindennek komoly tanújelét adta a forradalmárok és Szibéria lakossága felé egyaránt.

Stirbul összekapcsolja Szibériában az anarchista tradíciót az évszázados hagyományokkal. Utal arra a tendenciára, amely a kozák csoportok antifeudális autonómiájától a parasztok és banditacsoportok közötti szolidaritás erős szálain, a disszidens orosz ortodox csoportok államellenességén és a protestantizmus 19. századbeli regionális hatásán keresztül a parasztok és munkások között létező kooperatív együttműködés gyakorlatáig ível. Bakunyint gyakran nevették ki, beleértve a marxistákat is, amiért támogatta a banditák csoportjait az Orosz Birodalomban. Az említett munka hitelt ad a banditizmus társadalmi fontosságának és segítséget nyújt radikális lehetőségeinek újragondolásához.

Stirbul tulajdonképpen Lojdikov munkáját vette alapul, aki úgy vélte, Bakunyin liberter meggyőződése szibériai száműzetése során vált erősebbé. Kropotkin esetében bizonyosan ez volt a helyzet, aki memoárjában be is ismerte ezt.[2]

Száműzetés

Az anarchisták megjelenését a börtönökben, valamint a szibériai száműzetésben – mint a cári rezsim elleni tevékenységük eredményét – kell a szibériai anarchizmus egyik gyökerének tekintenünk.

Az első kifejezetten anarchistának mondható csoportok 1902-ben tűntek fel, és társadalmi fellépésük az 1905-1906-os orosz forradalomtól datálható.

Mivel a kisebbséghez tartoztak, az anarchisták a szóbeli vagy az írott propagandára összpontosítottak. A reformista pártok kudarcai és a forradalmat követő elnyomás egybeesett a súlyosbodó gazdasági helyzettel és az életkörülmények romlásával. Ennek eredményeképpen a politikailag aktív munkások egy része anarchista álláspontra helyezkedett. A tomszki[3] anarchista csoport 1907-ben összegyűlt és elhatározta, hogy szóbeli és nyomtatott propaganda terjesztésébe fog, agitációba kezd a fegyveres erőknél, hogy egy felkelést készítsen elő, legális tevékenységet folytat a kooperatívákon, szakszervezeteken és szolidaritási alapokon keresztül, továbbá kisajátítja az állami bankokat és a gazdag magánszemélyek vagyonát, a terror fegyverét alkalmazva velük szemben. Szociáldemokratákkal, eszerekkel és pártonkívüli forradalmárokkal együttműködve különböző fegyveres akciókat hajtottak végre: egy kudarcra ítélt felkelést 1907-ben Omszkban és egyet 1911-ben Csitában, melyben a katonák is részt vettek (egy ezred 30%-a dezertált és állt melléjük!). A kisajátító és terrorista akciók száma egyaránt magas volt.

A szövegben előforduló települések. A térképet Poór Péter készítette.

1914-ben 30 ember részvételével egy anarchista kommunista konferenciára került sor az Irkutszki terület egyik falujában, melyen kettős irányvonalat alakítottak ki: az anarchista propagandáét és a hatalom képviselőivel szembeni terrorét.

Ugyanebben az időszakban végbement egy szakadás, s az anarchista mozgalom három áramlatra esett szét: az anarchista kommunistákra, az anarchoszindikalistákra és az individualista anarchistákra. Stirbul becslései szerint az 1906-1907-es periódusban 100 anarchista jutott 3.000 szociáldemokratára és 1.000 eszerre. Szerinte 1917-ben 46 anarchista csoport és klub létezett mintegy 800 militánssal.

Az 1917-es orosz forradalom hamar kedvező fordulatot vett a bolsevikok számára, akik sietve ellenőrzésük alá vontak minden kormányzati apparátust. Más forradalmi csoportok – habár el voltak foglalva a fehér ellenforradalommal szembeni ellenállással – megkíséreltek a bolsevikokkal szembenálló népi szervezeteket létrehozni.

Ebben a fejlődési szakaszban az anarchisták szovjetpárti és szovjetellenes irányzatokra szakadtak. Szibériában az anarchisták egy konstruktív tevékenységbe, jelesül Kemerovo[4] bányászai közötti szervezkedésbe kezdtek. Mindez azon belső problémák ellenére történt, amelyek a soraikban megtalálható „bűnöző elemek” jelenlétével voltak kapcsolatosak.

Szeptemberben és októberben a munkások elfoglalták a gyárakat és a műhelyeket.

Stirbul ez esetben „spontán anarchizmusról” beszél, azaz az anarchista szerveződésekkel való látható kapcsolat hiányáról. Ez magyarázza Lenin azon aggodalmát, miszerint a helyzet kezd kicsúszni a bolsevikok irányítása alól.

Irkutszkban, amelyet a reakciós Kornyilov tábornok tartott ellenőrzés alatt, 1917 szeptemberében sor került a helyőrség sikertelen felkelésére. Tomszkban, Krasznojarszkban, Cseremhovóban, Szemipalatyinszkban[5], Csitában és a Bajkál-tó hajóin hasonlóképpen sor került anarchista agitációra. Miközben az eszerek és a mensevikek aktivitása gyorsan csökkent, a bolsevikoké és az anarchistáké egyre csak nőtt. Az anarchisták komoly befolyással rendelkeztek a Tomszki, a Krasznojarszki és az Irkutszki területen, valamint a Bajkál-tó vidékén. Ez a 4 terület közel 3,5 millió km2-t jelentett, Szibéria 12,7%-át.

Szovjetek

A Novomirszki Kiadó anarchista könyveket kezdett el kiadni (Kropotkint, Reclus-t és Malatestát), s emellett olyan újságok is megjelentek, mint a Szibirszkij Anarkiszt (A Szibériai Anarchista) Krasznojarszkban és a Buntyivnyik (A felkelő) Tomszkban. Kezdetét vette az anarchisták és a bolsevikok közötti konfliktus.

1917-1918 telén a krasznojarszki anarchoszindikalisták kinyilvánították szembenállásukat a „a szovjeteken belüli hatalomátvétellel”, és határozottan kijelentették, hogy fel fognak készülni a pártokkal szembeni küzdelemre, amelyeknek nincsen helye a „proletárforradalmakban”. 1918 tavaszán a tomszki anarchisták a szovjetek egy olyanfajta szerveződését védelmezték, amely valóban a munkások érdekét fejezte ki. 1918 folyamán a szovjetek különböző kongresszusain is megfigyelhetők az anarchisták jelenlétének nyomai: januárban a 104-ből 7 delegált jött Nyugat-Szibériából, az Irkutszki területről. Ezenfelül bizonyos részletek azt mutatják, hogy ezek a szerveződések anarchista befolyás alatt álltak.

Az Össz-szibériai Szovjetkongresszuson, amelyre februárban került sor Irkutszkban, a 202 delegált közül 8 anarchista volt. A kongresszus saját irányítására megválasztott 25 bolsevikot, 11 eszert, 4 maximalistát, 4 anarchistát és 2 internacionalista szociáldemokratát (az irányítás emiatt több mint 45%-ban nem-bolsevik kézbe került).

Stirbul beszámol az anarchisták növekvő befolyásáról a vasúti dolgozók és a parasztok körében, akik a Szibériába küldött anarchista meggyőződésű katonákkal egészültek ki.

Érdekes, hogy ugyanarra a konklúzióra jut, mint Mahno és Arsinov: a koordináció és a közös stratégia hiánya volt az, amely – a bolsevikokkal ellentétben – az anarchista fejlődés gátját jelentette Szibériában éppúgy, mint egész Oroszországban.

A bolsevikok 1918 tavaszán felléptek az anarchisták ellen, a Csekát használva fel, hogy felvegye velük a harcot és bebörtönözze őket. De Szibériában az anarchista egységek bolsevikok által történő lefegyverzése elmaradt a Kolcsak vezette fehérek 1918. márciusi támadása miatt. Ezek az egységek, akárcsak a baloldali eszerek által szervezettek, túlságosan hatékonyan harcoltak ahhoz, hogy a bolsevikok megengedhessék maguknak elpusztításukat. Ők álltak a földalatti ellenállás élén, amikor a fehérek elfoglalták Szibériát. 1918 őszén a már említett anarchista parasztok gerillacsoportjai tűntek fel az egyes területeken. Novoszelov, egy tíz harcosból álló csoport parancsnoka, az „Anarchisták indulóját” énekelte, és vörös-fekete zászlókat lengetett, melyeken az „Anarchia a rend anyja” felirat szerepelt (egy Reclus-től származó idézet, amely a mahnovista zászlókon is feltűnt). Más anarchista csapatok maguk választották a parancsnokaikat.

Stirbul úgy tartja, hogy a Szibériában harcoló 140.000 forradalmár jelentős része anarchista befolyás alatt állt. A mahnovista csapatokhoz hasonlóan – akik döntő mértékben járultak hozzá a fehér tábornok, Gyenyikin vereségéhez Ukrajnában – a szibériai anarchista partizánok (Novoszelov és Rogov) szerepet játszottak Kolcsak visszaverésében. Szigorúan katonai szempontból nézve az anarchisták támogatása a fehérek elleni harcban nélkülözhetetlen volt. Ez megmagyarázza, hogy a Moszkvából érkező parancsok ellenére – amelyekkel komoly erőfeszítéseket tettek a szibériai anarchizmus szétzúzására – miért tekintették a helyi bolsevikok az anarchistákat tisztességes forradalmároknak.

Gyanakvások

A Kommunista Párt problémába ütközött, amikor a moszkvai vezetők rendeleteinek érvényt akart szerezni Szibériában, a Vörös Hadsereg vezetőiként alkalmazott egykori cári tisztek hatáskörén kívül eső területen.

Ezek a körülmények igazolták az anarchisták gyanúját a bolsevikokról és saját meggyőződésükről, miszerint a forradalomnak a tömegek saját irányítása alatt kell végbemennie.

A Marmontov vezette Paraszt Partizánok Negyedik Hadseregében M. V. Kozir parancsnok javasolta, hogy a szovjeteket a bolsevikok nélkül szervezzék meg. A Kommunista Párt vezetése elmozdította őt, és egy bolsevikot ültetett a helyére. A helyőrség egy azonnali tömeggyűlésen a következő határozatot fogadta el:

„A hadsereg általunk választott forradalmi bizottságainak nincsen már hatalma… senki sem bocsáthatja el a képviselőinket és helyettesítheti őket olyan emberekkel, akiket mi nem ismerünk…”.

Maga Kozir ezt mondta: „Mondjátok meg nekünk annak a nevét, aki a legjobb közülünk, s válasszunk olyanokat, akik megérdemlik a bizalmat, és akik megértik, hogy mire van szükségünk”. Az Altaji területre vonatkozó egyik 1920. januári kormányzati jelentés megjegyzi, hogy a parasztok szerették volna tovább fejleszteni a terület feletti ellenőrzésüket. Amikor ez összeütközésbe került a bolsevikok centralizációs törekvéseivel, növekvő ellenszenvhez vezetett.

Az Altaji, a Tomszki és a Szemipalatyinszki területeken az anarchista Novoszelov, Rogov, Lubkov és Plotnyikov vezette partizánegységek egyesítésével ellenállás szerveződött. Az anarchisták önszerveződő parasztkollektívák létrehozása és Rogov szabadon engedése mellett kampányoltak, amit 1920 áprilisában sikerült is kieszközölniük. Ez év május 1-jén sor került egy nagyszabású anarchista összejövetelre Zsulanyiha faluban, 120 kilométerre északkeletre Barnaultól[6], amelyen a szónokok nagyrabecsülésüket fejezték ki a fehérterror áldozatai iránt. Nagyjából ezer partizán vett részt rajta, néhány ezer, vörös-fekete zászlót lengető paraszt társaságában. Két nappal később egy felkelés tört ki mintegy ezer ember részvételével.

Novoszelov, aki egy száz anarchista harcosból álló alakulatot vezetett – amely az 1918 decembere és 1919 decembere közötti időszakban az Altaji területen és a Kuznyecki-medencében közel ezer kilométert tett meg –, indítványozta egy Altaji Anarchista Föderáció (AFA) létrehozását. Ötletét Rogov és hét másik parancsnok is támogatta.

A katonacsapat létszáma ezer főre duzzadt, és a Prirecsenszk környékén[7] élő parasztok ezreinek támogatását élvezte. Ez a felkelés az AFA tevékenysége iránti fokozott tiszteletet váltott ki a Vörös Hadseregben, a milíciában és a Csekában (utóbbi rendkívül jelentős, mivel a Cseka a bolsevik elnyomás fegyveres karja volt, s ez jól jelzi az elégedetlenség mértékét). Az anarchista partizánok elfoglalták a Barnaultól északkeletre [8] fekvő területet, valamint Bijszk, Kuznyeck és Novo-nyikolajevszk [9] városokat.

A moszkvai központi rendeletek ellenére a helyi bolsevik hatóságok tartózkodtak az összetűzéstől, valószínűleg azért, mert féltek attól, hogy az elégedetlenség tovább terjedhet más fegyveres egységekre is. Egy alkalommal a Vörös Hadsereg támadásba kezdett, s Rogov egységeit kisebb egységekre szaggatta, melyek azután szétszóródtak a tajgán.

1920 júniusában Rogovot elfogták, s ő ezt követően öngyilkosságot követett el. [10] Novoszelov 1920 szeptemberéig folytatta a harcot, majd partizánjaival bujkálni kényszerült. Ebben az időszakban Lubkov egy új felkelést robbantott ki a Tomszki területen 2.500-3.000 harcos részvételével.

Vereséget szenvedtek, s Lubkov megkísérelt tárgyalni a bolsevikokkal a fegyverszünetről, majd végül néhány partizánjával együtt felszívódott a tajgán.

Az ellenforradalmi Cseh Légió katonái pózolnak az általuk meggyilkolt forradalmárok holttesteivel (a felvétel Vlagyivosztokban készült)

1921 januárjában Novoszelov részt vett egy új felkelésben Zsulanyihában. Paraszthadserege 5-10.000 harcost számlált. Meglehetősen reménytelen helyzetében kísérletet tett arra, hogy létrehozza az antikommunista erők szövetségét, beleértve a fehéreket is. Arra számított, hogy miután a bolsevikok felett győzelmet arattak, ismét ellenük fordul majd (a mahnovisták Ukrajnában visszautasítottak egy ehhez hasonló politikai szövetséget és csak a vörösökkel való katonai szövetségbe mentek bele, habár később éppen azok fordultak ellenük). Novoszelov és Mahno mozgalmának beállítottsága egyaránt a különféle anarchistaellenes áramlatokkal szembeni teljes autonómia igényén alapult.

Novoszelovékat hamar felmorzsolták. Stirbul úgy véli, a „Szibériai Mahnovscsina” az egyik kiváltó oka volt a bolsevikok által bevezetett új gazdaságpolitikának (NEP).

A bolsevikok tovább folytatták a háborút azok ellen, akik hősiesen harcoltak Kolcsak fehérjeivel szemben a földalatti ellenállásban. 1923-ban a Bolsevik Párton kívüli forradalmi erők elleni újabb támadás keretében az Amur-menti Nyikolajevszkben állomásozó irreguláris csapatok vezérkarát agyonlőtték – beleértve az anarchista Triapicint és a maximalista Nyina Lebegyijevát (a maximalisták csoportja a Szociálforradalmár Párt szakadásából jött létre, s ők az anarchistákhoz igen hasonló álláspontot tettek magukévá). Ezek az irregulárisok mértek vereséget a japán megszálló erőkre. A helyi szovjet tagjait – a kommunista párttag Sasovot és másokat, akik megkérdőjelezték a Távol-keleti Köztársaság, mint a bolsevikok által kreált mesterséges ütközőállam felállításának szükségességét – szintén agyonlőtték.

Ez év februárja és áprilisa között sor került az anarchisták, a maximalisták és az eszerek tömeges letartóztatására. Mind közül a legszörnyűbbek a február 26-i vlagyivosztoki akciók voltak, melyek során a földalatti munkásszerveződések és az irreguláris egységek tagjait kerítették kézre. Köztük volt 8 maximalista és 4 anarchista is, beleértve a Fekete zászló című lap szerkesztőjét és az irreguláris partizán Kanyijenkót és Usztyimenkót. További 38 személyt – köztük ismét csak maximalistákat, baloldali eszereket és anarchistákat – április 10-én Blagovescsenszkben tartóztattak le.

A Cseka kitalált egy „Fehér Gárdáról” szóló összeesküvést, melyben a letartóztatottak állítólag részt vettek, s ez alapján Csitában el is ítélték őket. Nyolcat közülük agyonlőttek, további tízet pedig hosszú börtönbüntetésre ítéltek.

Amint azt a bolsevikok egyik ellenfele levelében leírta: „a baloldali eszerek és az anarchisták támogatását élvező munkások és parasztok a szovjetválasztások idején megvalósították saját független forradalmi, de pártsemleges programjukat, és visszautasították, hogy a kommunistákra szavazzanak”.

A szöveget fordította, jegyzetekkel ellátta és térképpel illusztrálta: Poór Péter

[1] – A fordítás alapjául szolgáló szöveg 2006-ban jelent meg – a ford.

[2] – Lásd részletesebben Pjotr Kropotkin: Egy forradalmár feljegyzései. 1. rész, Szibéria c. fejezetét – a ford.

[3] – A szövegben előforduló településeket egy mellékelt térképen ábrázoltuk – a ford.

[4] – Az eredeti szövegben hibásan Keremovóként szerepel – a ford.

[5] – A mai Kazahsztán területén található Szemej – a ford.

[6] – Az eredeti szövegben hibásan Barnoulként szerepel – a ford.

[7] – Az eredeti szövegben hibásan a nem létező Pricsenszk földrajzi név szerepel – a ford.

[8] – Valójában északnyugatra – a ford.

[9] – A mai Novoszibirszk – a ford.

[10] – Legalábbis az egyik verzió szerint, más elképzelések szerint viszont egy Cseka-ügynök lőtte le – a ford.