1921 február-márciusában a petrográdi munkások és a kronstadti erőd tengerészei a lázadás útjára léptek. Az őket ösztönző vágyak nagyon hasonlóak voltak a mahnovista forradalmár parasztokéihoz.
A városi munkások anyagi körülményei az élelmiszer, az üzemanyag és a szállítás terén bekövetkezett hiány következtében tűrhetetlenné váltak, és az elégedetlenség bármely megnyilvánulását egy mind diktatórikusabb és totalitáriusabb rezsim zúzta széjjel.
Február végén sztrájkok törtek ki Petrográdon, Moszkvában és néhány másik nagyobb ipari központban. A munkások kenyeret és szabadságot követeltek. Egyik gyártól a másikig vonultak, sorra lezárva azokat, miközben a munkások újabb csoportjait nyerték meg a demonstrációikhoz.
A hatóságok sortűzzel válaszoltak, a petrográdi munkások viszont egy 10.000 munkást mozgósító tiltakozó gyűléssel.
Az orosz forradalom a 20. századi egyetemes történelem egyik legfontosabb, legmeghatározóbb eseménysorozata volt. Ez a forradalom azonban nem merült ki a november 7-i hatalomváltásban, s nem is korlátozódott pusztán a bolsevikok tevékenységére. Összetett és bonyolult folyamat volt, melyet sokan és sokféleképpen vizsgáltak már. A problémaorientált megközelítések közül a legérdekesebbek közé a hatalomgyakorlással, illetve tágabb értelemben magával a forradalom természetével kapcsolatos vizsgálódások tartoznak.
Számos kérdés merülhet fel ezeket illetően, melyekre választ adni nem mindig egyszerű: Mi a „minden hatalmat a szovjeteknek!” jelmondat valódi jelentése? Jogot formálhat-e bármely politikai szervezet a forradalom őrének és egyedüli hiteles képviselőjének címére? Hol húzódik a pontos határ forradalom és ellenforradalom között? stb.
Az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre adott eltérő válaszok döntően a politikai orientáció függvényei, s egyben még a forradalmi táboron belül is markánsan kirajzolnak két – végső soron kibékíthetetlen – ellenpólust: az egyik a szilárd és erősen központosított államhatalmat tartja kívánatosnak, melyet egy meghatározott programmal rendelkező, hierarchikusan szervezett, fegyelmezett és végsőkig elkötelezett párt irányít, a másik ezzel szemben tág teret enged a spontán, alulról jövő kezdeményezéseknek, támogatja az emberek közvetlen beleszólását az őket érintő kérdésekbe, a horizontális szerveződést preferálja, ugyanakkor nem kevésbé elszánt, ha forradalmi vívmányainak megvédelmezéséről van szó.
Előbbi póluson kétségtelenül a nyugati szociáldemokrácia és az oroszországi viszonyok sajátos keveredéséből született bolsevizmus állt, míg utóbbin az orosz forradalom időszakában számtalanszor és megannyi helyen felbukkanó önszerveződési, paraszti és munkás-önigazgatási és sok tekintetben anarchisztikus gondolat (melyet a gyakorlatban nem csupán anarchisták képviseltek).
Jellegéből adódóan ez utóbbi pólus korántsem volt annyira szervezett, mint az államhatalmat megkaparintó és mindinkább kizárólagosan birtokló bolsevik párt, azonban forradalmi eredményei, valamint szívós és elkeseredett ellenállási küzdelmei ezek megóvására akár a fehér ellenforradalommal, akár a bolsevikok hatalmi monopóliumával szemben mégis kiváltképp figyelemre méltóvá teszik.
Az 1921 márciusában lezajlott kronstadti felkelés e szellemiség egyik utolsó jelentős gyakorlati megnyilvánulási formája volt Szovjet-Oroszországban, s ez a körülmény – a kísérlet tragikus bukása ellenére is – jelentőssé teszi az utókor szemében.
Maguknak az eseményeknek a megítélése természetesen máig éles vitákra ad okot, s ez nem is meglepő, tekintve, hogy Kronstadt minden korábbinál élesebben vetette fel a hatalomgyakorlással és a forradalom természetével kapcsolatos fenti kérdéseket.
Az alábbiakban közreadott szöveg a francia anarchista mozgalmár és történész, Daniel Guérin Anarchizmus. Az elmélettől a gyakorlatig című művéből származik, melynek teljes terjedelemben való megjelenése magyarul a közeljövőben esedékes.
Az olvasók figyelmébe ajánljuk a kronstadti felkelésről szóló magyar nyelvű szövegeket, például a rednews.hu által megjelentetettet, vagy a Részeg Hajó válogatását, különös tekintettel Paul Avrich elemzésére.
A Tett szerkesztősége pedig az alábbi töredékkel kíván megemlékezni a kronstadti felkelésről – vérbefojtásának 100. évfordulóján.
Kronstadt egy szigeten fekvő haditengerészeti bázis volt 30 kilométerre Petrográdtól a Finn-öbölben, amely a tél folyamán befagyott. Hírhedt volt a tengerészeiről és arról a pár ezer munkásról, akik a haditengerészeti arzenálban dolgoztak. A kronstadti tengerészek az 1905-ös és az 1917-es forradalmi események előőrséhez tartoztak. Mint azt Trockij megjegyezte, ők voltak „az orosz forradalom büszkesége és dicsősége”.
Kronstadt civil lakói szabad kommünt hoztak létre, mely a hatóságoktól viszonylag függetlenül működött. Az erőd központjában fekvő óriási köztér egy 30.000 fő befogadására is képes népi fórumként szolgált.
1921-ben a tengerészeknek bizonyára nem ugyanaz volt a forradalmi összetétele és a személyi állománya, mint 1917-ben; ők már sokkal inkább paraszti sorból származtak, de a militáns szellem továbbra is megmaradt és korábbi megjelenésének eredményeképpen megőrizte a jogot, hogy aktív részt vállaljon a petrográdi munkásgyűléseken. Amikor a korábbi főváros munkásai sztrájkba léptek, ők megbízottakat küldtek, akiket a rendvédelmi erők kergettek haza. Két tömeggyűlés során, melyeket a főtéren tartottak, a sztrájkolók követeléseit a sajátjaikként fogadták el.
A március 1-jén tartott második gyűlésen 16.000 tengerész, munkás és katona vett részt, csakúgy, mint az államfő Kalinyin, a központi végrehajtó bizottság elnöke. Jelenléte dacára egy olyan határozatot fogadtak el, amely követelte, hogy Petrográd, Kronstadt és a Petrográdi terület munkásait, vöröskatonáit és tengerészeit hívják egybe a következő tíz napban egy politikai pártoktól független tanácskozásra.
Hasonlóképpen felhívást tettek közzé a „politikai tisztek” intézményének eltörlésére, azt követelve, hogy semelyik politikai pártnak ne legyenek privilégiumai, és hogy a hadseregen belüli kommunista rohamosztagokat, valamint a gyárakban működő „kommunista gárdákat” oszlassák fel.
Valójában a kormányzó párt hatalmi monopóliuma volt az, amit támadtak. A kronstadti lázadók „bitorlásnak” merészeltek nevezni ezt a monopóliumot.
Átfutva a kronstadti Izvesztyija, ezen új kommün hivatalos lapjának oldalait, hadd beszéljenek a dühös tengerészek maguk. Szerintük attól kezdve, hogy a Kommunista Párt megragadta a hatalmat, csak egy dolog foglalkoztatta: hogy tisztes vagy alantas eszközökkel, de megőrizze azt. Elveszítette kapcsolatát a tömegekkel, és képtelennek bizonyult kivezetni az országot az általános összeomlás állapotából. Bürokratikussá vált és elvesztette a munkások bizalmát. A valódi hatalmukat elvesztő szovjetek működésébe belekontárkodtak, átvették az irányítást felettük és manipulálták őket, a szakszervezeteket pedig az állam eszközeivé tették. Egy mindenható rendőri apparátus telepedett rá a népre, fegyverrel és terror alkalmazásával kényszerítve rájuk törvényeiket.
A gazdasági élet nem a vágyott, szabad munkán alapuló szocializmussá vált, hanem egy durva államkapitalizmussá. A munkások ennek az országos vállalatnak az egyszerű bérmunkásai voltak, és ugyanúgy kizsákmányolták őket, mint korábban.
A pimasz kronstadtiak túl messzire mentek azzal, hogy kifejezésre juttatták a forradalom legfelsőbb vezetőinek tévedhetetlensége miatti kételyeiket. Tiszteletlen módon Trockijt éppúgy kigúnyolták, mint Lenint. Azonnali követeléseik között szerepelt minden szabadságjog visszaállítása, valamint a szabad választások biztosítása a szovjet demokrácia minden szerve számára, ezen túl azonban egy távolabbi cél felé tekintettek, mely nyilvánvalóan anarchista tartalmú volt:
egy „harmadik forradalom” felé.
A lázadók ugyanakkor a forradalom keretei között kívántak maradni, és vállalták, hogy ügyelnek a társadalmi forradalom vívmányaira. Kinyilvánították, hogy semmi közük azokhoz, akik szeretnének „visszatérni a cárizmus kancsukájához”, és habár nem titkolták a „kommunisták” hatalomtól való megfosztására vonatkozó szándékaikat, ezt nem azzal a céllal tették, hogy „visszaállítsák a munkások és parasztok szolgaságát”. Mi több, nem vágták el a rezsimmel való együttműködés minden lehetőségét sem, reménykedve benne, hogy „képesek lesznek megtalálni a közös nyelvet”.
Végső soron az általuk követelt szólásszabadságot nem mindenki, hanem csak a forradalom őszinte hívei számára kívánták biztosítani: az anarchisták és a „baloldali szocialisták” (egy formula, amely kizárná a szociáldemokratákat vagy másképp a mensevikeket) számára.
Kronstadt arcátlansága túl sok volt ahhoz, amit egy Lenin vagy egy Trockij elbírt volna. A bolsevik vezetők a forradalmat egyszer és mindenkorra a Kommunista Párttal azonosították, és bármi, ami szembement ezzel a mítosszal, szemükben óhatatlanul „ellenforradalminak” tűnt. Az egész marxista-leninista ortodoxiát veszélyben érezték.
Kronstadt annál is inkább megrémítette őket, mivelhogy ők a proletariátus nevében kormányoztak, és most hirtelen a tekintélyüket egy olyan mozgalom vitatta el, amelyről tudták, hogy autentikusan proletár.
Ezen túlmenően Lenin azt a meglehetősen leegyszerűsített eszmét vallotta, hogy az ő pártjuk diktatúrájának egyetlen alternatívája csak is egy cárista restauráció lehet. A Kreml államférfiai 1921-ben ugyanúgy érveltek, mint jóval későbbi utódaik 1956 őszén:
Kronstadt Budapest előfutára volt.
Trockij, a „vasöklű” férfi személyesen vállalta a felelősséget a represszióért. „Ha folytatjátok, le fogunk lőni titeket, mint a fogolymadarakat” – közölte a „zendülőkkel”. A tengerészeket „fehérgárdistáknak”, az intervencionista nyugati hatalmak és a „Párizsi Iroda” cinkosainak tekintette. Fegyveres erővel kellett őket legyőznie.
Az anarchista Emma Goldman és Alekszandr Berkman, akik menedéket találtak a munkások hazájában, miután kitoloncolták őket az Egyesült Államokból, hiába küldtek patetikus levelet Zinovjevnek azt bizonygatva, hogy az erőszak alkalmazása „kiszámíthatatlan kárt fog okozni a társadalmi forradalomnak”, és hiába kérték „bolsevik elvtársakat”, hogy a konfliktust testvéri tárgyalások útján rendezzék. A petrográdi munkások képtelenek voltak Kronstadt segítségére sietni, mert őket már megfélemlítették és statárium alá vetették.
A gondosan összeválogatott csapatokból expedíciós haderőt állítottak fel, mivel sok vöröskatona nem akart volna osztálytestvéreire tüzelni. Ez a haderő egy korábbi cárista katonatiszt, a később marsalli rangot kapó Tuhacsevszkij parancsnoksága alá került. Az erőd tüzérségi tűz alá vétele március 7-én vette kezdetét. „Tudja meg a világ!” címmel az ostromlott lakosság egy utolsó felhívást tett közzé:
„Az ártatlanok vére száradjon a kommunisták kezén, akik megőrültek, megrészegedtek és megbőszültek a hatalomtól. Éljen a szovjetek hatalma!”
A támadó erők március 18-án keltek át a befagyott Finn-öblön, és egy gyilkolási orgia keretében elfojtották a „zendülést”.
Az anarchisták nem játszottak szerepet ebben az eseményben. Mindazonáltal a kronstadti forradalmi bizottság meghívott két libertert, hogy csatlakozzanak hozzájuk: Jarcsukot (az 1917-es kronstadti szovjet alapítóját) és Volint; hiába, mert ebben az időben mindketten be voltak börtönözve a bolsevikok jóvoltából.
Ida Mett, a kronstadti lázadás történésze (La Commune de Cronstadt c. művében) megjegyezte, hogy „anarchista befolyásról csak annyiban beszélhetünk, amennyiben az anarchizmus maga is hirdette a munkások demokráciájának eszméjét”. Az anarchisták nem játszottak semmilyen közvetlen szerepet az eseményekben, de sorsukat összekapcsolták a kronstadtiakéval.
„Kronstadt volt a nép első teljesen független kísérlete arra, hogy felszabadítsa magát mindenféle ellenőrzés alól és véghez vigye a társadalmi forradalmat: ez a kísérlet közvetlenül… maguknak a munkástömegeknek a tette volt ’politikai pásztorok’ nélkül, ’vezetők’ vagy ’gyámok’ nélkül.”
Alekszandr Berkman hozzátette: „Kronstadt lerántotta a leplet a proletárállam mítoszáról, s bebizonyította, hogy a Kommunista Párt diktatúrája és a forradalom teljesen összeegyeztethetetlenek egymással”.
