„Bár az utópista látja napjaink társadalmának effektusait (sőt Marx tiszteletteljes dicsérettel illeti az utópikus gondolkodás néhány mesterét), hibája abban rejlik, hogy a jövő társadalmának alakját nem a múlt és a jövő menetét összekötő valóságos folyamatok összefűzéséből, nem a természeti és társadalmi valóságból, hanem saját fejéből, az emberi észből vezeti le. Az utópista abban hisz, hogy a társadalom fejlődési célját magában foglalja bizonyos általános elvek győzelme, melyek az emberi szellemmel veleszületettek.”^[1]

Amadeo Bordiga

KÉZMŰVESSÉG

Mindegy, hova mész. Lépteid ugyanabban a törtfehérre vakolt szobában visszhangzanak. Ugyanazok a fa és króm specialty kávézók. Munkahelyeid raktárak, irodák, építkezések. Mindegy. Mind csak üres doboz esetlegesen odavetődött emberekkel föltöltve, akikből lassan és sötéten, mint a vér, szivárog el a remény. Mint a meglőtt vad által hagyott nyomvonal. Más menekülőkhöz hasonlóan mi is ott keresünk menedéket, ahol lehet. Hazatérsz az egyetlen szuterénbe vagy garzonba, amelyet ebben a fényes, átkozott, gazdagabbaknak épített városban megengedhetsz magadnak – beborít a munkaterületről származó üvegszálak lágy csillogása, vagy körbefon az íróasztal, a pult vagy a hospice-páciensek ágya fölé görnyedő napok gyönge fájdalma, akiket tönkretesz a lassú gyötrelem és úgy tépi ki belőlük az életet, mint mélybe futó gyökereket a meglazult talajból –, és láttál valamit az egyik alkalmazáson, ami gyógyírnak tűnt, ezért kipróbáltad. Előveszel egy olcsó projektort, és a törtfehér falra kivetítesz vele egy végtelenített videót, egy ablak, mögötte eső csepereg finoman a zöldellő erdő lombkoronájára, a fák remegnek a valódi élet rettenetes zöld áradatától, remegő hangon szólnak kis hangszóróid a valódi eső hangján, és valódi érzésként remegtet meg a sovány vigasz, mikor is belenyúlnál a jelenetbe, és nem érzel mást, mint glettet a törtfehér gipszkartonon.

Nagyjából ilyenek korunk utópiái. Elnyeli őket a képernyők kék ragyogása; ablaknak látszanak, de jóval kevesebbek. Lélegzetelállító katedrálisokat építettünk a Minecraftban. Melankolikus áhítattal bolyongtunk az urbex vloggerek és Backrooms-fórumok „liminális tereiben”. Éreztük Mijazaki és a solarpunk imageboard fenséges melegségét. Időnként még úgy is tehetünk, mintha a távoli helyszínek lényegibbet kínálnának: a Lacandon dzsungel, Rojava, Kuba, vagy akár a propaganda poszter Phenjanja (Sztálin és Wes Anderson közötti tökéletes esztétikai metszetként). De legtöbbünk számára ezek a „valós helyek” képek maradnak, melyeket nem piszkol be az anyagi küzdelmek homálya és vére. Bensőséges hidegséget árasztanak, mint a finom kék ragyogás. Cosplay ez inkább, nem politika.

Közelebb körültekintve a kétségbeesés akár arra is sarkallhat bennünket, hogy a közösségiség bármilyen marginális fölcsillanásában „valódi utópiák vízióját” fedezzük föl: a nemeslelkű Wikipédia-szerkesztő, a globális piacon versenybe lépő munkásszövetkezet, ételosztás a tiltakozó táborban, a közkönyvtár állhatatos fönnmaradása a privatizáció ádáz támadásai közepette, a hétszámjegyű havi bért nyugodt szívvel zsebre tevő NGO-vezető által gondozott városi kert, cigiosztás a konyha mögötti kukáknál, vagy akár a legmagátólértetődőbb gondoskodás, amely családunkhoz vagy barátainkhoz köt bennünket. Hasonló dolgokban a kommunizmus csíráit látni jó vicc volna, ha nem volna egyszersmind olyan tragikus. Mint amikor a falra vetített ablakot igazinak véljük. A zord valóság az, hogy egyikünk sem pillantotta meg még egy kommunista világ leghaloványabb fölcsillanását sem – legföljebb néhány olyan súlytalan pillanat tanúi lehettünk, mikor is sok ember egyszerre jön rá, hogy világunk valójában meg is roppanhat. Végső soron ezek pusztán fölizzó képek, melyeket jobb távolról szemlélni. Feléjük nyúlsz, hogy megérintsd őket, de nincs mélységük. Csak munka, túlélés, kétségbeesés. Csak törtfehér gipszkarton.

Ezekben az években minden egyes nyár egyre a legforróbbnak tűnik, megittasult istenekként táncolnak fejünk fölött a viharok, és miközben minden egyre rosszabbra fordul, minden zendülést ugyanannak a régi jó rendnek nevében fojtanak el – föltehetőleg nem meglepő, hogy elszaporodtak azok az új „politikai” kezdeményezések, melyek részletes vázlatait nyújtják az utópiáknak, olyan kérdésekre keresve a választ, hogy „hogyan festene a kommunizmus?”, vagy „hogyan működhet a szocialista társadalom?”

Az utópikus képzelgések virágzása és népszerűsége azt mutatja, hogy sokan szeretnének kitörni mai világunk rabságából. És ebben az értelemben e fikciók előállítása és finomítása elsőre úgy tűnik, hogy valamiféle politikai célt szolgál.

Legalábbis szerzőik gyakran ezt az indoklást kínálják fel. Még ha az eszmék önmagukban nem is képesek történelmi változásokat generálni, feltételezhetjük, hogy a politikai képzelgések segíthetnek valamilyen módon „orientálni” a történéseket^[2]. Ha ezt elfogadjuk, akkor ezen utópiák sokfélesége ezáltal konkrét politikai különbségek kifejeződéseként működne. Más szóval, ezek a fikciók a „stratégia” köntösét öltenék magukra, és minden egyes mikroműfaj a maga „orientációjaként” szolgálna, amely körül egy gyakorlatiasabb politika összeállhatna.

A valóság azonban az, hogy a nyílt osztálykonfliktus elfojtása az egész társadalomban – a deindusztrializáció által kiváltott, a termeléssel kapcsolatos gyakorlati ismeretek általánosan alacsony szintjével együtt – általában véve a „politikai gondolkodás”, és különösen a diskurzus és a képzelet gyakorlati vagy funkcionális aspektusának elszegényedéséhez vezetett. Az eredmény az, hogy a látszólagos politikai vagy stratégiai különbségek legtöbb jele valójában alig több, mint a különböző szerzők és a különböző szubkulturális réseket elfoglaló közönség által a barlangszerű piacon prioritásként kezelt ízlés, esztétika és vágyak jelzése. A mai utópiák ezért óriási skálán mozognak: az állandóan zavarba ejtő futuristák hiperbolikus meséitől („teljesen automatizált luxuskommunizmus”) a tervezési sémákon át, amelyek az erőforrásokat és a népességet a feltörekvő technokraták parancsára irányítják („half-earth socialism”, „degrowth communism”), a népiesebb mesékig, amelyekben a városi szintű „kommunák” az önszerveződés kis gombáiként bukkannak fel a társadalom közegében vagy a lázadás ernyője alatt. A fantáziadúsabb víziók némelyike tartalmaz egy-egy világos pillanatot, míg mások teljesen elszakadnak a valóságtól.

Látszólagos eltéréseik ellenére mindegyikük egy közös logika szerint működik, amely nem azért utópisztikus, mert fantáziadús, hanem azért, mert hiányzik belőle minden valódi tartalom vagy mélység. Bár formáik sokszínűnek tűnnek, ezek a történetek egyetlen árnyékot vetnek ugyanarra a sima, törtfehér felületre. Más szóval, ezeket az utópiákat kevésbé az általuk elképzelt világok pozitív tartalma, mint inkább az a tény egyesíti, hogy mindegyiket ugyanazok a kirívó hiányok jellemzik, amelyek ugyanarra a fiktív laposságra vannak vésve: legelőször is magának a „politikának” a hiányára figyelhetünk föl abban az értelemben, hogy a közvetlenül adott fönnálló világból kiinduló és az elképzelt utópia megvalósulására irányuló küzdelem stratégiai folyamata nincs leírva – végső soron az „utópia” nem azért jelent helynélküliséget, mert nem lehet elképzelni, hanem mert nem vezet hozzá út innen; másodsorban az utópiák által föl nem tett kérdések negatív lenyomatai között találjuk magunkat. Pontosan hogyan fog az egyszerű kézművességen kívül bármi más termelése társadalmi és technikai szinten is megvalósulni (anélkül, hogy a „közvetlen demokrácia” és a „teljes automatizálás” varázslatos megoldását alkalmaznánk)? Vagy: hogyan jöhetne létre egy ilyen rendszer nem az eredendően egyenlőtlen és rendezetlen forradalmi folyamatok ellenére, hanem azokon keresztül? Ez a szigor szelektív megtagadása, amely a legjobb esetben akkor jelentkezik, amikor a szerzők a képzeletük kudarcait ismerős vagy józan fogalmakkal próbálják elfedni, a legrosszabb esetben pedig az utópikus képzeletet kísértő reakciós impulzus leplezésére szolgál. Ebben az értelemben az ilyen utópiák alkotják azt, amit Emil Cioran filozófus „a holnap bálványimádásának” nevezett, amelyben a jövő minden részletében való megálmodásának kísérlete „megakadályozza, hogy egyáltalán legyen jövőnk”.^[3]

Nagy a kísértés, hogy az „utópikusat” azonosítsuk a politika bármilyen fiktív vagy imaginárius megközelítésével, és így szembeállítsuk egy olyan „tudományos” alternatívával, mely tisztán praktikus és kritikus dolgokkal van elfoglalva.

Ennek nem sok értelme volna. A politika képzeletbeli, esztétikai, irodalmi, invenciózus és intuitív dimenziói, legyenek azok akár intellektuálisan sekélyek vagy divatosan hencegőek, végül is túlméretezett befolyásra tesznek szert a néphatalom konstrukciójában. Nem számít, mennyire helyes vagy kritikus az elemzésed, amennyiben először is nem bizonyul vonzónak. És ez a vonzalom se nem logikus, se nem egy gondos érvelés vagy egy fölvilágosult diskurzus vagy vita folyamán jön létre. A gondolat először az affektuson és az analógián keresztül merül föl – inkább az érzés durva számítása, mint az elme makulátlan matematikája révén. Az utópiával tehát nem az a probléma, hogy science fiction. Fiktív ereje éppen az, amiért az utópia ilyen aránytalanul nagy erőt képes kifejteni a politikai képzeletben, és ezért a vonzó esztétika és a képzeletbeli világok művészi előállítása nélkülözhetetlen minden politikai projekt gyakorlati felépítéséhez. A probléma ehelyett az, hogy a legtöbb utópia valójában nem science fiction – vagy legalábbis nem „kemény” science fiction, amelyet a fantáziától az különböztetne meg, hogy igyekszik komolyan venni a fizikai világot.

Más szóval, ezeket a fiktív törekvéseket az teszi rossz értelemben „utópisztikussá”, hogy nem úgy kezelik őket, mint a képzelet szigorú kísérleteit, amelyeknek legalább bizonyos alapvető vonásaikban igazodniuk kell valóságunk anyagi korlátaihoz, és valamilyen megvalósítható módon meg kell felelniük a politikai konfliktus innen oda vezető útjáról szóló reális feltételezéseknek. Ezek a gondolatkísérletek nem kötelezik el magukat a tudományos módszertanhoz hasonlóan sem, mely utóbbi a „józan ész” látszatát a kritikai vizsgálat maró erejével oldja fel. Ehelyett nagyrészt kritikátlanok, a világ közvetlen (és eredendően elidegenedett) látszatát veszik készpénznek. Tudományos fikció helyett tehát inkább a mágikus realizmushoz hasonlítanak, a valóságot egy mese eltúlzott formájában tükrözik. Ezek az utópiák tehát úgy működnek, mint ami Lenin szóhasználatában „soha meg nem valósuló kívánság”, vagy, még pontosabban, „olyan kívánság, amely nem támaszkodik társadalmi erőkre, és amelyet nem erősít a politikai erők, az osztályerők növekedése, fejlődése”. A probléma nem az, hogy képzeletgazdagok vagy fantáziadúsak – hogy kifejezik a jövőre vonatkozó kívánságot –, hanem az, hogy nincs mögöttük semmi, ami a kívánságot valóra válthatná. Esztétikájuk nem kapcsolódik a kapitalista társadalom tényleges működésének lényegi, tudományos kritikájához, és képzeletbeli bravúrjaik nem próbálják végiggondolni a nagyon is valós társadalmi, technikai, ökológiai átrendeződés problémáit, amelyek minden olyan kísérletet sújtanak, amely ezt a világot meg akarja törni, és egy másikat akar építeni. Az ablakon túl nincs mennydörgő zöld erdő, csak ugyanaz a régi törtfehér gipszkarton.

Hogyan nézne ki tehát egy valóban tudományos alternatíva? Az alábbiakban egy gyakorlati példát kínálunk, amelyet a tudományos vizsgálódás általánosabb értelemben vett negatív alapelve szerint építünk fel: minden ilyen beszámolónak az ismeretlent és a megismerhetetlent egyaránt előtérbe kell helyeznie. Egyszerűen álságos úgy tenni, mintha egy kommunista világot könnyen el tudnának képzelni olyan egyének, akiknek az egész tapasztalati kontextusuk a kapitalista társadalom. Még ha képesek is lennénk felvázolni néhány technikai vagy társadalmi előfeltételt, amelyek egy ilyen világ kialakulásához szükségesek, ez a világ alapvetően idegen lenne számunkra. Sok utópia nem csak azért bizonyul olcsónak, mert nem elég bonyolult vagy mély, hanem azért is, mert úgy tesz, mintha a jövőbeli társadalmat alkotó emberek alapvetően ugyanolyanok lennének, mint a jelenlegiek, ugyanazokat a hajlamokat, szenvedélyeket és jártasságokat hordoznák magukban. Más szóval, egy otthonos kommunizmust találunk itt, amelyet olyan emberek laknak, mint te vagy én – ez az új világ ugyanolyan, mint a mi jelenlegi világunk, csak jobb benne lenni egy picit.

Ezzel szemben mi inkább azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy a kommunista forradalom alapvetően antropológiai forradalom. Ez azt jelenti, hogy valóban nehéz megérteni, hogyan nézne ki egy jobb világ a hétköznapok szintjén, mert egy ilyen világ átformálná azokat is, akik benne élnek.

Ennek a világnak a felismerhető anyagi és társadalmi előfeltételei (mint például a hiány megszüntetése minden lényeges dologban, az ökológiai rehabilitáció és a nem-uralom) olyan új kultúrák és életmódok kivirágzását tennék lehetővé, amelyeket nehéz vagy lehetetlen teljesen elképzelni. Ez a nehézség nem egy ilyen társadalom összetettségéből vagy fejlett jellegéből fakad. Végső soron ugyanebbe az alapvető problémába ütközünk akkor is, amikor megpróbáljuk felfogni, milyen volt az élet az ősi társadalmi rendekben, amelyek – legalábbis technikai tekintetben – sokkal egyszerűbbek voltak, mint a miénk.

Akár előre, akár hátrafelé tekintünk, antropológiai életvilágunk ideológiai korlátokat szab a képzeletnek. Szétdarabolt lények vagyunk, elménket éppen azok a társadalmi korlátok kötik, amelyeket meg akarunk szüntetni. És míg az antropológus legalább elmehet és megfigyelheti más kultúrák ismeretlen életmódját, a régész pedig megvizsgálhatja anyagi létezésük maradványait, a kommunista azzal a nehezebb dilemmával szembesül, amelyet egy olyan „másik” jelent, amely nemcsak kulturálisan távoli, hanem menthetetlenül az egy irányba haladó idő belátható horizontján túl helyezkedik el, és még a leghalványabb régészeti töredékek sincsenek, amelyekből rekonstruálhatja az egészet.

Az alábbiakban ezért egy negatív kritikában gyökerező gyakorlati fikciót kínálunk. Mindvégig szembe fogjuk állítani beszámolónkat a politikai képzeletvilágot sújtó általános hibákkal, miközben hangsúlyozzuk a kommunista világ eredendő kiismerhetetlenségét és dinamikus kulturális kivirágzását. Bár a gyakorlati fikció és a negatív kritika közötti ellentét – az antiutópikus utópia – paradoxnak tűnhet, az ilyen eljárás a tudományos kutatás természetéből fakad. Mint minden tudományos vizsgálatban, az itt felvetett modellek végső soron ideiglenesek. De mivel nincs lehetőségünk a közvetlen megfigyelésre vagy kísérletezésre, bizonyos fokú fiktív szigor elengedhetetlen a felépítésükhöz.

A képzeletnek meg kell felelnie legalább egy minimális szintű valós korlátozásnak. Ide tartoznak a „társadalmi erők” és a „politikai és osztályerők”, amelyeket a történelem folyamata termelt ki, amit Lenin hangsúlyoz. Emellett itt hangsúlyozzuk a „termelőerők” mint a társadalmi hatalom konkrét, technikai jellemzőikre redukálhatatlan helyszíneinek ugyancsak kiemelkedő szerepét. Valójában azt állítjuk, hogy szinte minden manapság kínált utópisztikus elképzelés kudarca a termelés kérdésének kezelésében nyilvánul meg a legerőteljesebben, amelyet vagy teljesen figyelmen kívül hagynak, vagy tisztán technikai-ökológiai kérdésnek tekintenek, amelyet jobb, ha a szakértőkre bíznak, vagy olyan mértékben alávetettnek tekintik a kapitalista logikának, hogy az uralkodó mezőgazdasági és ipari gyakorlatokat egységesen és alapvetően le kell cserélni – hogy pontosan mire, az ritkán világos, bár gyakran emlegetik a lokális autarkiát. A lokalitás és a termelés pontos folyamatának kérdései ezért olyan lencsékként szolgálnak, amelyek a mi saját antiutópikus utópiánkra, vagy egyszerűbben szólva a kommunizmus science fictionjéhez való hozzájárulásunkra fókuszálnak.

^[1] In: The Science and Passion of Communism: Selected Writings of Amadeo Bordiga (1912-1965), Pietro Basso (Ed.), Giacomo Donis and Patrick Camiller (Trans.), Chicago: Haymarket, 2020, p.453.

^[2] Jacob Blumenfeld, „Lifting the Ban”, The Brooklyn Rail, 2021. július-augusztus.

^[3] Az első idézet Cioran The Fall into Time (Quadrangle Press, 1970, p.47) könyvéből való, a rá következő leírás pedig innen: Blumenfeld 2021.