Öröm volt olvasni Csorba Dávid hozzászólását Kiss Viktorral folytatott vitánk legutóbbi fordulójához. A magam részéről nagyon köszönöm neki, hogy elküldte visszajelzését és szót kért a vitában. „Mert az ún. baloldal jelenleg saját magával beszélget” – írja, és igaza van –, ezért úgy alakította át a szituációt, hogy a munkásosztály ne csak passzív nézőként legyen-lehessen jelen az egyetemi-kutatói világban dolgozó emberek színpadi beszélgetését nézve, hanem aktív résztvevőként. Nagyon örülök neki, hogy így tett. Személyesen is hálás vagyok neki és írásáért. Másképpen valószínűleg nem ismerhettem volna meg gyári munkásként szerzett tapasztalatait és észrevételeit, lényegretörően rámutatva, hol vannak a vakfoltjaim-vakfoltjaink.

Így viszont mindannyian tanulhatunk belőle: „kritikámmal magát a hegemóniaépítés gondolatát szeretném segíteni, vagy komolyabban venni” – írja –, és valóban ezt is teszi. Nagyon jól tette, hogy vitatta és bírálta, amit mondtam-mondtunk, Kiss Viktorral valóban ez volt a célunk. Mondhatnám, hogy mindennel egyetértek abban, amit írt, de ez talán csak a hozzászólására adandó érdemi választ elkerülő szólamként hatna. Pedig mindennel egyetértek abban, amit írt. Az alábbi sorokkal érdemi választ próbálok adni, szeretném folytatni a beszélgetést.

Szerves és szervező

Csorba Dávid érzékletesen leírta, hogy a fizikai munkások, pláne a gyárban dolgozók életkörülményei, napirendje, egész időbeosztása milyen sokban különbözik az inkább szellemi munkát végzőkétől: más elvárások, más válaszok, más életforma – eltérő osztályhabitus. „Diploma nélküli fizikai munkás”, írja önmagáról, de egész írása arról győzött meg, hogy egyike osztálya organikus értelmiségének. Ez az elnevezés Antonio Gramscitól származik.

Gramsci úgy gondolta, hogy nem a diplomától lesz valaki értelmiségi – szerinte eredendően minden ember értelmiségi, minden ember filozófus –, hanem attól, hogy milyen szerepet lát el a társadalomban, milyen funkciót tölthet be a munkamegosztásban. Az tesz különbséget, hogy ki mivé válhat. Az organikus (magyarul tán ismerősebb: szerves) értelmiség organikusan a munkásosztályból nő ki. A munkásosztály szerve. Olyan fiatal munkásokból alakul ki, akik a saját bőrükön tapasztalják meg osztályuk problémáit. De nem állnak meg itt: képezik magukat, iskolában vagy azon kívül ismereteket és további készségeket sajátítanak el, kiteljesítik és tökéletesítik magukat, amennyire lehetőségeik engedik annak érdekében, hogy megfogalmazhassák, felhangosíthassák osztályuk tapasztalatait. Akár szereznek diplomát, akár nem, saját osztályuk szóvivőivé válnak. Csorba Dávid szerintem organikus munkásértelmiségiként szólt hozzánk – és nagyon jól tette.

Már Gramsci is tudta, amit azóta munkásmozgalmi vezetők, később társadalomkutatók szintén kimutattak: az organikus értelmiségiek óriási árat fizetnek kettős helyzetükért, eltávolodásukért. Akármilyen munkát végeznek, akár fizikai munkásként dolgoznak, akár osztályváltók lesznek, nagyon sokszor úgy érzik, már nem tartoznak a többi melóshoz, de még nem fogadják be őket az értelmiségiek. Csorba Dávid is erről írt:

„És ha egy fizikai munkás mégis olvas, autodidakta módon tanul, elméletekkel foglalkozik, könnyen két szék közé esik. A saját közegében ‘túl értelmiségi’, az értelmiségi közegben pedig továbbra sem számít teljesen legitim szereplőnek.”

Csorba Dávid minden támogatást megérdemel tőlünk. Beszámolója azért is nagyon értékes, mert ebből a kínzó helyzetből szólal meg. Gramscitól tanultam, hogy a baloldal megszervezésének (itt és most: az alapoknál indítandó újjászervezésének) legfontosabb szereplői éppen a szerves értelmiségiek. Csorba Dávid mellett azok a további dolgozók, akiknek a hangját még nem ismerem-ismerjük. A szerves értelmiség ugyanis szervező is. Az organikus egyben „organizáló” is Gramscinál. Ők azok a kulcsszereplők, akik a két szék közötti ingatag helyzetben képesek lehetnek más dolgozók hangját is felerősíteni, közvetíteni, más munkásokat is elérni, megszervezni. Ám mindezt csak akkor, ha elég segítséget, figyelmet és támogatást kapnak. A magam részéről ebben szeretnék közreműködni, részt venni. Nem csak ezzel az írással.

 

Mondj jobbat, megyek veled!

Jól mondja:

„A kérdés inkább az, hogy Magyarországon ma van-e olyan baloldali társadalmi erő, amelyből ez a hegemónia ténylegesen megépíthető. Mert ha nincs, akkor a hegemóniaépítés nyelve könnyen elfedheti magát a politikai impotenciát.”

Igaza van, ma nincsen olyan baloldali társadalmi erő, amely ezt az ellenhegemóniát felépíthetné. Többen azonban azt szeretnénk (én biztosan), hogy a jövőben legyen ilyen erő. A magam részéről ezért beszélek róla, javaslom, ajánlom, kezdeményezem a magam módján.

Az eddigi ellenzéki és baloldali kezdeményezések impotenciáját letagadni senkinek semmi oka nem lehet. Ezt a cselekvésképtelenséget én is érzékeltem és érzékelem. Egyrészt szóvá is teszem, másrészt a magam képességeihez mérten igyekszem mindent megtenni, hogy újra cselekvőképessé válhassunk.

Jól látja, amikor rám utal: „a modernista baloldal stratégiai optimizmusa”, plusz valamiféle „mozgalmi voluntarizmus” dolgozik (mások mellett) bennem is. Így van. (Bár a magam részéről a modern és a posztmodern korok megkülönböztetését, sőt szembeállítását félrevezető tévedésnek gondolom, ezért aztán modernista sem vagyok – de ez mellékszál.) Azt is értem, hogy az ellenhegemónia-építésként ajánlott optimista-voluntarista stratégiai javaslatomnál sokkal őszintébbnek hat Kiss Viktor helyzetképe, aki szerint az eddig ismert (modern) baloldal teljes kudarcot vallott, a radikális paradoxon felszámolta. Ezzel őszintén szembe kell nézni és ki kell mondani.

Részemről ez oké, bár van öt észrevételem (ezeket nem neki írom válaszul, csak hangosan gondolkodom és dühöngök egy kört):

1. Ami eddig volt, tényleg megy a levesbe. És nem is csak az MSZP, DK, LMP, PM stb., hanem a kétezres évek globalizációkritikus-alterglobalizációs mozgalma, a kétezertízes évek occupy-hulláma, majd populizmushulláma is ment vele együtt. Így van, ezeknek a kezdeményezéseknek és hullámoknak szerintem is vége. A baloldal sztorijának viszont szerintem egyáltalán nincsen vége.
2. Nem sok teteje van könyvet írni addig, amíg nem tudunk újat-jobbat javasolni. Csak arra, hogy valaki elmondja, minden eddigi próbálkozás zátonyra futott, de nem javasol az eddigiek helyett mást-jobbat, nos erre én egyetlen lap papírt (kivágandó fát) sem pazarolnék. Ennek így az az üzenete, hogy nincs ötletünk, nem tehetünk semmit, semmi nem működik abból, amiről eddig azt reméltük, hogy működhet.
3. Nem szeretem a defetizmust és egyre jobban utálom a cinizmust. Ezt a legkevésbé sem Csorba Dávidnak írom: egy közös megoldást kereső beszélgetésben a „minden szar” nem állítás, a „minden elszaródik” pedig nem érv. Bár kétségtelenül mindkettő nagyon kényelmes pozíciót kínál, hiszen később mindig lehet majd azt mondani, hogy nekünk volt igazunk, hiszen „tényleg minden szar” és „tényleg minden elszaródik”, ez a cinizmus számomra már elfogadhatatlan. Ráadásul ugyanúgy újratermeli a cselekvésképtelenséget, ráadásul még a cselekvés értelmességét is kétségbe vonja. Ha választani kell, akkor sokkal inkább a stratégiai optimizmus és a mozgalmi voluntarizmus.
4. Ha azt akarom, hogy legyen erős baloldal három, öt vagy tíz év múlva, akkor most kell tennem valamit. Most kell szerveznem és/vagy érvelnem a legjobb stratégia mellett (a legjobb tudomásom szerint való legjobb stratégia mellett). Elismerem, hogy ez ma stratégiai optimizmusnak és mozgalmi voluntarizmusnak hat – vállalom is. De ha a cél az, hogy középtávon legyen erős baloldal, rövidebb távon pedig induljon újra el a reményteli építkezés, akkor az a helyes, ha a legjobb tudásom szerint dolgozom ezen, és ha a szerintem legjobb stratégia mellett érvelek.
5. Ha bárki mond jobbat, hatékonyabbat, működőképesebbet, megyek vele. Ám amíg nincs jobb ötlet, addig semmiről sem vagyok meggyőzhető azzal, hogy minden eddigi kísérlet zsákutcába vagy radikális paradoxonba futott.

 

Örömteli küzdelem

A mondj jobbat! helyett jellemzően más játszmákat játszunk egymással. Az egyik ilyen a baloldaliságverseny vagy más néven a radikalizmusverseny. Az olvasónak ezeket biztosan nem kell bemutatnom, ezért csak illusztrálni szeretném, mire gondolok (kivételesen nem Csorba Dávid szövegéből idézek, hanem innen):

„Számos radikális mozgalomban, térben és miliőben kering valami, ami belülről szívja el e szerveződések erejét. Ilyen annak élvezete, hogy radikálisabbnak érezzük magunkat másoknál, és az afelett érzett aggodalom, hogy nem vagyunk elég radikálisak; ilyen az a bánatos komfort, ahogyan a kibontakozó eseményeket halott kategóriákba tuszkoljuk; ilyen a feszült figyelem, amellyel hibáinkat és bűnrészességünket kémleljük saját magunkban és másokban; ilyen a szorongó pózolás a közösségi médiában, a lájkoltság magaslatai és a mellőzöttség mélypontjai; ilyen a gyanakvás és a neheztelés, amit akkor érzünk, amikor valami új jelenik meg a közelünkben; ilyen az is, amikor a kíváncsiság naivitásnak, a lenézés és a lekezelés pedig helyes reakciónak tűnik. Amikor felüti a fejét, egyszeriben úgy érezzük, hogy bizonyos módon kell viselkednünk: egyes dolgokat utálnunk kell, de másokra is megfelelően kell reagálnunk. És mindenekelőtt ellenségesnek kell lennünk a másfélével, a kíváncsisággal, a nyitottsággal és a kísérletezéssel szemben.”

Ez az idézet tökéletesen alkalmas a sebek feltépésére.

Sokféleképpen nevezhetjük ezt a csoportdinamikát, például szomorú politizálásnak, komor harcosságnak (sad militancy), merev radikalizmusnak (rigid radicalism). Másképpen is. Én is csináltam ezt sokszor, működtettem ezt a dinamikát eleget, engem is sebeztek már le ezzel elégszer. Jobb lenne ennek véget vetni.

Ha a mondj jobbat! helyett továbbra is ezeket a fárasztó köröket futjuk, mindannyian lehozzuk magunkat az életről. Együtt, közösen. Ennek ellentéte az örömteli harcosság (joyful militancy), amire mindannyian vágyunk, mert közös építést, szervezést, küzdelmet jelent. Közös erőfeszítést, amit érdemes vállalni, mert minden megpróbáltatás ellenére ez a közös öröm forrása is.

Az ellenhegemónia-építést én így képzelem, örömteli küzdelemként. A lehozó cinizmusból, mérgező defetizmusból, baloldaliság- és radikalizmusversenyből mindenkinek elege van. Nekem legalábbis biztosan.

 

Nincs idő

Csorba Dávidnak igaza van: tényleg nincs időnk hegemóniát építeni. Ha a naptáramra nézek, ugyanezt látom. Ha viszont úgy teszem fel a kérdést, hogy mit akarok a következő egy-két évtizedben építeni, akkor mégis irdatlan mennyiségű „leeső” idő, energia és figyelem rakódik össze, amit igenis erre akarok fordítani. Értelmet ad az életemnek, ha a munkabérért, fizetésért, miegymásért eladott életidőmből és életerőmből visszamaradó kapacitásaim minél nagyobb részét arra fordíthatom, hogy abból a legjobb képességeim szerint másokkal együtt (ellen)hegemóniát építsek. Hogy hegemóniát építsek, mondjuk például a defetizmus újratermelése vagy valamilyen veszélyes addikció felépítése helyett.

Közös, örömteli küzdelemre gondolok, nem egymás dolgoztatására és utasítgatására. Nem akarom megmondani másoknak, hogy mit csináljanak. Bőven elég nekem, ha látom és tapasztalom, hogy amit csinálnak, jól csinálják. Nem is egy élcsapat összerakását javaslom – nem bolsevik politikát ajánlok nyíltan vagy kódoltan. Az ellenhegemónia-építés keretén belül egy sor nagyon hasznos tevékenység elképzelhető: szakszervezeti taggá válni, aktivizálódni, szervezővé válni; önkéntesként idővel, energiával, figyelemmel besegíteni olyan már meglévő intézményeknek, amelyek valódi ellenhegemóniát építenek; a közös küzdelem részeként ismereteket szerezni, önmagunkat képezni – a közös cél, a közös felszabadulás érdekében.

Csorba Dávid viszont jelzi, hogy az ehhez hasonló mondatok azért nyomasztó utasításként is érthetők:

„Túl nagy terhet ró a dolgozóra, amikor moralizáló felszólítássá válik, hogy »menni kell csinálni«. Mintha a politika pusztán akarat kérdése lenne. Így viszont, ha nincs tömegbázis, valódi szakszervezeti háttér, organikus baloldali nyilvánosság, stabil közösségi infrastruktúra olyan harmadik helyekkel, amelyekben van mikor és miből részt venni, akkor a hegemóniaépítés könnyen értelmiségi önszuggesztióvá válhat.”

Értem és megértem, hogy hallható mindez moralizáló felszólításként is. A magam részéről nem annak szánom. A probléma valóban az, hogy az erről folyó beszéd könnyen

„puszta értelmiségi rituálé marad, ahol arról beszélgetnek, hogyan kellene hegemóniát építeni, miközben maga a társadalmi hordozó hiányzik – és talán nem véletlenül.”

Valóban van ilyen elkerülendő veszély is. A társadalmi hordozó valóban hiányzik, viszont sohasem volt eleve adott. Sosem volt eleve készen, mindig szervezni kellett. Szervezni, de nem kívülről utasítgatva és beledumálva, hanem az önszerveződést beindítva és belülről segítve. Gramsci nyomán: a dolgozók osztálya szerves-szervező értelmiségén keresztül szervezi meg önmagát.

Gramsci egy évszázada írt és mondott ilyeneket, talán ez ma másképpen lehetséges. Igen, egyfelől talán sokkal könnyebb volt akkoriban szerveződni:

„teljesen más volt a történeti kontextus: koncentrált ipari közösségek, stabilabb osztályidentitások, erősebb lokális kapcsolatok, szakszervezeti kultúra, munkásotthonok, olvasókörök és olyan közösségi terek, ahol a politika nem külön projekt volt, hanem maga a társadalmi élet része. […] A munkás kilépett a gyárból, átkelt az úttesten, ahol a munkásidentitásának megfelelő helyen, osztálya többi tagjával tölthette a szabadidejét, amiben organikusan adódhatott elő az együtt politizálás lehetősége.”

Valóban, ebben a tekintetben akkor sokkal könnyebb volt – vagy könnyebbnek tűnik a mából visszanézve. Másfelől viszont azok az „erősebb lokális kapcsolatok, szakszervezeti kultúra, munkásotthonok, olvasókörök és […] közösségi terek” már akkor is szervezőmunka eredményei voltak. Nem biztos, hogy akkor könnyebb volt, ma nehezebb, akkor kevesebb szervezőmunka kellett, ma több kell. Alighanem máshogyan kell. De akkor itt is tanulnunk kell, nem pedig várni az új metapolitikát.

Egyetértek, bőven van itt a társadalomkutatásnak, munkaszociológiának is dolga:

„azt kellene megnézni, mi változott meg, mi zárult le, mi az új kontextus, és a múlt hagyományai közül mi, milyen formában maradt használható – ha egyáltalán.”

Igen, ugyanezt gondolom.

És tovább:

„Ami változott például, hogy jelenünk kapitalizmusa atomizál, flexibilizál és individualizál. Nemcsak a munkát szervezi át, hanem az időt és a figyelmet is. Lehet, hogy a munkásosztály nem depolitizálódott, hanem egyszerűen más típusú politikai formák váltak kompatibilissé a mai életidővel.”

Könnyen lehet, valóban. A kapitalizmus valóban atomizál, flexibilizál és individualizál, amivel aláássa a közös fellépést mechanizmusai ellen. Radikálisan lecsökkenti annak esélyét, hogy kollektív szervezett erőt lehessen felépíteni ellene. Az örömteli küzdelem eszköze és célja pedig éppen ez: együttes élménnyel, kollektív pezsgéssel, közös erőfeszítéssel kivívni közös célokat.

Az örömteli küzdelem is másokkal együtt történik; a folyamat során megtapasztaljuk, hogy testünk képességei növekednek és fejlődnek, nyitottabbá, érzékenyebbé, élettelibbé és aktívabbá válunk, erőnk megnövekszik, hatóképességünk kitágul, így képesek leszünk arra, hogy másokkal együtt cselekedjünk – alakítsuk a világot, miközben magunk is (át)alakulunk benne. Közösen képessé válunk a transzformatív együttcselekvésre.

Hogyan lehet kicselezni a jelenkori kapitalizmus elmagányosító-atomizáló-eldologiasító-elidegenítő erejét és átfordítani az örömteli küzdelemmé? Nincsen kész recept, próba–szerencse-alapon tanulunk. A magam részéről már annak nagyon örülök, hogy Csorba Dávidnak köszönhetően erről van szó, ezekre a kérdésekre keressük együtt a választ. Velünk párhuzamosan nagyon sokan mások is erre keresik a megoldást – tőlük is tanulhatunk.

A nincs elég idő és a nincs elég tér problémáira sokáig az volt a bevett mozgalmi válasz, hogy a kapitalizmus bár betölti a horizontot, nem egységes-homogén rendszer, hanem belső ellentmondásai miatt folyamatosan rések, repedések, hézagok, hasadékok nyílnak benne. Ezekbe kell betelepedni, ezeket a kezdeményezéseket kell összekapcsolni, kiszélesíteni, ennél fogva lelassítani, megakasztani, majd összeroppantani. Akinek ez a gondolat tetszik, haladjon ezzel – a hézagként adódó időszeletek összekapcsolásával részben mindannyian ilyen módon élünk. Hozzám közelebb áll a dolgozók osztályának és hatalmának újjászervezését célul tűző javaslat. Szerintem ez a két stratégia nem szükségképpen oltja ki egymást.

 

Osztályhabitus

Csorba Dávid olyan pontosan fogalmaz, hogy az általa az osztályhabitusról és ezek különbségeiről írottakat teljes terjedelmében idéznem kellene. A kérdése nagyon hasonló az előzőhöz: hogyan hidalható át az a szakadék, ami a határozottságra, közvetlen beszédre, döntésképességre és konfliktusvállalásra ösztönző fizikai munka, valamint a magas kulturális tőkét, állandó önreflexiót és folyamatos nyelvi önmonitorozást feltételező egyetemi-kutatói munka különbségében ölt testet?

A professzionális-menedzseri osztály (PMC vagy PMO) és a munkásosztály különbségéről van itt szó. A probléma letagadhatatlan. Nem tudom elkerülni, hogy idézzem:

„egy nehezebb vagy fizikai munkából érkező ember számára a baloldali tér sokszor nem felszabadítóként jelenik meg, hanem mint kontroll, biopolitika és pszichopolitika.

A munkahelyen szabályozzák a testet, az időt, a mozgást és a teljesítményt. A kulturálisan túlszabályozott politikai közegekben pedig sokszor a beszédedet, a humort, a gesztusokat, a nyelvet és az affektusokat kell folyamatosan monitorozni. Így a baloldali közeg nem ritkán inkább vizsgáztatásnak érződik, mint közösségnek.

Ez is egy radikális paradoxon: miközben a baloldal a felszabadítás nyelvén beszél, sokszor olyan kulturális közeget hoz létre, amelyet a munkából érkező emberek újabb fegyelmezési formaként tapasztalnak meg. Nem arról van szó, hogy az elnyomó beszéd legitim lenne, hanem arról, hogy a politikai közösség nem redukálható folyamatos kulturális önmonitorozásra.”

A különbség letagadhatatlan, a probléma teljesen nyilvánvaló. Csorba Dávid érzékletes megfogalmazása csak segíthet abban, hogy utakat találjunk a közös megoldáshoz. Valóban az a helyzet, hogy

„a baloldal fokozatosan elveszítheti vagy már el is veszítette a kapcsolatot azokkal, akikre történelmileg hivatkozik. A munkásosztály sokszor már nem alanya a baloldalnak, hanem csak témája. Beszélnek róla, elemzik, reprezentálják, de maga a politikai forma nincs az ő életidejére és habitusára szabva.”

Valóban így van – és nagyon nagy baj, hogy a munkások már nem a baloldal hordozói és beszélői, hanem csak témája. A szerves-szervező értelmiség Gramsci-féle felfogása szerintem a megoldás felé mutat. Dávid beszámolója, ellentmondásos helyzetéből fakadó észrevételei éppen ezért ilyen értékesek.

A válaszom ezen felül megint csak a „stratégiai optimizmus”, plusz valamiféle „mozgalmi voluntarizmus”. Meg kell találnunk a módját, és együtt meg is tudjuk találni a módját. Ebből az együttműködésből születik majd meg a válasz. Bizonyítékot, végső érvet nem tudok rá hozni, pusztán az intuícióm súgja azt, hogy innen érkezik majd a megoldás.

És ez visszavezet a Kiss Viktorral folytatott vitákhoz is: szerinte „A baloldalnak el kell engednie a munkások és a szegények kezét”, másképpen „le kell mondanunk a munkásokról”. Engem a legelső alkalommal is Kiss Viktor ezen állításai ingereltek vitára. Nem tudom elfogadni a javaslatát, hogy mondjunk le a munkásokról. Lényegi elemét tekintve túlságosan közel esőnek látom ezt „Tory” Blair, a New Labour és a Third Way legkárosabb hazai képviselőinek önfelszámoló tévedéséhez. Ahhoz, hogy „a piacok” (értsd: a befektetők jóindulata és a kedvező befektetési környezet) kedvéért mondjunk le az osztályról, a tőke–munka-ellentétről, a termelés és újratermelés kérdéseiről, a dolgozókról, a munkásokról. Ez valóban a baloldal végső és teljes önfelszámolásához vezetne – és vezetett is eddig.

 

A baloldal a dolgozók tapasztalatai és érdekei körül szerveződik újjá

Csorba Dávid írása mutatja meg a legjobban, hogy mit veszítenénk, ha lemondanánk a munkásokról. A hozzászólása arról győz meg, akárhányszor olvasom is újra, hogy bár nagyon komoly akadályai vannak, nehéz, de szép küzdelemben a szervezés és az önszerveződés igenis sikerre vihető. Szerinte

„nem feltétlenül a stratégia hiányzik ma a baloldalról, hanem annak a megértése vagy kitalálása, hogy milyen módon lehet elérni vagy megszervezni az osztályok életidejét, és hogyan lehet befogadni azoknak az embereknek a habitusát, akiknek a nevében beszél”,

de szerintem a hiányzó stratégia erre is megoldást adna. Közös cél, hogy a munkások beszéljenek a maguk és a baloldal nevében.

Ez az üzenetváltás itt, a Tett oldalán is azt mutatja, hogy a különböző osztályhabitusú dolgozók szót tudnak érteni egymással. Ahogyan azt is, hogy a baloldalt a dolgozó emberek tapasztalatai és érdekei köré kell újjászervezni – még akkor is, ha ez kemény melót ad nekünk a következő évtizedekre. Nem gond, szerintem sokan vállaljuk, mert ez a jövőben is örömteli küzdelem lesz!