A tűzről és a gondolkodás államtalanításáról

XXVII.

Leesett az állam. De azt is mondhatnám, hogy a pofám leszakad.

Ha mindazt, amit eddig nagy vonalakban összefoglaltam – mint a baloldalon hozzáférhető egy-két általam fontosnak tartott gondolat sajátos szintézisét – komolyan vesszük, akkor legalábbis komoly kétségeink támadhatnak etatista, – Bertalan András Miklós kifejezésével – államista „elvtársaink” komolyan vehetőségéről.

Mikor azzal a fölkiáltással vásárolták be magukat a legújabb, legnépszerűbb jobboldali részvénytársaságba, hogy az majd valahogy „baloldali hozamot” fog termelni, akkor nemcsak azon teleologikus történelmi determinizmus mentén érveltek, aminek fölhánytorgatását jogosan ki szokták kérni maguknak. Hanem azt a politikai munkát fektették a vágygazdasági folyamatokba – mások nyaggatásától az algoritmizált médiapropaganda csavargatásán át –, amelyen a képviselet spekulatív tőkepiaci logikája tanyázik, dagonyázik, élősködik. És amit mint erőforrást szipolyoz el, de nem a „baloldali hozam” realizációja, hanem éppenséggel a politika mint olyan felélése érdekében.

Mert csak azt nem gondolták végig, amiről minden más kapcsán állandóan beszélnek, hogy ez is a termelés kérdése. Itt a saját termelőerőnkről s időnkről van szó, és arról, hogy azt mibe fektetjük, egyáltalán mibe fektethetjük. Kérdés, hogy ezt az irdatlan mennyiségű, egy reményvaluta felértékelődéséhez társadalmilag szükséges munkaidőt miért nem magába a baloldali projektbe fektették, ha annak hozamaira apelláltak? Azért, mert azt gondolják, hogy abból nem lehet megélni, abból nincs nézőszám, kattintás, monetizálható vibe? Vagy azért, mert így meg lehet úszni a szembenézést azzal, hogy talán nem random kormánypártok miatt állunk ilyen szarul, hanem valami más miatt?

Na, de a választás során keletkező árfolyammozgásokon rendszerkritikus vibe-olással szörfözni – az már valami!

Abban talán azért reménykedhetünk ezek után, hogy a parlamenti kreténizmus örömkönnyei lemossák majd a „rendszerkritikus” sminket. Ha viszont az árfolyam elszabadul, a részvénytársaság megbokrosodik, továbbra sem lesz vele szemben szervezett erő.

XXVIII.

Ha tényleg gyűlöljük ezt a rendszert, és valóban meg akarjuk haladni, akkor egyszer és mindenkorra el kell hallgattatnunk az állam szirénénekét, el kell hessegetnünk azt a csábító illúziót, hogy a tőkés parlamentarizmus színháza bármilyen módon hozzájárulhatna a rendszer (s így önmaga) megdöntéséhez.

Sem a képviselet árupiaci, sem a képviselet tőkepiaci modellje nem kínál számunkra alternatívát, mert minden képviselet burzsoá osztályérdekek képviselete, ahogy „minden parlament burzsoá osztályparlament” (TGM). Akik hajlandóak leszámolni a parlamenti kreténizmus évszázados misztifikációival, azok számára nem kérdés, hogy az állami elit és informális csoportosulásainak kicserélése magán a rendszeren semmit sem változtathat. A tisztes, rendszerkritikus értelmiség, ha nem az árfolyam áradozásaival lenne elfoglalva, akkor épp az anarchista TGM-től tudhatná – akit oly sokra tartanak, mikor épp az antikapitalista vibe a trend –, hogy a fölkelés csak akkor zúzhatja szét az államot, ha az nem személyek ellen, hanem az államot konstituáló különbség ellen irányul. Állam ott van, ahol a társadalmon belül létrejön egy sajátságos extimitás, belső külső, intim exterioritás – egy különbség, amely a társadalomból nő ki, de befelé, és úgy viselkedik, mintha a társadalom fölött állna. Ezért mondhatja TGM, hogy a jó társadalom láthatatlan, mert nincs belső választóvonal, tehát nincs az a külső pozíció odabent, ahonnan rá lehetne pillantani; csak a rossz társadalmak láthatóak, mert „a különbség bévül van”. Az állam konstitúciója tehát nem elsősorban hivatalok, törvények, minisztériumok, rendőrök és pecsétek fölhalmozása, hanem egy társadalmi választóvonal intézményesülése, ami egyes, az állam fölszámolása szempontjából abszolút jelentéktelen személyeknek lehetőséget ad arra, hogy előírják mások közös világának formáját. Ez az előírás (a Terv) az egészet képviseli, miközben éppen azáltal létezik, hogy az egész nincs jelen benne.

XXIX.

Az államot a különbség hozza létre. És „az állam lényege a titka”, írja ugyanott TGM. Mi ezt a titkot tesszük láthatóvá. Az állam titka nem valami pozitív entitás, amit elrejt. Az állam titka az, amit önmagáról nem fedhet fel, nevezetesen, hogy önmagának mint az uralom (a különbség, a Terv) institúciójának rejtve kell maradnia. Ezért törekszik minden állam szolgálatként tündökölni. És ezért fölháborító számunkra a rendszerkritikus értelmiség államizmusa, ami részükről a titok titokban tartása. És ezért a parlamentáris szavazáson való részvétel, hovatovább az arra való buzdítás, az uralom általi megvesztegetés és megrontás kezdete. Nekünk viszont csak akkor van esélyünk a történelem szemétdombjára hajítani ezt az uralmi formát, ha a titok köztudomásúvá, a láthatatlan láthatóvá válik.

„Az állami elit és az állam láthatatlan uralmának láthatóvá tétele az állam anarchista megszüntetésével volna egyjelentésű.”

Így TGM, aki ugyanezt a vádat mondja ki magára a politikára is, amelyet szintén a titok övez. Ez nem azt jelenti, hogy vannak titkos politikai ügyek (vannak), hanem azt, hogy a politika maga tűnik titkosnak, megismerhetetlennek, mert a társadalom nem tapasztalja meg, hogy milyen lenne, ha tényleg volna politikai létesülése, vagyis ha a társadalom egésze hozzáférne saját életének közös alakításához. Márpedig agora nélkül nincs politikai létesülés, csak titok. Innen érthető meg TGM anarchista remekművének lezárása, hogy

„[e]szes lényeknek, jogunk van a titok helyére lépni, s gyarló elménk erejével megpróbálni, hogy jók legyünk és jó legyen nekünk. Nem adhatjuk alább.”

Oldalakon keresztül lehetne (és kellene) idézni a szövegből, de most a lényeg kimondására kell törekednünk: mi mindenki uralmát kívánjuk, tehát senkinek az uralmát nem kívánjuk.

XXX.

Azt, hogy a szavazgatásnak, a képviseletnek, a tőkés parlamentarizmus újabb és újabb színdarabjainak semmi köze a demokráciához, sokan tudják. Ez köztudomású titok, köztitok. Szentségtörés ilyesmiről beszélni, de tudni szabad. Azt is szabad tudni, hogy minden parlamenti választás előtt van egy másik szavazás is, hogy részt kérünk-e mi egyáltalán ebből a hacacáréból. Legutóbb éppenséggel több mint másfél millió nemszavazó járult az urnák oltára helyett máshova, vagy voksolt érvénytelenül. Az indítékok különböznek, dehát akkor is: mi lennénk a harmadik legnagyobb párt? Nem hinném. A nemszavazás nem szervezet, nem program, nem közösség, csak eltérő indítékú távolmaradás. Minket nem köt össze semmi. Mondjuk az amalgám Nyrt. befektetőit sem a spekulatív élvezetközösségeiken kívül, de ez most mellékes. A lényeg, hogy a választásokon való szavazói-befektetői részvétel nem politikai-etikai minimum, bár a politika alja. Ha valaki szavazgatni akar, hát szavazgasson, de ha valaki azzal nyaggatja embertársait, hogy ez valamiféle állampolgári kötelesség, vagy valami feljebbvaló célt szolgáló aktus, akkor úgy tesz, mintha államistának lenni politikai imperatívusz volna. Konok Péter ezt így összegezte egyszer:

„A szavazás nem kötelesség (volt persze, amikor kötelező volt, de még abban a rendszerben is akadt annyi belátás, hogy valójában nem foglalkozott ezzel). Miben különbözik az a »demokrata«, aki azt mondja, hogy el kell mennem szavazni a saját érdekemben, hogy ez márpedig kötelességem, attól a vallási fundamentalistától, aki kötelező hittant és misét akar rám vagy a gyerekeimre kényszeríteni, hiszen ettől függ az üdvözülésünk? Milyen alapon, miféle beteges morális felsőbbrendűséget érezve kommunikálják, hogy aki nem szavaz, az szégyellje magát?!”

A választás elnevezésű reality show-nak semmi köze a demokráciához. Funkciója mindösszesen, hogy azt a képviseleti piacot szentelje fel újra a „demokrácia ünnepnapjával”, amely éppen a demokrácia ellentéte. Legfőbb ideje ezért leszámolnunk a parlamenti kreténizmus ideológiájával, ami a tőke helyetteseinek jelölőbálja. Ha viszont el akarjuk kerülni a tőkés parlamentarizmus misztifikációit, akkor az Alain Badiou által javasolt anti-kretén kúrát kell választanunk, távol a szavazófülkék politikai erotikájától. Badiou ötlete egynek azért igazán kitűnő:

„a cél: hogy csak a milliárdosok szavazzanak. Akkor tisztábban látnánk.”

XXXI.

 Számunkra ettől függetlenül világosnak kell lennie és maradnia annak, hogy a kommunista hipotézis a helyes. Világos továbbá, hogy a demokrácia axiómája a jelenlétet feltételezi, de a képviseletet nem engedi meg. És éppen ezért világos az is, hogy a korlátozatlan uralomnélküliség feltétele a kommunizmus népszerűvé tétele a demokratikus képzelet radikalizálásával, amikor „a nép fölöttébb népszerűtlen”.

A demokrácia számunkra nem liberális intézményrend jogállami díszlete, de nem is az államista baloldal részvételi cselekvése (ld. „a demokrácia nem főnév, hanem ige”). Mert a demokrácia nem részvételi protokoll, hanem azon felforgató, disszenzuális eseménynek a neve, amely épp a részvételi protokoll rendjét függeszti fel. Annak a rendbontó eseménynek a neve, amikor azok, akiknek a fennálló darabban nincs részük (ti. mi, a sans-part), úgy lépnek színre, hogy a világot jelentő deszkáknak még színe-nyoma se maradjék. Ezt nevezzük magunk között tőke és állam meghaladva megszüntetésének, más néven forradalomnak. És mivel továbbra is létezik forradalmi – antikapitalista, osztályharcos, internacionalista, államellenes – baloldal, így világos az is, hogy ezzel valamit kezdeni kell. Ezidáig az volt a radikális baloldali projekt politikai stratégiája, hogy megpróbáljuk alulról jövő kezdeményezések laza hálózatosodásával kiszaggatni, kirágni a kapitalizmus és a tőkés parlamentarizmus szövetét, ami hellyel-közzel illeszkedett a tágabb baloldali elképzeléshez arról, hogy intézményekre van szükség, intézményeket kell építeni. Ezzel azonban nemcsak a projekttársadalom mintájára kezdtünk megszerveződni, – ami magában hordozta többek között az erőforrások fragmentációjának veszélyét, – hanem ugyanazt a piaci logikát valósítottuk meg a közvetlenségi ajánlatainkban, amellyel a közvetítettségi (a képviseleti) termékek is kísérleteznek akár az árupiaci, akár a tőkepiaci modelleket követvén. Radbalos médiatermékekkel, felforgató terek és helyzetek áruival, és politikai vibrálással (vibe-okkal) igyekeztünk a hegemóniaépítés logikáját akarva-akaratlanul követve felhúzni egy történelmi blokkot, ami azzá vált, amire a saját neve is konnotál: gátlássá. Közben erőforrás-hiányos szervezeteink szűkös, alulfizetett pozícióiban, vagy kiszipolyozó bérmunkáink mellett önkénteskedve sajtoltuk ki maradék termelőerőnket és időnket. Mialatt az egyébként szimpatikus intézményi diverzitásunk jelentős redundanciát okozott kapacitásaink fölhasználásában, illetőleg kiégést, magas fluktuációt, zárványosodást, idegbajt stb.

Csorba Dávid elvtárs ennek kapcsán a probléma gyökéridegére tapintott:

„a baloldali értelmiségi közeg gyakran úgy beszél a politikáról, mintha az a szabadidő természetes meghosszabbítása lenne: olvasókörök, viták, szerveződések, események, találkozók, mozgalmi munka, intézményépítés. De kinek van erre ideje? (…) Túl nagy terhet ró a dolgozóra, amikor moralizáló felszólítássá válik, hogy »menni kell csinálni«. Mintha a politika pusztán akarat kérdése lenne. (…) Nem feltétlenül a stratégia hiányzik ma a baloldalról, hanem annak a megértése vagy kitalálása, hogy milyen módon lehet elérni vagy megszervezni az osztályok életidejét…”

Szóval komolyan el kellene gondolkodnunk azokon a közös pilléreken, amelyre a stratégiáinkat fektettük eddig, mert korántsem biztos, hogy a sejtes-hálózatos, projekt- és adományalapú radikális baloldali mikropolitika sajátos hegemóniaelméleti modellje – minden eddigi részsikerei ellenére – nem épp egy történelmi blokkolás. Szerintem az. És ezért azt gondolom, hogy most a radikális baloldali stratégia közös megújítását kellene elvégeznünk. Tudom, ezt gondolja most mindenki, csak abban én nem sok radikalizmust látok, viszont annál több repetíciót és bizonytalanságot.

Az Új Egyenlőség például egy külön rovatban foglalkozik ezzel, de a megújulás nyelve szemlátomást nagyon gyorsan visszacsúszik a régi reflexekbe. Szakszervezetek, civil ellensúlyok, közösségi intézmények, progresszív média, műhelyek, nyári egyetemek, helyi mozgalmak, hálózatok. Mintha a probléma az volna, hogy alacsony a radikális baloldal intézményi diverzifikációja, nem pedig az, hogy az intézményi portfóliót a projekttársadalom, a képviseleti piac és a politikai vibe-gazdaság logikái szerint termeltük eddig. A baloldali megújulásra adott ajánlat ismét a baloldali portfólió diverzifikálása: tovább, a hegemóniaépítés útján.

Ha viszont belátjuk, hogy ezt a megújulást nem képzelhetjük el a projekt- és pályázatipar, az önkéntes munka, az adományvadászat, a mediatizált elleninformáció, és a képviseleti piac logikái mentén, akkor a politikai érték munkaelméletéből, a politikai értékteremtés materiális, termelési kérdéséből és annak válságából kell kiindulnunk.

XXXII.

Politikai termelőerőnk felszabadító racionalizálásáról, összpontosításáról, szervezett koncentrálásáról, a történelmi Párt rekonstrukciójáról van szó, amely ma a radikális baloldali metapolitika megújhodásának legalapvetőbb feltétele.

Enélkül fönnmaradhat, ami eddig épült, csak annyi is marad – blokk. És ezt talán mások is gyanítják, én legalábbis ezt hallom ki valahányszor kifakad, hogy: jó, és akkor mi a teendő? A kérdés jogos, s mindig időszerű, de mintha piaci alapon közelítenénk meg ezt is – mindenki kipakolja, hogy szerinte merre van az előre, mi beárazzuk, aztán viszi a vibe. Ebben a formában a „teendő” már eleve vélekedésként jelenik meg, egy politikai ajánlatként a többi között. Egy áruformát öltött, s így odaveszett igazságként.

Csakhogy a forradalmi baloldal számára a „teendő” kérdése nem arra vonatkozik, hogy milyen okos alternatívákat tudunk kitalálni a cselekvésre. Akkor csak annyi lenne a kérdés, hogy „mit tegyünk?”, szelíden. De itt az a kérdés, hogy mi az, amit „tennünk kell”, tehát mi az, ami egyrészt kötelező érvénnyel bír mindnyájunkra nézve, másrészt pedig szükségképpen a kommunista hipotézis regulatív igazságából következik, és ahhoz való hűségünkből.

A „teendő” kérdésén azért taknyolunk el állandóan, mert az igazság kérdését alternatívaképzéssé és ajánlatbejelentéssé fordítjuk át, mintha a kommunizmus egy politikai opció volna a vélekedések árupiacán, nem pedig annak az igazságnak a neve, amely éppen ezt a piacformát teszi kérdésessé.

Azt a társadalmi formát, amelyben a lényeg nem jelenhet meg közvetlenül, hiszen a kapitalizmus lényege szükségszerűen rejtett, és ez a rejtettség maga is a lényeg része. Benne az igazság és lényegismeret a vélekedések piacának esik áldozatául.

A kérdés tehát nem az, hogy van-e kommunista alternatíva. A kérdés az, hogy miként lehet a kommunizmust megmenteni attól, hogy puszta alternatívává váljon. Nem az a baj, hogy nincs elég alternatívánk, hanem hogy alternatívákat pakolunk oda, ahol az igazságot kellene megjelenítenünk.

És ezért a „teendőre” vonatkozó kérdés számunkra az, hogy hogyan lehet hűségesnek maradni ahhoz az igazsághoz, amelyet a kapitalizmus szükségképpen vélekedéssé, alternatívává, programáruvá, identitáspozícióvá, vagy választási opcióvá merészel zülleszteni?

Hát nyilvánvalóan úgy, hogy a partikularitás, a vélekedések, az alternatívák piacát meghaladva láthatóvá tesszük a rejtett lényeget (tőke és állam esetében egyaránt) avval, hogy az igazság nem-piaci, nem-állami formáját mutatjuk be.

És az a liturgikus szerv (a lényeg, és az igazság misztériumának minisztériuma), amely képes arra, hogy az igazságot ne engedje visszazuhanni a vélemények árupiacára: a kommunista Párt.

Nem egy társadalmi csoport képviseleti szerve, hanem annak a módja, ahogyan az igazság, a régi törvény fölfüggesztése után, új, egyetemes közösséget hoz létre, annak bemutatására, hogy már nem lehet a régi módon élni. A Párt nem a proletariátus helyett beszél. Szent Pál-i hűségforma, hívők közössége, az eseményhez való hűség megszervezésének formája, amelyben a mozgalom új értelmet, új cselekvési irányt, új kapcsolódási és életstratégiai formákat kap.

Nem állampárt, nem képviseleti apparátus, hanem a közvetítés és az igazsághoz való hűség szervezeti formája.

Illetve annak a történelmi problémának a neve, hogy az igazság szervezeti-politikai formát követel, de minden politikai forma egyben fenyegeti is az igazságot.

Lengyel Zoli elvtárs anarchikus kritikája itt belülről fegyelmezi a Párt rekonstrukciós munkáját. Radikalizált parrhészia-fogalma a Párt anarchikus őrangyala. Az a belső tiltás, amely nem engedi, hogy a hűségformából új fej legyen. Ha hiszen a népuralom kizárja a képviseletet; ha a demokrácia nem az antagonizmusok elszelídített állapota, hanem a viszály eseménye; ha a hatalom uralomnélkülivé válása csak úgy képzelhető el, hogy a hatalomgyakorlás funkcióit szolgálattá alakítjuk át, akkor a Pártot sem gondolhatjuk el úgy, mintha egyszerűen egy másik fejet ültetnénk a társadalmi testre.

A Párt egyszerűen nem lehet fej. Csak a fej nélküli politikai munka szervezeti formája, amiben az igazság és a parrhészia feltételei nem oldódhatnak vissza sem képviseleti, sem piaci formákba, mert csak viszályok képében dúlhatnak.

Ehhez mondja TGM, hogy

„Az autonómia transzcendens garanciái a konfliktus, a szembenállás, az ütközés szféráiban dühöngenek, csak így lehetséges a végtelenhez emelkedni, nem kontemplációban és békében.”

Ennek feltétele pedig és viszont, hogy

„legyen életünk. Legyen kedvünk hozzá. Teremtsünk olyan viszályt, amelyet kedvelhetünk. És viszály uralkodik majd mindenek fölött.”

A teendő pedig erre vonatkozik most, erre a küzdelemre, a viszály felszabadítására.

XXXIII.

Tudjuk, a történelmi Párt nem a munkásosztály képviseleti szerve, hanem a közvetítés módja (ld. TO):

• igazság (elmélet) és mozgalom (gyakorlat) között, a forradalom napirenden tartása és a mindennapok rendjének forradalmasítása érdekében, melyek csak a proletariátus szabad tettei lehetnek; a kommunista Párt pedig e forradalmi folyamat érdekében (illetve maga is mint forradalmi folyamat) önállósult és egyben hozzárendelt alakja a proletár osztálytudatnak, illetve az érte folytatott küzdelemnek, és nem a forradalmi osztály helyett, hanem önmagát véle együvé gondolva, de szervezeti-formai elkülönülésében, ami a Párt termelésének puszta feltétele;
• akció és reflexió között, mert nem a proletariátus képviselője sem elméleti, sem gyakorlati téren; a Párt a konkrét praxis, azaz cselekvés és gondolkodás során kialakuló, a kettő kölcsönhatására vonatkozó kritikából táplált, a proletariátus önmegismerésébe és öntevékenységébe gyökeresített organizmus, s ezáltal a forradalmi elmélet „helyessége” az adott praxisban mérettetik meg, ahogy a praxis is az elmélet felől válik kritika tárgyává, elmélet és gyakorlat dialektikus viszonyában;
• ember és történelem között, pontosabban a proletár osztálytudat és a történelem menete között – a forradalom létesülésének folyamata ugyanis párhuzamos az osztálytudat létesülési folyamatával;
• a szükségszerűség és a szabadság birodalma között, a kommunista Párt a szabadság birodalmába megkísérlendő ugrás (salto vitale) kezdeményezésének szervezeti formája, és az ugrás tudatos összakarata;
• a szabadság és szolidaritás között, melyek egységét a fegyelem formájában képzi meg.

Tudjuk továbbá, hogy a Párt a kommunista hipotézishez, annak igazságához való hűség megszervezésének módja. Tudjuk, hogy a Párt egy episztemológiai intézményesülés és történeti helyteremtés (eseményszerű ontotopológia): annak módja, ahogyan a forradalmi esemény helyet követel magának a világban. És bár a Párt történetileg úgymond a „termelés” pártja, számunkra most az elsődleges kérdés a Párt termelése.

XXXIV.

E termelés a konkrét küzdelem folyamatába ágyazott és ott zajló politikai-szervezeti érték előállítása, mely egy forradalmi élcsapat tudatos és szabad tette.

Az élcsapat itt nem a proletariátus fölé rendelt tudati hivatal, nem a forradalmi tanok letéteményese, kapuőre, vagy beszállítója, hanem azon elvtársak közti kommunista munkamegosztás, akik termelő erejüket és idejüket a forradalmi harc szervezeti-közvetítési formájának előteremtésébe fektetik.

Ez most a feladat.

A Párt termelésének megszervezése, amely a tőkés parlamentarizmuson kívül, az információ paradigmájával szemben, a fabulatív mediatizációtól távol, a képviseleti tőkepiacon túl jön létre. Az volna a dolgunk, hogy megszervezzük a Párt termeléséhez szükséges társadalmi munkaidő befektetését, és annak anyagi ellentételezésének biztosítását: nem a régi baloldal-menedzsment módjára, hanem a politika új elgondolása mentén, a fantáziapolitika közvetlen közelében. E politikai tervgazdaság (vagyis politikai termelőerőnk közös, tudatos, nem-piaci, koordinált irányítása) adhat lehetőséget és teret a szervezeti fragmentáció, a kapacitás-elkótyavetyélés, a kiégető és önkizsákmányoló politikai cselekvés rabigája alóli fölszabadulásunkhoz. És nem mellesleg ahhoz is, hogy belső vitáinkat és belső harcainkat a továbbiakban ne elsősorban kocsmákban, koncerteken, pincékben, könyvbemutatókon, bulikban, vitaesteken rendezzük el, hanem egy kellőképpen formalizált, minimálisan – de a kafkai szürrealizmushoz hűen – bürokratizált, és végső soron fölszabadító szervezeti struktúra terében és idejében, valamint a pártfegyelem vigyázó ölelésében.

Ideje számot vetnünk a szubverzivitás kimaxolásának követelményével, amelynek éthosza alatt itt olyannyira radikális sejtek növekedtek, hogy a felforgatási versengésben sokszor voltaképp saját magukat is fölszámolták. Ne vindikáljunk magunknak ilyesmit, hagyjuk meg ezt a dicsőséget teljes osztályunknak, mégiscsak a proletariátus egészének lenne föladata az önmegsemmisítés.

Nem beszélve arról, hogy ha a posztmodern kapitalizmus önmagát a szubverzió, a szublimáció, az infantilizáció, a deszakralizáció, az informalizálás, az erőszakmentesség illúziója és a többi stratégiáin keresztül forradalmasítja, akkor itt az ideje kikísérletezni a normakövetés, a leülepítés, a geruziánus bátorság (vagyis az igazsághű vénség merészsége), a kommunista ünnepélyesség, az egyéb formális szertartások – de legfőképp a taps –, és az igazság militantizmusának új formáit.

Ideje aztán számot vetnünk avval is, ahogy akarva-akaratlanul a munka fetisizálásához járulnak hozzá a proletariátussal való – amúgy fölöttébb méltánylandó – szolidaritási akcióink. Egyértelművé kell tennünk a nyilvánvalót: nem élhető munkára vágyunk, hanem dologtalan életre.

Ideje továbbá visszaszereznünk az ellenőrző társadalom által gerincre vágott mesemondás és történetmesélés, a saját életünket és munkánkat történetté szövő fabuláció mesterségét, amely a munkáskutatás, a munkáslevelezés, a munkásnyilvánosság esztétikai hagyománya és művészeti formavilága egyben.

Ezek persze mindössze napirendi javaslatok.

Mert az első konkrét feladatunk ezügyben a forradalmi baloldal töredezett szerveit újrahabarcsosítani kívánó rendkívüli Kongresszus összehívása, és egy hosszú távú stratégia előkészítésének megkezdése. Mert ha nem lépünk egyszerre, akkor azt is fölfalja a képviseleti tőkepiac és a parlamenti kreténizmus gömböce, amink van, amik vagyunk, s amivé lehetünk.

XXXV.

Azt ígértem, hogy az erdő történetének harmadik tanulságát, itt, a legeslegvégén mondom el. Marx a Rheinische Zeitungban publikált esszésorozatában (Viták a falopási törvényről, 1842) még teljes joggal háborodhatott fel azon, hogy a gallyak és holtfák tulajdonjogaiért vívott küzdelemben lerombolják az emberek közös javakhoz való jogát, és így a magánérdek a törvényt patkányfogóvá teszi. Annak az erdőnek a kontextusában, amiről viszont itt meséltem, ez a helyzet gyökeresen megváltozott. Ehhez a mesebeli erdőhöz nekünk már semmiféle közvetlen kapcsolatunk nincs. Kordonok vagy képernyők mögül nézzük az erdő pusztulását, esélyünk sincs már a magánérdek tyúkszemére lépni, a szokásjognak rég oda. Azért bátorkodhattam az erdő történetét ilyen dezantropomorf, ahistorikus formában megírni, mert nekünk már csak közvetítik a pusztulását. Mi máshol vagyunk. Ha a mese logikáját akarnám követni, akkor azt mondanám, hogy mi vagyunk a micélium, minden szerves forma kezdete és vége. De nem mondok ilyet, ne növesszük a képzavart, főleg, hogy keresnivalónk sincs már e tájon. De mégis van! Csak másképp.

Évezredes tudása a bolygó legkülönfélébb népeinek, hogy egy betegeskedő, haldokló erdő megtisztítására, a biodiverzitás helyreállítására, és bizonyos növényzetek egészségének elősegítésére legalkalmasabb eszközünk a tűz. De az is tudvalevő, hogy az erdő regenerációját nem a kontrollálatlan futótűz, hanem a célzott, tervezett és koordinált tűzgazdálkodás, a helyismerettel támogatott tűzműveletek szolgálják. Ez a tűz a forradalmi hagyományunk egyetemes lángja, és mindaz, amivé lehetünk. Mennyire másképp hallja a reformista és a forradalmi baloldal az anarchista Tarr Béla búcsúszavait: „Gyújts világot, fiam!”