92 éves korában elhunyt az egyik utolsó szituacionista, Raoul Vaneigem. A belga születésű író élete során több mint ötven könyvet írt, többségüket álnéven, ám legismertebb műve minden kétséget kizárólag az 1967-ben kiadott és magyarra soha le nem fordított The Revolution of Everyday Life, vagyis A mindennapi élet forradalma.

Jó pár éve tartó aknamunka után mára a szituacionista szótár olyan fogalmai, mint a spektákulum, bevett fordulatok lettek a magyar nyilvánosságban, még ha legtöbbször tévesen is használják. A világunkat felfaló internet, a mozgóképeken keresztül közvetített élet, a korábbi szisztémák szerint felfoghatatlan politikai-gazdasági és tömeglélektani válságok szinte könyörögtek egy megoldóképletért, és ehhez a majd’ hatvan éve a fejét felütő szituacionista tudás bizonyult megfelelő eszköznek.

S ha Debord volt a forradalmi marxista, aki a művészeten keresztül egyenest az ős-lenini praxisokig nyúlt vissza, Lukács György generációjához szegezve a fiatalabb Lukács Györgyöt, akkor Raoul Vaneigem volt a ’68-as forradalmi kísérlet költője, kinek szavait nemhogy betéve ismerték az akkori lázadók, hanem Párizs falaira és barikádjaira írták fel.

Vaneigem által idézett Saint-Just bonmot a falon, Párizs, 1968

Ha A spektákulum társadalma volt A tőke, akkor A mindennapi élet forradalma volt a Kommunista kiáltvány. S míg az öreg baloldali és kommunista pártok a vasfüggönyön innen és túl egyaránt elítélték a Szituacionista Internacionálét, néha jobban gyűlölve őket, mint a jobboldal, addig az SI nem volt rest pont ezen baloldaliak és kommunisták arcába vágni a kudarcukat, miszerint fel sem fogták a történelmi feladatot, nemhogy még alkalmasak lennének a forradalom megvívására.

Felismerték ugyanis, hogy a tőkés rendszer elnyomó gépezete fokozatot váltott, amit ma már csak szemérmesen fogyasztói társadalomnak nevezünk. A történelmi kommunista párt hibája pedig az volt, hogy az elidegenedést nem vette észre éppen ebben, sőt, több helyütt még alkalmazkodni is próbált az új feltételekhez azzal, hogy kiegyezett vele, a forradalmat feladva a fogyasztásért, illetve a képviseletért és az uralomért.

Ám Vaneigem prózája beszéljen ezen a ponton magáért:

A megaláztatás mindössze annak érzése, hogy tárgyként létezünk. Ebben az értelemben (ez az érzés) egy harcos éleslátás alapja, ahol az élet megszervezésének kritikája elválaszthatatlan egy másfajta élet tervének azonnali kivitelezésétől. Igen, építkezni csakis az egyéni kétségbeesésből és annak meghaladásából lehet: ennek bizonyítására elegendő a kétségbeesés elleplezésére (sminkelésére) és átcsomagolására tett erőfeszítésekre gondolnunk.

 

Mi az az illúzió, amely olyannyira csábítja a tekintetet, hogy elrejti előle az értékek szétesését, a romba dőlt világot, az autenticitást, a nem-teljességet? Talán a hit, hogy boldog vagyok? Aligha! Egy ilyen hit sem az elemzésnek, sem a szorongás rohamainak nem áll ellen. Sokkal inkább a mások boldogságába vetett hitről van szó, amely irigység és féltékenység kimeríthetetlen forrása és negativitás útján a létezés érzésében részesít. Irigykedem, tehát vagyok. Önmagunkat mások által meghatározni annyi, mint más(ik)ként meghatározni magunkat. A másik pedig mindig tárgy. Így az élet a meg/átélt megaláztatás fokával mérhető. Minél inkább a megaláztatást választjuk, annál inkább „élünk”, és annál inkább a dolgok rendezett életéből élünk. Ez az eldologiasodás csele, amely észrevétlenül hat, mint az arzén a lekvárban.

 

Az elnyomó módszerek kiszámítható szívélyessége egyben magyarázza is a perverziót, amely – valahányszor mindennapi életem szuverenitása felfedi nyomorúságomat – megakadályozza, hogy, akárcsak a Grimm-mesében, felkiáltsak: „a király meztelen”. Nyilvánvaló, a rendőri brutalitás virágzik – és még hogyan! Ahol csak felüti a fejét, a baloldali széplelkek joggal ítélik el a gyalázatot. De mit tesznek ellene? Buzdítják fegyverkezésre az embereket? Esetleg jogos megtorlásra szólítanak fel? Bujtanak-e olyan „rendőrhajszára”, amelynek nyomán Budapest fáiról az ÁVÓ legszebb gyümölcsei lógtak? Nem: békés tüntetéseket szerveznek, ahol a szakszervezet belső rendőrsége provokátornak bélyegez mindenkit, aki megkérdőjelezi az utasításaikat. Az új rendőrség már készen áll a hatalomátvételre. A szociálpszichológusoknak nincs szükségük puskatusra a kormányzáshoz, még fennhéjazni sem fognak. Az elnyomó erőszak ésszerűen adagolt tűszúrások sokaságává alakul. Akik fennkölt érzelmeik magasából ostorozzák a rendőri erőszakot [mépris], csupán arra buzdítanak, hogy már most amolyan „rendőrzött” [policé] megvetésben éljünk.

 

A humanizmus megszelídíti Kafka fegyencgyarmatának gépezetét. Kevesebb csikorgás és kiáltozás! Nem bírod a vért? Sebaj: akkor az emberek vértelenül élnek majd. A megígért túlélés uralma a békés halállal jön el; ezért a békés halálért harcolnak a humanisták. Nincs több Guernica, nincs több Auschwitz, nincs több Hirosima, nincs több Sétif^[1]. Hurrá! De mi van a lehetetlen élettel, a fojtogató középszerűséggel és a szenvedély hiányával? Mi van az irigy dühvel, amikor keserűségünkben – mert soha nem lehetünk önmagunk – azt találjuk ki, hogy mások boldogok?” És azzal mi van, hogy mintha nem esnénk egybe önmagunkkal? Senki ne mondja, hogy ezek apróságok vagy másodlagos szempontok. Nem léteznek apró sérelmek, sem láthatatlan mulasztások. A legártatlanabb karcolásnak is üszkösödés a vége. A világot megrázó válságok alapjukban véve nem különböznek azoktól a konfliktusoktól, amelyekben cselekedeteim és gondolataim szembekerülnek az őket fékező és eltérítő ellenséges erőkkel. (A mindennapi életemre érvényes hogyan ne lenne érvényes a történelemre is, ha a történelem voltaképpen csak azon a ponton nyeri el jelentőségét, ahol találkozik az egyéni létezésemmel?”) A sérelmek folytonos osztódásával (és így sokasodásával) előbb-utóbb az élhetetlen valóság atom(mag)jáig jutunk, és hirtelen annyi  nukleáris energia szabadul fel, amelynek létezését, ennyi passzivitás és komor beletörődés mögött, nem is sejtettük. A közjó létrehozója mindig borzalmas.

Debord szikár, borúlátónak tűnő, ám messzemenően ironikus és játékos fogalmiságát és eltérítéseit a Szituacionista Internacionálé antihős-korszakában kiegészítette Vaneigem lelkesült, ostorozó, képzeletserkentő költői prózája. 

És ha már a címeken rugóztunk korábban: a The Revolution of Everyday Life valójában az angol fordítók címadása – magából a főszövegből tették címadóvá ezt a kifejezést. Vaneigem jóval ironikusabb címet választott: Traité de savoir-vivre à l’usage des jeunes générations, azaz Illemtan a fiatal generációk számára. A könyv kézirata 1965-ben készült el, két évvel megelőzve Guy Debord A spektákulum társadalma című művét. Hovatovább: Debord valójában saját könyve címét is Vaneigemtől kölcsönözte – jelenlegi tudásunk szerint a „spektákulum társadalma” kifejezés először Vaneigem 1965-ös könyvében szerepel.

Nézd, ahogy épp „ődöngenek”: Debord balra, Vaneigem jobbra – de ez nem politikai topológia („ődöngés” copyright TGM – hallgassátok végig előadássorozatát)

Az a felszabadító képzelet és bátor, komoly játékosság, amely Vaneigem prózájának legsajátabb karakterjegye, nem kevés inspirációt nyújthat számunkra ma is – föltéve, ha akarunk még valamit romboló-kreatívan, a kispolgár fölháborodásrezsimjén túl kezdeni azzal a katasztrófa- és röhejtömeggel, amellyel nap mint nap szembesülünk. 

Graffiti 1968-ból: a kockakő alatt a strand [Mediapolis]

A zárszó legyen az igaz és szép halotté az eredeti szöveg 1972-es újrakiadásához írt utószóból:

Pohárköszöntő a forradalmi munkásokra

 

A radikális kritika mindeddig csupán elemezte a régi világot és mindazt, ami tagadja. Most azonban vagy megvalósul a forradalmi tömegek gyakorlatában, vagy önmagát megtagadva saját maga ellen fordul.

Amíg a totális ember projektuma megmarad a közvetlen egyéni megvalósulás hiányát kísértő fantomnak; amíg a proletariátus ténylegesen ki nem ragadja az elméletet azoktól, akik ezen elméletet a proletariátus mozgalmából tanulják – addig a radikalitás minden egyes lépését az ideológia két lépésnyi visszakozása követi majd.

 

Azzal, hogy a Traité arra ösztönözte a proletárokat, hogy sajátítsák el a mindennapok megélt és meg nem élt tapasztalatából leszűrt elméletet, a meghaladás mellett foglalt állást és egyúttal vállalta mindazon meghamisítások kockázatát, amelyeknek a felkelés megvalósításának késedelme kitette. Attól a pillanattól kezdve, hogy a történelem által hirtelen lefékezett forradalmi tudat mozgásából kiszakad, a radikális elmélet úgy válik mássá, hogy közben önmaga marad. Nem kerüli el azonban teljesen a hasonló, ám ellenkező irányú mozgást sem: az elválasztott gondolkodásba, a spektákulumba való visszasüllyedést/fejlődést. De az, hogy magában hordozza önnön kritikáját, nem mentesíti az alól, hogy az ideológiai férgeken – amelyek itt a szubjektivizmustól a nihilizmuson át egészen a kommunitárius irányzatokig és az apolitikus hedonizmusig terjednek – felül még a kritikai kritika felfuvalkodott békáit is el kelljen viselnie.

[…]

Az  eldologiasodás által minden egyes ember alkotóereje elé állított kihívás többé nem a „mi a teendő?” típusú elméleti kérdésekben rejlik, hanem a forradalmi tett gyakorlatában. Aki a forradalomban nem fedezi fel a minden szenvedélyt lehetővé tevő központi szenvedélyt, annak csupán az élvezet árnyai jutnak. Ebben az értelemben a Traité a legrövidebb út az egyéni szubjektivitástól annak beteljesüléséig a mindenki által alakított történelemben. A hosszú forradalom távlatából a Traité nem több egy apró pontnál – de az általános önigazgatás kommunalista mozgalma számára egyike a lehetséges kiindulópontoknak. Ahogyan nem több vázlatnál sem – de annak a halálos ítéletnek a vázlata, amelyet a túlélés társadalma önmaga fölött mond ki, s amelyet a gyárak, a falvak és az utcák internacionáléja fellebbezés nélkül végre fog hajtani.

A gyönyör (jouissance) világának meghódításáért nincs mit vesztenünk, csak az unalmat.

(A franciából fordítást köszönjük Szabó Marcellnek)