Prelúdium (Lengyel Zoli)
POLEMIKUS PAMFLETSERKENTŐ PRELÚDIUM
Május írt a substackjére egy hatrészes manifesztumot, amelyet olvasva a Tett szerkesztőségében úgy döntöttünk, hogy ezt nekünk is le kell hozni. De megtekerjük egy kicsit: írok hozzá egy rövid polemikus pamfletserkentő prelúdiumot (PPP avagy 3P) elsősorban azzal a céllal, hogy menjünk szépen, értelmesen egymásnak, közben legyen arcunkon némi kaján mosoly, hátha lesz belőle valami. Teremtsünk olyan viszályt egymás között, amit szerethetünk!
A végéről kezdem. Az ajánlat megfontolandó, tárgyalandó. A kommunizmus nem alternatíva, ez az igazság. A „kommunista hipotézis” lehet a helyes. Én inkább úgy mondanám, hogy az anarchisztikus kommunista idea.
Az igazság azonban nem artikulálható. Tévedés azt gondolni, hogy az igazság kimondható vagy akár megvalósítható. Walter Benjamin nyomán ezt írtam a problémakör kapcsán egykoron:
„Az igazságosság megnyilvánulhat (manifestieren), és az igazságosságról tanúságot lehet tenni, vagy pontosabban talán az igazság(osság) tanúságot tesz, tanúságot tehet magáról az emberen keresztül: ennyiben az igazság(osság) részlegesen, töredékesen, esetről esetre, szituációról szituációra felismerhető. Általános érvényű, de nem általánosítható.”[1]
Az igazság(osság) létezik. Az igazság maga a lét azon eminens mozzanata, ahogyan az a fogalmak konstellációi révén előálló ideák dionüszoszi táncában időről időre megmutatkozik, hírt ad magáról. Ezzel kapcsolatos helyes (nyelv)filozófiai és etikai tannak gondolom, hogy a közvetettség (amely nem föltétlenül közvetítettség) kiiktathatatlan. Semmi sincs számunkra, ami közvetlen.
A népképviselet nonszensz. Erről már írtam. Ugyanebben az írásban a demokráciával kapcsolatban is megfogalmaztam aggályaimat. Hogy a klasszikusan képviseletként működő („politikai”) párt (izé, Párt) hogyan lehet a közvetítés formája – ezt a gordiuszi csomót kell itt átvágni, pajtások.
És van még egy olyan pontja Május poetikus vitairatának, amellyel vitáznék. Legalábbis részben.
„Ezidáig az volt a radikális baloldali projekt politikai stratégiája, hogy megpróbáljuk alulról jövő kezdeményezések laza hálózatosodásával kiszaggatni, kirágni a kapitalizmus és a tőkés parlamentarizmus szövetét, ami hellyel-közzel illeszkedett a tágabb baloldali elképzeléshez arról, hogy intézményekre van szükség, intézményeket kell építeni. Ezzel azonban nemcsak a projekttársadalom mintájára kezdtünk megszerveződni, – ami magában hordozta többek között az erőforrások fragmentációjának veszélyét, – hanem ugyanazt a piaci logikát valósítottuk meg a közvetlenségi ajánlatainkban, amellyel a közvetítettségi (a képviseleti) termékek is kísérleteznek akár az árupiaci, akár a tőkepiaci modelleket követvén. Radbalos média-termékekkel, felforgató terek és helyzetek áruival, és politikai vibrálással (vibe-okkal) igyekeztünk a hegemóniaépítés logikáját akarva-akaratlanul követve felhúzni egy történelmi blokkot, ami azzá vált, amire a saját neve is konnotál: gátlássá.”
Most csak a terekre térnék ki, amelyek fönntartásában jómagam is részt vállaltam. Vezetőként is. Lehetne írnom most azt, hogy sikerek és kudarcok közepette, de ezek a fogalmak elégtelenek a döntési, szervezetépítési és -képzési, valamint a közösségszervezői folyamatok leírására. Ezekben ugyanis nem sikerekről és kudarcokról van elsődlegesen szó. Hogy nagyon közérthetően szóljak, arról van nagybaszó például, hogy a közösség egy tagja, aki takarítóként dolgozik, megkapja az előlegét, mert kiteszik a lakásából. Nem EU-s pályázatok, piaci logikák voltak itt mérvadóak, hanem egyszerű vezetői döntés a közösségi szolidaritás mentén, egyeztetve az adott közösség vezetői-operatív tagságával: igen, nyilván megkapod, Kati (szándékosan nem a valódi keresztnevét használom, nyilván).
Az egyik közösségi-kulturális tér megszűnt. Az Auróra. A másik él és virul: a Grand Café Szegeden.
És tudjuk, hogy itt fölmerül a hierarchia és anarchia dialektikájának a kérdése. Ez a másik gordiuszi csomó, amelyet igenis át kell vágni. A Döntési Debilizmus Dilemmája (DDD avagy 3D) – de erről bővebben majd egy későbbi dolgozatban. Mindenesetre most elég leszögezni annyit, hogy egy szervezet nonszensz képződmény vezető vagy vezetőség nélkül. Vezető(ség) kell, de olyan, aki/amely anarchikusan, azaz uralomnélküliségben (avagy vezetői szolgálatban) gondolkodik és cselekszik – és mindezzel együtt erélyesen tud utasítani, világosan instruálni, feladatokat és feladatköröket delegálni, közösségi integritást biztosítani. Azt gondolom, hogy a legutóbbi, még egyszer leírom, a közösségi integritás biztosítása a legfontosabb.
Előszónak készült ez, de talán kicsit utószó lett. Nem baj. Forgassuk föl a (mű)formákat is.
Infantilizációról és az interpasszív szubjektumról
I.
Miután bizonyossá válik, hogy a téli éjszakában lángoló háza menthetetlenül porig ég, de mielőtt még elmondhatná a Miatyánkot, szegény Havelka úr egy meglehetősen groteszk, hivatalias huzavonába keveredik. A tűzoltóegylet emberei ide-oda pakolgatják az öreget ebben az egyébként megindítóan abszurd jelenetben: szembe ültetik, hogy lássa; háttal ültetik, ne nézze, hogy oda lesz mindene; távolabb viszik; végül közelebb húzzák a tűzhöz – azért csak melegedjék. Helyzetünket fölöttébb hasonlóan látom. A gazdasági fagyok betörése szélén ellobbanó életünk tragédiájától figyelmünket elvonják, a lángok nyaldosásához melegedni juszt is odaültetnek. Csakhogy ebben a tűzben mi vagyunk a nafta is, a martalék is. Hanem még meleg van, most mintha nyár lenne, és a népi bölcsesség is úgy tartja, hogy minden más várhat, míg vége van a nyárnak. Most örülni is lehet, sőt, kell. Hát, ez azért véleményes. Konok Péter írta, és mi ezzel megyünk: mindig örülünk, ha egy kormány megbukik. Annak viszont nem, hogy egy másik meg győz.
II.
Miloš Forman filmje (Tűz van, babám!) nemcsak a hivataloskodó hatalom ügyefogyottságának chaplini burleszkje, hanem annak is tűpontos ábrázolása, hogy mennyi erőfeszítésbe kerül egyesek példamutató meglettsége (felnőttessége) látszatának fönntartása, ezáltal pedig mások (politikai) gyermekkorúságának megképzése. A filmben gazdagon dokumentált ünnepélyes, ceremoniális, rituális dramaturgiák ismerősek lehetnek számunkra korunk spektakuláris reálpolitikai nyomorából, és tudhatjuk: ez az egész cirkusz pusztán annak bizonygatására szolgál, hogy kik is itt a „nagyok”, kik képviselik itt a rendet, ami számunkra viszont a társadalmi infantilizáció garanciája. Már ha hagyjuk.
III.
Hankiss Elemér úgy látta az 1980-as évek derekán, hogy korunk egyik legfőbb kihívása az infantilizáció. . Hasonló felismerésre jutott Illich (1983), aki az expanzív tudásrezsim által termelt szűkösség (nem-tudás) új társadalmi szubjektumát a nevelésre szoruló ember (homo educandus) fogalmával írja le; ennek nevelésfilozófiai hátterét Rancière dolgozza ki (1987), szembeállítva az elbutítás (abrutissement) mint hierarchikus tudásátsajátítás, és a tudatlanság (ignorance) mint az emancipatív tudásegyenlőség pedagógiai tételezésmódjait; végül Bernstein (2001), az uralom- és hatalomtechnológiák pedagógiaszociológiai elemzésével gyúrja bele ezen felismeréseket a totálisan átpedagogizált társadalom koncepciójába.
Az infantilizáció során társadalmi viszonyaink egyre „oskolásabbá” válnak tehát, és ez az oskolásítás a dolgozó népet védtelennek, tehetetlennek, tájékozatlannak, meggondolatlannak, kissé butácskának mutatja be – akit pólyálni, aki fölött gyámkodnia kell; aki atyai jótanácsra szorul; akire nem lehet rábízni komoly döntéseket; akinek el kell magyarázni saját életét is; és főleg el kell látni a vezetését.
Az államszocialista paternalizmus szókincsében persze megörökült (~állambácsi, honatya, a haza fia stb.), de a kapitalista reintegráció már egy másik mondókával csitítgatta az épp a posztszocialista reformizmus és keleti bővítés által újfent politikai kiskorúságba kényszerített félperiféria fiait–lányait: „Ön csak valósítsa meg önmagát, és töltse kellemesen a szabad idejét; minden egyebet bízzon csak nyugodtan ránk” (lásd). Az intézményektől és azok arcaitól való kóros függőség, illetve az egészséges, társadalmi (tehát embertársainktól és társadalmi valóságunktól való) függőség kóros hiánya vezet – Hankiss megfogalmazásában – a kívül rekedt ember apátiájához. Az infantilizáció eredménye ez: már semmi közünk a saját életünkhöz; csak lájkolunk, drukkolunk, szurkolunk; s végül, csak elhalkulunk: mi mind – in– („nem”), fārī („beszélni”). Hacsak nem méltóztatunk kinőni azt a gyermekded gúnyát, amit a magukat oly nagyra tartó hatalmasságok aggattak ránk, és mi magunkra.
IV.
Az infantilizáció által létesített szubjektumban éppenséggel semmi igazán gyermeki nincs. Nem játékos, határsértő, cserfes – nem interaktív, sokkal inkább interpasszív. Žižek azért kínálja ezt a fogalmat a posztmodern kapitalizmus szubjektivációs eljárásainak feltárásához, mert az egyszerre képes az aktív tétlenség (lázas semmittevés) és az autentikus passzivitástól (az unatkozás, dologtalanság gyönyörű kockázataitól) való megfosztottság bemutatására. Az interpasszivitás ábrázolásához Žižek a konzerv- vagy műnevetéssel „aláröhögött” sitcomok, talkshow-k, stand-upok performatív hatásainak vizsgálatát ajánlja figyelmünkbe: még ha mi magunk nem is nevetünk, csak fáradtan bámuljuk a képernyőt egy nehéz munkanap után, a műsor után mégis megkönnyebbülést érezhetünk, hiszen még a nevetést is megspórolták a számunkra. Vagyis maga a műsor élvez, helyettünk, az egyébiránt élvezetre kárhoztatott szubjektumok helyett. Így ülünk képernyőink előtt, ugyanaz szabadít meg az élvezet elviselhetetlen imperatívuszától, ami ránk erőszakolta azt. Az interpasszivitás azonban nem csak a nevetőizmokat szedálja le.
Az infantilizációs rezsimben a podcastok, az online csatornák, influenszerek és „tartalmaik” mérhetetlen felhalmozása egyre inkább valami még égetőbb dolgot végez el előre helyettünk: magát a gondolkodást.
Mikor mosogatás közben hallgatod a kedvenc podcastodat, olyan, mintha a te fejedben zajlana, olyan, mintha aktív részese lennél, nem? Szóval azt gondolom, hogy a gondolat már vég nélkül el van gondolva helyettünk, lehatárolva és bekerítve. A diskurzív tájat előre megrágták, az informális pozíciókat réges-rég kiosztották, mert anyagi érdekeltségeiknek megfelelően eldöntötték, hogy mi számít egyáltalán megbeszélésre érdemesnek, miközben mi dolgozunk, háztartást vezetünk, alszunk.
V.
Joanna Maciejewska valami hasonlót kér számon a mesterséges intelligencia számlájára írható brutális társadalmi pusztítás globális vámszedőin:
„Én azt szeretném, ha az AI mosna és mosogatna helyettem, hogy én a művészettel és az írással foglalkozhassak – nem pedig azt, hogy az AI foglalkozzon művészettel és írással helyettem, miközben én moshatok és mosogathatok.”
De ne feledjük, hogy a képernyők és a felhőtőke regimentje egy olyan pillanatban törte ránk az ajtót (a virtuális mennyek kapuját), amikor már nem kellett elvégeznie a társas lét és a gondolkodás elidegenítésének munkáját; a terep már elő volt készítve a masinák bemasírozásához. Mikor a társadalmi lét mediatizációja a kommunikáció új formájával, az információk óriási gyűjteményével kápráztatta el a tömeget, akkor ennek ciklikus és határtalan fölhalmozásához a szűkösség érzetét is elő kellett állítania (ez ma egy betűszóba sűrűsödve a FOMO). Felkergettek hát bennünket a tömegplatformokra, hogy egy végtelennek tűnő diafilmet tekergetve olyan dolgokról vitatkozzunk, amelyekkel kapcsolatban megtanultunk úgy tenni, mintha rólunk szólna.
Miután azonban az információakkumuláció fölzabálta a használhatóság és értelmezhetőség maradványait, a nyakunkba ültettek egy probabilisztikus-statisztikai szógépet, amelyet látszólag mi irányítunk, és látszólag képes átkamillázni magát a zajon, miközben valójában egyre inkább helyettünk és a nevünkben gondolkodik, dönt, beszél – szóval épp olyan, mint a politikusaink. Az interpasszivitás paradigmatikus gépezete ez, ami addig hablatyol, míg ki nem nyomjuk!
VI.
A politikai infantilizáció és interpasszivitás története jóval korábban, a kapitalizmus jellemző modalitások mutációjával kezdődött: a fegyelmezés és elzárás formáiból a biztonság és ellenőrzés társadalmi formáiba való átmenettel, melynek központi médiuma immár az információ, a kód és az algoritmus. Azóta többen (Benjamin, Foucault, Deleuze, Agamben és mások) igyekeztek felhívni a figyelmet arra, hogy az információ imperatívuszok, parancsszavak együttese. Kommunikálni annyit tesz ma, mint „informálni”, mint a rend parancsszavait köröztetni (a rendőrségi beszámolót nem véletlenül hívják kommünikének). Azért válhatott az ellenőrző társadalmak legkedvesebb szolgálóleányává az in-formálás (vö. lat. informare – képezni, nevelni, alakítani) gyakorlata, mert azt könnyedén a hozzáférés, nyitottság, transzparencia és az egekig magasztalt tudás emancipatorikus narratíváinak álruhájába lehetett bújtatni.
Mikor a mediatizált politika üdvöskéi az elleninformáció termelését választották az ellenállás formájául, akkor az ellenőrző társadalmakat strukturáló logikán belül, tehát az információ paradigmájával szembeni ellenálláson kívül ragadtak. Nem vették észre, hogy a parancsszavak végeláthatatlan köröztetésével keltett zajszennyezés elmozdítja a társadalom politikai létesülését az érdekkalkuláció gazdaságától a vágybefektetés (libidinális) ökonómiája felé. És bár nem tudják, csinálják: már készen jön meg a vágyunk, a gondolkodásunk, a nevetésünk (és „az álmunk, a sikerünk, révünk, nyugalmunk, ölelésünk”). Ha pedig hagyjuk, akkor még a saját életünket is lekéssük.
Fabulációról és a gyámkodó társadalomról
VII.
Azoknak a társadalmaknak a teljes élete, melyekben a posztmodern termelési mód uralkodik, mint vágyak mérhetetlen felhalmozódása jelenik meg.
Benne a vágyak azonnali kielégítésének piaca virágzik, ma már minden egy kattintásra van, és a dolgok bizony kattannak. Ha pedig az általunk ismert tőkés rend mindannak a reprezentációja, hogy mennyi mindenre lehetséges vágyni, és ez a bőség rejti el a vágyak valóságos hiánygazdaságát, akkor ez a hiány (a vágygazdaság szűkössége) nem úgy jelenik meg az egyén számára, mint a rendszer rettentő kietlensége, világtalansága és semmitmondása (más néven kapitalista realizmus). Hanem úgy, mint a fantázia kiüresedése, ami vákuumként szopja be a másik vágyát, jobban mondva a másik vágya iránti vágyat. Itt már nem a fogyasztói kapitalizmus elidegenített vágyai ejtenek rabul, hanem az, hogy a vágyak végtelen kavalkádjában már mi magunk sem tudjuk igazán, mire lenne érdemes, kívánatos vágynunk, s ezért az élvezet, a fantázia, az identifikáció csak mint befektetés realizálható. A vágyfelhalmozás hiánygazdaságában a mimetikus vágy elsősorban azt jelenti, hogy a saját vágyunk voltaképp a másik vágymunkája iránti vágy. Hogy valaki (vagy valami) vágyjon helyettem, de a nevemben.
A mimetikus politika eltolódása a fantázia krízise, és a forradalmi radikalizmus ezért nem lehet vágypolitika, csakis fantáziapolitika.
VIII.
A társadalom reálpolitikai létesülését nem szívesen gondolom el a fejlődéslélektanból ismert fogalmakkal, ezért próbáljunk meg ezekre most gondolkodási orientációként tekinteni anélkül, hogy összemaszatolnánk magunkat pszichologizáló megfejtésekkel. Ha hiszen a vágygazdasághoz hozzátartozik
- az azonnali kielégülés igénye,
- a tárgyállandóság hiánya (a tárgyak és személyek akkor léteznek, ha látjuk őket),
- a közös figyelem és szociális referencia autoritatív szerepnövekedése (a világ dolgai úgy válnak jelentőssé, hogy valaki, egy potentát rájuk néz, rájuk mutat, megnevezi őket, örül nekik),
- a mimézis felértékelődése (viselkedések, vágyak, affektusok, értékelések másolása, ami nemcsak azt mutatja be, hogyan kell csinálni valamit, hanem azt is, mit érdemes akarni, mire érdemes mások vágyán keresztül vágyódni),
- a spektakuláris tükrözés elvégtelenedése (az abbéli, kielégíthetetlen méreteket öltött vágy túlcsordulása, hogy lankadatlanul visszacsillogtassák az egyén számára saját, de másokon átfénylő nagyszerűségét és értékességét; sőt, immár nyomorának, zavarainak és azokat patologizáló diagnosztikus bilétáinak tündöklését is, amint ezek az identitásmenük legínyencebb fogásaiként a társadalmi értékesülés különös formáivá válnak),
akkor a fejlődéslélektani leegyszerűsítésen jócskán túlmutató politikai szerkezetváltás pontos minőségét figyelhetjük meg. Itt érthetjük meg, hogy az infantilizáció elsősorban azt a folyamatot jelenti, ahogy saját életünk, vágyaink, fantáziánk közvetítettségének szükségszerűségét (a másik arcára, vágyára, elismerésére való ráutaltság elkerülhetetlenségét) elhazudva és normalizálva politikai technológiává szervezik. Ez pedig egy elmozdulás az ellenőrzés társadalmától (société de contrôle) a gyámkodás, a tutujgatás társadalma (société de tutelle) felé. Nem csoda, hogy ma már minden kipárnázva, megpuhítva, előrágva, lekerekítve érkezik elénk: gombok, jelvények és orális–taktilis fixáció, a technológiai hardveresztétikától a közélet felapplikációzásáig, gamifikációjáig. Az infantilizáció technológiai gépezete pedig azt fátylazza, azt felhősíti el, hogy már nem egyszerűen e spektakuláris vágygazdaság rabszolgái vagyunk, hanem lényegéhez tartozó, nélkülözhetetlen termékei is: figyelem-áruk.
És e fátyol fellegies puhasága feledtetné azt is, hogy az anyag véráztatta, hullazsák; hogy ugyanennek a technológiai rendnek a nekropolitikai oldalán gazdasági selejtek is vagyunk: közöny-hulladékok. Amit Wacquant még a neoliberális állam kentaurjaként írt le (fölfelé humanista, lefelé büntető apparátusként), az egyre inkább Szkülla alakját ölti. Felül gyámolító tekintet és tápláló anyai keblek; alant falkában csattogó algoritmusok állkapcsai. Úgyhogy nem csak mi görgetünk, minket görgetnek pusztulásig!
Gondoskodó (informális-familiáris elitcsoportokat kiszolgáló) kezek pörgetik és tekergetik figyelmünket, miközben a háborús gépezet digitalizált húsdarálója tovább zakatol. Egyszer a buksinkat simogatják, másszor a belünket rángatják ki, de mindahányszor a zsebünk felé nyúlnak. Le kell vetnünk e kezet magunkról. Szemet szemért, kezet kézért!
IX.
Walter Benjamin úgy látta[2] a múlt század elején, hogy a modernitásra jellemző új kommunikációs forma, az információ diadala és annak felhalmozása lepte be és nyomta agyon a mese- és a történetmondás művészetét, és ezzel együtt abbéli késztetésünket és képességünket, hogy valós és megélt, a saját, közös életünket közvetlenül érintő tapasztalatokat osszunk meg egymással, és ezzel együtt, főképp, hogy a történelmi időben létezzünk. Azt talán ő maga sem gondolta, hogy az, ami a társadalmasulás történeti-fabulatív formáit elnyomta, a képernyők korában magára ölti annak gúnyáját. A végeláthatatlanul köröztetett parancsszavak tömbjei viszont nemcsak az ellenőrző-gyámkodó diszpozitívum megváltozott hangneme miatt nyerik el meseszerű modalitásukat. A nyomaveszett tömegmozgalmak, szervezett (tagsággal rendelkező) politikai és társadalmi közösségek helyén keletkező űr ugyanis egy termékeny és gazdag semmi a fabulatív informálás narrátorai és kommentátorai számára – oda lehet regélni napestig. És így: a fabulatív mediatizáció mesebeli világában színre lép a haza- és megtérő tékozló fiú mint messianisztikus, legkisebb királyfi, aki visszaadja a népnek, amit elvettek tőle; maga Lúdas Matyi, aki háromszor veri majd el a földesurakat; a fösvény, zsarnok uralkodó, aki csak kürtöltet maga körül; és csatlósai: a főnemes, aki jó útra tér és így tovább. Az ellenőrző-gyámkodó társadalom fabulációs eljárásai számunkra azonban ideológiakritikai szempontból érdekesek, főleg a tekintetben, hogy azok mit művelnek maguk körül. A demisztifikációnknak erre kell irányulnia, bemutatván, hogy a király nem meztelen, hanem halott. És pont.
X.
Egyrészt: a tőkés termelési mód felvilágosodás utáni varázstalanodása (az instrumentális racionalitás és a bürokratikus észjárás felemelkedése) a rendszer újravarázsiasításával együtt megy végbe. Ez a dialektika az alapja az árufetisizmusnak, a magántulajdon szentségének, a munka glorifikációjának, és újabban a politika pünkösdjének (vö. hiperpolitika – ami voltaképp a politikától való totális megfosztásunk és a cselekvésképtelenségbe hajszolásunk neve).
A kapitalista újravarázsiasítás eredménye, hogy a termelők számára történetiségük politikai vonatkozásai mint olyanok jelennek meg, amilyenek: vagyis nem mint termelők közvetlenül politikai osztályviszonyai magában a történetiségükben, hanem inkább mint a termelők fabulatív viszonyai és a fabulák politikai viszonyai. A politikai tudat és fantázia varázstalanodására (pl. választási matekolásra) adott válasz, a kapitalista újravarázsiasítás (spektakuláris hiperpolitika) célja a mágikus gondolkodás tömegesítése, pontosabban: az abbéli hit kiművelése, hogy közös világunk és életünk alakulásában mesebeli logikák érvényesülnek. Hogy életünk akkor fordul jobbra, ha a szerencse mellénk szegődik, ügyes-bajos dolgaink pedig azért intéződnek el, mert épp a megfelelő pillanatban toppan elébünk egy álruhás király.
Másrészt: az uralkodó osztályok meseszövése, fabulatív hatalomtechnológiája nem a valóság elfedésének, hanem a valóság újraimázsolásának eszköze, aminek természetesen része az eltúlzás, a megszínesítés, a szándékolt pontatlanság, de nem elsődleges célja. A fabulátum precessziója (elsőbbsége, előrenyomulása) arra irányul, hogy a kapitalizmus lényegi absztrakcióját, az érték elsajátítását egy másikkal, az idő fölszámolásával, a történelmi időből való kizuhanással toldja meg. Hogy aztán a kollektív időtapasztalaton és emlékezeten ütött réseket a hatalom ömlesztette mesékkel szőjük be, tehát konfabulációval.
Harmadrészt: a fabulatív mediatizáció közélet-szimulációs eljárásként is működik, abban az értelemben, hogy mint politikai didaktika (vö. a „közélet iskolája”), nemcsak a lehetséges és elgondolható küzdelmek kereteit, hanem azok kívánatos formanyelvét, kompozícióját is lehatárolja. A fabulátum didaxisa azon műfajok szintézisét viszi színre a politikai cselekvés szimulációjaként, amelyek lényegüknél fogva a tömegek depolitizációját szolgálják: a tehetségkutató- és vetélkedő (választási vita), a valóságshow és trash (parlamenti stream), a kibeszélő- és nightshow (a politikai elit magánélete), a doku-reality (kampánynapló), az infotainment (politikai elemzés), és legfőképp a reklám (újabban agitprop filmszínház). Mi azonban tudjuk, hogy a forradalomnak nincs, mert nem lehet képernyőideje. Azt nem közvetíteni, hanem közvetleníteni kell.
Intermezzo: Az erdő története
XI.
Máté Gábor szavaival összegezném az eddig elmondottakat.
„Olyan, mintha közösségként is gyerekek módjára viselkednénk. A gyerekeket a jelentéktelen, önfeledt dolgok kötik le: játszanak; a fontos döntéseket pedig ráhagyják a szülőkre. Sokan ezt az állapotot megőrzik felnőtt korukra is. Majd a többiek megoldják. Majd a politikusok megoldják. (…) A globalizált nyilvánosságban az emberek főleg olyasmivel foglalkoznak, amik nem életbevágóan fontosak. Ezért számít annyira az embereknek, hogy mit játszanak a moziban, ki kit szeret, kit gyűlöl, melyik politikus melyik napon pontosan mit mondott, és ki nyeri a [választásokat]. Ezek sose voltak fontosak. Most se azok. Nem is lesznek. Az igazi szerepe ennek az irdatlan mennyiségű információnak az, hogy ne törődjünk valóságunkkal. Olyan, mint egy nyugtatótabletta.”
Az ellenőrző-gyámkodó társadalom kommunikációs paradigmája az információ; misztifikációs technológiája a fabulatív mediatizáció; ideológiai karaktere opiatikus. A szorongatott teremtménynek sóhajt, a szívtelen világnak lelket, a szellemtelen állapotoknak szellemet kölcsönöz. Nyugtató meseszerűsége a társadalmi-gazdasági rendszer (kapitalizmus), a történetiség (posztszocializmus), a geopolitikai beágyazottság (félperifériás helyzet), és a berendezés (tőkés parlamentarizmus) valóságát, és ahhoz fűződő valós viszonyainkat csitítgatja, ahogy kisdedet a dajkamese altató dallamvilága. Az eljövendő felkelés reményében megpróbálkoznék én is egy meseszövéssel: az erdő meséjén keresztül fölkelteni a képzeletünket.
XII.
Elöljáróban: az erdő igaz története az erdőért vívott küzdelem története, amelynek távoli előzménye a közös javakért és jogokért folytatott évezredes harc, és mindaz, mely belőlük ránk hagyományozódott. Ilyen a Magna Charta és kísérőszövege, az Erdő Chartája. Ezek a dokumentumok maguk is ama folyamatos küzdelem történetét őrzik, amely egyfelől az uralkodók kisajátítási szándékai, másfelől pedig nők, parasztok, kalózok és rabszolgák e kifosztás elleni lázadása között zajlott.
Tétjei bőven túlmutattak azon, hogy az állatokat szabadon lehessen legeltetni, vagy – urambocsá – tűzifának való gallyakat lehessen gyűjteni anélkül, hogy az embert halálra ítélnék. Bár ezek sem voltak kis tétek a 13. század elején, nem beszélve arról, hogy mindkét dokumentum alapjává vált az 1381-es parasztfelkelésnek.
Az Erdő Chartája a javak közös és szabad használatba vételének szimbóluma ma is. Ezek a javak azonban nemcsak természeti erőforrásokra vonatkoznak, hanem az egymáshoz és a közös világhoz fűződő viszonyainkra is. És főleg a munkánkra. Ahogyan együtt termelünk, együtt élünk, és együtt tartjuk fenn az élet feltételeit. Nem az a kérdés, hogy mit birtoklunk, hanem az, hogy mivel tartozunk egymásnak.
Az uralkodó osztály számára azonban attól értékesek az erőforrások, hogy az övéi, hogy azokon munkát alkalmazhat, és hogy azok nem a munkások önmaguk újratermelésére használt közös és szabad javai. Úgy is volt, úgy is lett. A köznép démonizálásával, kriminalizálásával – az erdőben gyűjtögető nők boszorkánnyá, a földből elvevő férfiak tolvajjá üldözésével –, rabosításával, gyarmatosításával, majd a tömeges proletarizálódással, tehát a kapitalizmus forradalmi felemelkedésével, a Charta szelleme csendben feledésbe merült.
Az erdő – mint közös javaink szabad használatának szimbóluma, akárcsak a strand – azóta is krízisről krízisre, hatalmas pusztításokat és irtásokat követő lassú és elégtelen regenerációkon keresztül vívja haláltusáját. Vegyük most szemügyre a közelmúlt politika-ökológiai fejleményeit a közép-kelet-európai félperiféria vadregényes tájain, meseszerű köntösben, a műsorfolyamot megakasztó újhullámos időjárásjelentés formájában.
XIII.
1989. A rendszerváltás nevezetű tőkés reintegráció élőhely-rekonstrukciós, poszt-koloniális, újratelepítési-bővítési kísérlete egy változékony klíma által leterhelt ökoszisztéma instabil korszakát hozta el. Gazdasági válságok ciklusainak hullámzó frontrendszerét. Frontbetöréseket. Kollektív frontérzékenységet – joggal. A poszt-szocialista reformcsomag körüli illúziók kimerültek. A globalizáció és a neoliberális gazdasági felzárkózás megváltásnarratívái kifulladtak. A liberális demokrácia saját, belső ellentmondásai alatt összebicsaklott.
E meglehetősen instabil éghajlaton, egy aszályos évszakot követően – a pénzügyi rendszer 2008-as globális összeomlásából való, jegybanki likviditáspumpákkal megtámogatott lassú és könyörtelen föltápászkodás után – csapadékosabb évszak köszöntött be. Eredményes esőtáncára hivatkozva kérkedett a burzsoázia, ki ezt is szárazon megúszta. A régióban többütt megkezdődött egy jelentékeny gombásodás. A posztfasiszta szövetépítés. Taplósodás.
A gomba gazdag táptalajra talált a haldokló és kidőlt fák tetemein. A rohadásnak indult holtfákon kezdet burjánzásba, a liberalizmus kifingott tetemének éltető holtnedvein lakomázott. Tort ül azóta is. Taplógombák bomlasztják a liberális korhadékot. A tapló sérült, vagy holt fákon tanyázik, létfontosságú erőforrásaiból táplálkozik. Bizony jóllakik a „liberális-demokratikus” projekt intézményeinek, mechanizmusainak és finanszírozási csatornáinak kisajátításával, átalakításával, felzabálásával. Azokon tenyészhetik, nómenklatúraburzsoáziáját kistafírozva szaporodhatik. A korhadék nem miatta, de általa korhad, általa bomol tovább. Ez a politika-mikológiai állapot Andrea Peto és Weronika Grzebalska felfedezése. Ezt fonjuk tovább. Zúgj, erdő elvtárs!
XIV.
„De gombácskáim végzete: a homeosztázis vak hite!” – így zúg az erdő, korhadozva, lenn, a taplók vert hadának tönkhalmain. Mert a taplóállam szuverenitása: mese kalappal. A taplónemzetségek boldog élete nemcsak a korhadékon múlik – azon nem múlott –, hanem az az utolsó spóráig a globális klímaváltozásnak, a világrendszertől való függőségének kitett. Elegendő egy elhúzódó és drasztikus éghajlatváltozás, egy újabb gazdasági konjunktúraváltás a tapló jelentős atrófiájához.
„Szomorú már ez a Kelet-Európa” – mondja a költő. Hol van már a jó termés ígéretével kecsegtető csapadékos évtized melankóliája. Hol van már az olcsó munkaerőre, alacsony hozzáadott értékre és ennek megfelelő reálbérekre épülő izzadtságszagú növekedési ív. A járvány válságával az is beleállt a földbe. Hirtelen elvonultak a gazdag terméshozamot ígérő fellegek, és újra beütött a szárazság, a gazdasági monopolhelyzetek fellazulásában kiéleződött a globális hegemóniaharc. Semmi jót nem ígér az erdőnek az infláció, az energiaválság, vagy a katonai-ipari komplexum felemelkedése. Csak aszályt. Csak gyökérszárazságot. Pedig arra kellene figyelni. Gyökerek!
Fölszáradt a föld, és eloszlott a köd. Új klíma, új erdőgazdálkodás. Új válság, új válságmenedzsment és HR. Tudták ezt az uralkodó osztályok, a burzsoázia széles rétegei, valamint a hozzájuk ezer szállal kötődő középrétegek és függőségi hálózataik. Tisztán láthatták a zsebeikre leselkedő jövőt ebben a napsütéses időben, és jól megfontolt érdekeik mentén döntöttek.
A sötétség- és nedvességkedvelő lapostaplónak leáldozott. Az esős évszakot követő szárazság a taplók egy másik nemzetségébe tartozó, kifejezetten napfénykedvelő cinóbertapló fonal- és termőtestképződésének kedvezett. A nemzeti-konzervatív értelmiség atlantista, technokrata szálának. A reá utalt tőkecsoport-koalíciók átrendeződésének. A különféle tőkefrakciók, agytrösztök, nemzetközi nyomásgyakorló szervek érdekképviseleti pozíciómentésének.
A cinóbertapló a taplóállam napfényesebb, vidámabb rokona. Nem a korhadás megszüntetője, hanem a korhadás új esztétikája. Szépnek szép, de a látszattal ellentétben nem az erdő regenerációját segíti elő. Nem dicsekedhet evvel a változó klíma miatt itt rekedt, szélsőségessé váló anticiklon sem. Ha fokozódik a nemzetközi nyomás a gazdaság turbófokozatra kapcsolására, a hitelminősítési mutatók javítására és a költségvetés megregulázására, az még a napfényben fürdőző, megújhodott taplóállam befellegzésével is járhat.
XV.
Az erdő rövid történetét három fontos tanulság miatt írtam le, amiből most kettőt mondok el. A harmadikat majd a legeslegvégén.
Először is: ebben a ragyogó, napfényes, meleg, de súlyos aszályt megelőző periódusban a korhadó fákon fokozott intenzitással nő meg a biodiverzitás. Olyan, mintha a holtfában még mindig lenne valamicske élet, mintha a liberális demokrácia foszladozó tetemének gázosodásai még meg akarnának súgni egy titkot. Erre lehet fülelni, ha valakinek ez zenei. No de tapsikolni… temetésen nem szokás az ilyesmi. Főleg, hogy ez bizony a holtfákat tovább korhasztó szervezetek ideje, ami különösen mindenféle férgek, a fasizmus színe-java terjedésének kedvezhet. Nem beszélve továbbá arról, hogy egy újabb esős évszak a régi micéliumot átnedvesítheti, és elhozhatja a taplóállam intenzív visszarendeződését, radikális posztfasiszta rekonstrukcióját.
Másodszor pedig, láthattuk: a súlyos aszályt megelőző kellemes idő rövidke áradásában az embereknek szinte napfürdőzni, sőt nyaralni támad kedve. A kidőlt fán mohák, zuzmók zöldellenek, a nap sugaraiban cinóbertaplók vöröslenek. A taplók között mégiscsak ő a legszebb. Jó kedv és fényesség derűje árasztja el most a szíveket. Mert végre jó időt mondtak, jónak tűnik a vibe, a látvány pedig meseszerű. Ebből nemcsak az látszik, hogy a fabulátum materializálódása vibráló, hanem az is, hogy még e vibrálás (a vibe) is – bár „mesés” – egy velejéig materiális lüktetés.
Most pedig droppolt az új ütem, kijött a tőkemozgások friss és ropogós törtritmusa, és akinek ez vibrál, az mindjárt táncra is perdül. És persze, előbb a tánc, azután a lakoma… csakhogy itt mi vagyunk a főétel.