Azt mondják: szerelem. Mi pedig azt: fizetetlen munka.
Ők frigiditásnak nevezik. Mi pedig távolmaradásnak.
Minden vetélés munkaköri baleset.
A homoszexualitás is és a heteroszexualitás is munkakörülmény…
de a homoszexualitás a munkások ellenőrzése a termelés fölött, nem pedig a munka vége.
Több mosolyt? Több pénzt! Az zúzza szét legjobban a mosoly gyógyító erejét.
Neurózis, öngyilkosság, a szexualitás megszűnése: a háziasszony foglalkozási betegségei.

 

Amikor a nők a házimunkáért járó bérről beszélnek, sok nehézség és kétértelműség adódik abból, hogy a házimunkáért járó bért egyetlen dologra, egy pénzösszegre egyszerűsítik le, ahelyett, hogy politikai perspektívának tekintenék. A két megközelítés között óriási a különbség. Ha a házimunkáért járó bért egy dolognak, nem pedig egy perspektívának tekintjük, azzal különválasztjuk a harc végeredményét magától a harctól, és ezáltal nem ismerjük fel, milyen hatásosan demisztifikálja és felbomlasztja azt a szerepet, amelybe a kapitalista társadalom a nőket zárta.

Amikor ilyen leegyszerűsítő módon tekintünk a házimunkáért járó bérre, lényegében azt kérdezzük: mennyiben lenne más az életünk, ha több pénzünk lenne? Talán abban is egyetértünk, hogy igencsak más lenne az élete sok nőnek, akinek nincs más választása, mint a házimunka és a házasság. De nekünk, akiknek láthatóan van más választásunk – szakmai munka, megvilágosodott férj, közösségi életmód, meleg kapcsolat vagy ezek kombinációja –, nem sokban változna meg az életünk. Nekünk vélhetően más lehetőségeink is vannak gazdasági függetlenségünk kivívására, így eszünk ágában sincs ehhez háziasszonyként pozicionálni magunkat, hiszen mindannyian egyetértünk abban, hogy az a sors úgymond még a halálnál is rosszabb. A probléma ezzel a hozzáállással az, hogy amikor hozzáképzelünk egy kis pénzt jelenlegi nyomorult életünkhöz, és odavetjük, „na és akkor mi van?”, akkor azzal a téves feltevéssel élünk: azt a pénzt anélkül is képesek volnánk megszerezni, hogy – az érte folytatott harc révén – forradalmasítanánk családi és társadalmi viszonyainkat. Ha azonban a házimunkáért járó bért politikai perspektívának tekintjük, akkor látjuk, hogy az érte folytatott harc forradalomhoz vezet mind a saját életünkben, mind a nőként kezünkben tartott társadalmi hatalom tekintetében. Az is világos, hogy ha úgy gondoljuk, nincs szükségünk arra a pénzre, az azért van, mert elfogadtuk a test és az elme prostituálásának bizonyos formáit, amelyekkel pénzhez juthatunk – s így ezt a szükséget elrejthetjük. Amint az alábbiakban igyekszem bemutatni, a házimunkáért járó bér nem csupán forradalmi perspektíva, hanem feminista szemszögből nézve az egyetlen forradalmi perspektíva.

„Szerelemből végzett munka”

Fontos felismernünk, hogy amikor házimunkáról beszélünk, nem olyan munkáról beszélünk, amely más munkákhoz fogható, hanem a legszélesebb körű manipulációról és a legszövevényesebb erőszakról, amelyet a kapitalizmus valaha is elkövetett a munkásosztály bármely szegmense ellen. Való igaz, hogy a kapitalizmusban minden egyes munkás manipulálva van és ki van zsákmányolva, és a tőkéhez való viszonya teljességgel misztifikálva van. A bér egy tisztességes megállapodás látszatát kelti: dolgozol, ezért fizetséget kapsz, így te is és a főnököd is azt kapja, ami jár neki. Valójában azonban a bér az elvégzett munka kifizetése helyett inkább elrejti mindazt a fizetetlen munkát, amelyből a nyereség keletkezik. De a bér legalább elismeri, hogy munkás vagy, így tárgyalhatsz a bér és a munkavégzés feltételeiről és mennyiségéről, harcolhatsz ellenük. Ha béred van, akkor része vagy a társadalmi szerződésnek, és nincs kétség afelől, hogy nem azért dolgozol, mert szeretsz dolgozni vagy mert a munka magától értetődő volna számodra, hanem azért, mert csakis ilyen körülmények között hagynak élni. Bármennyire kizsákmányolnak is, nem vagy egyenlő azzal a munkával. Ma postás vagy, holnap taxisofőr lehetsz. Csak az számít, hogy mennyi munkát kell végezned és mennyi pénzt kapsz érte.

A házimunka nem csak abban különbözik ettől, hogy a nőkre lett kényszerítve, hanem abban is, hogy női fizikai valónk és személyiségünk természetes vonásává alakult, belső szükségletté, törekvéssé, amely vélhetően női jellemünk mélységeiből fakad. A házimunka azért alakult természetes vonássá – ahelyett, hogy racionálisan munkaként tartanánk számon –, mert az volt a rendeltetése, hogy ne járjon érte bér.

A bér nélküli munkavégzés elfogadtatásához a tőkének meg kellett győznie minket arról, hogy ez a tevékenység természetes, elkerülhetetlen, sőt, tartalmas. Ezután pedig a házimunka bérezetlensége lett a leghatásosabb fegyver annak az elterjedt felfogásnak az elfogadtatására, hogy a házimunka nem munka – megfosztva a nőket az ellene irányuló harc lehetőségétől,

leszámítva a magánszférabeli, konyhai-hálószobai veszekedéseket, amelyeket minden társadalom egyöntetűen nevetségesnek tekint, még jelentéktelenebbé téve a harc főszereplőjét. Nyafogó picsáknak látnak minket, nem pedig harcoló munkásoknak.

Ám hogy mennyire természetes dolog háziasszonynak lenni, azt jól mutatja, hogy legalább húsz évnyi szocializálódás, egy bérezetlen anya általi mindennapi betanítás szükséges a nő felkészítéséhez erre a szerepre és meggyőzéséhez, hogy a gyerekeknél és a férjnél nem várhat többet az élettől. És még így is alig sikerül. Bármilyen jól lettünk is betanítva, alig akad olyan nő, aki ne érezné magát átverve, amikor a menyegző után a szennyes edénnyel teli mosogató előtt találja magát. Sokunk továbbra is abban az illúzióban ringatja magát, hogy szerelemből házasodunk. Többségünk felismeri, hogy a pénzért és a biztonságért – ám ideje tisztázni, hogy míg a szerelem és a pénz csekély, addig a ránk váró munka rengeteg. Ezért mondogatják az idősebb nők: „Élvezd a szabadságodat, amíg tudod, vedd meg mindazt, amit megkívánsz.” Sajnos azonban szinte lehetetlen bármiféle szabadságot élvezni úgy, hogy az embert kiskorától fogva arra nevelték, legyen engedelmes, szolgálatkész, megbízható, és mindenekelőtt áldozatkész – sőt, még élvezze is. Ha pedig mindez nem tetszik, az a te problémád, a te kudarcod, a te bűntudatod, a te abnormalitásod.

El kell ismernünk: a tőkének nagyon jól sikerült elrejtenie a munkánkat. Igazi mestermunkát végzett – a nők rovására. Azzal, hogy megtagadta a bért a házimunkáért, és a szerelem megnyivánulásává alakította, a tőke több legyet is ütött egy csapásra. Először is elképesztő mennyiségű munkát kapott szinte ingyen,

és gondoskodott róla, hogy a nők ahelyett, hogy küzdenének ellene, úgy keressék ezt a munkát, mint az élet főnyereményét („Igen, drágám, igazi nő vagy!” varázsigére). Ugyanakkor a férfi munkást is megfegyelmezte azáltal, hogy a „nőjét” az ő munkájától és bérétől tette függővé, és azzal tartotta a fegyelmezés csapdájában, hogy szolgálót adott neki, miután ő maga eleget szolgált a gyárban vagy az irodában. Nekünk, nőknek valójában az a szerepünk, hogy bérezetlen, de boldog és mindenekelőtt szerető szolgálói legyünk a „munkásosztálynak”, azaz a proletariátus azon rétegének, amelynek a tőke kénytelen volt nagyobb társadalmi hatalmat átengedni. Ahogy Isten is azért teremtette Évát, hogy Ádámnak kedve teljen benne, a tőke is azért teremtette meg a háziasszonyt, hogy a férfi munkást fizikailag, érzelmileg és szexuálisan kiszolgálja, gyermekeit felnevelje, zokniját megstoppolja, és egóját is összefoltozza, amikor a munka és a tőke által számára kijelölt társadalmi kapcsolatok (vagyis a magányosság kapcsolatai) darabokra törik. A nők által a tőke számára nyújtandó – fizikai, érzelmi és szexuális – szolgáltatások e sajátos kombinációja jelöli ki annak a szolgálónak a konkrét kívánalmait, ami a háziasszony, és ez teszi munkáját oly megterhelővé, ugyanakkor láthatatlanná. Nem véletlen tehát, hogy a legtöbb férfi akkor kezd foglalkozni a házasság gondolatával, amikor első állását megkapja. Nem csupán azért, mert ekkor már megengedheti magának, hanem azért is, mert

a gyártósoron vagy az íróasztal mögött csak úgy lehet begolyózás lehúzni a munkanapot, hogy utána valaki otthon gondját viseli az embernek.

Minden nő tudja, ezt kell teljesítenie ahhoz, hogy igazi nő legyen és „sikeres” házasságban élhessen. Itt is minél szegényebb a család, annál inkább szolga a nő – és nem csupán az anyagi helyzet miatt. A tőke valójában a középosztálybeli családokban és a munkásosztálybeli családokban más-más politikát folytat. Nem véletlen, hogy az utóbbiakban fordul elő leginkább a legközönségesebb macsóság: minél több pofont kap egy férfi a munkahelyén, annál jobban ki kell képezni a feleségét arra, hogy viselje ezeket, férje egója így tud csak helyrebillenni az ő kárára. Verd csak meg az asszonyt és vezesd le rajta a dühödet, ha frusztrált, a munkától kimerült vagy, ha vereséget szenvedtél (márpedig gyárban dolgozni már magában vereség). Minél inkább ugráltatják a férfit, annál inkább ugráltat ő is. A férfi háza az ő vára, úgyhogy tanulja meg az asszony: hallgasson türelemmel, ha az ura rosszkedvű, verjen lelket belé, ha összetört és baja van az egész világgal, és forduljon a fal felé, ha férje túl fáradt vagy olyan gyorsan tudja le a szeretkezést, hogy akár majonézes flakonba is dughatta volna, ahogy egy nő fogalmazott. A nők mindig megtalálták a módját, hogy visszavágjanak – de mindig elszigetelten, a magánéletben. A kérdés az, hogyan vihetjük a harcot a konyhából és a hálószobából az utcára.

Ez a szerelem és házasság néven futó átverés mindannyiunkat érint, akkor is, ha nem vagyunk házasok, mert miután a házimunka teljesen természetessé és szexualizálttá válik, miután női tulajdonsággá alakul, az összes nőt jellemzi. Ha bizonyos dolgokat csinálni természetes, akkor az összes nőtől elvárják, hogy csinálja, sőt, szeresse is csinálni – még azoktól a nőktől is, akik társadalmi helyzetükből adódóan jobbára vagy teljesen megúszhatnák ezt a munkát, mivel férjük megengedheti magának, hogy szobalányt és pszichológust fizessen, és a pihenés és szórakozás sokféle módját élvezze. Lehet, hogy nem kell egy férfit szolgálnunk, de a férfiak teljes világával mindannyian szolgáló viszonyban vagyunk. Ezért olyan megalázó, olyan lealacsonyító, amikor nőnek neveznek. „Mosolyogj, drágám, hát mi bajod van?” Minden férfi feljogosítva érzi magát arra, hogy ezt kérdezze tőlünk – a férjünk éppúgy, mint a kalauz vonaton vagy a főnökünk a munkahelyünkön.

 

A forradalmi perspektíva

Ha ebből az elemzésből indulunk ki, láthatjuk a házimunkáért járó bér követelésének forradalmi következményeit. Ez a követelés női természetünk lezárása és harcunk megnyitása: hogy bért követelünk a házimunkáért, azt jelenti, elutasítjuk, hogy a munka természetünk kifejeződése volna, ennélfogva pontosan azt a női szerepet utasítjuk vissza, amelyet a tőke számunkra feltalált.

Bért kérni a házimunkáért már önmagában aláássa azokat az elvárásokat, amelyeket a társadalom támaszt velünk szemben, mivel ezek az elvárások – amelyek szocializálódásunk lényegét jelentik – egytől egyig összefüggenek otthoni bérezetlenségünkkel.

Ilyen értelemben abszurd a nők házimunkáért járó bérért folytatott harcát a férfi gyári munkások magasabb bérért folytatott harcához hasonlítani. Amikor egy bérmunkás magasabb bérért harcol, saját társadalmi szerepén igyekszik javítani anélkül, hogy kilépne belőle. Amikor mi a házimunkáért járó bérért harcolunk, azzal egyértelműen és közvetlenül a saját társadalmi szerepünk ellen lépünk fel. Hasonlóképpen: lényegi különbség van aközött, amikor egy bérmunkás harcol magasabb bérért és amikor egy rabszolga harcol a bérért, s ezáltal a rabszolgaság ellen. Világosan kell ugyanakkor látnunk, hogy amikor bérért harcolunk, akkor nem azért küzdünk, hogy a tőkéhez fűződő kapcsolatba léphessünk, hiszen sosem kerültünk kívül ezen a kapcsolaton. A tőke nőkre kifundált tervének igyekszünk útját állni, mivel ez kulcseleme a munka és a társadalmi hatalom munkásosztályon belüli megosztásának, amelyen keresztül a tőke képes volt bebiztosítani saját hegemóniáját. A házimunkáért járó bér ennélfogva forradalmi követelés: bár önmagában nem rombolja le a tőkét, de arra kényszeríti, hogy számunkra előnyösen – és ebből következően az osztály egysége szempontjából is előnyösen – strukturálja át a társadalmi kapcsolatokat. Valójában a házimunkáért járó bér követelése nem azt jelenti, hogy ha kapunk fizetséget, akkor továbbra is elvégezzük ezt a munkát. Pontosan az ellenkezőjét jelenti.

Amikor azt mondjuk: bért követelünk a házimunkáért, azzal megtesszük az első lépést e munka megtagadása felé, mivel a bér követelése láthatóvá teszi a munkánkat, ami elengedhetetlen feltétele annak, hogy harcot indíthassunk ellene – mind konkrét alakja, a házimunka ellen, mind pedig a női vonásként megjelenő, alattomosabb formája ellen.

Ha ezért az „ökonomizmus” vádját olvassák ránk, ne feledjük: a pénz maga a tőke, azaz a hatalom a munka megköveteléséhez. Ezért amikor visszavesszük azt a pénzt, amely saját munkánk – és anyáink, nagyanyáink munkájának – gyümölcse, azzal egyben megfosztjuk a tőkét attól a hatalmától, hogy még több munkát csikarjon ki belőlünk. Ne becsüljük alá, milyen hatásosan képes a bér demisztifikálni nőségünket és láthatóvá tenni munkánkat – nőségünket mint munkát –, elvégre a bér hiánya meghatározó volt e szerepkör alakításában és munkánk elrejtésében. A házimunkáért járó bér követelése láthatóvá teszi, hogy elménk, testünk és érzelmeink egy konkrét funkcióhoz lettek torzítva, e konkrét funkcióban torzultak tovább, majd így torzan lettek a képünkbe tolva modell gyanánt, amelyhez mindannyiunknak igazodnunk kell, hogy nőkként elfogadjanak minket a társadalomban.

Amikor kimondjuk, hogy bért akarunk a házimunkáért, azzal leleplezzük, hogy a házimunka már most is pénz a tőke számára: a tőke számára hajt hasznot, hogy főzünk, mosolygunk, baszunk.

Ugyanakkor arra is rávilágít, hogy nem azért főztünk, mosolyogtunk, basztunk éveken át, mert ez könnyebb lett volna számunkra, mint bárki más számára, hanem azért, mert nem volt más választásunk. Arcunk eltorzult a sok mosolygástól, érzelmeink elhaltak a sok szeretéstől, túlszexualizáltságunk teljesen kiölte szexualitásunkat.

A házimunkáért járó bér csak a kezdet, de üzenete világos: mostantól meg kell fizetniük minket, mert mint nők semmit sem garantálunk a jövőben. Azt akarjuk, hogy legyen munkának nevezve mindaz, ami munka, hogy végül újra felfedezhessük, mi is a szerelem, és megteremthessük saját szexualitásunkat, amelyet soha nem ismertünk. És ha a munka felől nézzük a dolgokat, nem csak egy bért követelhetünk, hanem sokat, mivel egyszerre sok állásba kényszerítettek bele minket. Szobalányok vagyunk, prostituáltak, nővérek, pszichológusok; lényegét tekintve ez az a „hősies” házastárs, akit „anyák napján” ünnepelnek. Azt mondjuk: elég a kizsákmányolásunk, vélelmezett hősiességünk ünnepléséből! Mostantól pénzt akarunk e munka minden egyes pillanatáért, hogy elutasíthassuk egy részét, végül pedig az egészét. E tekintetben semmi sem lehet hatásosabb, mint megmutatni, hogy női erényeinknek már most is számszerűsíthető pénzbeli értéke van. Mindeddig csak a tőke számára, méghozzá annál nagyobb mértékben, minél inkább legyőztek minket – mostantól viszont a tőke ellenében számunkra, annál nagyobb mértékben, minél inkább megszervezzük hatalmunkat.

 

Harc a szociális szolgáltatásokért

Ez a legradikálisabb álláspont, amelyre helyezkedhetünk, hiszen követelhetünk ugyan napközit, egyenlő fizetést és ingyenes mosodákat, valódi változást csak akkor érhetünk el, ha gyökereinél támadjuk női szerepünket. A szociális szolgáltatásokért – vagyis a jobb munkakörülményekért – folytatott harcunk hiábavaló lesz, ha nem szögezzük le elöljáróban, hogy a mi munkánk: munka. Amennyiben nem harcolunk annak egésze ellen, úgy soha nem fogunk győzelmet aratni annak egyetlen eleme ellen sem.

Elbukunk az ingyenes mosodákért folytatott harcban, ha előtte nem indítunk harcot az ellen, hogy szeretni sem szerethetünk másként, mint végtelen munka árán, amely napról napra megnyomorítja testünket, szexualitásunkat, társadalmi kapcsolatainkat, ha előtte nem bújunk ki a zsarolás alól, amely a kölcsönös gyöngédség iránti igényünket kötelező munkaként fordítja ellenünk, amelyért állandóan neheztelünk férjünkre, gyerekeinkre és barátainkra, majd még lelkiismeret-furdalást is érzünk e neheztelés miatt.

Egy másodállás mit sem változtat ezen a szerepen, amint azt az otthonon kívül éveken át végzett női munka bebizonyította. A másodállás nem csak kizsákmányolásunkat fokozza, hanem szerepünket is újratermeli más formákban. Bármerre nézünk, azt látjuk, hogy a nők által végzett munkák a háziasszony viszonyainak puszta kiterjesztései, annak minden vonzatával. Túl azon, hogy nővérek, szobalányok, tanítók, titkárnők leszünk – mely szerepekre egytől egyig jól ki lettünk képezve otthon –, ugyanazok kötik meg a kezünket, amik az otthoni harcunkat is hátráltatják: az elszigeteltség, hogy emberek élete múlik rajtunk, hogy nem látni, hol kezdődik és hol ér véget a munkánk, hogy hol ér véget a munkánk és hol kezdődnek a vágyaink. Titkári munka vagy személyes szívesség kávét vinni a főnöknek és a házassági problémáiról csevegni vele? Munkaköri követelmény vagy a női hiúság eredménye, hogy a munkahelyen is nagy gondot kell fordítanunk a külsőnkre? (Egészen a közelmúltig az Egyesült Államokban a légitársaságok stewardesseinek rendszeresen mérték a testsúlyát, és az elbocsátástól való félelmükben állandóan diétázniuk kellett; ezt a tortúrát minden nő ismeri.) Amikor a bérmunka piacának igényei megkövetelik a nők jelenlétét, gyakran hallani, hogy „egy nő bármilyen munkát képes elvégezni anélkül, hogy elveszítené nőiességét” – ami pusztán annyit jelent: bármit is csinálsz, picsa maradsz.

Ami a házimunka felvetett közösségivé tételét és kollektivizálását illeti: pár példán is világosan látszik, hogy ezek az alternatívák igencsak eltérnek a mi perspektívánktól. Ha létrehozunk egy napközit úgy, ahogy mi képzeljük, és elérjük, hogy az állam fizesse, az nem ugyanaz, mintha az államra bíznánk a gyerekeinket azzal, hogy ne napi öt, hanem napi tizenöt órában tartsa őket az ellenőrzése alatt. Ha közösségileg megszervezzük, hogyan akarunk enni (magunkban vagy csoportosan), és elérjük, hogy ezt az állam fizesse, az teljesen más, mintha felkérnénk az államot, hogy szervezze meg az étkeztetésünket. Az egyik esetben valamennyire visszavesszük az életünk fölötti ellenőrzést, a másikban viszont kiterjesztjük az állam fölöttünk gyakorolt ellenőrzését.

 

Harc a házimunka ellen

Sok nő azt kérdezi: hogyan változtatja meg a házimunkáért járó bér a férjeink hozzáállását? Nem fogják elvárni, hogy továbbra is ugyanazokat a feladatokat teljesítsük, sőt, még többet is, mint korábban, elvégre meg vagyunk fizetve érte? Ám ezek a nők nem értik, hogy a férfiak éppen azért várhatnak el oly sokat tőlünk, mert nem vagyunk megfizetve a munkánkért, mert abból indulnak ki, hogy az „női dolog”, ami nem kerül nekünk nagy fáradságba. A férfiak azért tudják elfogadni és élvezni a szolgálatainkat, mert úgy képzelik, hogy a házimunka könnyű számunkra, élvezetet nyújt, és szerelemből csináljuk. Voltaképpen azt várják, legyünk hálásak, mert azzal, hogy feleségül vettek vagy velünk élnek, lehetőséget adtak számunkra, hogy kifejezésre juttassuk nőiségünket (azaz kiszolgáljuk őket). „Szerencséd van, hogy olyan férfit találtál, mint én” – mondják. Csak amikor a férfiak munkaként látják a munkánkat – és munkaként látják a szeretetünket –, mindenekelőtt pedig felismerik eltökéltségünket, hogy mindkettőt megtagadjuk, csak akkor fognak majd másként viszonyulni hozzánk. Csak amikor majd ezrével vonulnak az utcára a nők, azt hangoztatva, hogy a véget nem érő takarítás, a szüntelen érzelmi rendelkezésre állás, a parancsra baszás az állásunk elvesztésétől való félelemben nehéz és gyűlölt munka, amelyre rámegy az életünk, csak akkor rémülnek majd meg és érzik azt, hogy férfi pozíciójuk megingott. Holott ez a legjobb dolog, ami történhet velük a saját nézőpontjukból tekintve, mert ahogy leleplezzük, miként osztott meg minket a tőke (miként fegyelmezte meg a tőke őket rajtunk keresztül, minket pedig rajtuk keresztül – egyiket a másikkal, egymás ellen), mi – akik mankóik, rabszolgáik, láncaik voltunk – megnyitjuk a felszabadulásuk útját. Ebben az értelemben a házimunkáért járó bér sokkal nevelőbb hatású lesz számukra, mint ha azt próbálnánk bizonyítani, hogy mi is tudunk olyan jól dolgozni, mint ők, hogy mi is el tudjuk végezni ugyanazt a munkát. Ezt a tiszteletre méltó feladatot meghagyjuk a „karrierista nőknek” – azoknak, akik saját elnyomásukból nem az egység és a harc nyújtotta hatalom révén törnek ki, hanem az elnyomásra szolgáló hatalom magukhoz ragadásával, amellyel általában más nőket nyomnak el.

Nem kell bizonyítanunk, hogy „áttörhetjük a kékgalléros határt”. Sokunk jó ideje áttörte, és rájöttünk, hogy a kék munkaruha sem ad nagyobb hatalmat, mint a kötény – sőt, gyakran inkább kisebbet, mivel mindkettőt viselnünk kell, így még kevesebb időnk és energiánk marad harcolni ellenük.

Ehelyett azt kell bizonyítanunk, képesek vagyunk elfogadtatni, hogy amit eddig is csináltunk, az munka, nyilvánvalóvá tenni, miként bánik velünk a tőke, és hogy van hatalmunk harcolni ellene.

Sajnos a nők – különösen az egyedülálló nők – nagy része fél a házimunkáért járó bér perspektívájától, mivel félnek attól, hogy akár csak egy pillanatra is azonosuljanak a háziasszonnyal. Tudják, hogy ez a hatalmat leginkább nélkülöző pozíció a társadalomban, és nem akarják felismerni, hogy ők maguk is háziasszonyok. Márpedig éppen ez a gyengeségünk: önazonosulásunk hiánya tartja fent és állandósítja rabszolgaságunkat. Ki kell mondanunk: mindannyian háziasszonyok vagyunk, mindannyian prostituáltak vagyunk, mindannyian melegek vagyunk – mert amíg elfogadjuk ezeket a megosztásokat, és úgy gondoljuk, mi különbek vagyunk, mások, mint a háziasszonyok, addig elfogadjuk az elnyomók logikáját. Mindannyian háziasszonyok vagyunk, mert bárhol legyünk is, mindig számíthatnak arra, hogy több munkát végzünk el, hogy kevésbé merünk követeléseinkkel előállni, és kevésbé ragaszkodunk ahhoz, hogy követeléseinket elfogadják, mivel vélhetően más köti le gondolatainkat: az a férfi, aki a jelenben vagy majd a jövőben „gondunkat viseli”.

És azzal is áltatjuk magunkat, hogy elkerülhetjük a házimunkát. De hiába dolgozunk az otthonunkon kívül, hányunk kerülte valóban el? És vajon tényleg ilyen könnyen el lehet utasítani azt az elképzelést, hogy egy férfival éljünk együtt? Mi történik, ha elveszítjük az állásunkat? Mi a helyzet az öregedéssel, és annak a minimális hatalomnak az elvesztésével, amelyet a fiatalság (termelőképesség) és a vonzóság (termékenység) kölcsönöz nekünk? Mi a helyzet a gyerekekkel? Megbánjuk-e valaha, hogy úgy döntöttünk, nem lesz gyerekünk – hogy még arra sem voltunk képesek, hogy valóban feltegyük ezt a kérdést? Megengedhetjük magunknak a meleg kapcsolatokat? Hajlandók vagyunk megfizetni az elszigeteltség és a kizártság esetleges árát? Ugyanakkor tényleg megengedhetjük magunknak a férfiakkal folytatott kapcsolatokat?

A kérdés az: miért ezek az egyetlen alternatíváink, és milyen harccal léphetünk ezeken túl?